3.
fejezet
Egész nap úton
voltak. Késő délutánra mindenki elfáradt, Hope egy idő után visszaszállt a
szekérre, de nagyon zavarta, hogy így utazzon. Wyatt folyamatosan beszélgetett
vele, ő pedig udvariasan válaszolt, de legszívesebben csendben ült volna.
Időnként lopva kinézett, és figyelte az indiánt. Egyre inkább elvarázsolta a
belőle áradó határozottság, és vadság, a szemei csillogása. De látott benne valamit,
ami megzavarta.
Weayaya érezte,
hogy a lány figyeli őt, nem nézett vissza rá, de jó érzéssel töltötte el. Volt
valami megmagyarázhatatlan vonzalom, ami Hope felé húzta, de nem engedhetett
neki. A lány fehér, gyönyörű, csábító, kékeszöld szemei hipnotikusak, de akkor
is fehér. Az apja tudná, mihez kezdjen vele, ha portya közben találkoznának
vele. Weayaya beleremegett a gondolatba. Hope felé pillantott, és elképzelte,
ahogy a törékeny test alatta vergődik, és kegyelemért sikít. Képtelen lenne
megtenni.
Elfordította a
fejét, nem gondolhat erre. Tudta, hogy ő más. Az apja is tudta, ezért nem volt
rá büszke. Sosem ismerte el őt harcosként. Szerette őt, mert a fia, de
haragudott, amiért az anyja elfojtotta benne a kegyetlenség szikráját. Amikor
az anyja meghalt, próbált könyörtelen harcost nevelni belőle, ami sikerült is,
de a kegyetlenségre nem tudta rávenni. Sokszor Chu’a-t hozta fel példának, az ő
kegyetlensége páratlan volt. A törzs büszke volt rá, és az apja halála után
senki nem vonta kétségbe a jogát. Ő lett az új főnök. Weayaya inkább
meghúzódott a háttérben, nem akart összetűzésbe kerülni vele, de nem értett
egyet a nagybátyja tetteivel.
Örült, amikor Chu’a
őt és az apját kérte fel, hogy visszaszerezzék a szent amulettet. Legalább egy
kis időre nem kellett a portyákra gondolnia. Az apja ugyan szóvá tette, hogy
ketten kevesek lesznek, de Weayaya meggyőzte, hogy így kisebb feltűnést
keltenek.
Már hetek óta
kutattak a kő után, és most végre visszaszerezték. De a mexikói férfi nagyon
okos, azonnal a nyomukra bukkant. Napokig rejtőzködtek, mire úgy vélték,
biztonságban hazaindulhatnak. Ekkor találkoztak William Eastern-el, és bár
Weayaya-nak voltak kétségei, valóban ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy
feltűnés nélkül elhagyják a várost.
De folyamatosan rossz
érzése volt, túl könnyen kijutottak. Tudta, hogy Chaves ennél sokkal okosabb.
Állandóan figyelte az utat maguk mögött, ahogy az apja is, de eddig nem látta,
hogy követnék őket.
Pillanatnyilag
megnyugodott. Visszafordult, és az útra figyelt.
Kora este álltak
meg, nem túl messze egy kis folyótól, egy árnyas faligetnél. A szekereket
körbeállították, és köztük raktak tüzet.
Chada máris
nekilátott a vacsorakészítésnek. Hope látta, hogy mennyi mindent kell
előkészítenie, így nem gondolkodott, azonnal mellékuporodott, és segített neki.
- Hope? – nézett rá
Kelvin. – Mit művelsz?
- Segítek vacsorát
készíteni. Gondolom, mindenki éhes, így hamarabb ehetünk.
- Látszik, hogy…
- Hallgass, Kelvin!
– förmedt rá az apja. – A húgodtól nagyon kedves, hogy segít. Nézd anyádat! Ő
is segít nekik. Inkább te is kivehetnéd a részed a munkából, gyűjts fát a
tűzhöz!
Hope felnézett, és
az apjára mosolygott. Aztán az indiánok felé fordult.
- Hova mentek? –
kérdezte meglepve.
- Kerítünk
magunknak vacsorát – vetette oda Weayaya.
- De hát van elég…
- Miss Eastern, mi
nem osztozunk magukkal.
Hope felállt, és
odalépett a fiúhoz.
- De nektek is jut
elég. – mondta kedvesen. – Ti is fáradtak lehettek az egész napos lovaglástól.
Nem muszáj most még vadásznotok is.
- Az apja
megegyezett az én apámmal. Nem osztozunk az élelmen.
- Weayaya,
indulunk! – szólt Sahale, és végignézett a lányon.
- Köszönjük, de
gondoskodunk magunkról. – nézett rá Weayaya, aztán egy lendületes ugrással a ló
hátán termett. Meglepte a lány kedvessége, de nem tette szóvá.
Hope csendben
nézett utánuk, a fiú hangja megzavarta. Volt benne valami rejtett érzelem,
talán köszönetnyilvánítás, hogy gondolt rájuk, mindenesetre a lány úgy érezte,
hogy Weayaya megenyhült kissé.
Visszament, és
segített befejezni a főzést. Vacsora után Chada-val együtt elmosták az
edényeket a folyónál. Hope megcsodálta a környéket. Itt a víznek köszönhetően
zölden ragyogó facsoportok, és bokrok vettek körül mindent, a fű is élénk
színben pompázott. Annyira megnyugtató volt, hogy Hope először nem is akart
visszamenni.
- Kisasszony, az
apja idegeskedni fog, ha sokáig elmaradunk – mondta Chada.
- Igazad van,
menjünk!
Felálltak, és
lassan visszasétáltak, már útközben megérezték a sülő hús illatát.
- Sikeres volt a
vadászat, és gyors – mosolygott az indiánlány.
A két férfi mellett
elhaladva, Hope látta a soványka nyulat, és arra gondolt, ez nagyon kevés lesz
nekik. Már azon volt, hogy hoz nekik a megmaradt ételből, amikor meglátta, hogy
Kelvin a tűzbe kotorja. Egy pillanatra megállt, a keze ökölbe szorult, de aztán
nem tudta visszafogni magát:
- Hogy dobhatod ki
az ételt? – förmedt Kelvinre.
- Már mind
jóllaktunk – nézett fel a bátyja.
- Talán
megkérdezhetted volna a vezetőinket, hogy kérnek-e belőle, ahelyett, hogy
kidobod. Takarékoskodnunk kell az élelemmel, te pedig kidobod.
- Van mit enniük –
dörmögte a férfi.
- Mi ez a
perpatvar? – jött elő a szekér mögül William.
- Kelvin kidobta az
ételt, papa. Meg sem kérdezte Sahale-t, hogy kérnek-e.
- Ők mondták, hogy
gondoskodnak magukról – válaszolt az apja. – De igazad van, kicsim. Kelvin, nem
dobunk ki ételt, ha megmarad, eltesszük. Ennyivel kevesebb jut reggelre.
Wyatt is kilépett a
szekér takarásából, arcán elégedett mosoly ült, és Hope-ot méregette. A lány
nem vett tudomást róla, lepakolta az edényeket.
- Papa, visszamegyek
a folyópartra egy kicsit.
- Egyedül? –
kérdezte a férfi.
- Persze, nincs,
mitől féljek.
Már el is tűnt a
fák irányába. Nem vette észre a kutató pillantást, ami végig elkísérte.
- Felejtsd el! Nem
való hozzád.
Sahale hangja
visszarángatta Weayaya-t a valóságba.
- Tudom. –
visszafordult a tűzhöz, levette a nyulat a nyársról, kettéosztotta, és
odanyújtotta az apjának. – Holnap tartalmasabb étel után kell néznünk.
- A Nagy Szellem
megadja, ha úgy látja szükségét.
Csendben ettek, a
fiú gondolatai azonban elkalandoztak a folyópart irányába. Nem számított ilyen
heves kirohanásra a lánytól, hisz megmondták, hogy ők gondoskodnak a saját
élelmükről, de mosolyt csalt az arcára, hogy Hope meg akarta osztani velük a
vacsorát.
Felemelte a fejét,
és látta, hogy Kelvin barátja elindul a lány után. Különös, szorítást érzett a
gyomrában, úgy érezte egy falatot sem képes lenyelni. Nem volt szimpatikus neki
Wyatt Harrington, volt benne valami visszataszító, talán a mesterkélt mosolya,
ami láthatóan elvarázsolta a lányt.
Legszívesebben
utánuk ment volna, de tudta, hogy ostobaság lenne. Valamiért mégis féltette a
lányt a férfitól.
- Ne is gondolj rá!
– szólt az apja.
- Mire?
- Hogy utánuk mész.
Nem a te dolgod.
- De az a ficsúr…
- Miss Eastern jól
tudja, mit akar.
- De mi van, ha
bántani akarja?
- A lány erős,
megvédi magát.
Vagy örömmel veszi
a közeledést, gondolta Weayaya, és a szorítás erősebbé vált a gyomrában.
Hope a parton ült,
figyelte, ahogy a kacsák nyugovóra térnek, hallgatta a fák neszeit. Kissé
megriadt, amikor meghallotta a léptek zaját, megfordult, és megkönnyebbülten
sóhajtott fel:
- Wyatt,
megijesztettél.
- Ne haragudj! Csak
nem akartam, hogy egyedül üldögélj itt. Veszélyes hely az erdő.
- Én nem félek –
válaszolt a lány. – Minden olyan nyugodt. Nézd, az állatok is pihenni térnek!
- Igen, de vannak
olyanok, amik éjjel ébrednek. És azoktól féltelek.
- Oh, én nem félek
tőlük, nem árthatnak nekem.
- Miért vagy ebben
annyira biztos.
- A papa nem
mondta, hogy egy tündér vagyok? Azokat pedig senki sem bántja.
- Drága kicsi
tündér, akkor óvj meg engem is!
Hope halkan,
csilingelve felkacagott. Wyatt szíve meglódult, és ösztönösen leült a lány
mellé.
Együtt figyelték a
hullámok játékát egy ideig, aztán Wyatt olyat tett, ami meglepte a lányt.
Előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.
Hope annyira
megdöbbent, hogy egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, de aztán gyorsan
magához tért. Ellökte a férfit:
- Mégis, hogy
képzeled! Csak akkor csókolhatsz meg, ha megengedem!
- Bocsáss meg! Én
azt hittem, te is kedvelsz engem.
- Ez így is van,
de…
- De? Hope, kedves,
mi a baj? Én szeretnélek jobban megismerni, azt hittem, ez az utazás közelebb
hoz minket egymáshoz, és ha megérkezünk…
- Közelebb? –
emelte fel a hangját a lány. – Mégis mennyivel közelebb?
- Hope…
- Istenem! – felugrott,
és elindult a táborhely felé. – Ugye nem arra gondolsz, hogy mi ketten… hogy?
- Drágám…
- Nem vagyok a
„drágád”! – most már kiabált. – Az egyetlen, akitől félnem kell idekint, az te
vagy!
Futva érkezett
vissza, kapkodva vette a levegőt. Nem is figyelte, merre halad, így zaklatottan
sikkantott fel, amikor Weayaya karjaiba szaladt.
- Eressz! –
sziszegte, és futott tovább.
- Mi történt? –
lépett oda Kelvin. – Molesztáltad a húgomat? Mocskos rézb…
- Hallgass, Kelvin!
– zihálta Hope. – Nem tett semmit, csak valamitől megijedtem a parton. Ahogy
futottam vissza, összeütköztünk.
- Valóban? – nézett
a férfi egyikről a másikra.
- Sosem nyúlnék a
húgához, uram – mondta kimérten az indián. – Csak hallottam, hogy valami
történt, és azt hittem, a kisasszonynak segítségre van szüksége.
- Nincs szükségünk
a te segítségedre! – sziszegte Kelvin, és húzni kezdte Hope-ot.
- Igazán? – nézett
utánuk szúrós szemmel. – Beszélje ezt meg az apjával!
A férfi megtorpant,
de aztán szó nélkül továbbindult.
- Ne rángass! –
mondta megnyugodva Hope.
- Nem akarom, hogy
a közelében legyél.
- Miért? Nem
bántana.
- Te inkább azzal
foglalkozz, hogy hódítod meg Wyatt-et!
- Azzal nem kell
foglalkoznom – morogta keserűen. – Megoldja ő nélkülem is.
Nem vették észre,
hogy Wyatt a fák árnyékából figyeli őket. Arra várt, mikor mondja el a lány,
hogy udvariatlan volt vele, de legnagyobb meglepetésére egy szót sem szólt.
Amikor azonban kilépett, erős karok ragadták meg:
- Ha a kisasszony
még egyszer ilyen állapotban tér vissza, miután veled volt, megszabadítalak a
skalpodtól – sziszegte haragosan a fülébe Weayaya.
A férfi annyira
megdöbbent, hogy képtelen volt válaszolni, csak dühösen nézett. Az indián
elengedte, és magára hagyta, nem foglalkozott apja szikrázó tekintetével.
Hope korán ébredt,
a többiek még békésen aludtak a szekéren. Csendesen magához vett egy
törölközőt, egy mosdókendőt, lemászott, és elindult a folyó felé. Útközben
látta, hogy az apja felkelt már. Szólt neki, majd sietve továbbment.
A parton letérdelt, fehérneműre vetkőzött,
megfogta kendőt, benedvesítette, és mosni kezdte magát. Jól esett neki a friss
víz, hagyta, hogy végigcsorogjon a testén, élvezte, ahogy átnedvesíti az ingét,
ami ettől a testére tapadt. Felegyenesedett, és csukott szemmel a kelő nap felé
fordult. Mosolyogni kezdett, amikor megérezte a melegséget. Lágyan cirógatta a
bőrét, és Hope halkan felkuncogott.
Úgy érezte, valaki
figyeli, zavartan kinyitotta a szemét, és döbbenten rántotta maga elé a karját.
A folyó túlpartján ott állt az indián, ő is fürödni volt. Semmi sem takarta a
testét, csak egy vékony bőrdarab az ágyékát. Hope sikítani akart, de a fiú
csendre intette az ujjával, nem szólalt meg. Percekig csak némán nézték
egymást, mindketten a másikban gyönyörködtek.
Hope szégyellte
magát meztelensége miatt, de nem érzett szégyent, amiért nyíltan megbámulta a
fiút. Minden tekintetben tökéletes volt. Erős, izmos, és büszke tartással állt,
nedves bőrén táncot járt a napsugár. Még ilyen távolságból is látta, hogy
feszes hasa meg-megremeg, nem értette az okát, de az izmok játéka elbűvölte. A
tekintete lejjebb siklott, és halkan, meglepve nyögött föl, amikor meglátta,
hogy a harcos lába közti bőrdarab most erőteljesen megfeszül, mintha valami
kitörni készülne alóla. A karjával szorosabban fogta maga elé a törölközőt, és
újra a fiú csillogó szemeibe nézett. Furcsa tüzet látott benne, amitől még
inkább zavarba jött, elfordította a fejét, és babrálni kezdett a nyakában lévő
lánccal.
Weayaya szólt az
apjának, és lement a folyópartra, hogy megfürödjön, mielőtt a többiek
felébrednek. Még este talált egy kis öblöt, ahol nyugalmasan levetkőzhetett, és
elmerülhetett a hullámok közt. Úszott egy keveset, köszöntötte a napfelkeltét,
aztán lemosta magáról az előző nap mocskát. Ekkor hallotta meg a csobogást.
Felkapta a fejét, és hangtalanul a holmijához úszott, magához vette a tőrét, és
kimászott másik a partra. A bokrok rejtekében elindult megnézni, mi okozza a
zajt. Talán egy őz, amit elejthet, a tegnap esti nyúl nem volt éppen tartalmas,
valamivel pótolniuk kellene.
Kilépett a bokor
mögül, és megdermedt. A lány a másik parton térdelt, és mosakodott. Weayaya
vére felforrt, amikor meglátta nedves fehérneműben, ami nem hogy nem takart,
hanem csak fokozta a látványt. Ahogy az ing a testéhez tapadt, kiemelte csábító
formáit, amiket már előző nap is megcsodált. A lány halkan kuncogott, ahogy a
víz végigcsurgott a testén, aprókat rándult, amikor a hideg cseppek a bőréhez
értek. Nagyot nyelve nézte, hogy a nap felé fordítja az arcát, annyira békés
volt. Fekete haja nedvesen tapadt a melléhez, Weayaya oda akart lépni mellé,
hogy elhúzza a tincseket.
Hope kinyitotta a
szemét, és a pillantásuk találkozott, a fiú azonnal észrevette, hogy sikítani
akar. Megnyugtatóan a szája elé emelte az ujját, szerencsére a lány megértette.
Nem akart tőle semmit, csak még csodálni egy kicsit. Sosem látott még ennél
szebbet. Szemeinek zöldes ragyogása elvarázsolta. Olyan volt a színe, mint a
kék éggel keveredő tavaszi lombkoronáé. Weayaya teste, remegni kezdett, érezte
a feltörő vágyat, érezte, hogy az ágyékkötője megfeszül, ahogy a lány
pillantása végigsiklik a testén. Hirtelen tört rá a vágy, elsöprően, alig tudta
visszafogni magát.
Ekkor a lány
elfordította a fejét, és a nyakláncával kezdett játszadozni. Weayaya döbbenten
nyögött fel.
Az a türkiz kő.
Hogy kerül hozzá ősi ellenségük szent köve? Kicsoda ez a lány? Tudta, hogy
Easternék örökbe fogadták, de senki nem tudta, honnan került az árvaházba.
Lehetséges lenne, hogy… Nem, az lehetetlen. Egy indiánnak nem lehet ilyen
szeme. Látott már világos szemű indiánt, de annak is mogyoróbarna színe volt.
Ez a kékeszöld szem elárulta a lány fehér származását.
Belépett a vízbe,
és átgázolt a lányhoz. A hideg víz, és a felismerés lehűtötte a vágyát. Helyét
a düh váltotta fel. Figyelte, ahogy Hope rémülten hátrálni kezd, és utána
szólt:
- Ne meneküljön,
Miss Eastern! – mondta, de a hangja nem volt meggyőző.
- Ne gyere a
közelembe! – sziszegte Hope remegve.
A fiú nem
foglalkozott vele, a lányra vetette magát, hanyatt lökte, és durván megragadta
a láncot:
- Ezt hol szerezte?
– morogta.
- A… a szüleim…
emlék… tőlük – dadogta, és már sikítani akart, de Weayaya befogta a száját.
- Hallgass! –
sziszegte. – Ne sikíts, a kérdésemre válaszolj! Hol szerezték a szüleid?
- Nem tudom –
suttogta könnyes szemmel. – Easternék azt mondták, hogy mindig a nyakamban
volt, azóta, hogy hozzájuk kerültem. Én semmire sem emlékszem, azelőttről, csak
a sötétségre.
- Tudod te, milyen
kő ez? – hirtelen tegezni kezdte a lányt.
Hope felnézett a fiúra, és a fejét rázta.
- Ez egy szent kő –
mondta Weayaya. – Az apacsok szent köve. Az ellenségeinké. Tényleg nem tudod,
hogy szerezték a szüleid?
- Nem. A szüleimre
sem emlékszem.
Az indián lazított
a szorításán, feltérdelt, és magával húzta a lányt. Megint nyelnie kellett, a törölköző most
lecsúszott, és szabadon hagyta a lány keblét, az ing teljesen rátapadt, és
sejtelmesen áttetsző anyaga megmutatta a lány formáit. Megbabonázva nézte,
ahogy a félelemtől még mindig reszket, és a keble szaporán emelkedik és
süllyed. Weayaya megint érezte az ágyékában születő forróságot.
Hope remegve
hagyta, hogy a fiú felhúzza, döbbenten nézett rá, nem mert lenézni a derekához.
Érezte, hogy a harcos lába közt az a valami életre kel, és keményen a testéhez
nyomódik. Arrébb húzódott, és maga elé fogta a törölközőt.
- A seminole-ok
mióta ellenségei az apacsoknak? – kérdezte a lány.
Weayaya későn
kapcsolt. Hirtelen nem tudott, mit válaszolni:
- Én… Jobb, ha
visszamegy, Miss Eastern! Még meghűl vizes ruhában.
Hope döbbenten nézett
fel. Maga köré tekerte a törölközőt, én csak nézte, ahogy a harcos elfordul.
- Az előbb már
tegeztél. Nem maradhatnánk meg ennél? Engem zavar, hogy magázol, mint valami
úri kisasszonyt.
- De hát az.
- Nem, nem vagyok,
és azt sem szeretném, ha te ezt hinnéd. Inkább lennék a barátod. Chada mondta,
hogy tegnap este összezörrentél miattam Wyatt-el.
- Nem tettem
semmit, csak megkértem, hogy ne legyen tolakodó.
- Én úgy hallottam,
hogy elég hatásosan figyelmeztetted. Köszönöm – nézett fel.
- Nincs mit, Miss… Hope
– motyogta a fiú, amikor meglátta a rá szegeződő, igéző szemeket. – Most már
tényleg jobb, ha visszamegy.
- Igen – mormolta a
lány zavartan.
Megfordult, és
futva indult a táborhely felé. Weayaya képtelen volt megmozdulni, figyelte,
ahogy a lány eltűnik a szeme elől. Végül nagy nehezen rászánta magát, a parton
elsétált a ruhájáért, felöltözött, és ő is visszament.
Az apja már
elővette a szárított húst, és kezdte összerámolni a holmijukat. A fiú
csatlakozott hozzá, de fél szemmel folyamatosan Hope-ot figyelte. A lány
segített Chadának reggelit készíteni.
Az apja odalépett
hozzájuk, beszéltek pár szót, és a lány mosolyogva bólintott. A férfiak
befejezték a rámolást, az étel is elkészült.
Letelepedtek a tűz
mellé, Hope pedig szétosztotta a reggelit. Wyatt kérlelő szemekkel figyelte
minden mozdulatát, és amikor felé nyújtotta a tányért, megszólította:
- Hope, kedves?
Beszélhetnénk?
- Persze – nézett
rá a lány hidegen.
- Négyszemközt. –
Hope összerezzent. – Csak itt a szekér mellett, ahol nem hallanak.
- Rendben –
sóhajtott a lány, és elindult. – Mit akarsz? – kérdezte néhány méterrel arrébb.
- Szeretnék
bocsánatot kérni a tegnap este miatt. Nem akartam, hogy azt hidd,
erőszakoskodni akarok, egyszerűen elragadott a vágy. Annyira csodás vagy, és
én…
- Rendben.
Elfogadom a bocsánatkérést – szakította félbe a lány. – De ha megbocsátasz,
nekem még dolgom van.
Otthagyta a férfit,
és visszaindult a többiekhez.
Weayaya a szekér
mögött állt, épp a takarókat kötötte a nyereg mögé, hallotta a beszélgetést, és
furcsa melegség járta át. Sietve visszament az apjához, hogy megegyék a
szárított húst, amikor árnyék vetült rá:
- Apámmal
megbeszéltem, amíg a készleteinkből futja, addig nem kell külön vadásznotok.
Kérlek, fogadjátok el! – nyújtotta feléjük a két tányért Hope mosolyogva.
A két indián
meglepve nézett fel.
- Köszönjük –
mondta halkan Weayaya, és apjára nézett.
A férfi bólintott,
és a tányérokért nyúlt.
- Köszönjük, Miss
Eastern.
4.
fejezet
Chaves türelmesen
várta, hogy az indián végezzen. Csendes Víz felállt a tábortűz romjai mellől:
- Két naposak a
nyomok – mondta. – ha sietünk holnap, vagy holnapután beérhetjük őket.
- Nem kell sietni –
felelt a férfi. – Azt akarom, hogy senki ne találjon rájuk, csak a keselyűk.
Ráérünk még, majd ha mélyen beérnek a sivatagba. Addig csak messziről követjük
őket. Nem szabad, hogy észrevegyenek.
Pancho Chaves mestere volt a szakmájának, még soha egyetlen prédája sem menekült el előle. Nem
véletlenül menekült Mexikóból egészen St. Louisig. Odalent tetemes vérdíjat
tűztek már ki a fejére, az összes mexikói fejvadász őt kereste. Messze
elkerülte a határ környékét is. Most sem akart addig várni, amíg a célpontjai
megközelítik Texast, de azt sem akarta, hogy túl közel maradjanak, nem akart
nyomot hagyni. Már így is volt néhány hely, ahol kutattak utána.
Néhány évvel
ezelőttig rabszolga-kereskedelemmel foglalkozott, de kezdett forróvá válni a
talaj, ezért váltott. Igaz, hogy mindig kényesen ügyelt rá, hogy csak indián
gyerekeket raboljon, de a törzsek harcosai egyre szorosabb hurkot fontak a
rablók köré, kevésen múlt, hogy nem kapták el. Az egyik apacs törzsfőnök rá is
talált, szerencsére addigra megszabadult a törzséből elrabolt kölyköktől, így
az indián nem talált semmit, ami igazolta volna a gyanúját. Alig tudta
kibeszélni magát, de végül Tokalah, talán így hívták, elhitte, hogy nincs köze
a rabláshoz. Emlékezett még a lányára, pont olyan volt, mint az apja, vad, és
öntörvényű. Nehezen bírtak vele, örült, amikor végre eladták, bár csak azért
nem ölte meg, azután, amit tett vele, mert értékes volt. A madám, aki zsenge
kora ellenére megvette a lányt, csak úgy áradozott a kislány szépségéről, és
már azt számolgatta, hogy mennyi pénzt hoz majd neki az egyedülálló, kék szemű
indián. Chaves végül örült, hogy érintetlenül adta el neki, az asszony
sokszorosát fizette a különleges szűzlányért, mint a többiért együtt.
Most azonban a
férfit már semmi sem tartotta vissza a bosszútól. Ezek szerint mégsem jutott
szajhasorsra, akadt egy védelmező, aki a pártfogásába vette őt, és úri
kisasszonyt nevelt belőle. Ha még nincs férjnél, ahogy Hunter mondta, akkor még
mindig szűz, így még édesebb lesz a bosszú, vigyorgott Chaves kéjesen,
mégiscsak az övé lesz a kis vadmacska. Körülnézett, beszívta a levegőt, szinte
még érezte a lány illatát, és ettől felpezsdült a vére, elképzelte, milyen lesz
megszerezni a lányt.
A lovához ment,
elővette a whisky-t a nyeregtáskából, és meghúzta. A szeme sarkából látta, hogy
az indiánok figyelik, de nem érdekelte. Mind az ötöt ellátta itallal rendesen,
nem lehet okuk panaszra. Az ő gondjuk, ha nem tudják beosztani, Chaves az
elején megmondta nekik, hogy a fizetség többi részét akkor kapják meg, miután
elvégezték a feladatot.
Hunter jó munkát
végzett; remek csapatot szervezett össze. Végül csak Csendes Víz néhány emberét
hívta, így nem kellett osztozniuk a leendő zsákmányon. Chaves tudta, hogy
számíthat Jack Hunterre, annak idején ő is a csapata tagja volt. Ő tartotta
vissza, amikor meg akarta ölni a kis indián szukát, és később hálával tartozott
neki ezért. Amikor Hunter azzal állt elő, hogy Csendes Víz néhány harcostársát
kellene felfogadniuk, akik beérik a tüzes vízzel is, az csak megerősítette
Chavest abban, hogy jó társat választott.
- Pancho?
Letáborozunk, vagy továbbmegyünk? – kérdezte Hunter.
- Megállunk,
éjszaka nincs értelme továbbmenni, még elveszítjük a nyomot.
Csendes Víz a
háttérben felhorkant, Chaves tudta, hogy az indián éjszaka is remekül követ
mindenkit, de tényleg nem akart még sietni.
- Holnap reggel
korán indulunk.
Egy hét telt el az
indulás óta, és Hope egyre jobban élvezte az utazást. A szekeret szinte
állandóan kerülte, inkább lóháton volt, Firenze pompás ló, és Hope remek lovas.
Egyre többet
lovagolt Weayaya mellett, és kezdtek egyre jobban összebarátkozni. Rengeteget
beszélgettek, a kezdeti ellenszenv teljesen eltűnt mindkettejükből. Meséltek
egymásnak a múltjukról, bár Hope-nak csak az elmúlt tíz évről voltak emlékei. A
fiú csodálkozott rajta, de nem mondott semmit. Hallott már olyat, hogy egy
nagyon intenzív negatív élmény elzárta az emlékezés útját, lehet, hogy a lány
múltjában is történt ilyesmi. Erős késztetést érzett, hogy feloldja benne ezt a
görcsöt, voltak indián módszerek, amik segíthettek, de nem tudta, hogy bele
merjen-e vágni, hiszen ő nem is volt gyakorlott ebben, talán többet ártana,
mint használna.
Ehelyett inkább
mesélt neki a törzsükről, az életükről, szokásaikról.
- Érdekes lehet az
életetek. Szívesen megismerném. – mosolygott Hope kedvesen.
- Nem biztos, hogy
bírnád a sivatagot. A szomjúság és az éhezés nem egy ilyen finom kisasszonynak
való – nevetett rá Weayaya. Semmi bántó nem volt a hangjában, inkább kedves
kötekedés.
- Nem vagyok én
olyan nebántsvirág, mint… Sivatag? – döbbent meg a lány. – Florida nem
sivatagos, inkább egy mocsár.
Weayaya szeme
megvillant, azonnal rájött az elszólásra, és magában átkozta magát.
- Nem seminole-ok
vagytok, igaz?
A fiú
összeszorított szájjal meredt előre.
- Weayaya,
válaszolj!… Kérlek! – suttogta Hope kérlelve.
- Nem akarod tudni!
- Ne csináld ezt!
Barátok vagyunk, én mindent elmondtam neked magamról őszintén. Megbíztam
benned. Te ezek szerint nem bízol bennem. – a hangja csalódott volt, előre
fordult, és önkéntelen mozdulattal megsimogatta Firenze nyakát.
- Ez nem a
bizalomról szól – szólalt meg alig hallhatóan Weayaya. – Apám megöl, ha
megtudja, hogy elmondtam valakinek.
- Tőlem nem fogja
megtudni, más pedig nincs itt – nézett körül a lány, mintha megerősítést
keresne.
- Nem beszélhetek
erről. Ne kérj ilyet, Hope! Kérlek! Ha apád megtudja az igazat, megöl
mindkettőnket, és nem csak azért, mert hazudtunk.
- Annyira nem lehet
szörnyű. Gondolom nem egy vérszomjas kiowa vagy.
Az indián láthatóan
megfeszült a nyeregben, és a lány akaratlanul is felnyögött.
- Csak haza akarunk
jutni – mondta gyorsan a fiú, hangjában félelem bujkált. – Eszünkbe sem jutott,
hogy bántsunk titeket. Hope, nem azért jöttünk, hogy…
- Tudom – mondta
hirtelen a lány. Maga sem tudta miért, de átnyúlt, és megfogta a fiú kezét. – A
titkotok biztonságban van. Senkinek sem beszélek róla. Nyugodj meg!
- Nem félsz? –
nézett rá döbbenten Weayaya. – Nem ijeszt meg a gondolat, hogy egy barbár
vadember vagyok?
- Miről beszélsz?
Ha az lennél, már tudnám, és nem beszélgetnék itt veled.
A fiú zavartan
lenézett a kezére. Hope is magához tért, és gyorsan elhúzta a sajátját, de
közben folyamatosan a harcos arcát figyelte. Látta rajta a megkönnyebbülést.
Nem tudhatta, de az előbbi gesztussal teljesen belopta magát Weayaya szívébe.
- Kicsit gyorsabban
kéne mennünk – motyogta. – Nagyon lemaradtunk, idegeskedni fognak.
Hope előrenézett,
és fintorogva bólintott. Ügetésre fogták a lovakat, és hamarosan beérték a
többieket. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy lemaradtak, de mindketten
idegesek voltak. A titok, ami mostantól összekötötte őket, feszültséget keltett
bennük.
Este a tábortűznél
minden az addig megszokott módon zajlott. Hope, miután szétosztotta a vacsorát,
szó nélkül odavitte a két indiánnak az adagját. Mosolyogva adta át a
tányérokat, közben lopva összenéztek a fiúval. Sahale észrevette, de nem szólt,
csak amikor a lány már hallótávolságon kívül volt.
- Fiam, veszélyes
dolgot művelsz. Ha Mr. Eastern rájön, hogy a lánya, és te…
- Nem teszünk semmi
rosszat. – felelt, de közben tekintetével követte a távolodó lányt. – Barátok
vagyunk, beszélgetünk.
- Miről?
- Mindenféléről. A
népeinkről, arról, hogy mennyi mindenre nem emlékszik…
- Beszéltél neki a
népünkről? – csattant fel az apja.
- Nem… csak
nagyvonalakban meséltem neki az indiánokról. – hazudta.
- Értem. De tudnod
kell, ez nem helyes. Nem barátkozhatsz vele! Ő egy másik világhoz tartozik.
Nincs értelme annak, amit teszel.
- Apám, ezt hadd
döntsem el én.
- Nézz oda! –
mutatott a tűz felé. – A bátyja, és a vőlegénye már haragos. Nem nézik jó
szemmel, hogy ennyi időt tölt veled.
Vonakodva nézett
oda, tudta, milyen látvány fogadja; Wyatt Hope mellett ült, és a karját a lány
derekára fonta. Weayaya arca megfeszült, nagyot nyelt, hogy a falat ne akadjon
a torkán. De aztán a következő pillanatban ellágyult, mert Hope negédesen a
férfira nézett, felállt, és faképnél hagyta.
- Ne gondolj rá!
Nem való hozzád, hacsak… – mondta halkan az apja.
- Hacsak? – nézett
vissza Weayaya. – Raboljam el? Erre gondolsz?
- Ha akarod őt,
csak így kaphatod meg. De akkor várj, amíg Texasba érünk. Akkor egyenesen a
faluba viheted, és senki nem talál rá.
- Nem. Sosem tennék
ilyet.
- Gondoltam –
mondta lemondóan az apja. – Te sosem tennél ilyet. Hamarabb vetsz véget a saját
életednek, minthogy asszonyt bánts.
- Az talán baj? –
vágott vissza.
- Más vagy.
- Tudom. Nem vagy
büszke rám.
- Nem erről van
szó, fiam, csak nem vagy olyan, mint egy igazi kiowa harcos. Anyád tehet róla.
- Ne okold őt
ezért! – emelte fel a hangját Weayaya. – Ő szeretett.
- Az érzelem,
gyenge, asszonyi tulajdonság. Hányszor mondjam, hogy ne hagyd, hogy az
irányítson!
- Úgy beszélsz,
mintha te sosem éreztél volna semmit anyám iránt. – vetette a szemére a fiú
nyersen.
- Szerettem őt.
Pont emiatt kellett elviselnem annyi megaláztatást.
- Miért? Anyám
talán bűnt követett el?
- Ő volt a
legodaadóbb asszony, akit csak ismertem.
- Akkor miért? –
kérdezte Weayaya türelmetlenül.
- Az anyád apacs
volt.
- Micsoda? –
döbbent meg a fiú. – De hát, hogyan?
- Régen történt,
még nagyapád idején. Elfoglaltunk egy apacs falut, akkor még nagyon ifjú
voltam. A két törzs tagjai együtt éltek, és én beleszerettem egy apacs lányba.
- Anyámba –
suttogta Weayaya.
- Így van. Apám
rettenetesen haragudott rám, amikor feleségül vettem, száműzni akart, de anyám
mellém állt, így végül maradhattunk. Aztán megszülettél, de se apám, se Chu’a
nem fogadtak el. Fattyúként tekintettek rád. Kangee sosem bocsátotta meg, hogy
a fia apacs asszonyt választott.
- Igen, emlékszem,
a nagyapám és a nagybátyám sosem fogadott el.
- Nem viseli el,
hogy te nem vagy olyan kegyetlen, mint ő. Ahogy én sem vagyok az.
- Én azt hittem, szégyelled,
hogy ilyen fiad van.
- Sosem
szégyelltelek. Büszke vagyok rád, mert kiállsz magadért. Azt szégyellem, hogy
gyáva voltam, és nem mondtam el az igazságot neked.
- Büszke vagyok rád
apám, nincs okod szégyenkezni. – egy pillanatra elgondolkodott. – Akkor ezért
lett Chu’a a törzsfőnök?
- Igen.
- Pedig jog szerint
neked kellene lenned, hisz te vagy az idősebb.
- A törzs nem
fogadott volna el. – elhallgatott, és a tűz felé nézett. – Mit érzel iránta? –
kérdezte.
- Nem tudom. A
barátjának tart, én is őt.
- De zavar, hogy az
a másik körülötte forgolódik.
- Neki csak azért
kell, hogy dicsekedhessen vele. – sziszegte.
- És neked miért
kell?
- Nem kell – nézett
az apjára, aki bólintott, aztán felállt, és visszavitte az üres tányérokat. –
Köszönjük a vacsorát, Miss Eastern.
- Nagyon szívesen –
mosolygott a lány.
- Nem örülök, hogy
ennyi időt töltesz a rézbőrűvel Hope – mondta szárazon a bátyja. – Még elbízza
magát. Vagy talán szeretnéd kipróbálni?
- Kelvin! Hogy
beszélsz a húgoddal? – dörrent rá az apja.
- Talán beszélhetnél a lányoddal,
hogy ne bátorítsa! – félreérthetetlen volt a hangsúly.
Hope nem mert az
apjára nézni, inkább összeszedte a többi tányért, és elindult, hogy elmossa
őket. Érezte magán az apja kutató pillantását, és tudta, hogy számíthat egy alapos
beszélgetésre. Dühös volt Kelvinre, amiért ilyen helyzetbe hozta. Mit számít az
neki, hogy jól érzi magát az indiánnal? Hisz csak barátok, és Hope rengeteg
dolgot tanult tőle ez alatt a pár nap alatt is. Szeretett tanulni, és
megismerkedni új dolgokkal. Mi ebben a rossz? Ráadásul Weayaya ugyanúgy csak
barátot lát benne. Semmi jelét nem adta, hogy másképp közeledne hozzá. Talán az
egyetlen, ami furcsa volt a lánynak, hogy rengeteg olyan kérdést tett fel, ami
az Easternék előtti időre utalt, mintha próbálná előhívni az emlékeit. De ez
nem zavarta, ő is szeretett volna emlékezni, és bosszantotta, hogy nem tud.
Miután végzett a
mosogatással felállt, ekkor vette észre, hogy Chada ott kuporog mellette.
- Te itt vagy? Nem
is láttalak. – lepődött meg.
- Végig itt voltam,
kisasszony, de nagyon elmerült a gondolataiban – mosolygott a lány.
- Papa nagyon
haragszik? – nézett a szekerek felé.
- Hát… Nem hinném,
hogy örül, amiért ennyi időt tölt az indiánnal, de a mamája mondta neki, hogy
nem tesznek semmi rosszat, csak beszélgetnek.
- Kelvin és a papa
azt szeretnék, ha Watt-el tölteném az időmet.
- Igen – mondta
szomorúan Chada.
Hope felkapta a
fejét a hangra, és kérdőn nézett a lányra.
- Ne nézzen így,
Miss Hope, kérem! Én csak…
- Kedveled őt?
- Miért kell nekem
pont egy ilyen férfira szemet vetnem – sóhajtott az indiánlány elkeseredetten.
– Ez még annyira sem lehetséges, mint hogy maga és Weayaya… – a szája elé kapta
a kezét, és rémülten elhallgatott. – Ne is figyeljen rám! Badarságokat beszélek,
csupa butaságot. Kérem, ne áruljon el az apjának, mert elkerget, hogy ilyenekre
gondolok.
Hope felnevetett:
- Papa sosem tenne
ilyet, hát nem ismered? Kelvin persze más. A szívnek nem lehet parancsolni, de
nem szólok a papának. – Magában mosolyogni kezdett, alig indultak el, de máris
micsoda titkok őrzője lett, akaratán kívül. – Menjünk vissza, még idegeskedni
fognak, hogy sokáig elmaradunk.
Gyorsan
visszaértek, és Hope igyekezett minél hamarabb a szekér védelmébe húzódni.
Látta, hogy Kelvin és Wyatt sustorogva beszélgetnek, és néha a két indián felé
pislognak. A lány követte a pillantásukat, és örült, mert Weayaya szeme arról
árulkodott, hogy is észrevette a két másikat. Kissé megnyugodva ült a
fekhelyére. Sietve átöltözött, és készült lefeküdni, amikor az anyja belépett.
- Minden rendben,
kicsim? – kérdezte.
- Persze, mi baj
lenne? – nézett a nőre.
- Csak gondoltam,
haragszol a bátyád kirohanása miatt.
- Ő már csak ilyen
– mondta halkan Hope, és tudta, hogy most jön a beszélgetés.
- Csak félt téged,
ahogy apád is.
- Ugyan mama, nincs
rá oka! Weayaya és én csak beszélgetünk, hogy elüssük az időt. És sok érdekes
dolgot tudtam meg tőle az életükről. Érdekel, miért baj ez?
- Ők úgy gondolják,
hogy túlságosan bátorítod őt.
- Mégis mire, mama?
Semmi olyat nem tesz, ami kihívó lenne. Szerintem csak Kelvint zavarja, hogy
jól érzem magam.
- Wyatt komolyan
érdeklődik irántad. Engedélyt kért apádtól, hogy udvarolhasson neked. De nincs
rá lehetősége, mert te állandóan azzal a rézbőrűvel töltöd az idődet.
- Engem nem érdekel
Wyatt. Nem akarom, hogy udvaroljon nekem – mondta dacosan Hope. – Holnap meg is
mondom neki.
- Tégy, ahogy
akarsz, de apád kérte, hogy mondjam meg, holnaptól nem lovagolhatsz. Neked is a
szekéren kell utaznod, és főleg nem beszélhetsz az indiánnal.
- Weayaya a neve!
És, ha úgy tartja kedvem, beszélgetek vele. Nem tilthatjátok meg! – lehajtotta
a fejét, hogy Margaret ne lássa a dühtől kicsorduló könnyeket.
- Ne haragítsd
magadra az apádat! Azt kell tenned, amit mond.
- Különben mi lesz?
Megver?
- Hope, kérlek!
- Miért nem
veszitek észre, hogy felnőttem? Miért nem lehet, hogy azt tegyem, amit
szeretnék?
- Mert ő egy
indián, te pedig egy fehér kisasszony vagy, akinek ráadásul egy gazdag család
fia szeretne udvarolni – mondta emelt hangon a nő. – Az illendőség úgy
diktálja, hogy jó gyermekként, kövesd az apád utasításait.
- De ő nem is az
apám – suttogta a lány.
- Hope! – kiáltott
rá Margaret. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Bocsáss meg! –
nézett fel, könnyes szemmel. – Nem akartalak megbántani. Csodálatos szüleim
vagytok, csak… Miért kell rám erőltetni olyasmit, amit nem szeretnék.
- Apád azt
szeretné, ha biztosítva lenne a jövőd. Nem akarja, hogy nélkülöznöd kelljen, és
Wyatt remek parti.
- Kérlek, könyörgöm! Engedjétek, hogy én válasszak, ne ti keressetek nekem férjet!
- Beszélek apáddal, de ez nem változtat azon, hogy az
indiánnal nem barátkozhatsz. És én
arra kérlek, hogy próbálj közeledni Wyatt felé! Ismerd meg, lehet, hogy
megváltozik a véleményed róla.
- Mama…
- Csak adj neki
esélyt!
- Igen, mama – sóhajtott
fel Hope, és eldőlt az ágyon.
Sátrak álltak
mindenfelé, gyerekek játszadoztak, és Hope nevetve sétált köztük. Valaki a
nevén szólította, mire megfordult, és Weayaya előtt találta magát. A fiú
kedvesen mosolygott rá, a kezét nyújtotta, és amikor Hope elfogadta, magához
húzta, és megcsókolta…
Zavartan nyitotta
ki a szemét. A kora reggeli derengés beszűrődött a ponyva résén át. Sietve
kimászott, hogy elmenjen megfürdeni. Chada kinyitotta a szemét:
- Kisasszony, hova
megy? A mamája megmondta, hogy…
- Csak a patakhoz
megyek mosdani, ha keresnek, ott vagyok.
- Rendben – mondta
halkan a lány, és készülődni kezdett.
Hope lefutott a
partra, keresett egy helyet, ahonnan már nem láthatták őt, és gyors
mozdulatokkal lemosakodott.
Már készült
felállni, amikor meglátta a néhány méterre álló alakot. Felnézett rá:
- Már megint
leskelődsz utánam? – kérdezte megrovóan, de a szeme mosolygott. Maga elé húzta
a törölközőt, miközben figyelte, ahogy Weayaya közelebb lép.
- Nem én tehetek
róla, hogy mindig akkor jössz, amikor itt vagyok – vigyorgott a fiú pajkosan.
Leült Hope mellé,
és az arcát figyelte, a lány szeme, még fátyolos volt az álmosságtól, de
napfény már belecsempészett némi huncut csillogást. Csodálattal nézte, nem
tudott betelni vele.
- Az apám nem nézi
jó szemmel, hogy barátkozunk – motyogta Hope, és pislogva elfordult.
- Miért? – kérdezte
Weayaya, bár tudta a választ.
- Mert te… te…
indián vagy – suttogta alig hallhatóan. Lesütötte a szemét.
- És emiatt te
szégyenkezel? Ne tedd! – mondta csendesen a harcos.
- De nem tudok nem
szégyenkezni miattuk. Ráadásul a papa azt akarja, hogy hagyjam Wyatt-et
udvarolni.
- Szóval erről
szól. Gondolom, az egész mögött a bátyád áll. Félti a hugicáját, a rézbőrű
kutyától – mondta keserűen.
- Ne mondd ezt! –
nézett rá Hope. Látta a fiú szomorúságát, és fel akarta vidítani. – Lehet, hogy
attól fél, hogy elszökök veled.
Weayaya felkapta a
fejét:
- Nem foglak
elrabolni.
- Pedig milyen
fricska lenne az orra alá. – próbált mosolyogni. – Kíváncsi lennék, mit szólna
hozzá? Képzeld csak el az arcát! – felnevetett a gondolatra.
Weayaya hirtelen a
lány szájára nyomta az ujját, hogy elhallgattassa:
- Bajba kerülsz, ha
megtudják, hogy beszélünk – nézett a szemébe.
Mindketten
megdermedtek, a tekintetük összeforrt, és Hope megérezte a fiú remegését.
Weayaya keze
reszketni kezdett, ahogy hozzáért. Furcsa bizsergés járta át, még sosem érzett
hasonlót. Képtelen volt megszólalni, vagy távolabb húzódni, a kékeszöld szemek
rabul ejtették őt. Lassan közelebb hajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta a lány
ajkát.
Amikor
visszahúzódott, Hope csalódottan figyelte, őt is átjárta ugyanaz a bizsergés,
és ahogy megérezte a fiú lágy, mégis kemény ajkát, többet akart.
Felemelte a kezét,
és a tenyerét Weayaya arcára simította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése