1. fejezet

Kinyitottam a szemem, és oldalra fordultam. A vörös bombázó, békésen aludt mellettem. "Hogy is hívják?" Nem jut eszembe a neve, de mindegy is. Jó numera volt, de szerintem egyikünk sem akart mást. A klubból hazafelé jövet, a csaj elég egyértelműen fogalmazott:

- Dugj meg, rézbőrű! Még sosem csináltam indiánnal!

Végignéztem a testén, jó választás volt. Formás idomai úgy simultak a kezembe, mintha oda teremtették volna őket. A csuklóján még mindig ott volt a selyemszalag. Mosolyogni kezdtem, mennyire élvezte, hogy kikötöttem. Igazi kis vadmacska volt, a karmolások a vállamon még mindig látszottak.

Lassan felkeltem, gondoltam, amíg lefürdök, addig hadd aludjon, ráér utána lelépni. Gyorsan végeztem, kimentem a konyhába, és feltettem főni a kávét.

Utána ledobtam magam a kanapéra. Nem akartam visszabújni mellé, ennyi elég volt belőle.

Hallottam, hogy felébred, és elindul kifelé. A rövid időből rögtön tudtam, hogy nem vett magára semmit. Ránéztem, ahogy a nappaliba lépett, formás idomaitól megint megéheztem, de nem akartam őt igazán. Fogtam az egyik díszpárnát, és az ölembe raktam.

- Hogy aludtál? – kérdeztem.

- Pompásan – nyújtózkodott, amitől nyelnem kellett. – Rég volt ilyen jó éjszakám. A fajtádban mindenki ennyire jó, mert akkor többet nem is kezdek fehérekkel.

Ez épp elég volt, hogy elmenjen az étvágyam.

- Még nem próbáltam fajtámbeli pasikkal – mondtam ridegen, felálltam, és kiléptem a konyhába a kávéért.

- Kaphatok én is? – kérdezte, ahogy mosolyogva leült az egyik bárszékre.

- Persze – motyogtam. – De nem gond, ha utána menned kell? Dolgom lenne.

- Nem lenne kedved még egy hancúrhoz?

- Csábító a gondolat, de késésben vagyok.

Le akartam rázni. Soha nem repetáztam gyors egymásutánban. Persze volt néhány kivétel, akikkel többször összejöttem, mert jók voltak, de csak ezért.

Tudtam, hogy a csajok szerettek az ágyban, eddig mindig dicsértek, és nem csak a szemembe. Az egyetemen egymásnak adták a számomat.

Nem akartam kapcsolatot, senkivel, fiatal voltam, és csak tombolni akartam. Gyűjtöttem a skalpokat, ahogy a haverom, Tom mondta.

Néztem a lányt, szép volt, és a vörös haja mellé nem volt szeplős, pedig rögtön láttam, hogy nem festett. De csak egy dolgot mozgatott meg bennem, ahogy a többiek is.

Elfordultam, és besiettem a hálószobába. Mire utánam jött, már felöltöztem, és nagyjából összedobáltam az ágyat. Toporogva figyeltem, ahogy elkészül.

Már a liftnél álltunk, amikor végre kibökte, ami a bögyét nyomta:

- Esetleg megismételhetnénk ezt máskor is?

Aranyos volt, ahogy elpirult, mintha annyira szégyenletes lenne feltenni egy ilyen kérdést. Éjjel bezzeg nem érdekelte, mennyire viselkedik szégyenletesen. Kifejezetten tetszett.

- Ja – mondtam nagylelkűen. – a telefon mentette a számodat, majd felhívlak.

Odalent aztán taxit hívott, még kaptam tőle egy búcsúcsókot, aztán végre eltűnt. Ásítva mentem vissza a lakásba, és tárcsáztam Tom számát.

- Reggelt, Tesó! – vigyorogtam a telefonba, leültem fotelbe, és felraktam a lábam a dohányzóasztalra.

- Üdv, Sonny! Úgy hallom, jól sikerült az éjszaka.

- Ja, mondhatjuk! Virgonc kis boszi volt! Ember! Lehet, hogy még felhívom.

- Ezt hallottam már párszor – nevetett a vonal másik végén.

- Neked sem ártana néha kicsit változtatni. Már totál olyan vagy, mint egy kivénhedt papucsférj.

- Ne kezdd újra! – morgolódott.

- Nem kezdem – nevettem – de muszáj mondanom, annyira beszűkültél Maggie-re.

- Nevess csak! Lesz még olyan lány, aki után zokogva fogsz kaparni.

- Ezen a féltekén biztos nem él ilyen. – mosolyogtam továbbra is. – Még jó darabig nem akarok megállapodni. Nincs olyan csaj, aki miatt megérné.

- Én azért várom, hogy megtörténjen, akkor majd az orrod alá dörgölöm.

- Oké. Na, figyelj! Mikor érkezik a húgod?

- Háromnegyed ötkor száll le a gép. Szerintem, ha ötre kimegyünk, úgy jó lesz.

- Aha, fél négy és négy közt ott vagyok. Nem gond, ha a furgonnal megyek? A Barracudát nem akarom kivinni a reptérre.

- Persze, jó lesz.

- Rendben, akkor délután megyek. Szia!

- Szia.

Letettem a telefont, és körülnéztem. Ideje lenne rendet raknom. A szemeszternek már vége, de a jegyzeteim még mindig a lakás különböző pontjain hevertek szétszórva.

Nagyot sóhajtottam, és nekiláttam. Rendszereztem a papírokat, és bepakoltam a polcra. Közben mosolyogva néztem a pipát. A nagyapám még mennyit használta, a másik polcon pedig ott pihent az ükapám tomahawkja. Ez még igazi csatában is részt vett. Igazi családi ereklye volt, emlékszem, apám úgy tervezte, hogy odaadományozza a múzeumnak, de addig könyörögtem neki, míg végül nekem adta. Olyan kevés tárgyi emlék maradt meg a családomtól, azokhoz viszont foggal, körömmel ragaszkodtam.

Igen, huron voltam. És büszke voltam rá. Bár az apám néha kételkedett benne, azt mondta, fehér akarok lenni. De én csak el akartam érni valamit, hogy a családom, és a törzsem büszke lehessen rám. Azt reméltem, ha elvégzem az egyetemet, és utána jó állást kapok, akkor apám büszke lesz, hogy sikeres vagyok.

Elfordultam, és végignéztem a lakáson. Végre rend volt, kimentem a konyhába, és elővettem az ételt, amit Mai, a nevelőanyám küldött fel a múlt héten, amikor otthon voltam.

Bár nem okozott gondot, hogy néhány könnyebb kaját összedobjak, de nem szerettem főzni. Az a nők dolga. Csak azért csináltam meg, mert egyedül laktam. Inkább az egyetem menzáján, vagy olcsó éttermekben ettem. De Mai főztjét semmi sem múlhatta felül. Most is szinte habzsoltam.

Aztán eszembe jutott, hogy felhívom őket. Ebéd után gyorsan elmostam az edényt, és a telefonhoz léptem.

- Mai? Szia!

- Szia, szívem! Hogy vagy? Ugye nincs baj?

- Nem, dehogy! Csak azért hívlak, hogy akkor jó, ha hétfőn megyünk?

- Persze, már megbeszéltük.

- Bubbával mi van? Hazaért már? – kérdeztem.

- Igen, már nagyon vár.

- Mondott valamit a suliról? Hogy sikerültek a vizsgái?

- Nekem nem mondott semmit, de nagyon vidám. Szerintem minden vizsgája sikerült.

- Ja, majd hétfőn kifaggatom – nevettem.

- Jól van, kicsim. Várunk titeket. Szia!

- Szia, Mai!

Bubba. Jó öreg Bubba Tyler, gyerekkori barátom, és fegyvertársam, mosolyogtam magamban. Mennyi csínyben voltunk benne, de mostanra felnőttünk. Úgy is kéne viselkednünk, de amikor hazajutok, mindig a hülyeségen jár az eszünk. Ezért szerettem őt, nem voltak elvárásai. Ő nem egyetemre ment tovább, hanem egy kétéves főiskolára. Most végzett. Őt a tervei a rezervátumhoz kötötték, nem akart elköltözni. Feleséget akart, családot, és munkát a múzeumban.

Jó lesz már hazamenni hosszabb időre. Hiába mentem le minden hétvégén, az más volt. Akkor csak arra volt időm, hogy a családommal legyek. Most végre lesz időm a barátaimra is. Kimegyünk a múzeumba, és végigbulizzuk a nyarat.

Már alig vártam. És persze Tom is velem jön, Maggie nélkül, ami külön jó pont volt. Nem csíptem a barátnőjét. Tipikus plazacica, a rosszabbik fajtából. Igazi nyafogós, papa kedvence. Annyi pénze volt, mint az egész törzsünknek együtt. Amit ő egy-két nap alatt elköltött, abból a családom majdnem egy hónapig élt.

Mondjuk hozzátartozott a dologhoz, hogy Tom apja is kőgazdag volt, de Tom sosem élt vissza ezzel, sőt. Egyszer sem hivalkodott a pénzével. Ha elmentünk valahova, nem akart mindenáron ő fizetni, de azt sosem hagyta, hogy bajba kerüljek. Szerencsére erre még egyszer sem került sor, nem akartam, hogy azt higgye, a pénze miatt barátkozom vele. Ő volt az egyetlen fehér barátom, az igazat megvallva, ő volt itt az egyetlen barátom.

Gyerekkorom óta sok időt töltöttem New Yorkban. A szüleim válása után, anyám visszaköltözött a nagyszüleimhez. Én apámmal a rezervátumban maradtam, és csak hétvégenként látogattam meg. Emlékszem, eleinte nem akartam jönni, mert haragudtam rá, amiért elhagyott minket, de végül győzött a szeretet, amit iránta éreztem. Ő volt, aki végül rávett az egyetemre. De sajnos már nem érhette meg, hogy felvegyenek. Igazából először csak azért jelentkeztem, mert úgy éreztem, tartozom az emlékének ezzel. Aztán már az apámmal szembeni dac is dolgozott bennem. Ő nagyon ellene volt. Azt szerette volna, ha valahol a közelben választok egy főiskolát, olyat, ahova főként indiánok járnak, de én makacs voltam. Azóta mondogatja, hogy anyám vére dolgozik bennem, és fehér akarok lenni. Megtagadom a származásomat. Ezek után végképp úgy éreztem, hogy jönnöm kell. Meg akartam mutatni neki, hogy indiánként is viheti valamire az ember. Mennyit veszekedtünk emiatt!

Aztán végül csak felvettek, és most itt vagyok. Nem vagyok ugyan évfolyamelső, de jók az eredményeim. Még élénken élt bennem az első nap emléke. Amikor beléptem a kampusz területére, olyan nyüzsgés fogadott, hogy megijedtem. Anyám anyja kísért el, mert apámnak esze ágában sem volt elhagyni a rezervátumot. Nem én voltam az egyetlen indián, de az egyetlen, aki nem akart fehérnek látszani. A többiek beolvadtak, én viszont büszke voltam arra, aki vagyok. Hosszú fekete hajam és hasított bőr tunikám azonnal feltűnést keltett. Rögtön kinéztek. A többi fajtámbeli meghúzta magát, bennem viszont dolgozott a dac. Felszegett fejjel mentem a tanulmányi iroda felé. Akkor találkoztam Tommal. Először furán méregetett, de amikor kiderült, hogy egy szakra fogunk járni, beszélgetni kezdett velem. Eleinte elutasító voltam vele, talán félelemből, nem tudom. Apám belém nevelte, hogy a fehérekben nem bízhatok meg. Legalább fél év volt, mire rájöttem, hogy Tom önzetlenül barátkozna velem, és nincsenek hátsó gondolatai. Akkor nyitottam felé, és azóta elválaszthatatlan barátok voltunk. Tűzbe mentünk volna egymásért.

Még ő volt az, aki belevitt az éjszakai életbe. Emlékszem, mennyire meglepte, hogy még nem voltam nővel. Hát azóta pótoltam a lemaradásomat. Hamar rájöttem, hogy a lányoknak tetszenek az egzotikus srácok, ha másra nem is kellettem nekik, csak szexre, nekem úgy is jó volt.

Nem voltam az a szerelembeesős fajta. Nem is igen jártam senkivel a középiskolában. Persze otthon akadtak lányok, akik szívesen lettek volna a barátnőim, de egyik sem izgatott érzelmileg. Talán én nem is vagyok olyan, aki kapcsolatot akar.

Eleinte még bátortalan voltam, de néhány tapasztaltabb csaj szívesen tanított, még ők élvezték a helyzet pikantériáját. Aztán idővel megtanultam jó pár huncut húzást, amitől a lányok totál begerjedtek. Az első év végére Tom és én voltunk az egyetem két Don Juan-ja. A csajok versengtek értünk. Aztán Tom összejött Maggie-vel, és én „egyedül” maradtam. Nem bántam különösebben, legalább nem kellett osztoznom. A gyógyszertárak, és drogériák jól kerestek rajtam. Vagyonokat költöttem óvszerre. Azt sem tudom, hány lány járt már az ágyamban, apám biztosan megölne, ha tudná, milyen életet élek, de nem tudja. Otthon egyedül Bubbának, és a fogadott húgomnak, Taimának meséltem róla, és még ők is kiakadtak.

Tom, amióta együtt volt Maggie-vel, többször megkérdezte, hogy miért nem keresek egy tartós kapcsolatot, de elmondtam neki, hogy ezek a lányok, nem látnak mást bennem, csak olyasvalakit, aki más. Volt, hogy egy-kettőnél próbálkoztam a randizással, de rövid úton leráztak, akkor minek.

Ez az állapot jó volt nekem, nem akartam mást.

Hirtelen megcsörrent a mobilom. Zavartan pislogtam, elnyomott az álom. Az órára néztem, fél négy.

- A franc! – nyögtem, ahogy fogadtam a hívást.

- Mi van, öreg? – hallottam Tom hangját.

- Bocs, elaludtam. Máris indulok.

- Oké, siess! Várlak.

Berobogtam a hálószobába, már útközben levettem a pólót, és a szabadidőnadrágot. Felrángattam a kedvenc fekete farmeromat, és egy inget. Ekkor a gardróbszekrény tükrében megláttam magam. A kis vadmacska! Nem csak a vállamat karmolta össze, hanem a mellkasomat is, eddig nem is figyeltem rá. Kénytelen voltam a szokásommal ellentétben teljesen begombolni az inget.

Aztán már siettem az ajtóhoz. Felkaptam a kulcsokat, a kocsi papírjait, és már kint is voltam a folyosón.

Húsz perc alatt Tomnál voltam, aki már az előszobában toporgott.

- Gyerünk már! Nem akarom, hogy várnia kelljen.

- Itt vagyok, nyugi. Nincs nagy forgalom, kiérünk.

- Oké, máris jövök, csak még el kell intéznem egy apróságot – mondta, ledobta a tárcáját a tükör polcára, és eltűnt a fürdőben.

A tárca leesett a földre, és szétnyílt. Lehajoltam, hogy felvegyem, amikor megláttam benne a fényképet. Egy kedvesen mosolygó, de szomorú tekintetű kislányt ábrázolt.

- Mehetünk – hallottam Tomot.

- Ő itt a húgod? – kérdeztem.

- Kicsoda? – fordult felém.

- Ez a kis napszőke, itt a tárcádban. – nyújtottam felé. – Leesett, és kinyílt.

- Ja, igen – nézte meg. – De már régi a kép, nem sokkal a válás, meg a költözésünk után készült. Azért ilyen szomorú. A haja azóta besötétedett, most olyan középbarna. Itt úgy tizenhárom éves lehet.

- Már akkor is dögös volt – jegyeztem meg.

- Eszedbe se jusson! – förmedt rám.

- Micsoda?

- Kikezdeni vele.

- Miért tenném? Nekem ő túl fiatal.

Vetettem még egy pillantást a képre. Kedves, meleg, barna szemei voltak, de mintha könny csillogott volna bennük. A mosolya nem tűnt őszintének.

Tom mesélte, hogy mennyire megviselte a húgát a válás, évekbe telt, mire igazán összeszedte magát.

- Hát remélem is – morgott Tom, és már nyitotta az ajtót.

A forgalom tényleg gyér volt… egészen a reptér bekötőútjáig, onnan viszont csak lépésben tudtunk haladni. Tom idegesen támaszkodott a műszerfalon, és az ujjával dobolt.

- Nyugi! Ha elég közel érünk, kiszállhatsz, és előremehetsz. Addig is abbahagynád a dobolást, csak felhúzol vele.

- Bocs – mormolta. – Csak félek, hogy nem érünk oda, és eljön taxival.

- Képes megtenni? Egyáltalán, tudja, hogy hol laktok?

- Nem. Eddig mindig mi mentünk haza.

- Csak nem annyira bolond, hogy elinduljon egyedül. Tudja, hogy érte jössz, nem?

- De persze, csak időnként kissé önérzetes. Ráadásul ez még önállósággal is párosul. Hamar rájön, hogy mire való a taxi.

Az utolsó mondaton nevetnem kellett.

- Náluk nincs taxi? – kérdeztem.

- Hülye, – mosolyodott el Tom. – tudod, hogy viccelek.

- Oké, szerintem itt kiszállhatsz, én addig keresek parkolóhelyet.

- Jó, maradj a négyes terminál közelében, hogy megtaláljunk.

- Rendben.

Kipattant a kocsiból, én pedig döcögtem tovább. A négyes terminál volt az egyik legforgalmasabb, ide érkeztek a tengerentúli járatok. Itt mindig hatalmas tömeg hömpölygött. Normális helyet nem is találtam, de láttam, hogy az egyik kocsiból most száll ki egy srác. Beálltam mögé, és amikor odaért mellém, megszólítottam:

- Ne haragudj, sokáig maradsz?

- Eléggé, miért? – nézett rám morcosan.

- Nem gond, ha megállok itt mögötted, az ismerősöm gépe már leszállt, nemsokára kijön, és itt könnyen megtalál.

- Persze – mondta megenyhülve. – Én még legalább egy órát leszek itt.

- Kösz szépen – mosolyogtam, aztán kiszálltam, megkerültem a furgont, és hanyagul nekidőlten az oldalának.

A kijáratot figyeltem, nem akartam, hogy Tomék elkerüljenek. Innen nézve reménytelennek tűnt, annyi ember rohangált, hogy egy idő után csak elmosódott színes maszatokat láttam. Megráztam a fejem, és igyekeztem újrafókuszálni.

Aztán megláttam őket. Még jó, hogy Tom ennyire magas, egy fejjel a többiek fölé magasodott. Szinte rohanva jött, de szélesen vigyorgott. Amikor kijutottak a tömegből, megláttam őt. Hát a fénykép alapján nem ismertem volna föl.

A Tom mellett közeledő lány egy kis alakulóban lévő bombázó volt. Alig ért Tom válláig, de mindene a helyén volt. Formás, telt mellek, karcsú derék, gömbölyű csípő, és bár csak szemből láttam, de abból, ahogy ruganyosan lépkedett, sejtettem, hogy a feneke milyen feszes lehet. A haja tényleg sötétebb volt, mint a képen, de messze volt a középbarnától, inkább aranyszínű. A tarkóján csat fogta össze lazán, és a hosszú út miatt kissé csapzottan. Halványzöld, pántos topot, és fekete, szűk pamut, csípőnadrágot viselt. Igazi plazacica, mosolyogtam magamban. Felemelte a fejét, ahogy Tom átrángatta a parkolón, és kíváncsian figyelt.

Amikor odaértek, ellöktem magam a kocsitól.

- Dee, ő itt a haverom, Sonny! Sonny ő a húgom, Dee. – mutatott be minket Tom.

- Szia! – mondtam egyszerűen.

- Szia! – a hangja kellemes, de bátortalan volt.

- Dee? – kérdeztem kíváncsian. Megint egy idétlen név, pont, ahogy egy cicababától elvárhatja az ember.

- Sandra. – magyarázta dacosan.

- Ja, értem.

Végignéztem rajta, elég beképzeltnek tűnt, ahogy felsőbbrendűen kihúzta magát. Szuper, Tom beszerzett még egy Maggie-t a nyárra.

Szó nélkül szálltunk be, szerencsére Tom ült középre, nem akartam, hogy a kiscsaj hozzám érjen. Őt nem kezelhetem úgy, mint a többi hozzá hasonló libát, hisz Tom rokona, de túlságosan közel sem akarok kerülni hozzá.

- És, milyen terveid vannak, kislány? – kérdeztem, azért bunkó sem akartam lenni.

- Nem tudom, arra gondoltam, hogy talán Tom majd a párfogásába vesz.

- Tom, nem mondtad el neki, hogy nekünk milyen programunk van?

- Még nem volt rá időm, de szerintem Dee is jöhet velünk, biztosan tud segíteni valamiben.

- Aha, persze – morogtam, mintha Tom nem tudná, mi vár ránk odakint.

- Már bocs, de mégis miről beszéltek? – csattant fel a kiscsaj fáradtan.

- Sonny-val nyári munkát vállaltunk, néhány nap, és utazunk a huron rezervátumba. Segítünk az újjáépítésében.

- És velem mi lesz? – kezdett hisztérikussá válni. Gyorsan felkapja a vizet, az biztos.

- Szerintem velünk jöhetsz, mit gondolsz Sonny?

- Nem tudom, ő túl cicababa oda. Ott keményen kell majd dolgozni, az nem ilyen kislányoknak való.

- Lehet, de apa állandóan dolgozik. Mihez kezdene itt egyedül? – kérdezte a haverom.

Haragudtam Tomra, sejtettem, hogy az egészet előre kitervelte, csak azt nem tudtam, miért.

- Felőlem jöhet, de senki sem lesz vevő a nyafogására. – nyugodtam bele.

- Nem vagyok egy elkényeztetett cicababa! – a hangja már kifejezetten dühös volt. – Jó fej haverod van Tom! – tévedtem, süt belőle, hogy lenéz.

- Hé, nyugi! Minden rendben lesz.

- Persze, csak tudnám, akkor minek hívtatok, ha nincs rám időtök?

- Ugye most nem fogsz kiborulni? – kérdezte a húgát Tom.

Nem adok neki három napot, és zokogva fog könyörögni a bátyjának, hogy hozza vissza, vigyorogtam magamban.

Inkább a forgalomra figyeltem, megindult a délutáni csúcs, a sugárutak kezdtek beállni, óvatosan lavíroztam a kocsik közt, és igyekeztem megtalálni a kerülőutakat. Amikor egyszer félrenéztem, hogy jobbról tiszta-e az út, láttam, hogy Dee elmorzsol az ujjával egy könnycseppet. Egy pillanatra megsajnáltam, bár nem tudtam, miért.

Dühös voltam, végre idén sikerült elérnünk, hogy ne jöjjenek egyetemista libák, erre pont én viszek magammal egyet. Apám ki fog akadni, de nem mondhatom Tomnak, hogy hagyja itthon. Majd valahogy megpuhítom apámat. Talán Mai tud neki olyan feladatot adni, ami nem töri le a körmeit.

Vetettem egy pillantást a kezére, és meglepődtem. Semmi műköröm, igaz, szépen manikűrözött, de nem túl hosszú körmök, és csak szolid, halvány színnel lakkozva.

Szép, formás keze volt, hirtelen arra gondoltam, milyen lenne, ha megsimogatna vele.

Megráztam a fejem, le kell állnom, beindult nálam a macsó. Kerítenem kell valakit, aki lehűt.

Megint a forgalomra koncentráltam, és csak fél füllel hallottam, hogy Tom felhívja a barátnőjét.

- Persze, Maggie, gyere nyugodtan! Legalább megismeritek egymást. Dee-nek úgyis jól jön, ha lesz egy csaj, aki pátyolgatja.

Hirtelen felszisszent, mire odakaptam a fejem. Dee rúgta bokán. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Most megint olyan volt a szeme, mint a fényképen, kedves, de szomorú. Csak egy pillanatig tartott, aztán elsötétült a tekintete, ezen mosolyognom kellett, gyorsan el is fordultam.

Sokáig tartott az út, de végre megérkeztünk. Kiszálltam, aztán Tom is kikecmergett, és már lépett, hogy segít a húgának, ám Dee fáradt, dacos mozdulattal megragadta a hátizsákját, és a táskát, aztán elindult a lépcső felé.

- Hagyd csak, Dee, majd én beviszem! – szólt Tom, de nem hallgatott rá.

- Megoldom, nem kell, hogy babusgass! Nagylány vagyok már! – morgott.

Látványosan büszkének szánt mozgással elindult a lépcsőn, mire Tom és én kuncogni kezdtünk.

- Rossz kapu – mondta Tom.

Pipacspirosan fordult vissza, nem tudom, mi ütött belém, talán csak látni akartam, hogy duzzog, de gyorsan utána léptem, kivettem a kezéből a csomagokat.

- Higgadj le! – szerettem volna, ha végre abbahagyja a műsort, és lenyugszik. – Fáradt vagy, aludd ki magad! Holnap jobb színben látsz majd mindent.

Átmentem Tomék kapujához és vártam, hogy odaérjenek.

- Bocs, hugi! Ne duzzogj, kérlek! – gügyögött neki Tom. – Tudod, hogy mennyire vártalak.

- Aha, ezért utazol el.

- Te is jössz. És hidd el, élvezni fogod. Régen szeretted az indiános dolgokat.

- Még most is szeretem.

Ez meglepett, a csaj szereti az ilyesmit?

- Na, látod! Most testközelből találkozhatsz velük. Nem lesz csodás?

- De, biztos! – morogta fáradtan.

Nagy nehezen bejutottunk a lakásba, ledobáltam a csomagokat, és Tomra néztem:

- Akkor én lépek. Holnap? – a kérdés közben vetettem egy pillantást Dee felé, aki mogorván elfordult.

- Elviszem ezt a lányt egy kis városnézésre. Velünk jössz?

- Nem is tudom. – tétováztam.

- Gyere, legalább egy kicsit feltöritek a jeget. Úgyis elég döcögősen indultatok – próbált mosolyogni.

- Jó – nem voltam oda a dologért, de ezen már nem múlt semmi.

Elköszöntem tőlük, aztán kifordultam az ajtón. Morcosan sétáltam a furgonhoz. Pont erre volt szükség, egy nyafka kis csitri. Apám dühöngeni fog, sosem szerette a fehéreket, azóta főleg, hogy anyám elhagyta. Egyedül Tomot viselte el, őt is nehezen. Emlékszem, mennyire örült, amikor idén nem kértek föl minket, hogy fogadjunk egyetemistákat a nyárra. Erre most én viszek haza egyet, ráadásul Tom rokona. Féltem, hogy majd szégyenkezhetek miatta.

Beültem, és indítottam. Fura illat csapta meg az orrom, pillanatok alatt rájöttem, hogy Dee parfümjét érzem. Nem mondom, kellemes illat volt, de az egész fülkét átjárta. Gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön.

Hazahajtottam, átöltöztem, és már indultam is tovább vadászni. Most a Barracudát vittem. Lehajtottam az egyetemi klubba, itt nem kértek igazolványt, elég volt, hogy az egyetemre járok.

Az ajtónál álló biztonsági ember már ismerősként üdvözölt:

- Jó estét, Sonny!

- Jó estét, Marc!

- Milyen volt a tegnapi kis vörös? Nagyon forrónak látszott.

- Az is volt – vigyorogtam. – Veszélyes éjszakám volt. Nem tudod, itt van ma este?

- Még nem láttam, de ma is vannak forró pipik.

- Kösz – nevettem.

- Egy-két csajnak beajánlhatnál.

- Majd meglátom, mit tehetek.

Besétáltam, és egyenesen a bárpulthoz léptem.

- Üdv, Simon! Egy gyömbérsört, légyszi!

- Hello, Sonny! Máris adom.

Körülnéztem, és megláttam Nadine-t. Ő is azok közé tartozott, akikkel szívesen összejöttem többször is. Most is kihívóan mosolygott rám. Felálltam, és elindultam felé.

- Szia, csibém! – köszöntem neki, és leültem mellé.

- Szia, nagyfiú! Jó, hogy látlak.

- Van terved estére? – kérdeztem. Csíptem Nadine-t, vele nem kellett fölösleges köröket járnom.

- Nálad, vagy nálam? – kérdezte, és megsimogatta a combomat.

Azonnal harcra kész voltam.

- Nálam – mondtam, megragadtam a kezét, és már húztam kifelé.

2. fejezet

Megint reggel van, és megint egy csaj alszik mellettem. Nadine persze egy kicsit más, őt elég sűrűn elhívtam, mindenkin túltett. Bár ma éjjel nem volt annyira kedves, mint máskor. Látta a karmolás nyomokat, és mintha féltékeny lett volna. Ez nem tetszett, talán itt az ideje, hogy leépítsem. Kár, ő volt a legjobb, de ennyi. Tudtam, hogy csak a hiúságát bántja a dolog, ő volt az egyik, akivel szívesen randiztam volna, de lepattintott. Még emlékszem a szavaira:

- Nézd, Sonny! Isteni vagy az ágyban, és szívesen hancúrozok veled, de most vagyok túl egy szakításon, és ez még korai lenne. Tényleg jól érzem magam veled, de időre van szükségem. Megértesz? Megmaradhatnánk egyelőre ezen a szinten?

Mivel én sem vágytam igazán komoly kapcsolatra, belementem. Most viszont olyasmit láttam a szemében, amit eddig nem, és ez megzavart. Valahol mélyen tudtam, hogy akkor csak le akart rázni, de mivel nyitva hagyta a lehetőséget, nem küldtem el. Ám a napokban láttam a pasit, aki dobta. Még mindig odavolt érte. Igazi bájgúnár, végzős joghallgató, akire pénzes állás várt a papa cégénél. Emellett én labdába sem rúghatok, akkor minek erőltessem. Csak azt nem értettem, most miért zavarja, hogy mással is kavarok.

Az órára néztem, még bőven jó voltam, de valamiért feszültnek éreztem magam. Felültem, és ezzel felébresztettem Nadine-t is.

- Jó reggelt! – mormolta.

- Szia!

Kimásztam az ágyból, és felkaptam a szabadidőalsómat.

- Hova sietsz? – kérdezte. – Máskor mindig húzzuk az időt.

- Dolgom van Tommal. Ma nem érek rá.

- Rendben – duzzogott, de már készülődött. – Tudod, most olyan más vagy.

- Mire gondolsz? – fordultam vissza az ajtóból.

- Nem is tudom, olyan közömbös vagy. És azok a karmolások…

- Szóval ez zavar? – adtam az ártatlant. – Azt gondoltad, csak te melegíted az ágyamat, és üres éjszakáimon rólad álmodom?

- Nem… csak… Á, mindegy, hagyjuk!

- Ja, én is azt mondom.

- Jó volt a csaj? Jobb, mint én? – nézett fel hirtelen.

- Mi? Most féltékenykedni fogsz? – kérdeztem. – Arról volt szó, hogy ez csak szex. Te nem akartál többet.

Kicsit ridegen mordultam rá, felemelte a fejét, és mintha könny csillogott volna a szemében. Pont ez hiányzott, csak nem zúgott belém?

- Igaz – felelt. Kihallottam a hangjából a dacot, és a haragot. – Tudod mit? Ennyi se legyen! Kezd unalmassá válni, hogy akkor hívsz, ha nincs jobb.

- Ahogy akarod – vontam meg a vállam. – én nem szenvedek hiányt. Hódítsd vissza a jogászfiút! Biztos élvezni fogja a játékaidat. Én is élveztem. Még egy kicsit irigylem is.

- Mekkora mocsok vagy te! – sziszegte.

- Kösz a bókot! Elkészültél? Indulnom kell.

Dühösen morgolódva kapkodta össze a ruháit, aztán kirohant a lakásból. Az ajtó hangosan döngve zárult be utána.

- A franc! – csaptam az asztalra.

Mit izgat? Ő mondta ki. Ez az, Ő mondta ki, és nem én. De végül is mindegy. Pár nap, és elutazom. Mire visszajövök, úgyis annyira ki lesz éhezve rám, hogy rohanni fog hozzám.

Összeszedtem magam, és elindultam Tomékhoz.

Pont akkor állítottam le a kocsit, amikor Maggie kiszállt a taxiból. Csodás napom lesz – morgolódtam magamban – két elkényeztetett libát kell kísérgetnem.

- Szia, Maggie! – köszöntem rá.

- Szia! – szólt hátra, de még csak rám se nézett.

Sosem kedveltük egymást, mindig úgy tekintett rám, mint valami pondróra. Tom nem vette észre, mert szerelmes volt, de a csaj igazi fehér volt. Felsőbbrendűnek hitte magát. És persze az is zavarta, hogy Tom nem hanyagol miatta. Ha lehetett, akkor elkerült, bár én sem kerestem a társaságát. De Tom szerette, és ez nekem elég volt, elviseltem, ha kellett.

Köszöntem Tomnak, aztán bementünk a nappaliba.

- Hol a húgod? – kérdeztem. – Sikerült felkelnie?

- Miért ne sikerült volna? – nézett rám meglepve.

- Elég nagy az időeltolódás, nem?

- Ja, őt ez nem hiszem, hogy zavarja. Inkább a külseje. – tette hozzá elkeseredve.

Felém nézett, láttam, hogy Maggie elmerül valami magazinban, és Tom fintorogva mutat rá:

- Mintha őt látnám – tátogta.

Vigyorogva ültem le a fotelba.

Tom is leült, Maggie pedig azonnal mellé telepedett. Ekkor mozgolódást hallottam az előszoba felől.

- Sziasztok! – szólt Dee.

A hátam mögött állt, így nem láttam őt, de a hangjától megborzongtam. Eltűnt belőle a fáradtság, és a dac. Most kellemes, volt, mint valami harangjáték.

Elsétált mellettem, nem is nézett vissza, és odalépett Tom elé. Egy egyszerű fekete vászonnadrág, és krémszínű top volt rajta. A haja most ki volt bontva, lépcsősen omlott a vállára, és ahogy a nap rásütött, aranyfényben ragyogott. Egész csinoska, futott át az agyamon.

- Dee, ismerkedj meg a barátnőmmel. Maggie, ő itt a húgom. – mutatta be őket egymásnak.

- Szia! – vigyorgott rá Maggie.

- Szia! – köszönt ő is.

Felálltam, és közelebb léptem.

- Indulhatunk? – kérdeztem.

Dee ekkor felém fordult, megláttam az arcát, és elkerekedett a szemem, nyelnem kellett, hogy magamhoz térjek. Most kellemes sminket viselt, a szemét zölddel emelte ki, ami csodásan illett a színéhez.

- Sonny, kocsival jöttél? – kérdezte Tom, és örültem, hogy elvonja a figyelmemet.

- Aha! A te lepukkant járgányod, jó, ha a sarokig elgurul – válaszoltam, és próbáltam vigyorogni, hogy elrejtsem a zavaromat.

- Már nem sokáig fikázhatod. Szervizben van, hétfőn már azzal megyek. Megyünk – bátorítóan a húgára nézett.

- Te is mész? – döbbent meg Maggie.

- Jobb híján – morogta Dee.

- Micsoda lelkesedés, remek! – az előbbi csodálatom elpárolgott.

- Mi van? – kérdezte lenézően. – Ne várd, hogy jól érezzem magam valakivel, aki utál!

- Nem utállak – mondtam. – Csak szerintem nem vagy oda való, ennyi.

- Sonny, kérlek! – nyögött Tom. – Befejeznétek már a civakodást? Próbáljuk meg jól érezni magunkat, oké?

- Részemről rendben – előzött meg, és hirtelen megvonaglott az arcom. Láttam a győzedelmes mosolyt, és az agyamat elborította a düh. Hogy képes egy csitri így felhúzni?

Hogy lehet Tom ennyire elfogult, ha lányokról van szó? Amikor megismerkedtünk teljesen normális volt, aztán jött Maggie, és megváltozott, alárendelte magát a csajnak, és azóta a többi lányra is másképp nézett.

Szó nélkül megfordultam, és kirobogtam az ajtón. Bevágódtam a kocsiba, nem foglalkoztam az udvariaskodással. Mogorván figyeltem, ahogy lesétálnak a lépcsőn. A pillantásom akaratlanul is Dee-re tévedt. Meg kell hagyni, jó bőr volt, de gyerek, és ez a dacos viselkedése is ezt igazolta.

A pillantásából láttam, hogy a furgonra számított, és meglepődött. Csodálva nézett végig a Barracudán. Hát igen, ez a kocsi a büszkeségem. Még tavaly vettem az ösztöndíjamból, akkor egy roncs volt. Bubbával, és Tommal pofoztuk helyre. Két hónapja lett kész, és azóta úgy vigyáztam rá, mint valami kincsre. Természetes, hogy büszke voltam rá, ez olyasmi, amit én alkottam, még ha segítséggel is, de az én művem volt. Kicsit örültem neki, hogy a kiscsaj elismerően néz rá.

Végre beszálltak, és indulhattunk.

- Oké, merre menjünk? – fordultam hátra.

- Ne tőlem kérdezd! – felelt Dee ártatlan mosollyal. – Én itt egy elveszett kismadár vagyok.

Ezen nevetnem kellett.

- Te, elveszett kismadár? Szerintem négyünk közül te lennél az első, aki megtalálja itt a helyét. – mondtam gúnyosan.

Dee, mint elveszett kismadár? Jó vicc, olyan önérzet szorult belé, hogy sokan megirigyelték volna, és valamiért tudtam, hogy Tomnak igaza volt az önállóságával kapcsolatban is. Ez a lány mindenhol hamar feltalálja magát.

- Szóval? Tom, Maggie? Valami ötlet? – kérdeztem a többieket.

- Várjatok! – szólalt meg hirtelen Dee. – Gondolom, nektek a könyökötökön jön ki, de szeretném megnézni a Szabadság-szobrot, az Empire State Building-et, a Time Square-t… és elmennék a Ground Zero-hoz.

- Semmi Plaza? – kérdeztem meglepve. Nem erre számítottam.

- Nem rossz program – mondta Maggie. – Nem is tudom, mikor voltam a Szabadság-szobornál. De oda ne ma menjünk! Szerintem nem kell mindent mára összezsúfolni.

- És szeretnéd elvinni vásárolni, igaz? – nevetett Tom.

- Miért baj? Szerintem Dee-re ráfér egy kis ruhatárfrissítés.

- Valami gond van a cuccommal? – kérdezte értetlenkedve.

- Á semmi, csak nem Gucci, Dolce and Gabana. – mondta nagyképűen Maggie.

- Nem vágyom márkás cuccokra – mormolta.

- Viccelsz? Ha ilyen szakadt göncökben járkálsz, esélyed sincs, hogy felszedj valakit.

- Ácsi! Ácsi! Ácsi! Nem pasizni jöttem ide. Van barátom otthon.

- Ja, értem. De attól még felturbózhatjuk a ruhatárad.

- Végül is. Miért ne? – sóhajtott megadóan. – De először szeretnék körülnézni, rendben?

- Jó, akkor szerintem kezdjünk a Time Square-en, utána menjünk a Ground Zero-hoz. Aztán meglátjuk. Indulhatunk?

Szó nélkül indítottam, és igyekeztem a forgalomra figyelni, de közben beindult az agyam. Maggie folyamatosan locsogott, amit próbáltam kizárni, különben felhúzom magam. Viszont, meglepett Dee reakciója. Arra számítottam, hogy amint Maggie szóba hozza a plazát, azonnal elfelejt minden egyebet. Ehhez képest, tiltakozni kezdett. Jó, a tipikus turistalátványosságokat akarta látni, de ezt megértettem. Most van először a Nagy Almában. Ha én jutnék el Budapestre, én is így tennék. Tetszett, hogy mégsem a vásárlás izgatja a legjobban, de azért ez nem jelent semmit. Lesz még ideje plazázni. És Maggie remek partner lesz benne.

Közben odaértünk a Time Square-hez, leállítottam a kocsit egy félreeső utcában, és nem mozdultam. Figyeltem, ahogy Dee lelkes kíváncsisággal szökdécsel, és mindent alaposan megnéz. Aztán eltűntek a saroknál.

Bekapcsoltam a zenét, és elmerültem a világomban. Kicsit ki akartam zárni a civilizált világot a fejemből. Most örültem igazán, hogy hamarosan hazamehetek. Azért jöttem New Yorkba, hogy kiléphessek a rezervátum nyomorából, de állandóan hiányzott az otthonom, a szeretet, és a nyugalom, ami ott várt. Ezt nem találtam meg itt. Sokszor úgy éreztem, hogy szétszakít ez az érzés. Vergődtem két világ közt, és nem tudtam dönteni. Amikor itt voltam, hazavágyódtam, és fordítva.

Mosolyogni kezdtem, ahogy eszembe jutott, milyen arcot vágott az apám, amikor otthon rockot, vagy modern diszkózenét hallgattam. Itt viszont állandóan a népem zenéjét kapcsoltam be. Megnyugtatott. Most is behunytam a szemem, és képzeletben a Huron tó partján lovagoltam, élveztem, ahogy a szél a hajamba kap. Könnyes lett a szemem, de közben mosolyogtam.

Mellettem valaki eszelősen megnyomta a dudát. Pislogva nyitottam ki a szemem, és körülnéztem. Láttam, ahogy Dee tétován közeledik a kocsihoz, majd megállt az ajtónál.

- Meguntad a nézelődést? – kérdeztem.

- Aha, túl nagy a nyüzsgés. Ez nem nekem való. – most valahogy tényleg elveszettnek tűnt.

- Azt hittem, otthon hozzászoktál.

- Nálunk kisebb léptékben zajlanak a dolgok. Tudtad, hogy New Yorkban annyian élnek, mint egész Magyarországon?

Erre felkaptam a fejem.

- Most viccelsz, igaz?

- Nem.

- Gyere, ne állj ott olyan szerencsétlenül! – mondtam, és kinyitottam az ajtót.

Lassan becsusszant az ülésre, én pedig lehalkítottam a zenét, hogy ne zavarja.

- Ne, hagyd csak! Nem rossz. Milyen zene?

- Indián. – mormoltam.

- Gondolhattam volna.

- Most mi van?

- Semmi, csak sejthettem volna, hogy ilyen zenét hallgatsz. – vágott vissza élesen.

- Talán bajod van vele? – miért nem tudunk egy percig balhé nélkül beszélgetni?

- Nem, dehogy! – mondta. – Figyelj! Miért támadsz azonnal?

- Nem támadok, csak idegesítesz. Bocs, ez van.

- Akkor talán hanyagoljuk egymást, rendben? – haragos szemeket meresztett rám.

- Nem én akarok barátkozni veled.

- Én sem akarok.

- Megbeszéltük. – nyögtem, és elfordultam.

Egy idő után ránéztem, a szeme csukva volt, és élvezte a zenét. Az arca most nyugalmat sugárzott, halvány mosoly játszott az ajkán. Most láttam csak, mennyire telt. A színtelen szájfény, amit felkent, egészen kívánatossá tette. Gyorsan elfordultam, és eszembe jutott, hogy milyen dacos, beképzelt szavak hagyták el ezt az ajkat tegnap, és ma is. Nem tudom, mire gondoltam. Egy ilyen lányt csak egy éjszakára akarnék. De mivel ő Tom húga, így tabu, és nem csak azért, mert a barátom külön figyelmeztetett rá, én sem kezdenék vele. Tiszteltem Tomot annyira, hogy ne próbálkozzak be a húgánál.

Előrenéztem, és láttam, hogy végre Tomék is befutnak. Megpaskolta Dee vállát, aki kábultan nyitotta ki a szemét, mintha elaludt volna. Mosolyogni kezdtünk, ahogy szédelegve hátramászott.

- Irány a Ground Zero! – csicseregte Maggie, én pedig indítottam.

Néha hátranéztem a tükörben, és láttam, hogy Dee is elbambul. Néha morcosan pillantott Maggie felé. Talán mégsem a csaj lesz számára a megfelelő társaság?

Mindegy, ez nem az én gondom, hétfőn úgyis jön velünk, akkor aztán majd hallgathatom a nyafogását. Addig figyelmen kívül hagyom a bajait.

Lassan befordultam a Wall Street egyik parkolójába, kiszálltam, és megvártam, amíg kiszállnak, aztán visszaültem.

- Te nem jössz? – nézett rám Dee döbbenten.

- Nem, ezt inkább kihagyom. – mormoltam.

Láttam, ahogy Tom elrángatja. Egész New Yorkban ez volt az egyetlen hely, ahova nem akartam eljönni, soha. A tragédia óta fóbiám volt. Ha megláttam az ürességet, elkapott valamiféle pánikroham, és menekülnöm kellett. Gondolom, nem én voltam az egyetlen, és megértettem mindenkit, aki ugyanígy érzett. Hirtelen hányingerem lett, kiszálltam, az ajtónak dőltem és mélyeket lélegeztem, hogy csillapítsam az émelygést.

Láttam, hogy közelednek.

- Akkor minek akartál idejönni? – hallottam Maggie affektálását.

- Biztos kíváncsi volt – morogtam duzzogva.

- Nem… illetve igen, de nem azért, amiért gondolod. Én csak…

- Kíváncsi voltál. – fojtottam belé a szót. Nem voltam kíváncsi a turistaszövegre.

Ő is csak azért akarta megnézni, amiért mindenki más is. Látni akarta a pusztítást.

- Na, ne legyünk már ilyen bánatosak! – mondta Maggie, mintha nem is foglalkozna azzal, hogy mi történik körülötte.

- Ja, menjünk! – szólt Tom is. – „Cheer Up” hugi! Ennyit elég volt szomorkodásra pazarolni a nyaralásodból.

- Oké, menjünk. – mondta Dee, és meglepően kedvetlennek tűnt.

Maggie mondta, hogy melyik plazát találta ki. Húztam a számat, tudtam, hogy direkt választotta az egyik legnagyobbat a városban. Meg akarta mutatni Dee-nek, hogy micsoda felhajtás van nálunk. Az viszont tényleg meglepett, hogy a kislány mennyire húzódozott tőle.

Amikor végre megálltunk a parkolóban, és elindultunk, én igyekeztem a háttérben maradni, hagytam, hogy Maggie-t magával ragadja a hév.

Tom még visszahúzta Dee-t:

- Ezt apa váltotta ki neked, amíg itt vagy, erről költekezhetsz. – mondta halkan.

- Mi van? Kapok egy kártyát? Ugye most csak viccelsz?

- Nem, feltöltötte a keretet, csak annyit kért, hogy ne költsd el az első nap az egészet.

- Mennyi pénz van rajta?

- Egy ezres.

- Ezer dollár? – láttam a döbbenetét, és hirtelen átfutott rajtam a bizonytalanság érzése.

- Kevés?

- Mi? Dehogy, ez rengeteg. Szerintem egész nyáron nem költöm el.

- Ha Maggie-vel lógsz, nem adok egy hetet. – vigyorgott a bátyja.

Maggie türelmetlenül toporgott, úgyhogy Tom elengedte a húgát a szörny karmaiba.

Innentől kezdve csak annyit láttunk a két lányból, hogy időnként kijöttek egy bolt ajtaján, és besuhantak a következőbe. Se Tom, se én nem akartunk bemenni utánuk, inkább kint vártunk.

- Hé, Tom! Mire végeznek, megőszülök, a húgod pedig egy Maggie-klón lesz. – morogtam úgy egy óra múlva.

- Ne morgolódj már! Csak két nap, utána megszabadulsz tőle. – felelt, de ő sem volt vidámabb.

- Nocsak, mintha nem zavarna, hogy itt kell hagynod – kezdtem vigyorogni.

- Fejezd be a piszkálódást!

- Oké, nem szóltam.

Ekkor Dee kétségbeesve, szinte futva menekült ki a boltból:

- Segíts! – suttogta. – Állítsd már le!

- Mi van? – nézett a húgára, és vigyorgott.

- Nem bírok többet. – zihálta.

- Hé, Dee! – kiabált Maggie. – Nézd csak!

Rémülten fordult meg, és hangosan felnyögött:

- Maggie, mondtam, hogy nem kell!

- Ez ajándék! Tőlem kapod. – és már be is suvasztotta a ruhát az egyik szatyorba.

- Nincs jobb, amire költhetnéd a pénzed? – dühöngött tovább.

- Belefér – vigyorgott Maggie rendületlenül.

- Menjünk haza! – Dee szinte sírt kínjában.

- Várjatok! Még be akarok menni a cipőboltba. – folytatta Tom barátnője töretlenül. – Érkezett egy cuki tűsarkú. Szerintem neked is kéne, remekül menne a ruhához.

Dee azonban olyan szemeket meresztett rá, hogy visszakozott:

- Vagy inkább várjatok a kocsinál Sonny-val. Tom, gyere!

Szótlanul figyeltem a kis játékot, aztán kaján vigyorral néztem, ahogy Tom, pincsikutyaként követi a barátnőjét.

- A kocsinál találkozunk – szólt vissza a húgának.

Miután eltűntek a bolt bejárata mögött, Dee felém fordult.

- Akkor? Megyünk?

- Ja. – mondtam, és elindultam.

Nem kérte, de én sem ajánlottam fel, hogy viszem a csomagjait. Nem vagyok hordár, vagy mi. De aztán hallottam, hogy az egyik zacskó kicsúszik a kezéből. Halkan morgolódott.

- Segítsek? – néztem vissza rá.

- Nem vészes – motyogta.

Vállat vontam, és mentem tovább. Aztán a mozgólépcsőnél megint elejtett egy táskát. Türelmetlenül megfordultam:

- Ha valaki felajánlja, hogy segít, legközelebb fogadd el! – morogtam rá dühösen, bár nem értettem, miért vagyok az.

Elvettem tőle a csomagokat. Szinte futva mentem a kocsihoz, és közben próbáltam lehiggadni. Nem haragudhatok rá. Végül is nem ő akart ennyi mindent összevásárolni. Láttam, hogy a végén már őt is tényleg zavarta a dolog. Ez a gondolat hatott, mire kinyitottam a csomagtartót, hogy bepakoljak, már megint nyugodtan vártam, hogy beérjen.

Beszálltam, és amikor hátra akart ülni, lefogtam az ülést:

- Amíg nem jönnek, nyugodtan ülj előre – próbáltam kedvességet csempészni a hangomba.

Visszakapcsoltam a zenét, csak ültünk egymás mellett. Néhány perc múlva elérzékenyülten szólalt meg:

- Csodaszép ez a zene.

- Még mindig indián. – mondtam, rá se nézve.

- És?

- Azt hittem, nem szereted.

- Ilyet nem mondtam. – kezdett duzzogni, már megint.

- Persze, csak nem nézel ki belőlem más zenét. – kaptam fel én is a vizet.

- Ilyet se mondtam – csattant fel. – Muszáj mindenbe belekötnöd?

- Bocs. Mi tetszik benne? – kezdett érdekelni a véleménye.

- Megnyugtató, és olyan földöntúli.

- Megnyugtató. Talán ideges vagy?

- Nem, miért?

- Akkor miért van szükséged megnyugtató zenére?

Láttam, hogy felszívja magát.

- Te ezt komolyan élvezed, igaz?

- Mit?

- A kötekedést. Ez a te kocsid, a te zenéd. – szinte kiabált. – Nem én kértem, hogy ezt rakd be.

- Rakjak be mást? – ránéztem, és majdnem elnevettem magam, milyen kis pukkancs.

- Azt hallgatsz, amit akarsz – hisztizett.

Hátramászott, előkotorta a lejátszóját, és látványosan duzzogva bedugta a fülébe a fülhallgatót. Vigyorogva figyeltem. valamiért nagyon tetszett, hogy képes vagyok ennyire felidegesíteni. Nyugodtan ültem a helyemen, nem kapcsoltam ki a zenét, nem fordultam meg, csak a tükörből lestem, ahogy tüntetően másfelé nézett. Remélem, nem várja el, hogy bocsánatot kérjek tőle, akkor ítéletnapig várhat. Mondjuk, szívesen végignézném, vigyorogtam magamban. Aztán láttam, hogy Tom, és Maggie kissé morcosan közelednek.

- Mi van? – nézett végig rajtunk Tom, amikor odaértek.

- Semmi – morogtuk egyszerre.

Rosszallóan nézett felénk, de nem szólt semmit.

- Menjünk haza! – mondta.

- Engem csak tegyetek ki a házunknál – szólt Maggie. – A nővérem telefonált, hogy akar valamit, úgyhogy még találkoznom kell vele.

Hála istennek, sóhajtottam magamban.

- Veled menjek? – kérdezte Tom.

Láttam, hogy csak udvariasságból tette föl a kérdést, aztán inkább nem néztem rájuk. Reméltem, hogy nem robban a bomba, amíg ki nem teszem a libát a kocsiból. Az lett volna csak a csodás befejezése ennek a kirándulásnak.