17. fejezet
Tokalah-ban tomboltak az érzelmek. Miközben készült,
egyszerre örült, izgult, és félt. Rettegett, hogy Erica mégsem szereti, de
tudta, hogy beszélnie kell vele. Ha nem is érez úgy, ahogyan ő, tőle kell
hallania. A lánynak kell kimondania, hogy nem akarja őt. El fogja fogadni, és
félreáll, de igaza van az anyjának, meg kell próbálnia mindent.
Felöltözött, és kilépett a folyosóra, pontosan akkor, amikor
az apja is. Egymásra néztek, és Tukayoo bátorítóan megveregette a fia vállát:
- Jó reggelt, fiam!
- Jó reggelt!
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz.
- Én nem attól félek, hogy bajunk esik, tudom, hogy nagy
harcos vagy, és tudod, mit csinálsz.
- Erica miatt aggódsz?
- Igen – bólintott idegesen a fiú.
- Nem bízol az érzéseiben?
- Szeretném hinni, hogy szeret, de félek.
- Beszéltünk anyáddal, és ő azt mondta, nincs rá okod.
- Tőle akarom hallani – suttogta – addig nem merem elhinni.
- Megértelek. Induljunk!
Lelépkedtek a lépcsőn, Jordan lent várta őket, és az
aggodalom ellenére hatalmasat dobbant a szíve, amikor meglátta a két férfit.
Ekkor döbbent rá, hogy a fia felnőtt.
A két indián szinte teljesen egyforma volt, most mindenki
láthatta, hogy apa és fia mennyire hasonlít egymásra. Mindketten térdig érő
mokaszint, és ágyékkötőt viseltek, mert a mai nap is legalább olyan forró volt,
mint az elmúlt hetek bármelyike. Hajukat vászonpánt fogta hátra, a tekintetük
tüzes elszántságot sugallt. Jordan nézte életének legfontosabb két férfiját, és
a szíve összeszorult, de nem mutatta. Tuwa mellette állt, és szorongatta a
kezét:
- Nincs más mód? – kérdezte félve. – A múltkor is baja
esett.
- Apád vigyáz mindkettejükre – nyugtatta Jordan a kislányt,
de ő ugyanúgy félt.
- Indulunk – mondta egyszerűen Tukayoo.
- Vigyázzatok magatokra! És hozzátok haza Ericát épségben.
- Úgy lesz anyám! – nézett rá Tokalah.
Az asszony rájuk mosolygott, de érezte, hogy most indián
feleséghez méltóan kell viselkednie, és tudta, hogy ez mostantól a jövőben is
így lesz. A férjében felébredt a törzsfőnök, felkészült arra, hogy
visszaszerezze azt, ami az övé, és a fia ebben méltó társa lesz. Tudta, hogy
amint hazaérnek, és megérkezik Neka, elindulnak, hogy megküzdjenek Kangee-val.
Csendben nézte, ahogy a két harcos lóra ül, és elindul.
Tukayoo visszafordult, lenézett rá, és Jordanban megjelent egy kép a
régmúltból: tizenöt évvel ezelőtt ugyanezzel a fájdalmas, szerelemmel telt
pillantással nézett rá, amikor Jordan elküldte őket, hogy megvédje Conrad Scott
haragjától.
- Szeretlek – mondta a férfinak.
- Szeretlek – Tukayoo lehajolt, és forrón megcsókolta. –
Visszajövünk, visszahozom a fiadat.
- Tudom – suttogta könnyes szemmel.
A két harcos megfordult, és elvágtatott.
A városba érve, azonnal feltűnt nekik a nyüzsgés. Mindenfelé
lovasok készülődtek, férfiak rohangáltak, fegyverekkel. És kiabáltak. Egyikük
sem értette mit, de a hangjukból rögtön tudták, hogy baj van. Az emberek nem az
esküvőre készültek. Feszült figyelemmel cikázott a tekintetük, ahogy a főtér
felé ügettek, amikor az egyik katona észrevette őket:
- Visszajöttek! Hadnagy úr, itt vannak!
Hirtelen legalább tucatnyi fegyver csöve meredt feléjük.
Megálltak, és komor tekintettel nézték az ideges fehéreket. Ekkor megjelent egy
ismerős arc:
- Még van képed ide jönni? – üvöltötte Theodore. – Hol van?
Mit műveltél vele? Megerőszakoltad? Megölted?
Tokalah mellé lépett, és le akarta rántani a lóról, ám a fiú
egy jól irányzott rúgással a földre küldte. Újabb fegyverek irányultak rá.
- Várjatok! – szólt Theodore. – Először el kell mondania az
igazat.
- Ne! – sikoltott egy nő. Elsa rohant feléjük rémülten. – Ne
bántsátok őket! Nem ők voltak. Ők a barátaink.
- Mrs. Hudson! – nézett rá Theodore. – Bocsásson meg, de
ebbe ne szóljon bele! Láttam, hogy méregeti ez a rézbőrű a menyasszonyomat.
Gondolom, kapva kapott az alkalmon, hogy megszerezze. – visszafordult. – Hol
van Erica?
Tokalah értetlenül nézett először a férfira, majd Elsára, és
végül az apjára.
- Elsa, mi folyik itt? – kérdezte Tukayoo. – Azért jöttünk,
hogy beszéljünk veletek, és ez fogad. Mi történt?
- Elrabolták Ericát! – sírta az asszony. Tokalah
megvonaglott a nyeregben.
- Ugyan Mrs. Hudson, hisz ők voltak – erősködött Theodore.
- Téved, Mr. Whitmore – vetette oda a nő. – Gyertek be! A
támadók nyomot hagytak, azt hiszem, neked szól, Tukayoo. Segítenetek kell!
A két indián, nem törődve a döbbent tekintetekkel, leszállt,
és szinte futva követte az asszonyt a boltba.
Tukayoo abban a pillanatban tudta, ki a felelős, amint
beléptek. A pulthoz lépett, és dühösen megmarkolta a tollat, és a nyílvesszőt.
Felismerte a jellegzetes festést:
- Kangee! – sziszegte. – De honnan tudta, hogy Erica…?
- Ez most nem számít – nyögte haragtól reszketve Tokalah. –
Menjünk utána!
Már fordult volna ki az ajtón, de az apja visszahúzta:
- Várj! Ha így mész utána, akkor ő fog győzni. Kangee okos.
Oka volt, hogy Ericát rabolta el. Gondolkodj hideg fejjel!
- De minél tovább várunk, annál nagyobb az esély, hogy
bántja! – mondta kétségbeesve. – Mennünk kell!
- Fiam, higgadj le!
Közben megérkezett utánuk John, Theodore, és a hadnagy
néhány emberével. Tukayoo végignézett rajtuk, és már kezdte felmérni a
helyzetet:
- Mikor történt? – nézett végül Elsára.
- Valamikor az éjszaka folyamán. Semmit sem hallottunk –
zokogta a nő remegve.
Tokalah mellé lépett, és megszorította a karját:
- Visszahozzuk, esküszöm!
- Köszönöm – emelte fel a fejét hálásan.
- Ugyan már! Senki nem látja, hogy ez csak trükk? –
höbörgött Theodore. – Összejátszanak a rablókkal. Ez a rézbőrű így próbálja
megszerezni Ericát.
Az indián a férfira nézett, az arca kifejezéstelen volt, de
a szeme elárulta, mennyire gyűlöli, és Theodore megértette, hogy pillanatok
alatt képes lenne végezni vele.
- Üljünk le! – szólalt meg John. – Beszéljük meg, hogy mit
tehetnénk, aztán cselekedjünk!
Körbeülték az asztalt a bolt végében, de Tokalah az apja
mögött állt, és karját összefonta a mellkasán. Ahogy Elsa elment mellette,
megérintette a feszülő izmokat, és érezte a harag rezgéseit. Tokalah kitartóan nézett
farkasszemet Theodore-al.
- Kérlek, ne! – súgta neki Elsa, de ő nem válaszolt.
- Rendben – kezdte idegesen John. – Tukayoo, honnan tudod,
hogy ez a… Kangee vitte el az unokahúgomat?
- Ez – emelte fel a nyílvesszőt – egy kiowa fegyver. A
festése pedig egyértelműen elárulja, kié. Sosem felejtem el ezeket a jeleket. A
toll pedig az én egykori főnöki fejdíszem egy darabja. Kangee tudja, hogy élek,
és engem akar. Így jelzett.
- Istenem! – suttogta Elsa. – Ezek szerint Ericát csalinak
használja?
- Igen. Valahogyan rájött, hogy az unokahúgod és a fiam közt
gyengéd érzelmek szövődtek, és ezt használja ki.
- Miről beszélsz? – csattant fel Theodore. – Méghogy gyengéd
érzelmek, Erica a menyasszonyom!
- Valóban azt hiszed, hogy erőszakkal elnyerheted a
szerelmét? – kérdezte Tokalah kimérten.
- Ismerem őt! Inkább választana engem, mint egy ilyen
rézbőrű kutyát!
- Vigyázz a szádra, sápadtarcú, mert egyszer még a fegyverem
elé kerülsz! – sziszegte a fiú. – De nem most. Most a legfontosabb, hogy Ericát
épségben hazahozzuk.
- Igazad van fiam. – vetett véget a szócsatának Tukayoo.
- De mi a garancia, hogy nem bántották? Hogy jól van? –
nézett fel aggódva John.
- Nem őt akarja, hanem engem. A túsza csak akkor értékes, ha
érintetlen. Addig biztonságban van, amíg oda nem érünk.
- De akkor azonnal bántani fogja. Talán nem jó ötlet, hogy
ti menjetek érte.
- Ezért kell megelőznünk. Ki kell dolgoznunk egy tervet. Mi
már amúgy is terveztünk egy támadást Kangee ellen. Szövetkeztünk az egykori
harcosaimmal, akik segíteni fognak, és leszámolunk Kangee-val. Most csak azt
kell kitalálnunk, hogyan hozzuk el a táborból Ericát, mielőtt a vérontás
kezdetét veszi.
- Hány embered van? – kérdezte a hadnagy.
- Pontos számot egyelőre nem tudok. Mi heten vagyunk.
- És a birtok munkásai? – nézett rá John.
- Ők nem képzett harcosok, és nem kérhetem, hogy
kockáztassák az életüket.
- Talán azért megkérdezhetnéd őket, segíthetnek.
- Én pedig felajánlom a katonáim segítségét – mondta a
hadnagy. – Harminc képzett katona lőfegyverrel, több mint elég egy sikeres
támadáshoz.
Tukayoo meglepve nézett a férfira, de aztán mosolyogva
bólintott:
- Köszönöm, a többiek nevében is. Mi most visszamegyünk a
birtokra, és felkészülünk, bevárjuk az emberemet, és amint ő megérkezik,
indulunk.
- Mi is veletek tartunk – mondta a hadnagy. – Máris
összeszedem az embereimet.
Felállt, és a kísérőivel kivonult.
- De hogy szabadítjuk ki az unokahúgomat? – kérdezte John.
- Ezt megbeszéljük menetközben. Szükség lesz az ottani
harcosok segítségére.
- Értem – sóhajtotta. – Megyek a fegyveremért.
Felállt, de az ajtóból még visszafordult:
- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért lekezelően bántam
veletek! Már tudom, mekkorát tévedtem. Te és a családod mind nagyszerű,
nemeslelkű emberek vagytok. Köszönöm, hogy segítetek nekünk.
- Ez természetes. Mi tartozunk köszönettel a ti
segítségetekért. – válaszolt Tukayoo, és felállt. – Gyere fiam!
A fiú még mindig kimérten nézte Theodore-t:
- Te nem készülsz? – kérdezte. – Nem akarsz szíved hölgyének
a megmentésére sietni?
A férfi lekezelően nézett vissza:
- Nem vagyok harcos. Ezt a feladatot a katonákra bízom. Én
majd itt leszek, amikor megtörten hazatér, és támogatni fogom a gyógyulását.
Tokalah megvetően felhorkant:
- Gyáva.
- Hogy merészelsz bírálni, te mocskos…
Ha nincs az apja, az indián a férfi torkának ugrott volna.
- Ennek nincs itt az ideje. Majd leszámoltok egymással, ha
visszatértünk! Gyere fiam!
Kifelé menet Tokalah még visszaszólt:
- Erica fog dönteni. De tudd, harcolni fogok érte, és nem
engedem, hogy erőszakkal magaddal vidd!
- Majd meglátjuk – felelt nagyképű magabiztossággal a férfi.
Az indián megfeszült, de nem reagált.
A birtok leginkább egy kaptárhoz hasonlított, ahogy mindenki
rohangált, és készülődött. A katonák parancsokat teljesítettek, a munkások
megtettek minden tőlük telhetőt. A fiatalabbak természetesen felajánlották a
segítségüket. Tukayoo és az emberei már készen álltak. Tokalah a kapu előtt
állt, és feszülten kémlelte a keleti látóhatárt. Hiába mondta az apja, mégis
rettegett, hogy Kangee bántani fogja a lányt. Ha megteszi, biztos, hogy ezernyi
kínzást talál ki neki, mielőtt megöli. Remegni kezdett a gondolattól, hogy
Erica törékeny, gyönyörű testét meggyalázzák, a lelkét megtörik. Arra gondolni
sem mert, hogy esetleg megölik. Rettegett ettől, de tudta, hogy akkor mit fog tenni.
Megöli a gyilkosokat, aztán követi a szerelmét. Bár az öngyilkosság nem
elfogadott, de megtalálja a módját. Képtelen lenne Erica nélkül élni.
Porfelhő kavarta fel a horizontot, a harcos azonnal jelzett
a többieknek, és mind készenlétben várakoztak.
Hamarosan kibontakoztak a homályból két lovas körvonalai, és
nemsokára már tudták, Neka, és Oya közeledik.
Bevágtattak a kapun, ajkukon elégedett kifejezés ült, és
Tukayoo azonnal tudta, hogy sikerrel jártak.
- Neka, Oya! Üdvözöllek benneteket! Annyira jó látni, hogy
jól vagytok.
- Tukayoo! – mondták, és tisztelettel fejet hajtottak
főnökük előtt. – A harcosaid a parancsodat várják. Készen állunk, hogy az
oldaladon harcolva visszaszerezzük népünk büszkeségét.
- Köszönöm – felelt a férfi, aztán barátian átölelte az
érkezőket. – Van néhány újabb részlet, amit meg kell vitatnunk, mielőtt
indulunk, de hamarosan ellenségünk vére tisztítja meg a földünket.
Amíg az indiánok félrevonultak tanácskozni, addig a katonák,
a városiak, és a munkások tovább készülődtek. Jordan távolról figyelte őket, és
a szíve mélyén boldog volt, hogy látta, a három különböző emberfajta egymás
oldalán küzd az igazságért. Remélte, hogy egyszer eljön az a nap, amikor mindez
már nem fog számítani, de sajnos ismerte az emberi természetet, és tudta, hogy
erre vajmi kevés az esély.
Elfordult, és a sógornőjéhez ment:
- Tehya! Tukayoo és én megbeszéltük, hogy amikor elindulunk,
én velük megyek. Kiszabadítják Ericát, és velem fog visszatérni, hogy ne
veszítsenek időt. Megtennéd, hogy addig vigyázol Tuwára?
- Ezt kérned sem kell, nővérem – mondta feszült mosollyal a
másik nő. – De ígérd meg, hogy vigyázol!
- Úgy lesz.
Megölelték egymást, és várták, hogy a férfiak befejezzék a
megbeszélést.
Tukayoo a könyvtárba hívta a többieket.
- Neka, hányan állnak mellettünk?
- A mészárlás után nem sokan maradtunk, de beszéltem a
fiatalabb harcosokkal is, akik még emlékeztek dicső tetteidre. Velük együtt
negyven harcos követ téged. Nem sok, Kangee-nak legalább száz hűséges embere
van.
- Itt vannak a katonák – mutatott ki az ablakon a főnök. –
Ők mellénk álltak, és néhány férfi a városból, meg néhányan a munkásaink közül,
akik értenek valamennyit a harchoz. Úgy vélem, ennyien elegen leszünk. Igaz
hadnagy? – nézett az épp belépő férfira.
- Igen, én is úgy hiszem. Ráadásul az embereim jól
képzettek. Velük akár előnyt is szerezhetünk.
- De először Ericát kell kiszabadítanunk, apám! Ha ott
marad, veszélybe kerülhet az élete – mondta Tokalah.
- Erica? Kiről beszélsz? – Neka értetlen arckifejezése
elárulta, hogy semmit sem tudott Kangee mocskos tervéről.
- Kangee elrabolt egy fehér lányt, hogy a faluba csaljon. –
magyarázta Tukayoo. – Ezek szerint erről nem is tudtok.
- Nem, Kangee portyán volt néhány emberével. Ma délutánra
vártuk a visszatérésüket.
- Most éjjel rabolták el Ericát – mondta Tokalah feszülten.
Neka végignézett a fiún:
- Jól látom, hogy aggódsz ezért a lányért?
- Igen – vágta rá büszkén.
- Nyugodj meg, Kangee nagyon büszke főnök. Ha akar is
valamit a lánytól, először eldicsekszik a zsákmányával.
- Ezt hogy érted?
- Közszemlére teszi, hogy mindenki megcsodálhassa őt. De
azonnal jogot formál rá, így senki nem nyúlhat hozzá. A lány egyelőre
biztonságban lesz.
- Meddig? – kérdezte nyugtalanul Tokalah.
- Ha magának akarja, akkor ünnepséggel köszöni meg a Nagy
Szellem nagylelkűségét, és csak éjfélkor veszi magához az ajándékát, addig van
időnk.
- Először őt kell biztonságba helyeznünk. Ki kell
szabadítanunk úgy, hogy ne vegyék észre, csak akkor, amikor támadunk. – Tokalah
nehezen tudta leplezni a nyugtalanságát, vajon időben odaérnek, vagy Kangee-nak
lesz lehetősége meggyalázni a lányt? A fiú legszívesebben azonnal indult volna.
- Értem. Ezt bízzátok rám – mondta Neka. – Oya majd
elaltatja az őrök éberségét, mi pedig fedezünk titeket. Ez nem akadályozhat meg
minket.
- Rendben.
Tukayoo még egyeztette a taktikai részleteket a hadnaggyal,
aztán gyorsan tájékoztatták az embereket, befejezték a készülődést, és amikor
minden készen állt, lóra szálltak.
Az asszonyok ekkor odasereglettek, és gyors búcsút vettek
férjeiktől, fiaiktól, néhány mexikói asszony könnyek közt, imádkozva könyörgött
a férjének, hogy nagyon vigyázzon magára. A három indiánfeleség büszke
tartással, kemény tekintettel búcsúzott, a katonák egy része tisztelettel
figyelte, mennyire visszafogják az érzelmeiket, hogy ezzel is segítsék, és
erősítsék csatába induló szeretteiket. Nem próbálták visszatartani őket, hisz
tudták, mi forog kockán. A katonák közül sokan ekkor fogták fel, mit jelent az
indiánok számára a büszkeség, és a becsület. Látták a harcosok szemében, hogy
soha nem árulnák el egymást, és tudták, hogy gondolkodás nélkül áldoznák fel
magukat társaik védelmében. Némelyik katonában tisztelet ébredt, és magában
megfogadta, hogy ha arra kerül a sor, ő ugyanígy fog tenni.
Végül elindultak. A hosszú menetoszlopot Tukayoo és a
hadnagy vezette. Az indián mögött három régi harcosa haladt, őket követték a
fiaik, és Tokalah mellett Jordan, majd Neka és Oya. A katonák a ranglétrának
megfelelően követték parancsnokukat, és utánuk jöttek a munkások.
A hadnagy elégedetten nézett végig a csapaton, de meglepte,
hogy Tukayoo figyelemre sem méltatja őket.
- Meg sem nézed, kik követnek a harcba? – kérdezte az
indiánt.
- Tudom, kik követnek. Bízom az embereimben, és nem kell
szemmel tartanom őket. Akik mögöttem állnak, néma fogadalmat tettek, hogy hűek
hozzám.
- Furcsák vagytok.
- Nem furcsábbak, mint ti.
- Olyan civilizálatlannak tűntök, és aztán meglepitek az
embert. Sokszor bölcsebbek, és megfontoltabbak vagytok nálunk.
- Ez csak azért tűnik így, mert máshogyan élünk. Bár mi az
utóbbi tíz évben pont úgy éltünk, ahogy ti is – mosolygott Tukayoo.
- De a törzseitek állandóan csatáznak.
- Nem, ne hidd! Mi is békében szeretnénk élni, de van,
amikor a békés megoldás nem elég.
- Hallottam, hogy sokszor elveszítek egymás földjeit.
- Igen, vannak törzsek, akik ezt teszik, főleg azóta, hogy
ti idejöttetek, és alaposan megnyirbáltátok a vadászterületeinket. Amíg elég
terület volt, az ilyen összecsapások is ritkábbak voltak. Most küzdenünk kell
minden hektár földért, hogy megtartsuk.
- És most is erre készültök.
- Én csak visszaszerzem, ami a népemé. A kiowák tíz évvel
ezelőtt elvették tőlünk, és minket száműztek. Most igazságot szolgáltatok. –
elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Igazából ők olyanok, mint a te
néped. Ti is idejöttetek, és elvettétek azt, ami a mienk. Jó szövetségesek
lennétek.
- Ezzel szemben mi most veled szövetkezünk ellenük – mondta
a hadnagy, figyelmen kívül hagyva az indián keserű megjegyzését.
- Igen, és ezért hálával tartozunk. Bár titeket más érdek
vezérel, mint minket.
- Mire gondolsz?
- Ezzel a szövetséggel mindketten jól járunk, de más okból.
Mi a segítségetekkel visszaszerezzük a földünket, és a becsületünket. Ti
megkapjátok Casa de Solt, és a környező területeket, ha mi visszatérünk őseink
földjére. Akkor az megint senkiföldje lesz, amit elfoglalhattok.
- Ha így nézzük, igazad van.
- Igazam van. Beszéltem erről a feleségemmel, az a föld az
övé, de azt mondta, neki nem kell. Ő csak békét, és boldogságot szeretne.
- És képes lemondani a vagyonáról?
- Látod, erről beszélek, számunkra a pénznek nincs
jelentősége. Mi megteremtjük magunknak, amire szükségünk van. Jordan is így
gondolkodik, ő már indián. Nem számít, hogy a haja, és a szeme más színű.
- Igen, észrevettem, hogy az. Szerencsés vagy, hogy ilyen remek
asszony a feleséged.
- A sors kegyes volt hozzám.
- Tukayoo! – lovagolt előre Neka. – Ott az erdőn túl van a
falu. Talán meg kellene várnunk, míg sötét lesz. Akkor a fiad, Oya és én
előremegyünk. Jordan az erdőben várhat Tokalah-ra. Ti pedig ott a sziklák közt
várjatok! Mi előkészítjük a terepet, és figyelmeztetjük a többieket.
- Rendben, menjetek!
A három indián elindult, Jordan pedig nem sokkal később
követte őket.
- Bölcs dolog feltétel nélkül megbízni benne? – kérdezte a
hadnagy. – Most kockáztattad a fiad, és a feleséged életét.
- Neka és Oya az életével tartozik Jordannak. Igen, feltétel
nélkül megbízom benne.
Nem mondott többet, de feszülten figyelte a távolodó
lovasokat.
„A Nagy Szellem
óvjon Titeket!” – gondolta aggódva.
18. fejezet
Erica a törzsfőnök háta mögött ült, a kezét bőrszíj tartotta
fogva a férfi dereka körül. Igyekezett minden részletre figyelni, támpontokat
keresett, hogy majd amikor megszökik, ne tévedjen el. De a sivatag
könyörtelensége most is megmutatta magát, mindenütt síkság, sehol egy patak,
vagy domb. Azon csodálkozott, hogy Casa de Sol közelében hogy lehetett. Az a
kis domb most nagy segítség lett volna, de nem volt sehol. Végül feladta, és az
indián hátába temette az arcát. Az izmos test együtt rezdült a lóval, a férfias
illat eltelítette a lány orrát, de ő csak félelemmel vegyes undort érzett.
Nem érzékelte az időt, csak annyit, hogy amikor megálltak a
nap forrón égette a hátát.
Az örömkiáltásokkal sem törődött, azzal sem, hogy a cölöphöz
vonszolják, és kikötik.
A törzs tagjai azonnal köré gyűltek, de Kangee eléjük állt:
- Senki nem nyúlhat a foglyomhoz! – dörögte, mire mindenki
megállt. – Ő az, aki elhozza számomra ősi ellenségemet, Tukayoo-t.
érintetlennek kell maradnia! De addig is gyönyörködhettek benne.
Megfordult, és a tőrével lehasította a hálóing alját, majd
függőlegesen is szétvágta, feltárva Erica kebleit a kíváncsiskodók előtt.
Meglepve figyelte, ahogy a lány dacosan felemelte a fejét, de nem szólalt meg.
- Nem sikítasz? – kérdezte kedvesen. – Talán nem érzel
szégyent?
Nem kapott választ, csak gúnyos mosolyt.
- Talán megnémultál? Az éjjel hallottam, hogy beszélsz
Rosie-val. Szólalj meg! – sziszegte.
Erica örömmel látta, hogy a férfi kezd haragossá válni, mert
nem üthette meg. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán Kangee erőltetett
nyugalommal elfordult. Odaintett két harcosnak, hogy figyeljenek rá:
- Senki nem mehet a közelébe!
Amint beértek a fák közé, Neka intett, hogy szálljanak le a
lovakról.
- Nem lesz feltűnő, ha így mentek vissza? – kérdezte
Tokalah.
- Nyugodj meg! Ez senkinek nem fog feltűnni, de ha
hangoskodsz, az igen.
Bevárták Jordant, aki most megállt mögöttük.
- Te itt várj! – nézett rá Neka. – A fiad idehozza majd a
lányt, várj türelmesen. Itt nem fedezhetnek fel, még jó félórányi séta a falu.
- Rendben – suttogta feszülten a nő.
- Jordan! Soha nem felejtem el, hogy mit tettél értünk
gyerekkorunkban, ahogy Oya sem – a harcos most az asszonyra nézett, és amióta
találkoztak először elmosolyodott. – Ígérem, hogy vigyázunk a fiadra, és a
választottjára. Nem fogunk elárulni benneteket.
- Köszönöm – mosolygott vissza Jordan. – De most menjetek,
ne vesztegessük az időt.
A tábor mellé érve, Tokalah szíve összeszorult, amikor
meglátta a lányt, kikötve, a szétszaggatott hálóingében, aléltan. Még ilyen
távolból is látta, hogy ki van szomjazva.
- Rica! – suttogta fájdalmasan.
- Nyugalom, fiú! – súgta Neka. – Senki nem nyúlt hozzá.
- Honnan tudod?
- Akkor nem így nézne ki. A kiowák vadállatok.
- Uhh!
- Nyugalom! Mi most előremegyünk. Eltereljük a figyelmüket,
Oya jelezni fog, ha jöhetsz, de addig nem mozdulj!
- Értem – bólintott.
- És még valami – nézett rá Oya. – Bármit is hallasz, ne
kételkedj bennünk! Melletted állunk.
Mire Tokalah újra felnézett, a két harcos már kilépett a fák
közül, és elindultak a tipik felé.
- Neka, Oya! Visszatértetek, végre! – kiáltott feléjük
Kangee. Elégedetten közeledett feléjük, végignézett a zsákmányul ejtett őzeken,
aztán azonnal eldicsekedett a tettével.
- Elraboltam a lányt, hogy idecsaljam az áruló Tukayoo-t –
mondta büszkén.
- Tukayoo? – Neka értetlenül nézett rá. – De hiszen ő már
rég meghalt.
- Tévedsz, hű harcosom. A régi vezéred, az áruló, él, és
most el fog jönni az ivadékával együtt, hogy visszaszerezzék a fiú szajháját.
- Nagy Kangee! Kérlek, add nekem a tisztességet, hogy
megölhetem az árulót. Sosem tudtam megbocsátani neki, hogy gyáván cserbenhagyta
a népét.
- Nyugalom, Neka! Tukayoo az enyém, de végezhetsz a fiával.
- Köszönöm, dicső főnök! – most végre a lány felé nézett. –
Hmmm, igazán finom falat. Jól sejtem, hogy magadnak akarod őt?
- Csak addig, amíg kiélem magam. Azt akarom, hogy Tokalah
lássa, amikor elveszem tőle. Utána megkaphatjátok, azé lesz, aki többet ad
érte.
Tokalah keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy a kiowák
Ericán akarják kiélni a vágyaikat. Reszketett dühében, nehezére esett, hogy
szót fogadjon Nekának, és ne rohanjon azonnal a lányhoz.
- Csodálom, hogy ilyen könnyen lemondasz róla – nézett rá
Oya.
- Makacs asszony, és nem beszél. De szóra bírom, esküszöm.
Beszéd közben megint a lányhoz lépett.
- Hallod? Szóra bírlak.
A lány felemelte a fejét, és gúnyosan mosolygott, Tokalah
lelkét büszkeség töltötte el, hogy ennyire bátran viseli a megaláztatást.
- Beszélj! Mondj valamit! – megragadta az arcát, és egészen
közel húzta a sajátjához. – Szólalj meg!
- Tokalah meg fog ölni! – suttogta rekedten Erica, és tovább
mosolygott.
Az indián dühösen ellökte az arcát, és elfordult.
- Talán jobb, ha nem szólalsz meg – sziszegte.
Tokalah lelkét melegség járta át, és egyre türelmetlenebbül
várta a jelet.
Neka eltűnt a szeme elől, nem látta mit tesz, aztán feltűnt
az egyik tipi előtt, és egy asszony sietve távozott mellőle.
Oya még mindig Erica körül sétálgatott, és igyekezett
elvonni az őrök figyelmét. Aztán a sors a segítségükre sietett. Kangee intett
az emberinek, és Oyát küldte a lány mellé. Amint tiszta volt a terep, Oya
eltávolodott, és közben hátralesett.
Tokalah tudta, hogy elérkezett az idő. Hangtalanul a cölöp
mögé került.
Erica rémülten feszült meg, ahogy a kemény tenyér a szájára
tapadt. Lehet, hogy Kangee egyik harcosa magának akarja? Rettegve próbált
szabadulni.
- Állj le! – sziszegte Tokalah, dühösen. Miért nem tud egy
kicsit engedelmesebb lenni. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Megígéred,
hogy csendben maradsz, ha elveszem a kezem?
Erica ellazult, bólintott, a férfi pedig lassan elhúzta a
kezét.
- Tokalah? – suttogta alig hallhatóan.
Az indián bólintott, de nem szólt semmit. Villámgyorsan
elvágta a szíjakat, és a lány tehetetlenül omlott a karjába. Teljesen
elgémberedett az egész napos kitekert testhelyzet miatt. Tokalah felemelte, és
párducmozgással elindult vele az erdő felé. Erica karjába lassan visszatért az
élet, átölelte a férfi nyakát. Ismét átjárta a jóleső borzongás, amit még a
félelem sem tudott elnyomni. Szorosan hozzásimult, és amikor már távolabb
jutottak, megszólalt:
- Köszönöm.
Tokalah megdermedt a lány hangjától, a nyilvánvaló félelmen
túl volt benne valami gyengéd vágyakozás. Belenézett a lány tengerkék szemeibe,
és képtelen volt továbbmenni.
Újra fellángolt benne a vágyakozás. Megint érezni akarta a
mézédes, lágy ajkak simogatását. Lehajolt, és megízlelte a lány száját. Erica
hevesen viszonozta a csókot, még szorosabban fonta karját Tokalah nyaka köré.
- Mennünk kell – zihálta a harcos, amikor képes volt
elszakítani a száját a lány forró ajkától – bármikor észrevehetik, hogy
eltűntél.
- Tudom, de annyira boldog vagyok, hogy utánam jöttél –
suttogta Erica hálásan. – Azt hittem, a történtek után eszedbe sem jut, hogy
megments. És meg is érdemeltem volna. Ahogy viselkedtem veled, istenem Tokah!
Pedig, ha tudnád! Én csak téged akarlak. Annyira féltem, rettegtem, hogy
férjhez kell mennem, és elveszítelek. Bántott, hogy azt hitted, hazudtam neked,
de én nem. Én nem akartam őt, próbáltam lebeszélni John bácsit, de nem
engedett. Tokah nélküled képtelen lennék élni, nekem csak te kellesz. Te vagy
számomra az egyetlen. Szeretlek.
Tokalah megtorpant, szívét melegség járta át, már nem akarta
büntetni a lányt. Rég tudta, hogy képtelen lenne rá. És már azt is tudta, hogy
a bosszú, amit az első megaláztatás után akart véghezvinni teljesen sikerült.
Sőt jobban, mint akarta. A préda visszavágott.
- Mit mondtál? – kérdezte lágyan.
- Szeretlek… bátor, apacs harcosom. – szeme megtelt könnyel,
félt, hogy a férfi visszautasítja. Remegő tenyerét az arcára simította, és
félve nézett a szemébe. – Nem számít semmi, az se, ha nem kellek neked, én…
- Én is szeretlek, Rica! – válaszolta gyengéden. – Nem
hagytam volna, hogy bárki más hozzád érjen, senki, sem Theodore, sem a kiowák.
Te hozzám tartozol, örökre az enyém vagy, szerelmem. Ha azt láttam volna, hogy
az ő karjában vagy… ha őt csókoltad volna úgy, ahogy engem…
Erica sírva fakadt:
- Istenem, az a csók… én nem akartam. Csak annyira
meglepett, nem tudtam tiltakozni, meg tudod bocsátani?
- Nincs mit megbocsátanom. Tudom, hogy igazat mondasz. Sosem
hazudtál nekem. Nyugodj meg, Egyetlenem!
Lefektette a lányt az avarra, megcsókolta, és a keze
bebarangolta a rettegéstől remegő testet. Erica érezte a férfi vágyát, odaadóan
simult hozzá, és minden mozdulatát viszonozta. Tokalah gyors mozdulattal
megszabadította a lányt az alsóneműtől, és szinte észre sem vette, ahogy az
ágyékkötője eltűnik. Csak Erica finom, lágy érintését érezte férfiasságán,
ahogy lázasan simogatja.
- Édes, kicsi Rica! Annyira szeretlek – zihálta. – Soha… többé…
nem… engedlek el. – minden szónál megcsókolta.
- Szeretlek, Tokah! – suttogta könnyek közt a lány. – Gyere,
szerelmem!
Tokalah a combjai közé siklott, és hagyta, hogy Erica
gyengéden magába vezesse. Vadul kezdett mozogni, nem tudta visszafogni magát.
Feszültté tette a helyzet, hogy rájuk találhatnak, és ettől olyan heves
érzelmek járták át, hogy képtelen volt megálljt parancsolni az ösztöneinek.
Akarta a lányt, önmagáért a szerelméért. Már nem a bosszú hajtotta, hanem
birtoklási vágy. Nem engedhette át másnak. Csak az övé lehet.
- Egyetlenem – suttogta a fülébe. – Az enyém vagy, örökre.
Szeretlek.
Hevesen szeretkeztek, és bár siettek, mert hajtotta őket a
félelem, de ez még inkább fokozta az élvezetet. Erica vonaglott Tokalah teste
alatt, az öklét a szájába tömte, hogy sikolyát ne hallják meg. A férfi elhúzta
a kezét, és csókkal némította el a lányt. Halkan, zihálva nyögtek a csókba,
minden izmuk feszülve remegett, ahogy a beteljesülés közeledett. Erica az
indián hajába markolt, elhúzta a fejét, és mosolyogva, nyögve suttogta a nevét.
A vállába harapott, amikor az élvezet tüze elragadta, érezte, hogy Tokalah is
megfeszül fölötte.
- Szeretlek – nyögte újra, és kimerülten roskadt a lány
mellé.
Reszketve feküdtek egymás karjában, és várták, hogy
csillapodjon a tűz.
- Mennünk kell – suttogta vonakodva néhány perccel később
Erica, felöltözött, és felállt. De aztán visszaroskadt Tokalah mellé.
- Ölelj, kérlek! – simult hozzá.
A hangja annyira erőtlen volt, hogy a harcos megijedt:
- Rosszul vagy, szerelmem?
- Nem. De most úgy érzem, ha meg kellene halnom, boldogan
elfogadnám.
- Én inkább a boldog, hosszú életet választom veled. De
igazad van, mennünk kell, nem találhatnak ránk. Elérkezett az idő, de előtte
szeretnélek biztonságban tudni.
- Milyen idő? – nézett rémülten Erica.
- Neka, és Oya, apám régi, hűséges emberei beszéltek a
harcosokkal, sokan mellénk állnak. Így van esélyünk. Most kell megtámadnunk
Kangee-t.
- Tokah, könyörgöm, ne! Nem viselném el, ha bajod esne!
Rémülten nézett a férfi szemébe, megfogta az arcát, és
próbálta a pillantásával lebeszélni.
- Vissza kell szereznem a becsületünket. A harcosok mellénk
álltak, számítanak ránk, rám.
- Azt mondtad az apád a törzsfőnök, akkor…
- Mellette kell lennem, ezt kívánja a becsület. A törzsemnek
szüksége van rám.
- Nekem is szükségem van rád, Tokalah! Ha meghalsz, mi lesz
velem?
- Nem fogok meghalni. Erica! Szerelmem! Visszatérek hozzád,
és feleségül veszlek. Az asszonyom leszel a Nagy Szellem és a törzs előtt, a
világ előtt.
- Tokalah, én fehér vagyok.
- És?
- Nem fogják engedni.
- Akkor vállalom a száműzetést.
- Ne! Nem adhatod fel a törzset, értem. Nem adhatod fel az
életedet. Én beérem azzal, hogy melletted legyek.
- Nem mondok le rólad, senki és semmi kedvéért.
- Tokah, ennek nincs…
- Ezt ne most beszéljük meg. Mennünk kell! Gyere!
Kezét nyújtotta a lány felé, aki elfogadta. Újra
megcsókolta, aztán felemelte a fejét, és kézen fogva elindultak. Erica
összehúzta magán a hálóing maradványait. Tokalah magához húzta, és átölelte,
nem akarta elengedni még kis időre sem, pedig tudta, hogy hamarosan el kell
válniuk. Tíz perc gyors gyaloglás után a fiú megtorpant, és bagolyhuhogáshoz
hasonló hangot hallatott.
- Itt vagyok – jött a fojtott válasz a fák mögül.
Jordan kilépett, maga mögött vezette a lovát.
- Soká maradtatok. Apád már biztosan aggódik.
- Nehezen tudtam kiszabadítani az őrök miatt. – motyogta
Tokalah.
- Rendben, de most már siess! Erica, te velem jössz!
A lány rémülten nézett a férfira.
- Anyám biztonságban hazavisz. Nekem most itt kell maradnom.
Meg kell vívnunk ezt a csatát, hogy békében élhessen a törzsünk.
- Tokah, kérlek! Kérlek, légy nagyon óvatos! Nem hagyhatsz
magamra, szükségem van rád!
A férfi hevesen megölelte. Jordan érezte a két fiatal közt
dúló érzelmeket, és tudta, hogy a fia felnőtt, és megtalálta a saját útját.
- Gyere, kedvesem! – ölelte meg a lány vállát. – A
férfiaknak most erőre van szükségük, ne hátráltassuk őket.
Elhúzta Ericát a fiától.
- Menj fiam! És gyertek haza sértetlenül!
- Úgy lesz anyám! Szeretlek – mondta Erica felé fordulva,
aztán már el is tűnt arra, amerről jöttek.
Erica könnyes szemmel fordult az asszony felé, aki levett a
nyereg mögül egy blúzt, és egy nadrágot.
- Vedd fel ezeket! – mondta kedvesen. A lány gyorsan
felöltözött, majd felült Jordan mögé, és elindultak.
- Ugye nem lesz bajuk? – kérdezte rettegve.
- Remek harcosok – válaszolt szenvtelenül a nő.
- De veszélyben vannak, igaz?
- Igen – sóhajtott Jordan. – De ezzel nem foglalkozhatunk.
Bíznunk kell abban, hogy a Nagy Szellem mellettük áll.
- Hogy vagy képes, ilyen nyugodt maradni?
- Ezt kell mutatnom. Ha Tokalah asszonya akarsz lenni, neked
is meg kell tanulnod. Hamarosan ő lesz a törzsfőnök, és neked, mint a
feleségének példát kell mutatnod a többi asszonynak.
- Annyira biztos vagy benne, hogy így lesz. Szeretnék én is
ilyen erős lenni.
- Erős vagy. Tokalah-nak rád van szüksége, hogy teljes
legyen. Bízz magadban!
- Köszönöm – suttogta Erica álmosan.
- Fáradt vagy, próbálj meg pihenni!
- Félek, hogy lecsúszom.
- Ha akarod, összekötöm a kezed, és akkor nem tudsz leesni.
Zavarna?
- Nem – motyogta a lány.
Jordan egy kendővel összefogta a kezét, és gyengéden
megsimogatta.
- Aludj nyugodtan!
- Féltem Tokalah-t – mormolta egyre elhalóbban.
- Én is, kicsim – suttogta az asszony, de tudta, hogy Erica
már nem hallotta a szavait.
Nem raktak nagy tüzet, csak épp akkorát, hogy Tokalah
megtalálhassa őket. Amikor csatlakozott a csapathoz, az apja magához hívta:
- Engedd meg fiam, hogy az első alkalommal én fessem rád a
védelmező jeleket!
- Köszönöm, apám!
A többiek tisztelettel figyelték a szertartást, aztán mind a
tűz köré gyűltek, és imádkozni kezdtek.
A katonák közben felsorakoztak, és várták, hogy az indiánok
is készen álljanak.
Végül mind harca készek voltak, és csendesen megindultak az
erdőn át. Hallották a faluból érkező zajokat, és már tudták, hogy felfedezték
Erica szökését. Kangee hangja élesen elkülönült a többiekétől, ahogy őrjöngve
osztotta parancsait. A táborban káosz uralkodott.
Ekkor csaptak le. A meglepett kiowák fejetlenül rohangáltak,
fegyvereiket keresték.
Neka, amikor visszaértek, szólt az asszonyának, hogy
jelezzen a többieknek. A nők elrejtőztek a gyerekekkel az erdőben, így nem
kellett miattuk aggódni. Tukayoo egykori harcosai azonnal mellé álltak, amint
kirontottak a fák közül.
Kangee döbbenten figyelte, ahogy hűségesnek hitt emberei
ellene fordultak. A küzdelem kiegyenlített volt, és véres, mindkét oldalon
voltak áldozatok.
Tukayoo egész idő alatt Kangee-t kereste, de sehol sem
látta, a forgatagban a csata két távoli pontjára sodródtak. A kiowa főnök is kivette
a részét az öldöklésből. Legjobb harcosaival a katonák ellen vonult. Tomahawkja
veszedelmes pontossággal vágott rendet a kékkabátosok közt. Amerre haladt,
fájdalomtól visító haldoklókat hagyott maga mögött.
Tokalah látta, hogy a katonák a puskáik ellenére is
vesztésre állnak, ezért Lansával, és Muracoval odavágtatott. Hamarosan
kiegyenlítették az erőviszonyokat, de a kiowa főnök eltűnt a szeme elől.
Ekkor megfordult, és a döbbenettől ledermedt: két vele
egyidős harcos állt egymással szemben, jobbjukban tőr, de egyik sem mozdult.
- Hania – szólalt meg döbbenten a kiowa fiú – a barátom
vagy, eldobnád ezt? Képes lennél harcolni velem olyasmiért, ami nem a te
csatád?
- A törzsemért harcolok, a büszkeségünkért! Talán gyáva
vagy, Chu’a?
A kiowa támadásba lendült.
Tokalah észhez tért, és közéjük ugrott. Nem foglalkozott
azzal, hogy megsérülhet, jobbjával Hania felé nyúlt, és tőrével fékezte az
ütést, közben lefogta a kiowa ütésre lendülő karját. A hátával kitámasztotta,
és közben Hania szemébe nézett, a fiú azonnal felismerte őt, és visszakozott.
Tokalah pedig Chu’a felé fordult. Kicsavarta ellenfele kezéből a fegyvert,
hátrafeszítette a karját, és mögé került. A tőrt a fiatal harcos nyakához
szorította, és Hania szemébe nézett, aki neheztelve nézett rá.
- Nem hagyom, hogy megöld a barátodat, Testvér! – mondta.
- Tokalah? Te vagy az? Mégis mit…
- Elég! – üvöltött rá a férfi.
Az agya pillanatok alatt végigpörgetett mindent. Egy
személyes bosszú miatt nem mészárolhatnak le egy egész falut.
- ELÉG! – üvöltött még hangosabban.
A körülötte állók meghallották, és felfigyeltek rá. A kiowa
harcosok leeresztették a fegyvereiket, és megadóan álltak meg.
- Elég! – kiáltott újra Tokalah, végigfutatta tekintetét az
ádáz férfiakon. Az apját kereste.
Amikor megpillantotta, látta a szemében, hogy először
értetlenül figyeli, de a néma üzenet végül elérte a célját. Tukayoo kemény
mosollyal biccentett.
- A nevem Tukayoo! – szólt fennhangon. – Én vagyok ennek a
törzsnek az igazi, választott főnöke. Kangee tíz éve idejött, és ármánykodással
elvette tőlem. Most azért jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém. Kangee!!!
Merre vagy? Félsz szemtől szemben kiállni ellenem? Az embereidet küldöd a
halálba, míg te elbújsz? Gyáva vagy, hogy megmutasd, mire vagy képes?
A kiowa főnök kilépett az egyik harcos mögül:
- Itt vagyok! Te merészelsz gyávának nevezni, amikor magára
hagytad az embereidet? És most is csak úgy mersz kihívni, hogy közben a fiad az
én fiam torkának szegezi a tőrt?
Tokalah az apjára nézett, aki intett, és a harcos elengedte
a másikat.
- Nincs szükség arra, hogy ártatlanok haljanak meg a mi
személyes csatározásunk miatt – mondta Tukayoo. – Döntsük el, itt és most! Csak
te és én! Aki győz, azé minden.
- Legyen! –
mondta magabiztosan Kangee. - Küzdelem… halálig
Nagyon izgalmas volt, tetszett. Kiváncsian várom a folytatást.
VálaszTörlésNagyon izgalmas volt, tetszett. Kiváncsian várom a folytatást.
VálaszTörlésEgy hét, és érkezik :)
VálaszTörlés