FIGYELMEZTETÉS

A most következő történet egy "fanfiction". A szereplők létező személyek, de amit leírtam, csak kitalált. A neveket megváltoztattam, de a képek valódiak.

FONTOS, a főszereplők FIÚK, ha nem vagytok elég elfogadóak a meleg vonallal kapcsolatban, ne, vagy csak úgy olvassátok, hogy ezzel tisztában vagytok. A történetben NINCS 18 karikás rész, de erősen érzelmes.

Remélem, azért ez a történet is tetszeni fog.

Les:

- Elegem van, Steve! Nem csinálom tovább, beleáradtam a játszadozásba. – nem üvöltök, bár legszívesebben ezt tenném.

Steve már nem a menedzserem, lejárt a szerződés, és még nem írtam alá a folytatást, csak azt a nyavalyás alkalmi megegyezést a tehetségkutató versenyre, de szerencsére ennek is hamarosan vége. Évekig élősködött a bandán. Eleinte élveztük, hogy piszkálódunk vele, de mostanra ez az egész átcsapott valami homofób üldözési mániába nála. Ahányszor csak esélye volt, hogy pár napot Haydennel töltsek, mindig kitalált valamit. A nyakamra ültetett egy rakás nőt, mert kényszeresen undorodott attól, hogy Haydent és engem együtt lásson.

Pedig most végre lett volna időnk egymásra. Próbáltam pihenni egy kicsit a hosszú, turnékkal tarkított évek után. Mindenkinek szüksége volt rá, hogy mást csináljon. Én fociztam egy helyi kis csapatnál, Hayden filmezett, aminek úgy örültem, mint majom a farkának, az én szerelmem tehetséges srác, már az első pillanatban tudtam. A többiek is azon voltak, hogy felfedezzék magukban a tehetségük egyéb oldalait, de mind készültünk a visszatérésre.

Most még szót fogadok Steve-nek, de csak azért, mert így hazautazhatok végre. Hónapok óta nem láttam a családomat, és amit Steve nem tudott, Hayden megígérte, most, hogy vége a film utómunkálatainak, jön velem. New Yorkban szedjük össze egymást. Otthon aztán beszélünk a többiekkel, keresünk egy jó menedzsmentet, és beleugrunk az új lemez munkálataiba. Csak addig kell kibírnom Hayden nélkül. Végre felvállalhatjuk a kapcsolatunkat, amiről eddig hazudnunk kellett a külvilágnak.

Steve szemébe nézek, látom a tehetetlen haragot, már nem akadályozhat meg, és ezt ő is nagyon jól tudja, amit viszont nem tud – országos titok –, hogy Hayden és én már három éve házasok vagyunk. Persze nem hivatalosan, az engedélyek beszerzésére még nem volt időnk, de Isten előtt fogadalmat tettünk. Igen, egy templomban, és nem dőlt ránk, ami azt jelenti, hogy az Urat nem zavarja. A szerelem az szerelem, egyenlő, és mindenkinek joga van hozzá. Vagyis Steve bekaphatná… ha hagynám neki, de nem fogom.

Sajnos igaz viszont, hogy ez az időszakos megállapodás még ad neki némi jogot, a Haydennel kapcsolatos dologba nem szólhat bele, de amíg a tehetségkutató zajlik, és nekem időnként meg kell jelennem, mint zsűritag, addig mellém pakolhatja Dorist. Hányinger kerülget, erről mindig elfeledkezem.

- Ide figyelj, te kis szarcsimbók! – mordul rám. – Hazamehetsz egy hétre, de a New yorki átszállásnál felveszed Dorist, és együtt mentek.

 - Nincs az az Isten…

- De van, és pózolsz vele a fotósok előtt! Kézfogás, ölelés, és amikor találkoztok, megcsókolod.

- Hay ki fog borulni.

- Nem érdekel a kis köcsög játékszered.

- Volt idő, amikor istenítetted.

- Az már elmúlt, és ha így folytatjátok, a bandát is kicsinálom. Nem lesz újraegyesülés, maradtok a süllyesztőben.

- Menj a picsába!

- Csak utánad – kezd vigyorogni, és feláll. – Showtime.

Ó, persze, a show mindenekelőtt, amivel még mindig magához láncol.

Ideje a sminkes szobába menni. Egy újabb válogató, örülök, hogy nem élőben kerül adásba, így kivághatják, ha elvesztem a fejem, ami jelen pillanatban nagyon is elképzelhető.

- Induljunk, ma lesz a nagy napod, van egy kislány, zseniális a hangja, majd jelzek, és rányomod az "aranygombot"!

Fintorogva követem, igen, teszem, amit mond, még pár napig a rabszolgája leszek, de aztán végre ledobom a béklyót.

A reptéri forgatagot szerencsére sikerül kikerülnöm. Már előre szóltak, és a magángép egyenesen a szolgálati kijárathoz visz.

Itt is testőrök hada vár, de nincsenek fotósok, és most a rajongókat se hiányolom. Indulás előtt sikerült megint összebalhéznom Steve-el, és még mindig csak kicsit nyugodtam le.

Talán a vezetés segít, jó, hogy Paul elintézte nekem a kocsi bérlést. A hátsó kapunál egy teljesen átlagos dodge vár. Átveszem a kulcsot Paultól és már szállnék be, mikor megzizzen a mobilom: "Message" morog Hayden rekedtes hangján, amitől mosolyra húzódik a szám.

"Kések, bébi. Légörvény. A szállodában tali. Hay ♥"

A francba! Hogy mondjam el neki, hogy az álbarátnő mellém lett betonozva? Ki fog akadni. Épp próbálom kitalálni, hogy adjam be, hogy ne veszekedjünk emiatt, amikor a telefon újra jelez, bejövő hívás Doristól. Szívem szerint kinyomnám, de a ribanc tuti beköpne Steve-nél, ezért fogadom a hívást.

- Mit akarsz?

- Neked is, szia! Steve mondta, hogy leszálltál, és randizunk.

- Remek!

- Gyere a szokott helyre!

A kedvenc plazája, ahol kedvére pózolhat a fotósoknak.

- Megint vásárolsz? – nyögök föl, még jó, hogy annyira nem "boronáltak össze" minket, hogy az én számlámat csapolja.

- Ne zavarjon, csak pár dolgot vettem, és van közte valami neked is – édeleg, amitől a hideg futkároz a hátamon.

- Alig várom, hogy lássam – morgok.

- Siess! Várlak! Ja, és Steve szólt, hogy mondjam meg, ne találkozhatsz Haydennel. Az ő jegyét áttetette egy későbbi járatra. Turbékolnunk kell az úton.

- MI VAN? – üvöltök, és egy pillanat alatt kiborulok. Megölöm Steve-t, ez most már halálbiztos.

- Ne velem üvölts! Inkább gyere, már idecsődítette az összes élő paparazzót.

- Basszák meg!

- Várlak! Szeretlek! – csicsereg, és mielőtt bontaná a vonalat, még hallom, ahogy hátraszól valakinek. – Igen, itt találkozunk Les-el hamarosan.

Forr bennem a harag, ahogy beülök a kocsiba, és padlógázzal indítok. Egyetlen dolgot felejtek el nagy dühömben: ez nem Anglia. Nagyon nem…

Hayden:

- Erre jöjjön, Mr. Drake, a szolgálati parkolónál baleset történt.

Először csak egy biccentéssel jelzem, hogy vettem az adást, de aztán elgondolkodom, mire ez az óvintézkedés?

Mindig erre megyünk ki, régebben még próbálkoztunk a hagyományos módon, de iszonyatos zavart okozott mindenhol, ha akár csak egy lány kiszúrt minket.

 Esküszöm, annyi utas nem is lehetett a reptéren, mint ahányan egy percen belül körénk sereglettek, és ezzel megbénítottak minden létező mozgást, ellenőrzést, és mindent.

 

Most is hallom a nyüzsgést, enyhén kifejezve magam. Ordítoznak, sírnak, sikoltoznak.

- Mi a fene történt? – nézek az egyik utaskísérő felé. Gyakran megjárom a New yorki repteret, de vele még nem futottam össze.

Most totális zavarban van, nem kérdezek rá, de valószínűleg nagyon is tudja, hogy ki vagyok. Ha nem kezd "rajongani", én sem hozom még jobban zavarba, csak mosolygok a bajszom alatt, és követem.

- Nem tudom pontosan, valaki karambolozott a parkolóban, nagy a kavarodás.

Ekkor berohan egy biztonsági ember a folyosóra, és se szó, se beszéd megragadja a karomat.

- Erre jöjjön, Mr. Drake – ugyanazt mondja, mint a lány, és ellenkező irányba húz.

- Arra van találkozóm.

- Nem, nincs. Idehozattunk egy kocsit, azzal el tud menni hátul.

Iszonyatos érzés kerít a hatalmába.

- Mi történt?

- …

- Kinek volt balesete? – kérdezem rettegve, miközben az agyam tiltakozni kezd – Les nem lehet, már rég úton van a szállodába. Les nem…

Aztán meglátom az utaskísérő lány arcát, ahogy könnyek áztatják. Már tudom, hogy nem miattam volt zavarban.

- Les?

Csak bólint, és megtörli a szemét.

Minden lelassul, érzem, hogy húzzák a karomat, de megállok, tépem magam, hogy odajussak. Újabb karok fonódnak körém, a fények halványulnak, a lépteim lassulnak, mintha egy rémálomban próbálnék futni. Lenézek, és szinte látom, ahogy a bokám elsüllyed a képlékennyé váló szőnyegben. Aztán bevillan az én drágám arca, ahogy rám nevet, és ettől észhez térek. Megrázom magam, sikerül leráznom magamról a biztonságiakat, és már csak az tartja bennem a lelket, hogy elérjem Lest. Biztos összetörte a kocsit, és most próbálja kimagyarázni magát, talán mindjárt hív, hogy…

Az ajtón túli őrület agyzsibbasztó. Alig tudok utat törni az emberek közt, és ennek most nincs köze ahhoz, aki vagyok. Nem rángatnak, nem fotóznak, csak zokogva kiabálnak felém:

- Ne menj oda, Hayden!

- Szegény, mi lesz most veled?

Ilyenek, és ehhez hasonlók, nem akarom felfogni, de az agyam kegyetlenül élesen továbbítja az értelmüket.

- Les – motyogom magam elé. Ha kiabálni kezdek, azzal elhiszem, amit nem szabad.

Az emberek felfogják, ki vagyok, és utat nyitnak előttem, sőt úgy alakul a folyosó, hogy a megfelelő irányba haladjak. Nem tudom, mikor jutottam ki az épületből, de a tömeg egyszer csak elfogy, és egy rendőrségi szalag állja az utamat. Nem sokáig. Mivel elszakítani nem tudom, átbújok alatta. Megint karok ragadnak meg, és próbálnak visszalökdösni, de meglátok egy villanásnyi képet a helyszínből. Rengeteg a vér, a kocsi felismerhetetlen, és közvetlenül mellette egy apró, összetört, de mégis ismerős alak hever. Felismerem a kedvenc pulcsiját.

Ekkor szakad meg bennem valami. Halványan hallom magam, ahogy üvölteni kezdek: Ott a párom! LES! Engedjenek HOZZÁ! Nem is értem, miért, de megteszik. Botladozva rohanok, majd térdre esem a test mellett. Ez nem lehet Les. Túl sok a vér az úton, az alak fején a haj csomókba ragad tőle. Ezek nem azok a világosbarna tincsek, az nem lehet. Reszkető kézzel nyúlok felé. Nem mozdul, és ettől ledermedek. Felhívni. Ezt kell tennem, hogy tudjam. Előveszem a mobilt, és benyomom az egyest. Azonnal tudom… ott csörög a zsebében. Nem nyúl érte. Nem mozdul. Most látom, hogy a teste többi részét már hullazsák takarja, és egy ember áll fölöttünk.

- NE! Utálja a műanyagot! – próbálom lerángatni róla.

Kiszakad belőlem a zokogás. Már nem érdekel, hogy ki lát meg. Lehajolok, és óvatosan a karomba fordítom.

- Mr. Drake…

- Fogja be!– dörgök rá, majd lefelé fordítom a tekintetemet. – Les – motyogom kétségbeesve.

Leülök a sarkamra, és az ölembe emelem.

Kisimítom a véres tincseket az arcából. Sápadt, és a rémület még mindig nem tűnt el róla. Magamhoz szorítom, ringatom, és hagyom, hogy a fájdalom elborítson. Az utolsó búcsúnk olyan rég volt már, és azóta mindketten elfoglaltak voltunk, alig beszéltünk. Ráadásul most is késett a gép, ha időben leszállunk, akkor még a terminálban találkozunk. Akkor nem történik ez, akkor én vezetek, mint mindig. Miért nem azt írtam, hogy várjon meg?

Szorítom magamhoz, mintha ezzel visszahozhatnám, DE nem mozdul. Többé nem mozdul, nem csicsereg azzal édesen magas hangjával a fülembe. Nem kiabál, ha valami nem tetszik neki. Nem érint, nem ölel, nincs velem, itt hagyott… egyedül.

Les:

Nagy a ricsaj, de én nyugodt vagyok. A villanás után már minden kellemes, olyan, mintha repülnék. Kellemes kábulatbuborékban érzem magam. Először köd gomolyog körülöttem, de végre tisztulni kezd. Fura, lefelé kell néznem, hogy lássam, mi történik. Tumultus a kocsi körül, és a teherautó, mintha begyalulta volna maga alá. Kiabálás, sírás, és kétségbeesés, szinte látom, ahogy a levegőben vibrál. Aztán meghallom őt. Félrekapom a fejem, így épp látom, ahogy a rendőrök közt próbál utat törni:

- Ott a párom! LES! Engedjenek HOZZÁ!

- Les? Hay miről beszélsz? Itt vagyok.

Térdre rogy egy kupac mellett, valami nylonba csomagolt alak, könnyek marják az arcát, és kétségbeesve próbál tenni valamit. Aztán telefonálni kezd, de kinek? Hallom a mobilomat, a zsebemhez kapok, de csak a bőrömet érzem. Lenézek magamra, teljesen pucér vagyok, és eltűntek a tetkóim is. A jelek, a szerelmünk titkos szimbólumai, bizonyítékai annak, hogy összetartozunk, sehol sincsenek. Megdöbbent, de most nem tudok erre figyelni, mert azt látom, hogy Hayden eszelősen zokog, miközben az ölébe emeli a testet. Az ÉN testemet, szorítja, és közben görcsösen ringatja magát. Magunkat.

- Maradj velem! Édes! Ne hagyj itt!

Alig értem a szavait a kíntól, az elviselhetetlen fájdalomtól, ami a zokogásán áttörve mindenkit elnémít. Már csak őt hallani, a tömeg elcsitul, dermedten nézik őt. Sajnálják, együtt éreznek vele, de mégsem. Nem érezhetik azt, amit most ő, amit én.

Már tudom, mi történt, és nem akarom elfogadni. Tehetetlen vagyok, már kiszakadtam a testemből. Nem mehetek vissza, de a lelkem vele maradhat. Érezheti, hogy nem hagyom magára.

Nézem őt, ahogy gyengéd erőszakkal lefejtik rólam, és egy mentőhöz vonszolják. Képtelen abbahagyni az eszelős zokogást, a nevemet ismétli egészen addig, míg valami iszonyat erős nyugtatót nem kap, és elkábul.

Most merek csak visszanézni magamra, egy férfi épp behúzza a zipzárt a fekete zsákon. Látom a sok vért, és már értem, miért nem érzek fájdalmat. Betesznek a hullaszállítóba, és elindulunk a mentő nyomában. Mennem kell, tudnom kell, hogy Hayden rendben lesz.

Az idő elveszti a jelentőségét, néhány órája- napja átszállítottak Doncasterbe, hogy otthon temessenek el. Itt van mindenki, még Zary is eljött, ami meglep, de boldoggá tesz a tudat, hogy számítok még neki.

Megható látni, hogy ők négyen viszik a koporsómat, és még két régi barát a gimiből.

Rengetegen jöttek el, hiába a zárt temetés, a templom kapui zárva vannak, csak a család, és a barátaim lehetnek bent, erről anyám, és a menedzsment gondoskodott. Most senkit nem zavar az ügyködésük, sőt úgy látom, mindenki nyugodtabb, hogy leveszik ezt a terhet a vállukról. Odakint rengeteg rajongó várakozik, halálos csendben, mécsesekkel a kezükben, könnyezve. Néha felhangzik egy-egy dalunk, ahogy halkan, szomorúan éneklik, nem zavaró, senki nem hangoskodik, inkább erőt adnak a bentieknek, akik a szertartás elején emlékeznek rám. Fájdalmas végighallgatni a beszédeket, de még jobban fáj – ha nem lennék halott, most újra belehalnék – végignézni azt a kínt, ami Haydenből árad. Képtelen elmondani a beszédét, annyira összetört, hogy végül a srácok támogatják vissza a padhoz, és két oldalról ölelve tartják, hogy ülni tudjon. Az ajkát harapdálja, ahogy próbálja visszafogni a kitörni akaró gyászt. Oda akarok lépni mellé, hogy átöleljem, de nem tehetem. Csak nézem őt, és igyekszem erőt adni neki.

Aztán véget ér a búcsúztató, a pap is elmondja az imát, majd int. A fiúk újra körém gyűlnek – most utoljára – és felemelnek. Hayden elveszetten toporog, Zary irányítja középre, és hallom, ahogy odasúg neki.

- Tarts ki! Itt vagyunk veled, egy kicsit légy erős, Les kedvéért!

Biccent, és kábultan indul meg a többiekkel.

A síromnál állnak, a pap beszél, de nem érdekel, csak nézem őket tehetetlenül. Hayden most ott áll az anyja és az én anyám közt, egymást támogatják. Anyámra alig ismerek rá, ugyanolyan összetört, mint az én kedvesem, aki most bátor, olyan bátor, mint kölyökkorunkban, amikor az első pofont kaptuk. A különbség csupán annyi, hogy akkor rögtön utána az egekbe emeltek minket, és bedarált a zeneipar.

 Sztárok lettünk, elvesztettük az addigi életünket, pedig küzdöttünk érte, és épp akkor, amikor nyerésre álltunk, az élet, vagy inkább a halál közbeszólt.

Fura, most is azt érzem, hogy valaki emelni akar, el tőle, de mégis melegség jár át hátulról, muszáj odanéznem. Hatalmas fehérség, vakító, de mégis megnyugtató. Csak ne akarna magához vonzani. Megrázom a fejem, és visszafordulok. Most engedik le a koporsót, Hayden lába megcsuklik, a fiúk hátulról támogatják őt, és anyámat, aki vigasztalanul zokog, és most már Hayden sem képes visszafogni magát. Térdre esik, a tenyerébe temeti az arcát, nem ad ki hangot, de a válla erősen rázkódik. A többiek próbálják felemelni, de csak úgy sikerül, hogy egy széket tolnak alá.

- Hay! – suttogom, és leereszkedem elé. Megsimogatom a kezét, enyhén összerezzen, de nem mozdul. – Légy erős! Vigyázok rád! Itt vagyok veled!

"Nem maradhatsz – szólal meg egy hang a fejemben. – A te földi utazásod véget ért. Velem kell jönnöd "

Valaki megragad, és elhúz. Nincs bennem erő, hogy ellenálljak, a melegség átjár, és egyre erősebb a fény, már alig látom őket.

- Maradni akarok. Maradnom kell, Hayden…

"El kell engedned!"

Megfordulok a hang irányába, egy kedves öregember az, de nekem most nem tűnik kedvesnek. Miért nem enged? Elmosolyodik, végigsimít az arcomon, és a fény felé terel. Most látom csak, hogy egy hatalmas kapu az, ami kitárva vár rám. Kagylófénnyel, ami a szerkezetéből árad. Fehér fény, de mégis hívogatóan meleg. Mosolyognom kell, minden annyira gyönyörű. Átlépek és… otthon vagyok…

Hayden:

A temetés után Les anyjához megyünk. A ház körül rajongók gyűlnek, gyertyát gyújtanak, és csendesen virrasztanak. Nem követelik, hogy menjünk ki, tiszteletben tartják a gyászunkat. Csak a közelben akarnak lenni, hogy tudjuk, velünk vannak.

Idebent mindenki csendes, vagyis inkább befordulnak. Alig páran beszélgetnek halkan. Én Les kedvenc foteljében kuporodtam össze, amikor megérkeztünk, a lábamat magam alá húzom, átölelem a karommal… olyan, mintha őt ölelném. Hányszor ültünk itt így, Joan ilyenkor csak mosolygott, és hozott nekünk teát. Les imádja… nincs itt, nyelnem kell, hogy ne sírjak megint, de nehéz. Neal észreveszi, mennyire kész vagyok, mellém jön, és leül a földre. Megfogja a kezem, és addig néz, míg nem viszonzom. Közelebb húzódik, és szorosabban fogja a kezem. Közben érzem, ahogy Luke, és Zary is odajönnek, követik Neal példáját, és most négyen ölelkezünk, mint régen a koncertek előtt.

- Annyira hiányzik – motyogom,

- Nekünk is, hidd el! – ezt Zary mondja, és látom, hogy könnyes a szeme.

- Nem akart összeveszni veled.

- Tudom – nyögi elcsukló hangon.

- Mi lesz most? – nézek végig a srácokon.

Szomorúan, tanácstalanul pislognak. Percekig, talán tovább is, így maradunk. Egyikünk sem akar mozdulni, megnyugvást – ha vigaszt még nem is – nyújt a közelségük, tudom, hogy arra még várnom kell. Ha egyáltalán találok vigaszt, erre a fájdalomra, az űrre, amit maga mögött hagyott.

A nappali végéből halk nevetés hallatszik, odanézünk. Joan betette a lejátszóba a DVD-t, amin a tehetségkutatós videóink vannak. Les volt a bohóc, mennyi hülyeséget művelt, istenem, állandóan nevettünk. Lassan mindenki odagyűlik a tévé elé, és talán, de csak talán, sikerül egy kicsit jobb kedvre derülnünk. Egy idő múlva én is odamegyek, de csak a háttérben állok a fal mellett. Joan csatlakozik hozzám, átölel, és együtt nézzük a felvételeket.

Három hét telt el, de nem érzem, hogy jobb lenne. Bárhova nézek, őt látom, az ő dolgai kerülnek a kezembe. Anya mondta, hogy költözzek el, de képtelen vagyok elhagyni a házat. Sosem reklámoztuk, de amikor mind a ketten Londonban voltunk, Les nálam lakott, ahogy én is nála Los Angelesben, csoda, hogy nem buktunk le. A képeink, a holmijai, amitől nem akartam megszabadulni, hogy is tehettem volna, hisz azok az övéi voltak. Ha elmentem egy bolt előtt, ahol a kedvenc teáit árulták, kényszerítenem kellett magamat, hogy ne menjek be, és vegyek neki. Bármit tettem, mindig az járt a fejemben, hogy ő mit szólna hozzá,  talán nem is tetszene neki. Ilyenkor súlyos sziklaként szakadt rám a felismerés: már semmiért nem fog neheztelni rám. Rengeteg átsírt éjszaka áll már mögöttem, valamivel kevesebb nappal, és sok antidepresszáns, amit nem akartam szedni, de az orvos könyörtelenül felírta.

Öt napja azonban besokalltam, és elzártam a pirulákat a szekrénybe. Ha gyógyszer nélkül nem megy, akkor sehogy sem.

Ma viszont minden borult. Reggel épp a híreket olvastam, amikor valaki egy követ dobott az udvarra. Volt már hasonló, nem is szoktam felvenni a dolgot, de azért összeszedtem a szemetet, megszoktam. Les után is mindig én rámoltam. Eldöntöm, hogy reggeli után – ami épphogy nem elég, hogy bepiszkolja a tányéromat – rendet teremtek.

Lassan lépek ki a hátsó ajtón, felveszem követ, amit egy papírba csomagoltak. Van rajta valami felirat, az eszem tudja, hogy nem kéne elolvasnom, de a kezem nem követi az utasítást:

"Hímringyó! Bárcsak a köcsögöd után mennél!"

Semmi egyéb. A szám elé kapom a kezem, hogy visszafojtsam a kiáltásomat, de nem megy. Felzokogok, és térdre rogyok a kocsibeálló előtt. Nem nézek a kerítés felé, így is hallom a fényképezőgépek kattogását, és néhány beszólást. Hasonlóak a szövegben leírtakhoz, nem is akarok figyelni rájuk, de a fotósok kegyetlenek, nem nyugszanak egészen addig, míg a biztonsági személyzet néhány tagja ki nem jön, hogy elzavarja őket.

Visszarohanok a házba, és előszedem a gyógyszert, nem számolom, hányszor esik ki a kezemből a doboz, annyira remegek, ahogy azt sem számolom, hány szemet veszek be, csak ledöntöm, és leöblítem egy nagy pohár vízzel.

Ennyi. Eddig bírtam, lenézek a gyógyszeres dobozra… egyszerű lenne, de megtalálnának, mielőtt hatna. Akkor nem mehetnék Les után.

MI? Mi a fenén jár az agyam? Ezt akarom? Felemelem a fejem, az ég felé nézek.

- Ott vagy? Ott vagy, igaz? – letörlöm a könnyeimet, annyira egyértelmű a gondolat, nem tudom, hogy nem jutott az eszembe idáig.

De úgy kell intéznem, hogy ne állíthassanak meg. Lerohanok a konyhába, és már nyúlnék a késért, de megjelenik Deidra, a szakácsnő. Ez nem fog menni, más kell.

- Hogy vagy Hayden? – kérdezi aggódva.

- Remekül – felelem, ahogy mindig, de mindketten tudjuk, hogy hazugság.

- Mit kérsz ebédre? – újabb megszokott kérdés, ám most más választ adok.

- Semmit, besokalltam ettől. – dobom a szemetesbe a "levelet". – Talán jót fog tenni, ha kicsit eltűnök. Meglátogatom Joan-t, lehet, hogy pár napig ott is maradok. – útközben pedig kitalálom a megoldást. Persze ezt a gondolatot már magamban tartom.

- Ahogy érzed. – mosolyog rám szomorúan. – Jót fog tenni, ha kiszabadulsz innen.

Átölel, és nyom egy puszit az arcomra, mielőtt a dolgára indul.

Én pedig megteszem, amit ilyenkor kell. Összecsomagolok pár ruhát, és lerobogok a garázsba. Az egyik biztonsági ember, épp az egyik járgányt nézi át, járatja a motort, a kipufogó füstje átjár mindent. Elmosolyodom, már nem kell gondolkodnom, tudom, mit fogok tenni. Rá sem nézek a Roveremre, egyenesen a férfihoz lépek. Tájékoztatom a tervem publikus részéről, és elkérem a Minijét. Azzal a hátsó kijáraton feltűnés nélkül távozhatok a házból, ami többé már nem az otthonom.

Az autópálya ezen szakasza kihalt, ráadásul, van egy földút, ami a termőföldekhez vezet, ha elég messzire behajtok, senki nem lát meg. Útközben betermeltem az egész doboz gyógyszert, már érzem a hatását. Most kiszállok, de a motor tovább jár, hátramegyek, és bedugom a benzinkúton vásárolt gumicsövet a kipufogóba. A másik végét az utastérbe vezetem, és visszaülök…

Les:

Csodás ez a hely. Elakad a szavam, fák, bokrok mindenütt. A zöld alapon a szivárvány összes árnyalatát látom egyszerre, ahogy a rengeteg virág látványa behatol az elmémbe. Dombok, völgyek, és vakítóan tiszta ösvények, kristályosan csillogó tavak, ameddig a szem ellát. Az ég ragyogóan kék, bolyhos bárányfelhők tarkítják, amitől ösztönösen mosolyra derülök. Az ezerforma alakzat egyre változik, hol összekapcsolódnak, hol szétszakadoznak, és közben varázslatos formákat képeznek.  Nem győzöm beinni ezt a végtelen szépséget, és a nyugalmat, amit a táj áraszt magából. Kedvem lenne szökdécselni, pont úgy, ahogy… ahogy kicsoda?

Tudnom kéne, emlékeznem kellene rá, de valami gátol. Valakinek itt kellene lennie mellettem, de nincs itt.

Egy picit zavar, hogy nem tudom, ki az, de mire igazán aggódhatnék, elterelik a figyelmemet.

Egy lány jelenik meg mellettem, kedves arcú, szép mosolyú. Barna szeme melegséget áraszt, a haja fekete, kleopátrásan vágva, épp az álla alá ér, és keskeny, fehér szalag fogja hátra. Nem szól, csak türelmesen várakozik. Végignézek rajta, pár centivel magasabb nálam, pedig ő is mezítláb van. Átkozott gének, hogy ennyire alacsony vagyok. A lány testét csak egy áttetsző, vékonypántos, rövid, fehér ruhácska takarja. Formás, bár nem az a túlplasztikázott valaki. A mellei sem azok az agyon szilikonozott dinnyék, hanem igazán finoman domborodó kis halmocskák. Elmosolyodom, amikor eszembe jutnak a plasztikok. Ez a lány milliószor szebb náluk.

Viszonozza a mosolyomat, és végre megszólal:

- Isten hozott nálunk! Körbevezethetlek?

- Hello – makogom, mint egy kölyök. – Ki vagy te, egy angyal?

Gyöngyözően felkacag, és megfogja a kezem.

- Még nem, de jó úton haladok. Én leszek a kísérőd, amíg megismerkedsz a hellyel, és a többiekkel.

- Hol vagyok? – kérdezem, miközben alaposabban körülnézek. Mindenfelé emberek, állatok, és fura teremtmények sétálnak, beszélgetnek, de valahogy mind annyira furák, mintha ők is felhőből lennének. Könnyedek, légiesek, és boldog mosoly ül az arcukon. Nem értem, nekem miért nem megy, egyszerűen nem érzem teljesnek magam. A lány a kezemet fogja, és a többiek felé vezet. Pár lépés után lefagyok, amikor ott állnak velem szemben a nagyszüleim. Olyan rég volt már, hogy elveszítettem őket, és most itt vannak, a karjukat nyújtják felém. Kicsordulnak a könnyeim, végre felfogom, hol vagyok.

- Nagyi, Papi! – az ölelésükbe rohanok, és hagyom, hogy megszorongassanak.

- Korán jöttél, még nem kellett volna – simogatja meg az arcomat a nagymamám.

- Jönnöm kellett – suttogom könnyek közt, mire megrázza a fejét.

- Sokakat hagytál hátra a gyászban.

- Tudom, valaki nagyon fontosat is. Annyira hiányzik, de nem emlékszem rá. Ez mindig ilyen?

Nagyi elnéz a vállam fölött, én pedig követem a tekintetét. A lányt figyeli, akinek most elfelhősödik a pillantása.

- Gyere velem, a nagyszüleid nem mennek sehová.

- Hova viszel?

Nem válaszol, csak húz maga után, hirtelen eltűnik belőle a békesség, érezhetően feszültté válik.

- Mi történt? – kérdezem.

- Valami visszahúz téged – néz vissza. – Amíg nem engeded el, nem vihetlek tovább.

- Hova kéne vinned?

- Az Úr elé, de amíg a lelked visszavágyik, nem léphetsz tovább.

- De hát meghaltam, hogy juthatnék vissza.

- Nem mondtam, hogy visszajutsz.

Megtorpanok, és ezzel őt is visszarántom.

- Ha nem léphetek tovább, de vissza sem juthatok, akkor… akkor mi lesz velem?

- A köztes lét. Befejezetlen ügyed van, el kell rendezned.

- Arra sem emlékszem, mi történt velem, honnan tudnám, mit kell elrendeznem?

- Segítek neked emlékezni.

Miközben beszél, visszaérünk a hatalmas kapuhoz, de megáll előtte, és megint csak néz.

- Most mi van?

- Gondolkodj! Van valami, ami nem hagy nyugodni, idézd fel. Hunyd le a szemed! Volt valami… esetleg valaki, akinek érezted a hiányát.

Lassan bekúszik a kép, az alakról, aki egy színpadon ugrál, de aztán el is tűnik.

- Nem tudom – nyögök fel. – nem látom.

- Nem kell sietned – simogatja meg a karomat.

- Szeretném, ha minél gyorsabban rájönnék.

- Az idő itt nem létezik, addig gondolkodhatsz, ameddig szükséges.

- Nem létezik az idő? A földön mennyi telt el?

- Nem számít.

- Nekem igen, tudni akarom, hogy hiányzom-e még neki.

- Kinek? – csap le a lány.

- Nem emlékszem.

- Nyugalom, majd fogsz. Próbálj mesélni róla!

Újra bevillan a kép, de most több is csatlakozik hozzá. Egy nevető arc, ahogy felém hajol, egy reggel, amikor nézem, miközben ő még alszik. A kacagása, amitől még a legkomorabb emberek is mosolyogni kezdtek. A fiatal srác, aki rajongott értem, a későbbi férfi, aki mindenkinél szeretett, és akit én is ugyanúgy szerettem.

- A… barátom, a legfontosabb lény… szeretem, szerettem. Mindig mellettem állt, együtt éltünk, megvédtük egymást, az egész világgal szemben. Féltünk, hogy az emberek nem fogadják el, főleg a lányok, mert…

- Ő egy fiú – fejezi be helyettem.

- Igen – suttogom. – A legkedvesebb, legszeretnivalóbb, a legjobb… Hay… Hayden. Hayden Drake. Tudnom kell, mi van vele. Kérlek, tudsz ebben segíteni?

- Talán, de nem szabadna. Ha rájönnek, sosem leszek angyal. Nem figyelhetjük az élőket.

- Kérlek – suttogom könyörögve. – Ha látom, hogy jól van, akkor el tudom engedni. Kérlek!

Mélyet sóhajt, és odalép a kapu mellé, ahol egy kis emelvény helyezkedik el, amit eddig észre sem vettem. A kezét húzogatja fölötte, mint egy hightech tablet fölött, és keresgél, de egy idő után aggodalmassá válik a tekintete.

- Hayden Drake-t mondtál?

- Igen.

- Nincs az élők között.

- Hogy mi van? Az nem lehet.

- Nincs köztük – néz most rám.

- Akkor itt van?

Megrázza a fejét.

- De akkor hol keressem? Nem lehet, hogy csak te nem látod?

- Ha itt lenne, most együtt állnátok itt, hisz vársz rá.

- Mi történt? Megtudhatjuk?

A lány ismét keresgél, aztán szomorúan felemeli a fejét.

- Les, Hayden öngyilkos lett. A temetésed után nem találta a helyét, sokan bántották, és nem érezte elég erősnek magát. Feladta.

- De ha halott, akkor…

- Az öngyilkosoknak nincs helye a Mennyországban.

Lehajtom a fejem, és a könnyeimet nyelem.

- A pokol? – kérdezem.

- Sajnálom. El kell engedned.

- Hogy juthatok oda?

- Sehogy, neked a Mennyország jutott.

- Szerinted nélküle ez az? Nem lehetek messze tőle, mert nélküle ez nekem a pokol. Szóval, hol van?

Kihúzom magam, és határozottan a lányra nézek.

- Nem itt.

Átnézek a kapun, és lassan körvonalazódik bennem, hogy mit kell tennem. Elindulok, ám mielőtt kiléphetnék, a hatalmas szárnyak hangos dörrenéssel bezárulnak előttem.

- Engedj ki! – nézek vissza.

- Tudnod kell, hogy innen nincs visszaút.

- Az Úr ennyire kegyetlen lenne? Haydennel kell lennem. Szenved, meg kell találnom.

A lány zavarodottan néz, majd megint az emelvényre. Végighúzza a kezét párszor, mire a kapu lassan nyílni kezd.

- Figyelmeztetlek, ha kimész, nem biztos, hogy kapsz újabb esélyt.

- Megértettem – felelem. – Megtennéd, hogy szólsz a nagyszüleimnek?

- Persze – mosolyodik el. – És megpróbálok eljárni az érdekedben. Találd meg a kedvesedet, mielőtt késő.

- Késő? Mihez?

- Hogy megmentsd a lelkét.

- Köszönöm – mondom, majd kilépek. Hallom, ahogy a könnyednek tűnő, de mégis hatalmas kapuszárnyak bezárulnak mögöttem, és elindulok. Hogy merre, még nem tudom, de érzem, hogy a szívem vezet.

Hayden:

Csak állok, és félelemmel vegyes csodálattal nézem az elém táruló látványt.

Nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. Mit terveztem? Az előbb még a kocsiban ültem, zenét hallgattam és halálosan nyugodt voltam. Fura, de a gyászban is sikerült. Most meg itt van ez a kráter, sejtem mi ez, de nem akarom elhinni. 

Nem itt kellene lennem, hanem mellette, azt hittem várni fog. Hogy tudni fogja, sosem hagyom magára, és utána jövök. De nincs itt. Igaz, nem is kellene itt lennie, ez nem egy békés hely. Akik a mennybe jutnak, biztosan nem ilyesmibe botlanak, hacsak nem mazochisták. A meleg is közel áll az elviselhetetlenhez, de ez a lávaszerű anyag egyszerűen rémisztő. Szinte látom, ahogy elemészt. Ösztönösen hátrébb lépek, és segítség után kutatok. A lábaim nehezen engedelmeskednek, vinnének a másik irányba, oda, ahova nem akarok belépni. Kapaszkodó kéne, egy meleg apró kéz, ami mindig a segítségemre volt, ha szükségem volt rá. Valaki, aki elrejtve a saját gondjait, mellettem állt, és erőt adott. Tudom, hogy hívják, csak nem jut eszembe a neve. Tudom, hogy nem itt kell keresnem, de fogalmam sincs, hogy merre.

Mély levegőt veszek, de forróság égeti a tüdőmet, fájdalmat okoz. Nos, igen ez végül is a pokol, ennek fájnia kell. Újra a katlant nézem, és próbálok ellenállni, de egyre nehezebb.

- Ördög hozott! – szólal meg egy hang a hátam mögött.

Megfordulok, és egy démoni mosolyú szépséggel találom szemben magam.

- Szia! – biccentem félre a fejem, és bizalmatlanul méregetem.

Úgy fest, mint valami démoni szuka. Gyönyörű szemek, fekete, mesterien tupírozott haj, vörös rúzs, ugyanolyan színű latexruha. És persze veszélyesen dögös alak, bűnre csábító, kerek fenék, feltuningolt mellek, ha nem lennék meleg, talán felizgatna, így azonban… Istenem, mik jutnak az eszembe?

- NE! – kiált föl a lány.

- Tessék?

- Még csak gondolatban se idézd a nevét!

- Kinek? És mi az, hogy gondolatban? Miről beszélsz?

- Arra, akire az előbb gondolatban utaltál.

- Ist…?

- NE! Nem akarjuk, hogy megidézd a Főnököt. Főleg ne így, különben éktelen haragra gerjed, és azt egyikünk sem akarja.

Döbbenten nézem a lányt, ahogy reszketve mögém pillant. Én is hátranézek, és látom, hogy a láva fortyogni kezd.

- Gyere!

Megragadja a karomat, és vonszolni kezd.

- Hova viszel?

- El, mielőtt feldühítjük.

- Hogy kerültem ide egyáltalán? – kérdezem. – Én csak a párom után akartam jönni, hogy együtt legyünk.

- Les Chainsman nincs itt – néz vissza.

Les! Ó, igen, így hívják. Drága Les.

- Honnan tudod a nevét? – kérdezem, mire elnézően visszapillant rám. – Oké, tudod a nevét.

Mosolyognom kell, de nem vagyok se vidám, se nyugodt.

- Tudod, hol találhatom meg?

- Te sehol. Innen nem mehetsz el. Két lehetőséged van. Vagy itt bolyongsz a végtelenségig, vagy beugrasz a katlanba, találkozol a Főnökkel, és ő kiszabja a penitenciádat.

- Penitenciát? Miért?

- Az öngyilkosságodért.

Végre rájövök, ezért siklott félre a tervem, és sosem követhetem Lest a mennybe. Mekkora idióta vagyok, a lehetőségét is elvettem, hogy együtt lehessünk. Eszement barom! Hogy tehettem? A szabad kezemmel eltakarom az arcom, hogy elrejtsem a könnyeimet.

A lány megáll.

- Nagyon szereted őt, igaz?

Csak bólintok.

- Tűnj el innen! – suttogja.

- Mi?

- Menj arra, többet nem segíthetek. Nem hagyhatom, hogy elveszítsd.

- Miért? Úgy értem, neked ebben mi az érdeked?

- Semmi.

- De ha a pokolra jutottál, annak oka van. Akkor gonosz…

- Gonosz lélek lennék?

- NEM! Látom, hogy nem vagy az, csak…

- Tettem valamit, valami gonosz dolgot, és most bűnhődöm, de nem ugrom a katlanba.

Remélem, találsz visszautat.

- Menj, mielőtt észreveszik, hogy elengedtelek.

- Gyere velem!

- Nem lehet, engem már számon tartanak itt.

Elenged, és elhátrál tőlem. Búcsúzóul felé biccentek.

- Ha lesz lehetőségem, segítek rajtad.

Elneveti magát, és felém int.

- Menj már!

Megfordulok, és elindulok. Hatalmas síkság terül elém, nincs támpontom, de a lábaim vezetnek. Ők tudják, merre kell vinniük. A lelkem másik feléhez.

Nincs idő, csak tér. Bánat, üresség és szomjúság. Érdekes, de éhséget nem érzek, csak szomjúságot. Ez a fekete porsivatag nem segít, beeszi magát a pórusaimba, és mindenemből kiszívja a nedvességet. A bőröm olyan, mint a pergamen, összeaszott, és érdes. A szám cserepesre száradt, a nyelvem csak egy darab szárított hús, nyelni már nem tudok, de nem is akarok.

Mégsem ettől szenvedek. Ez csak fizikai dolog, elmúlik. Ami kínoz, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, merre tartok, és mióta.

Az elején még láttam a fényt, de most már azt se, csak a vörös eget, és a fekete port. Elvesztettem a reményt. Csak teszem az egyik lábamat a másik után, magam elé bambulok, és lépkedek, bár nem tudom, minek.

Már semmi sem számít, az üresség jobb ugyan, mint a tűz, és az örök büntetés. Vagy talán mégsem. Elengedem magam, és lerogyok a porba. Les nélkül úgyis mindegy, ha elsüllyedek a semmibe, talán megszűnnek a fájdalmas gondolatok is. Lehunyom a szemem, és várok. Várok, hogy valami történjen. Beleolvadjak ebbe a kies tájba, vagy találjon rám valami, tán valaki, aki újra kínoz, de már ez sem baj. Miért nem jön a teljes megsemmisülés? Nem számít ugyan, hogy mi lesz velem, de gyűlölök várni. Lehet, hogy számomra ez lesz a büntetés? Az örök várakozás? Talán, hisz életemben is ezt tettem. Arra vártam, hogy Les legyen elég bátor, és szálljon szembe Steve-el. Les. Remélem, tényleg a Mennyországba jutott. Neki ott a helye, csupa jóság, a huncut, szemtelen bohóc külső mögött. Szenvedett. Miattam is, most békére lelhet, és boldogan elmerülhet az örökkévalóságban.

Én pedig csak várok, már nem tudom, mire, de nem jön.

Elcsitítom az agyam, egy dalt dúdolok magamban, egy régi számunkat, amit mind a ketten szerettünk. Les…

… Karok fonódnak körém, egy angyali hang szólongat, de képtelen vagyok felismerni. A mellkasához húz, érzem a finom illatát. A tiszta szeretet illatát, amin keresztül ismerős zamat kúszik az orromba.

- Les – suttogom.

- Itt vagyok, édes…

Les:

Furcsa, kies a táj. Semmi nyugalmat nem érzek, inkább sürgetést. Félek, hogy nem találok rá, félek, hogy örökre elveszítettem. Pedig Hayden mellett, még ez az elkárhozott lét is megfelelne, bárcsak velem lenne.

Szomjas vagyok, de erre nem készültem fel. Nincs nálam semmi. Kissé elkeseredve lépkedek tovább, amikor megakad a lábam valamiben. Lenézek, és egy hátizsák hever a földön. Lenyúlok érte, és találok benne egy kulacsot, tele hűs patakvízzel. Nagyot kortyolok belőle, majd a hátamra vetem a táskát, és megyek tovább. Új reménnyel tölt el a gondolat, hogy valaki törődik velem. Mosolyra húzódik a szám, és folytatom a keresést. Nem adom fel, ha éhes vagyok, csak erre gondolok, és a táskában egy szendvicsre lelek, ha innom kell, a kulacs újra tele van. Az erőm visszatér, és szinte futok, hogy ráleljek Haydenre, érzem, hogy itt van valahol, és vár rám. Számít rám, meg fogom találni.

Nincs idő, csak tér. Remény, és újabb remény. Semmi sem engedi, hogy feladjam. Az életben megtettem, és hatalmas hibát követtem el. Most helyre hozom.

Az alak ott a távolban mozdulatlannak tűnik, de ismerős. Rémület jár át, hogy talán elkéstem, de rohanni kezdek. Amikor nehézkesen a karjára támaszkodik, és felemeli a fejét, vállig érő haja az arcába hullik ugyan, de én azonnal tudom, ki az.

- Hay! – sikoltok fel, és még gyorsabban futok. – Tarts ki, Hayden, itt vagyok. Édesem, jövök már.

Az alak felemeli a fejét, hunyorog. Mozog a szája, leolvasom, mit mond:

- Les.

Lerogyok mellé, a karomba emelem.

- Itt vagyok, Édes.

- Les.

A hangja csupán erőtlen krákogás.

Összeszorul a szívem. Annyira összetört, olyan belenyugvó, mintha feladta volna.

- Nem adhatod fel – suttogom. – Itt vagyok, együtt vagyunk. Vigyázok rád.

- Víz – motyogja erőtlenül.

Ó, a francba! Már megint mennyire hülye vagyok.

Előkapom a kulacsot, és Hayden szájához emelem. Lassan kortyol, miközben hálásan, szerelmesen néz rám.

- Itt vagy – suttogja kicsit később. – Hát rám találtál.

- Igen, és most már örökké együtt leszünk.

- Örökké?

- Igen, soha többé nem hagyom, hogy elszakítsanak minket. Szeretlek.

- Én is… szeretlek – mosolyog halványan.

Istenem, mennyire hiányzott ez a mosoly.

- Az Úrra gondoltál? – kérdezi Hayden, és a háta mögé pillant.

- Igen, miért?

- Feldühítetted a Főnököt.

- Kit?

- Őt – mutat a távolba, ahonnan most egy sötét, rémisztő alak közeledik felénk. A rémülettől elkerekedik a szemem, azonnal menekülni akarok.

- Gyere, Hay! Mennünk kell.

- Nincs erőm – nyögi, és elenged. – Menj!

- Nélküled nem.

- Les, neked nem itt van a helyed, én viszont nem mehetek veled.

- Hay! Megmentelek.

A hóna alá nyúlok, és próbálom felemelni, de kevés hozzá az erőm.

- Kérlek! – sírom. – Ne add fel!

A feje hátrahanyatlik a vállamra. Magasabb, és nehezebb is nálam, nem csoda, hogy nem bírok vele.

- Mentsd magad! – suttogja.

- Nem! – nyöszörgöm, nem adhatom fel.

Ekkor azonban az alak odaér, és kiszakítja a karjaimból.

- NEEEEEEE!

Utána rohanok, Hayden rám néz, az arca rémült, és könyörgő. Bárkivel szembeszállnék érte, magával az ördöggel is. Nem értem, miért nem sikerül. Aztán hirtelen lökést érzek, és hatalmas erő jár át. Haydennek ütközöm, elkapom a derekát, kitépem a testét a gonosz markából, és felemelkedem vele. Érzem, hogy valami felhúz, szárnysuhogást hallok, de csak Hayden arcát figyelem.

- Megmentettél – suttogja. – Mindig is te voltál az őrangyalom.

- És együtt maradunk – felelem.

- Igen, végre – sóhajt megbékélve.

- Nem lehet – szólal meg mögöttem lágyan a lány, aki előzőleg segített. – Jót tettél, és szárnyakat kaptál. Már nem térhetsz vissza.

- Tessék?

- Az Úr magához szólít.

A vállam fölött hátranézek, és meglátom, mi emelt föl. Hatalmas angyalszárnyak nőnek ki a lapockáimból.

- Nem! – emelem fel a hangom.

- Les! Mi folyik itt?

Hayden eszmélése, a tudat, hogy az egésznek semmi értelme sem volt, kétségbe ejt.

- Mennünk kell – fogja meg a kezemet a lány, és húzni kezd.

- Hay! – sikoltom.

- Ne hagyj… el újra… Les! – kiált utánam.

- Hayden! – zokogom.

Semmit sem tehetek, tehetetlenül nézem, ahogy a szerelmem tekintete elhomályosul, majd aléltan rogy a földre…

Epilógus

Hayden:

…

- Ne hagyj… el újra… Les!

- Hay, minden oké?

Kábán pislogok. Félhomály van, de a paravánok mögül fény szivárog be.

- Jól vagy, haver? A szívbajt hoztátok ránk.

- Luke? – nézek fel a zenésztársamra. – Mi a…? Hogy kerülsz ide? Hol vagyok?

- Ember, ne csináld? Agyrázkódást kaptál?

- Mi van?

- Alaposan összefejeltetek Les-el, mind a ketten kidőltetek. Zary és Neal kint tartják a frontot, a közönség nem mozdul, várják, hogy mi lesz veletek.

- A francba! – a valóság kezd bekúszni az elmémbe, de nehezen hiszem el. Megtapogatom a karomat, aztán a homlokomat. Fáj, ami annak a jele, hogy ez már nem az a borzalom, ahol voltam, ahol újra elveszítettem mindent. – Oké. Kicsit össze vagyok zavarodva. Mi is történt?

- Ugráltál, ahogy szoktál, Les meg mondani akart valamit, és amikor elindult feléd, te lendületből fordultál, és összefejeltetek. Ott álltam a közelben. Ember, rémisztő hangja volt. Azonnal kidőltetek, úgy cipeltek le benneteket a színpadról, és most keltegetünk.

- Keltegettek?

- Ja, a nővér meg én.

A hátsó rész felé mutat, ahol most megjelenik a nővér, és egyenesen Leshez lép. A döbbenettől tátva marad a szám. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy ő a démoni szépség a pokolból, csak épp most halványkék nővérruhában hajol a barátom fölé, és valamit az orra alá illeszt.

Les fintorogni kezd, majd köhécselve magához tér. Ő is zavarodott, akárcsak én, de hamar kitisztul a feje, amikor meglátja a lányt.

- Menj innen! – morog rá nem túl kedvesen.

- De…

- Elszakítottál Haydentől.

- Ő is itt van – mutat felém.

Ahogy összenézünk a lánnyal, egy pillanatra huncutság villan a szemében.

- Nem hagytam, hogy elszakítsanak benneteket. – mosolyog.

- Hogy mi? – kérdezzük egyszerre, mire felnevet.

- Az egyik mentős, kórházba akart vinni téged, Les, te kaptad a nagyobb ütést, de mondtam, hogy várjuk meg, amíg magadhoz térsz. Örülök, hogy nekem lett igazam.

- Akkor nincs kórház? – szól közbe Luke, és megkönnyebbülten felsóhajt. – Hála istennek, odakint meglincseltek volna minket.

- Kik? – ül fel Les végre, de kerüli a tekintetemet.

Lassan feldereng, hogy ma megint összevesztünk, és ezúttal elég komolyan. Talán a szakítás szó is elhangzott, de hogy kitől, azt nem tudom, és nem is akarom tudni.

- A rajongók. – válaszol neki Luke. – Ez az újraegyesülési koncertünk, ha emlékszel. Ráadásul ti ketten, úgy kerültétek egymást, mint két leprás. Steve az első sorban ül, és vigyorog, mint a tejbetök. Azt hiszi, elérte, amit akart. Ha nem mutatjuk meg neki, lehúz minket a süllyesztőbe.

Két paraván közt Zary dugja be a fejét.

- Felébredtek az álomszuszik? – közben felénk néz. – Na, végre! Tudjátok folytatni? Neal már téged is lekörözött a rossz viccek terén Hayden. Gyertek már! Amúgy ki kelt fel előbb?

Felemelem a kezem, és kábán meglengetem.

- Szuper, nyertem – vigyorog, és eltűnik. Távolról hallom, ahogy a közönséghez beszél. – Nyugi, lányok, most már csak percek kérdése, magukhoz tértek, még kóvályognak kicsit, de hamarosan összekapják magukat.

- Nyert? – nézek Luke-ra.

- Fogadtunk, melyikkőtök tér előbb magához.

- Aha – sóhajtom.

Les felé fordulok, aki most a nővér melleit bámulja. Komolyan? Jézusom, mi történt vele?

- Azok ott angyalszárnyak? – kérdezi a lányt, aki most a mellkasára simítja a kezét.

- A bross? Igen. A mentőszolgálatnál minden hónapban, kihirdetik a hónap dolgozóját, és ez az ajándék. Ebben a hónapban én kaptam. Gyönyörű, igaz?

- Az – feleli Les kaján hangon, és mosollyal az arcán, aztán felém néz, és elkomorodik. – Mi van?

- Semmi – felelem, és felállok.

- Menni fog? – fogja meg a karomat Luke.

- Persze – húzom ki magam, és igaz, kissé imbolyogva, elindulok a színpad felé.

Tudom, hogy a többiek is követnek, mert amikor kilépek a rivaldafénybe, nem csak az én nevemet visítják. Felöltöm a mosolyomat, ami most még kicsit művi, de tudom, hogy perceken belül elragad a lendület. Ahogy végigsétálok a színpad peremén, és megnyugtatom a rajongóinkat, hogy jól vagyok, lenézek Steve-re, látom, hogy megfakul a mosolya, és ez örömmel tölt el. Nem tud megtörni minket. Megalapoztuk a hírnevünket, nélküle is menni fog.

- Lemondtam érted a szárnyaimról. – Les bejelentése annyira döbbenetes, hogy a stadion egy pillanat alatt elcsöndesedik.

Tágra nyílt szemekkel fordulok felé.

- Nélküled nem kérek belőle.

- Megjártam érted a pokol mezsgyéjét – felelem halkan.

Csak nézzük egymást, Les szeme könnyes, most nyoma sincs a pimasz csillogásnak, amibe beleszerettem.

Felém nyújtja a kezét, kérlelve, félve, fájdalommal telve.

- Nem veszíthetlek el – mondja halkan, de a mikrofon felerősíti a hangját, az édes csicsergést.

- Kidobtál – nyögöm sírósan, bár nagyon nem így szeretném mondani.

- Hülye voltam. Ismersz, mennyire az vagyok. – bólintok, mire kissé felcsillan a szeme. – Kapok még egy esélyt?

Eldobom a mikrofont, ami hatalmas döngéssel landol a földön, Leshez futok, és szorosan magamhoz ölelem.

- Többé ne csináld ezt velem! – suttogom. – Ne hagyj el!

- Soha többé – feleli. – Soha.

Távolról hallom az eget rengető hangzavart. Örömkiáltások. Ha van is, akit zavar, és nem ért egyet mindezzel, azt elnyomja a rengeteg minket támogató rajongó hangja.

Lassan engedjük csak el egymást, lenézünk a színpadról, de Steve-nek már csak a távolodó alakját látjuk. Megkapja az oltást helyettünk is, a biztonságiak gyűrűjében jut csak ki a csarnokból. Már nem figyelek rá, Les szemébe nézek, és mosolygok.

- Tegyük hivatalossá! – kérem, ő pedig sírva bólogat. – Már ideje lenne.

- Ez az én dolgom – a szájához emeli a mikrofont – Hozzám jössz?

- Igen – felelem, és a stadion "felrobban" a válaszomtól.

Vége