Előszó
Rica rémülten kapta
fel Tasunke-t. A hároméves kisfiú értetlenül, kiabálva kapálózott anyja
karjában. Jordan Tuwanak segített. A fiatalasszony nehezen mozgott, már csak
napjai voltak hátra a szülésig, és most mind megijedtek, hogy a támadás árthat
a kicsinek. A három nő lélekszakadva futott az erdő felé:
- Hol van Tansy? –
sikoltotta Rica.
Jordan megtorpant:
- Menjetek!
Visszafordult, és a
folyópartra rohant. Tudta, hogy a gyerekek még mindig ott játszadoznak a
legszívesebben. Amikor odaért a sziklatömbök alkotta kis játszótér üres volt.
Megnézett minden hasadékot, de semmit sem talált. Aztán végül a parthoz közel
felfigyelt valamire. Odaszaladt, és zokogva emelte fel a földről Tansy kedvenc
babáját, amelynek leszakították a fejét.
Rettegve futott
vissza, nem mert Rica szemébe nézni. Már minden asszony visszatért. A támadás
rövid volt. Rövid, és eredményes. A férfiak vadászaton voltak, nem volt, aki
megvédje őket, de senki nem hitte, hogy fejvadászok támadhatnak rájuk. Csak
gyerekeket vittek magukkal.
Az anyák fájdalmas
zokogása átjárta a falut. Rica letette Tasunke-t Tuwa mellé, és az anyósához
rohant:
- Megtaláltad? Kérlek,
mondd, hogy megtaláltad!
Jordan lehajtotta a
fejét, és odaadta a baba maradványait:
- Sajnálom, Rica!
- NEEEEEEM! TANSY!
Ájultan rogyott a
földre.
Amikor magához
tért, férje aggódó arcát látta meg először:
- Egyetlenem!
Jobban vagy?
- Tokah! A lányunk…
- Amint
összeszedjük a csapatot, indulunk. Még nem juthattak messzire, visszahozom őt.
- Istenem, Tokah! –
zokogott fel az asszony.
Hania sátrából
fájdalmas sikoly hallatszott, mindketten odakapták a fejüket, és még éppen
látták, ahogy Jordan, belép. A bejárattól még visszaszólt:
- Rica, ne
haragudj, de szükség lesz rád! Tuwa-nál megindult a szülés.
- Megyek – motyogta
a nő, és már indult is.
- Rica! Esküszöm,
nem nyugszom addig, amíg meg nem találom a lányunkat. – szólt utána Tokalah.
- Még csak nyolc
éves, annyira gyerek! Mi lesz, ha bántják?
- Senki sem fogja
bántani, pont azért, mert gyerek.
- És ha eladják? –
kérdezte kétségbeesve az asszony. – Akkor soha többé nem látjuk.
- Megtalálom,
esküszöm! – Tokalah megölelte a feleségét, aztán a lovához futott, a többi
harcossal együtt elindultak a fejvadászok után.
Napokon át követték
a nyomokat, de végül egy kisebb város határában rá kellett jönniük, hogy az
emberrablók vonatra ültek, és magukkal vitték a gyerekeket. A városban senki
nem hallott róla, hogy bármelyik gyermeket is eladták volna. Tokalah egy teljes
napig lovagolt a sínek mellett, de tudta, hogy hiába. Tehetetlen dühében csak
üvölteni tudott.
Lansa mellé
léptetett:
- Testvér, menjünk
haza! El kell mondanunk, mi történt. Aztán elindulunk, és megkeressük a
keresztlányomat. Veled tartok, nem hagyom, hogy baj érje. Olyan nekem, mintha a
sajátom lenne.
A főnök bólintott,
visszafordították a lovakat, és elindultak a falu felé. Lansa egy elejtett
villanásból látta, hogy Tokalah szemében kihunyt a csillogás, helyét kemény
elszántság, és könyörtelenség váltotta fel. Tudta, hogy a barátja örökre
elveszítette a képességet, hogy őszintén nevetni tudjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése