5. fejezet

Beléptünk a házba, Mai azonnal pártfogásába vette Jamie-t, én pedig a konyhába mentem, hogy igyak egy pohár vizet. Apám az asztalnál ült.

- Láttam, mit csinált a húgod – mondta csendesen.

- Mi van? Máris teszteltétek? – mordultam felé.

- Tudod, hogy nem. Ismered Taimát.

Felsóhajtottam, és megnyitottam a csapot.

- Mégis mire számítottál? – kérdezte apám. – Tisztában vagy vele, hogy viszonyul a fehérekhez. És most idehozod a barátnődet. Én sem örülök, hogy fehérrel kezdesz, de…

- Jamie nem a barátnőm – vágtam közbe gyorsan. – Tom húga, ennyi! Három napja ismerem, csak arról van szó, amit Mai-nak is elmondtam. Nem hagyhattuk ott egyedül, olyan elveszett volt. És szerintem minden rendben lesz vele, aranyos lány.

- Azt láttam, hogy nem nyafogós - mosolygott apám hirtelen. - Láttam, mekkorát esett az előbb.

- Ja, ezért még számolok Taimával – motyogtam.

- Úgy látom, igazad van vele kapcsolatban – szólt apám, felállt és elindult a szoba felé.

Jamie a kanapén ült, és kissé megszeppenve figyelte őt.

- Köszöntelek Tom húga! – mondta ünnepélyesen apám.

- Köszönöm, hogy jöhettem – felelt bátortalanul Jamie, és ekkor apám kedvesen elmosolyodott. Láttam, hogy Jamie lassan megnyugszik. Jobban félt a helyzettől, mint hittem.

- Látom, illedelmes gyermeke vagy a szüleidnek. A fiam azt mondta, hogy nem fogunk csalódni benned. Úgy látom, igaza van.

- Köszönöm – mondta zavartan, és közben felém pillantott, bátorítóan rámosolyogtam.

- Holnap mentek a múzeumba, remélem, jól fogod érezni magad, és megtalálod a helyed köztünk.

Jamie meglepődött, de nem mert megszólalni.

- Szeretnéd tudni, én miért nem megyek, igaz? – kérdezte apám, és láttam, hogy mulattatja a helyzet. Szerettem volna rászólni, hogy ne ijessze halálra, így se könnyű neki ennyi idegen közt.

- Igen, szeretném tudni. – nézett fel apámra.

- Mivel én vagyok a törzs vezetője, nekem itt a helyem. Odakint a fiam képvisel. Ő lesz a főnök.

Megint rám nézett, és furcsa fény villant a szemében. Talán zavarja, hogy én fogok irányítani? Vagy egyszerűen csak fél? Azt már láttam, hogy nem néz le, ahogy először hittem, de most nem értettem a reakcióját.

- Talán ez gondot fog jelenteni neked? – kérdezte apám kimérten, neki is feltűnt Jamie pillantása.

- Nem, természetesen nem – sietett a válasszal. – Sonny a tökéletes ember erre a feladatra. Úgy értem, Szárnyaló Sas – tette hozzá gyorsan.

- Apám, Sandra a fehér nevemen ismert meg. – szóltam közbe, mert láttam, hogy Jamie mostanra teljesen pánikba esett. – Ne vedd rossz néven tőle, ha ezen szólít!

- Megalázod magad a fehérek előtt! – mordult hirtelen felém apám.

Dühös lettem, hogy mások előtt kezdi megint a szokásos vitánkat, de örültem is, mert így legalább elterelődik a figyelme Jamie-ről.

- Apám, ahogy Sandrának is van több neve, így nekem is. Ettől még nem alázom meg magam. – feleltem dacosan.

- Több neve, és miféle nevek ezek?

- Sandra, Dee, vagy épp Jamie. – mondtam. – Mindet szereti, és egyiket sem érzi megalázónak, igaz Jamie?

- Ööö… igen, pontosan – nyögte halkan

Szerencsére Mai bejött, és rendet teremtett.

- Holló, ne legyél már ennyire makacs! A fiad tisztában azzal, hogy mi megalázó számára, és mi nem. Ne te döntsd el helyette! És ne rémítsd halálra ezt a kislányt, így is meg van szeppenve! Gyere kicsim, ne foglalkozz vele! Öreg kutya, de nem harap, csak ugat.

Megfogta Jamie kezét, és kihúzta a konyhába. Tom bement a szobámba, hogy összeszedje a holmiját, így kettesben maradtunk apámmal:

- Ezt most miért kellett? – kérdeztem sziszegve. – Nem látod, mennyire megijesztetted?

- Ahhoz képest, hogy csak pár napja ismered, nagyon véded őt.

- Csak azért, mert látom, hogy más, mint a többiek voltak, és nem érdemli meg, hogy ilyen legyél vele. – csattantam fel.

- Holnaptól nem kell elviselnetek engem. És igen, teszteltem őt.

- Remek – horkantam föl. – És? Mire jutottál?

- Valóban igazad van. Benne nem fogunk csalódni, bár, hogy mennyi hasznát vehetjük a munkában, azt nem tudom. Elég gyengécskének látszik.

- Nem az építkezésen kell segítenie.

- Igaz – nevetett fel apám. – Kedveled őt, igaz?

- Tom húga – mondtam kitérően.

- Nem úgy nézel rá, mint egy fehérre.

- Tomra sem úgy nézek, ő a barátom.

- Igen, de ő az egyetlen, akinél ezt nem veszed figyelembe. És most Sandra.

- Ki? – néztem fel. – Ja persze, Jamie.

- Miért hívod így? – nézett rám.

- Nem érdekes. – mondtam.

Apám elgondolkodva figyelt, aztán felállt, és hátrament a szobájukba. Én is elindultam, benéztem a konyhába, és láttam, hogy Jamie szorgosan segít Mai-nak a vacsorakészítésben. Mosolyogni kezdtem, aztán bementem Tom után.

Vacsoránál figyeltem Jamie-t, láttam, hogy majd’ leragad a szeme, de amikor felállt, hogy megy fürdeni, eszembe jutott valami:

- Jamie, odaadnád egy kicsit a lejátszódat?

- Ööö, persze, de miért? – nézett meglepve.

- Kíváncsi vagyok, milyen zenéket szeretsz. Meg gondoltam, partizánkodom rajta egy kicsit. Mondtad, hogy tetszenek az indián zenék, ha akarod, felteszek rá párat.

- Oké, kösz. Máris hozom.

Beszaladt a szobájába, én pedig gyorsan utána léptem, nem vettem tudomást apám furcsa pillantásáról. Kirángatta a táskájából, és ahogy visszafordult, majdnem nekem jött.

- Ne haragudj a szoba miatt. – mondtam zavartan. – Jobbal nem szolgálhatunk.

- Tessék? Ez most hogy jutott az eszedbe? Semmi gond nincs ezzel a szobával.

- Gondolom, apádnál, vagy otthon nálatok, sokkal jobb szobád van. – valahogy szégyelltem, hogy szegények vagyunk, pedig láttam rajta, hogy tényleg nem zavarja a dolog.

Furcsán nézett rám, a szeme melegséget sugárzott, és valahogy szomorúnak tűnt.

- Tudod mit? Inkább laknék ilyen szobában, ha cserébe az anyám csak feleannyit törődne velem, mint Mai veled. – mondta csendesen.

- Ezt hogy érted?

- Nem érdekes. Na, itt a lejátszó. – váltott hirtelen. – Oh, figyelj! Mi volt az utolsó dal, amit a kocsiban hallgattál? Tudod, mielőtt kikapcsoltad.

- Az álmod miatt?

- Aha – vigyorgott vidáman. Talán csak én akartam mást látni az előbb?

- Nem nagyon emlékszem, de gyere, meghallgatjuk! – mosolyogtam rá én is, persze emlékeztem a dalra, de valamiért magammal akartam csalni.

Kimentünk a kocsihoz, időközben besötétedett, és feljöttek a csillagok.

- Wow! – megállt, és az eget bámulta. – Mennyi csillag! A városban ilyet nem látni.

Halkan felnevettem.

- Mi van? – kérdezte, és megint kihallottam a pukkancs zöngést a hangjából. Milyen aranyos.

- Semmi. Gyere! – mosolyogtam továbbra is.

Gyorsan beültem, és közben zavartnak éreztem magam. Mi van velem? Soha nem néztem még így senkire. Miért fontos, hogy mit gondol, és miért örülök, hogy láthatóan jól érzi itt magát? Kinyitottam a másik ajtót, és figyeltem, ahogy bemászik. Bekapcsoltam a CD lejátszót, és láttam, hogy azonnal felismerte a dallamot. Mosolyogni kezdett, és lehunyta a szemét.

- Szóval ez az? – kérdeztem.

Alig tudta kinyögni:

- Légyszi, ezt ne hagyd ki!

- Rendben. – kikaptam a lemezt, és már indultam is vissza.

- Mi a címe, a dalnak?

- „Condor Pawan”, nekem is az egyik kedvencem.

Beléptünk a házba, és ő azonnal elment fürdeni, és aludni. Én még leültem a géphez, és átnéztem a lejátszóját. Meglepődtem, hogy milyen jó zenéket szeret, és egyetlen Techo-borzalom sem volt rajta. Felpakoltam neki a kedvenceimet, és néhány meditációs zenét.

Aztán még mindig megzavarodva magamtól, én is lefeküdtem.

- Ha megérkezünk, ne lepődj meg! – magyaráztam neki a kocsiban – Mi amolyan kommunafélében lakunk odakint. A hosszúházban több család is együtt élt régen, most igazából nem a családok szerint osztozunk, mert csak egy hosszúház van még készen, úgyhogy mind együtt leszünk.

- Hosszúház? Ez a neve?

- Igen, huron nyelven gananchia.

- És mennyire hosszú? – kérdezte kíváncsian.

Nevetnem kellett. Tomnak igaza volt, tényleg nagyon érdekelte minden.

- Nagyon. Úgy negyven-ötven méter.

- Huh! Az igen.

- Majd meglátod, azért a fekhelyek úgy vannak elhelyezve, hogy a házaspárokon kívül a nők és férfiak külön alszanak. Bár ennek most nem lesz jelentősége. De minden egyéb egy térben van. Várj, nem! Van egy raktár a ház végében. Azt is külön zárják. Gondolom, régen a rágcsálók, meg a patkányok miatt volt így. Ma már csak a hagyományőrzés miatt.

- A törzsed ilyenekben lakott?

- Meglep?

- Igen, azt hittem, hogy ti is sátrakban, vagy ilyenekben éltetek.

- Azok a nomád indián törzsek. A huronok nem nomádok. Mi mindig itt éltünk a Nagy-Tavak környékén. Persze, időnként mi is költöztünk, de nem olyan sűrűn, mint mondjuk az apache-ok. Ők, ha felélték a területet, tovább álltak. Mi próbáltuk megművelni a földjeinket, vadásztunk a környező területeken, és állatot is tartottunk.

A tükörből figyeltem, ahogy elgondolkodik a hallottakon. Igen, ő is csak azt tudta az indiánokról, amit mindenki más is. Amit a Hollywood-i médiakampány sugallt. Bár az utóbbi időkben már kezdték az igazi világunkat mutatni, de még emlékeztem gyerekkoromból, mennyi nyálas baromságot találtak ki, ahol a mi fajtánk volt az eredendő gonosz, vagy nagyritkán fordítva. De az olyan filmek, amik próbáltak valós képet festeni a népemről, csak a „B” kategóriás szintet ütötték meg. Szinte sosem lettek akkora sikerek, vagy csak nagyon ritkán.

Az mindenesetre nagyon szimpatikus volt Jamie-ben, hogy nyitottan fogadta az információt, és nem kérdezett hülyeségeket.

Láttam, ahogy hátranéz, és amikor visszafordult, elégedetten mosolygott. Talán az jutott eszébe, amikor Tom ki akarta tekerni a nyakam. Én is élveztem, ahogy rám nézett, amikor közöltem, hogy Jamie velem és Mai-val jön, ő pedig Bubbával. Elképzeltem őket együtt, alig ismerik egymást. A két legjobb barátom, egy-egy világ mindkettő, két teljesen különböző ember, és mégis mindkettővel kijövök. Remélem, Bubba nem lesz annyira barom, hogy rámásszon Jamie-re, mert akkor feszítővassal kell leszednem Tom ujjait a nyakáról, és tuti, hogy valamelyiküket elveszítem. Már megint Jamie! Miért foglalkozom vele állandóan? Hogy eltereljem a gondolataimat, előrenéztem. Beszélni kezdtem Jamie-nek arról, hogy milyen volt, amikor leégett a múzeum, és könnybe lábadt a szemem. A múzeum a második otthonom volt, persze leszámítva New Yorkot.

- Még mindig nagyon siralmas látványt nyújt. – mondtam halkan – Nincs pénz a felújításra, anélkül csak önkéntes munkaerővel tudunk dolgozni, de persze fizetni nem tudunk. És az építőanyagok beszerzése is gondokat okoz. Sokkal lassabban haladunk, mint szeretnénk. Ráadásul nagyon sok minden elveszett, amit nem tudunk pótolni. Olyan emlékek, amik felbecsülhetetlenek voltak.

- Ne keserítsd el! – szólt közbe Mai. – Igazából ez a dolog nem ennyire rossz. A srácok általában mind élvezik, úgy fogják fel, mint egy tábort. És igenis jókat szoktunk szórakozni. Kicsit olyan, mintha visszarepülnénk az időben. Ilyenkor felelevenítjük a régi hagyományainkat, esténként közös tábortűz mellett beszélgetünk, táncolunk. Napközben pedig próbáljuk helyreállítani a károkat.

Mai csak mesélt neki, én pedig láttam, hogy Jamie-t teljesen elvarázsolja, nem tudtam, hogy megijedt, vagy csak csodálkozik, de legszívesebben megszorítottam volna a kezét, hogy bátorságot öntsek belé.

Amikor megérkeztünk, beálltam a parkolóba, kiszálltam, és figyeltem, ahogy a többiek is besorolnak. Zsibongva szálltak ki, nevetve szedték elő a csomagokat. Néhányan odakiabáltak nekem, és én nevetve irányítottam őket a megfelelő helyre. Mai csatlakozott a húgához, Mikához, a férjéhez Yuma-hoz, és az öccséhez Hotan-hoz.

Tom a srácokkal eltűnt, hogy felállítsák a sátrakat, Jamie pedig ott állt gyámoltalanul. Most tényleg egy elveszett kismadár volt. Mellé léptem, megfogtam a kezét, és elindultam vele Mai után. Behúztam a már elkészült házba, és magyarázni kezdtem neki:

- Ezek a tűzrakó helyek. – mutattam a mélyedésekre. – Általában minden ilyen házban kettő van belőle – felfelé mutattam, és láttam, hogy nem kell magyaráznom, azonnal megértette, miért vannak lukak a mennyezeten. Aztán a pillantása az ágyakra, és a fölöttük lévő kiszögellésekre tévedt. – Azok ott polcnak vannak. Ott tároljuk a holminkat.

- De itt nem férünk el mindannyian – mindent alaposan megfigyelt.

- A fiúk kint fognak aludni sátrakban.

- Nem azt mondtad, hogy nem…?

- De igen, csakhogy mivel a többi házat majd csak most fogjuk befejezni így nekünk a sátor marad. A házat meghagyjuk a lányoknak – néztem rá.

- Milyen nagylelkű – viccelődött.

A következő pillanatban elfordult.

- Mai, hol lesz az én helyem? – kérdezte. Körülnéztem, és megláttam Taima gyűlölködő képét, felé mordultam, de ő csak vigyorgott. – Lepakolnék, aztán mondd el, mit segíthetek!

- Lassan a testtel, kicsim! Kicsomagolunk, aztán a fiúk felmérik a terepet, mi pedig készítünk nekik valami ételt.

- Szuper – sóhajtotta. – Abban legalább a hasznomat tudjátok venni. Máshoz úgyse nagyon értek. Már ami az itteni dolgokat illeti.

- Itt igazából a mi dolgunk az lesz, hogy vezessük a háztartást, főzzünk, mossunk, tartsuk rendben ezt a házat, a fiúk sátrát. – világosította fel Mai.

- Menni fog, hogy kiszolgáld a fiúkat, hercegkisasszony? – kérdezte lenézően Taima, és néhány barátnője vele együtt nevetett.

- Lehet, hogy meg fogsz lepődni – láttam, hogy kezd magára találni. Legalábbis Taima nem tud ráijeszteni. Ez tetszett.

- Taima! – szólt rá az anyja.

- Nem érdekes, megértem őt. Végül is én csak egy városi csajszi vagyok. De meg fogom oldani a dolgot. – határozott volt, halványan mosolyogni kezdtem.

Bubba és Tom behozták az élelmiszert, Mai megmutatta hova tegyük. Segítettem elrámolni, de közben fél szemmel figyeltem, ahogy Mai bátorítóan suttog valamit Jamie-nek, aki mosolyogni kezd. Örültem, hogy legalább Mai elfogadja, a többi lány elég ellenségesen méregette.

- Oké, lányok – kezdte Mai. – Taima, Dee! Ti pucoljatok krumplit, a többiek jöjjenek velem, előkészítjük a húst, és a zöldséget.

Felemelkedtem, és nyugtalanul figyelni kezdtem. Mit csinál Mai? Tényleg összeereszti a két lányt?

- Pucoltál már krumplit? – kérdezte lenézően Taima.

- Egyszer-kétszer előfordult. – vágott vissza csendesen.

- Ilyennel is? – húzott elő egy hatalmas kést az egyik zsákból. – Ez nem olyan modern hámozó. Lehet, hogy megviseli a körmeidet.

- Lehet, de azért megpróbálom – a késért nyúlt.

Tom és Bubba is felfigyelt rájuk, ahogy a lányok közül is többen. Mai-ra néztem, aki feszülten nézte őket.

Taima felemelte a kést a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, és Jamie felé nyújtotta, de közben meglengette. Jamie egy ideig csak nézte, mintha hipnotizálta volna a mozgás, aztán gyors mozdulattal előrekapott. Hirtelen nem kaptam levegőt, azt hittem, a penge megsérti a kezét, olyan gyors volt. De ő csak lazán megpörgette a kést, és visszadobta. Pontosan Taima lába között fúródott a földbe, alig néhány centire tőle. Leesett az állam.

- Gondolom, Mai megtanította neked, hogy kell odaadni egy kést. – mosolygott kedvesen, és továbbra is a késért nyúlt.

Halkan nevetni kezdtem, és hallottam, hogy a másik két fiú is így tesz.

Taima szótlanul felvette a kést, és Jamie kezébe adta.

- Köszönöm. – mosolygott rá Jamie.

Nem nézett fel, de úgy éreztem, figyeli a reakciómat. Lassan meglöktem a fiúkat, és elindultunk a dolgunkra.

- Öregem! – lelkendezett Bubba. – Zseniális volt a húgod! Hol tanulta?

- Őstehetség – nevetett Tom. – Látod, Tesó? Mondtam, hogy nem kell félteni.

- Ja, mondtad – vigyorogtam. – De azért beszartam, amikor visszadobta a kést. Ha eltalálja Taimát, akkor ti most halottak lennétek… velem együtt, azt hiszem.

- Jamie ügyesen bánik a késsel – nyugtatott.

- Igen, láttam.

Közben odaértünk, ahol fel akartuk állítani a sátrakat. Nekiláttunk, és villámgyorsan végeztünk.

Néztem a kétszemélyes kis háztetőket, ahogy színesen sorakoztak a mezőn, és mosolyogni kezdtem. Amióta kiértünk, szinte folyamatosan jó volt a kedvem. Szerettem itt lenni, most nem hiányzott New York. Körülnéztem, és figyeltem, ahogy Bubba esetlenül próbálkozik a saját sátrával. A másik srác se volt túl nagy segítség, ezért odaléptem hozzájuk.

- Ha így folytatjátok, nyár végére se fogjátok felállítani.

Amikor végeztünk, és a pakolással is elkészültünk, megjelent Mai, és szólt, hogy gyújtsuk meg a közös tüzet.

A lányok hozták a vacsorát, és miközben ettünk, vidám beszélgetésbe merültünk. Tom most a húgához ült, és Mai is odatelepedett mellé, hogy távol tartsa Taimát. Láttam, hogy beszélgetnek, és a húgom dühösen meresztgeti a szemét. Mai láthatóan nem állt az oldalára.

Figyeltem, ahogy Jamie próbálja csitítani őket, de nem sok sikerrel, aztán sóhajtva elfordult.

Találkozott a pillantásunk, és én nem tudtam bizsergés nélkül elviselni gyönyörű szemének a tüzét. Hirtelen nagyon fontos mondandóm volt Bubbának:

- Tesó, mesélj csak! Hogy sikerültek a vizsgáid?

- Jaj, ne! Te is? Apám beszélt veled?

- Nem, miért?

- Sikerültek, de épphogy – sóhajtott. – A lényeg, hogy befejeztem a tanulást. Soha többé suli! Ősztől segítek apámnak a műhelyben, délutánonként meg itt dolgozom a múzeumban.

- Ez aztán az életcél – mondtam halkan. Elgondolkodtam, Bubba apja autószerelő, és tény, hogy egész jól megélnek belőle, de nem hittem, hogy Bubbát ez kielégítette volna.

- Nekem elég. Összegyűjtök némi pénzt, aztán lassan ideje lesz, hogy megállapodjak.

Nevetni kezdtem.

- Milyen komoly vagy. – ugrattam.

- Ez van, felnőttem – vállon veregetett. – Na, én elteszem magam holnapra. Ahogy elnéztem, lesz épp elég dolgunk.

- Ja, én is megyek.

Visszanéztem a tűz másik oldalára, de Jamie nem volt sehol. Keresni kezdtem, és megláttam Mai-t. Felém nézett, és mosolyogva jelezte, hogy Jamie lefeküdt. Biccentettem, és megnyugodva elindultam a sátrak felé.

Lassan nyitottam ki a szemem, néhányszor pislogtam, aztán nagyot nyújtóztam. A sátor fala útban volt, de nem zavart. Oldalra fordultam, és majdnem felnevettem. Tom kitekert pózban feküdt, és halkan hortyogott.

Felültem, feltornáztam magamra egy szabadidőnadrágot, és kimásztam a sátorból. A reggeli csípős levegőtől megborzongtam, és összefontam a karomat a mellkasom előtt. Ekkor láttam meg őt. A tábor szélénél állt, pontosabban csinált valamit, ami olyan volt, mint a Tai Chi. Pont felém fordult, láttam, hogy észrevett, mert megtört a mozdulat íve, de aztán tovább folytatta. A laza póló, és nadrág aranyosan állt rajta, gondolom, ebben alhatott. A haja is kissé zilált volt, de ettől csak még aranyosabbnak tűnt. Jólesett ránéznem. Aztán észbe kaptam, visszamásztam a sátorba, és gyorsan felvettem egy hasított bőr nadrágot, és sikerült pont akkor kilépnem, amikor odaért.

- Szia! – suttogtam.

- Szia! – mosolygott rám.

Csak nézni tudtam, ahogy még álmosan bambul, és furán éreztem magam. Nem úgy néztem rá, mint egy csajra, akit meg akarok kapni, ez annál több volt. Ha azt mondták volna, hogy csak ennyit kaphatok tőle, belőle, akkor is elég lett volna. Csak gyönyörködni akartam benne.

Felemelte a fejét, és én tudtam, hogy meg kell szólalnom:

- Mi volt az, amit az előbb csináltál? Tai Chi? – kérdeztem bambán.

- Kung fu. – motyogta, láttam, hogy zavarban van.

- Nagyon szépen mozogsz. Ritmikusan.

- Kösz.

- Komolyan, összhangban voltál a… természettel. – mi van? Hogy mondhatok ekkora hülyeségeket!

Nevetni kezdett.

- Tom nem is mesélte, hogy Kung fuzol. – folytattam.

- Már nem.

- Miért?

- Hosszú történet. – vont vállat.

- Elmondod?

- Négy éves koromtól tanultam Shaolin Kung fut, úgy kábé tíz évig. De két évvel a válás után anya azt mondta, hogy nem tudja fizetni. Nekem meg nincs rá pénzem. Ennyi.

- Szomorú vagy miatta, igaz? – néztem rá.

- Igen, persze. Imádtam járni.

- Talán lesz még módod folytatni.

- Remélem.

A karámok felé néztem, és eszembe jutott valami.

- Tudod mit? Gyere velem! Bemutatok neked valakit.

Nem vártam választ, megragadtam a kezét, és húzni kezdtem. Igyekeztem nem foglalkozni a karomon végigfutó furcsa bizsergéssel, de közben remegni kezdtem. Csendben megálltam a karám mellett, és lenéztem rá:

- Jamie, ő itt Kachina, a lovam!

6. fejezet

Beszélni kezdtem az anyanyelvemen, és úgy hívtam Kachit. Jamie csendesen figyelt, és láttam, hogy teljesen elvarázsolta a helyzet. A lovak felé fordultam, és néztem, ahogy a fehér-barna foltos kanca elindul felém. Nagyon hiányzott már, legalább egy hónapja nem ültem a hátán. Most a fejét rázva közeledett, és én önkéntelenül mosolyogni kezdtem.

- Gyere, kicsim! Itt vagyok, hazajöttem hozzád – duruzsoltam neki.

Kachina mellém lépett, megint megrázta a fejét, és az orrával dorgálva mellbe bökött. Nevetni kezdtem, és megsimogattam a homlokát.

- Van egy lovad? – suttogta Jamie megindultan.

- Igazából apámé. – feleltem halkan. – Az egész ménes. De Kachina az egyik kedvencem, és mivel apám már nem lovagol, én szoktam rajta.

Felé fordultam, és hirtelen azt akartam, hogy ossza meg velem az élményt. Azt akartam, hogy összebarátkozzon Kachinával.

- Simogasd meg! Bátran, nem fog bántani. – nyújtottam felé a kezem, és intettem, hogy jöjjön közelebb.

Félénken előrelépett, felemelte a kezét, és a ló felé nyúlt. Kachi idegesen hátrahúzta a fejét, felhorkant, és megrázta a fejét.

- Nyugodj meg! Nem fog bántani, jóbarát – mormoltam huron nyelven Kachinak. – Hagyd, hogy megsimogasson!

Végül engedett, és Jamie gyengéden, szinte alig érve hozzá, megcirógatta a homlokát. Azonnal láttam, hogy kialakult köztük valami. A ló úgy nézett rá, ahogy rám is szokott, aztán előrenyújtotta a fejét, és megnyalta.

Jamie felszabadultan nevetni kezdett, és hátrált egy lépést, de a szemét nem vette le a lóról.

- Kedvel téged – néztem rá mosolyogva.

- Gyönyörű – suttogta, és gyönyörködve nézett végig rajta. – Azt hittem, a musztángok nagyobbak.

- Nem jellemző. – feleltem. Már tudtam, mit akarok, nem értettem a reakciómat, de annyira erősen akartam. – Van kedved lovagolni?

- Ööö…

- Mi? Nem ültél még lovon? – lepődtem meg.

- Egyszer gyerekkoromban, olyan… nem kötőfék, hanem… vezetőszárral. Ez az!

- Akkor itt az ideje, hogy megtanulj rendesen lovagolni.

- Kachinán? – nézett kíváncsian.

- Persze, másikra nem is engednélek felülni.

- Miért? Vadak?

- Nem, nem kifejezetten, csak nem mindet törtük be. Kachina az egyik közülük, és nagyon szelíd kanca. – tetszett, hogy mennyire nyitottan érdeklődik.

- Kachina – suttogta. – Mit jelent a neve?

- Szent Táncos.

- Az biztos, hogy kecses. És még melyikek vannak betörve?

Nem tudtam, mit teszek, magam elé húztam, és a korláthoz simultam vele. A jobb kezemmel előremutattam:

- Az ott Wahkan, ötéves csődör. Elég temperamentumos, de azért kezelhető. Ő a másik kedvencem.

- Wahkan – suttogta. – Wahkan Tanka, ezt már hallottam.

- Nem, nem. – nevettem fel. – Csak Wahkan, Szentet jelent. A Wahkan Tanka a Szent Szellemet jelenti. Ő szokott beszélni a Sámánjainkhoz.

- De ez nem olyan, mint a keresztény vallásban a Szentlélek, igaz?

- Gondolom. De most nem akarsz teológiai beszélgetésbe bonyolódni, ugye?

- Eszemben sincs – kacagott. – Tovább!

Egészen a kerítéshez húzódott, én pedig követtem. Valamiért hozzá akartam érni, úgy vonzott a teste, mint a mágnes, érezni akartam a bőrét, ahogy hozzám simul.

- Az a szürke, amelyiknek apró sötét pettyek vannak a hátán, és úgy ugrándozik, Paytah.

- Mit jelent? – kíváncsiskodott tovább.

Nem tudtam megállni, nevetni kezdtem.

- Mi az?

- Tetszik, hogy ennyire érdekel. Aranyos vagy, amikor így rácsodálkozol a dolgokra. Amúgy nem találod ki, mit jelent?

Figyelte, ahogy a ló szökdécsel.

- Olyan tüzes, ahogy ott ugrál.

- Pontosan – búgtam a fülébe. – Tűz, ez a neve. Tüzes csődör, az biztos.

Éreztem, ahogy összerezzen, és tudtam, hogy kicsit túllőttem a célon. Mégis mit művelek? Ezt nem lehet, ő tabu. Zavartan elhúzódtam, és a következő ló felé mutattam.

- És ott van még Ayasha, őt a termetéről neveztük el, annyira aprócska. És Sayen. Ők kancák

- Ők vannak betörve?

- Igen.

- Nem ülhetnék Ayasha-ra, ha már olyan apró? – kérdezte félénken.

- Apró, de zabolátlan. Vele a legnehezebb bánni. Ha szeretnél lovagolni, akkor Kachinára ülj!

- Lehet most? – nézett hátra.

Megint nevettem.

- Várj itt! Hozom a felszerelést.

Elszaladtam az istállóba, és összeszedtem a felszerelést. Fogtam a vezetőszárat, és mosolyogni kezdtem. Nem Jamie volt az első, akit lovagolni tanítottam, a törzs gyerekeit mindig Bubba, és én oktattuk, és most már Hinun is, de ez most más volt. Ráadásul ez a felelőtlen ötlet, hogy Kachira ültessem. Nem is értettem magam, mindig Ayashán tanítottunk mindenkit, de valamiért úgy éreztem, hogy Kachi és Jamie közt egy pillanat alatt kialakult valamiféle összhang. Reméltem, hogy igazam van, és Kachi megtűri a hátán. Idegesen mentem vissza, felszereltem a lovat, és közben halkan magyaráztam neki:

- Kérlek, ne dobd le Jamie-t! Szeretném, ha rajtad tanulna, megértesz?

Kachi felhorkant, de nem reagált.

Amikor elkészültem, Jamie-re néztem, és felé nyújtottam a kezem.

Bátortalanul odalépett, és remegő kezét az enyémbe helyezte:

- Először simogasd meg, hogy tudja, mit szeretnél. – mondtam. – Ezzel engedélyt kérsz tőle, hogy a hátára ülj.

Megsimogatta a ló homlokát, mire Kachi engedékenyen megrázta a fejét.

- Rendben – mondtam. Bakot formáltam a kezemmel, és úgy helyezkedtem, hogy Jamie felszállhasson. – Gyere, városi lány!

Óvatosan felszállt, rá kellett segítenem, mert nem mert hirtelen mozdulni, de szinte alig éreztem a súlyát, annyira könnyű volt.

Aztán megfogtam a vezetőszárat, és elhátráltam, lassan kezdtem vezetni. Képtelen voltam levenni a szemem Jamie-ről, ahogy egyenes háttal, kissé mereven ült a nyeregben, de néhány kör után láttam, hogy ellazul, felvette a ritmust, és együtt mozgott Kachinával. Nem kellett mondanom, hogy mit csináljon, ösztönösen érezte a ritmust. Furcsa elégedettség járt át, örültem, hogy Kachi nem makrancoskodik.

- Nehéz elhinni, hogy csak egyszer ültél lovon. Tökéletesen érzed a ritmust.

- Kösz – mosolygott halványan, láttam, hogy koncentrál. Aztán ellágyult az arca, és a következő pillanatban felnevetett.

- Min nevetsz?

- Semmin. Jó a kedvem! Nem is, csodásan érzem magam!

Vele nevettem, jó volt tudni, hogy jól érzi magát.

- Megpróbálsz egy kicsit ügetni?

- Ööö…

- Nyugi, menni fog. – máris lazítottam, mire a ló gyorsított. – Ha úgy érzed, hogy le akarsz csúszni, csak szorítsd össze erősen a combod!

Hagytam, hogy néhány körön át ügessen, de aztán feltűnt, hogy kezdi elveszteni a ritmust. Még korai volt, de elsőre úgy tűnt, nagyon érzi a dolgot. Nem akartam elvenni a kedvét, visszafogtam Kachit, és odaléptem hozzájuk.

- Mára ennyi elég lesz – mondtam.

- Szívesen folytatnám még – könyörögve nézett le rám, de már mellette álltam, és fogtam a zablát.

- Jaj, Jamie! Mikor érted meg, hogy ha valamit mondok, akkor azt praktikusabb betartani.

- Ne akarj irányítani! – mondta hidegen.

Mi történt? Hirtelen olyan elutasító lett. A szemébe néztem, furcsa fény csillogott benne, amitől megborzongtam.

- Eszemben sincs, – mondtam határozottan – csak nekem valamivel több élettapasztalatom van, mint neked. És jobban ismerem az itteni viszonyokat. És persze többször lovagoltam, mint te.

- Több élettapasztalat? – kérdezte, és megint mosolyogni kezdett. Azonnal megnyugodtam. – Rendben, menjünk vissza!

Le akart szállni, de úgy gondoltam, ennyi öröme hadd legyen még. A combjára simítottam a kezem.

- Maradj csak! Visszavezetlek.

Megfordultam, és elindultam. Zavart a csend, beszélgetni akartam vele.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg.

- Persze.

- Honnan tudsz így bánni a késsel?

- A Kung fu mesterem tanított meg bánni a fegyverekkel.

- Az indián tőr nem kifejezetten része a kínai kultúrának. – mosolyogtam.

- Ez igaz, de a mesterem sem volt kínai. Csak ott tanult, egy Shaolin templomban. Viszont azt mondta, hogy igenis meg kell tanulnunk megvédeni magunkat, és ha fegyverrel támadnak, akkor ismernünk kell a módját, hogy lefegyverezzük a támadót. Nem tudnék senkiben kárt okozni semmilyen fegyverrel, de bárkit lefegyverzek. Bár talán már nem menne olyan jól, ahhoz folyamatosan gyakorolnom kellett volna. Én is kérdezhetek?

- Nyugodtan.

- De elég magánjellegű, és lehet, hogy fájdalmas is a számodra.

Elgondolkodva néztem rá. Vajon mire kíváncsi?

- Kérdezz! Legfeljebb nem válaszolok.

- Jó – sóhajtott. – Szóval, megismerve édesapádat, láttam, hogy ő mennyire hagyománytisztelő, és hát ő a törzsed főnöke. Gondolom, mindig itt élt.

- Igen.

- Akkor hogy lehet, hogy az édesanyád New Yorkban volt, amikor a Torony…?

Meglepett a kérdés, azt hittem, a nőügyeim érdeklik.

- Ne haragudj! Nem akartam tolakodó lenni. Felejtsd el! – mondta gyorsan.

- Nem, semmi gond. – nyugtattam meg. – Csak egy magamfajta indiánnak nehéz olyasmiről beszélni, mint a válás.

- A szüleid elváltak? – lepődött meg.

- Igen, tudod, anyám félvér volt. Anya szülei New Yorkban éltek. A nagyapám egy jólmenő ügyvédi iroda egyik társtulajdonosa volt. A nagyanyám náluk dolgozott. Ő Cheerokee volt. A szülei még a fehérek elől menekültek el New Yorkba. Ott jöttek össze. Akkoriban ez rendesen felháborodást keltett, de őket nem zavarta. Aztán megszületett anya. Mindig is érdekelte az ősei kultúrája, az egyik nyári munkája során eljutott ide a rezervátumba, és megismerkedett apámmal. Azonnal egymásba szerettek. Anya feladta érte az egyetemet, meg mindent. Összeházasodtak, megszülettem, de a nagyapám sosem kedvelte apámat. Persze nem a származása miatt, de az igazi okot nem tudom. A lényeg, hogy addig nyúzta anyámat, míg végül elhagyott minket. De ettől függetlenül nagyon szeretett, és én is szerettem. Sokat voltam nála New Yorkban. A bátyáddal is így ismerkedtem meg. Nem gondoltam, hogy nem mesélt rólam.

- Tom sose beszélt az itteni barátairól. Nem mintha szégyellne titeket, de nem az a típus. Ő már csak ilyen. Ezek szerint te nem is vagy teljesen huron.

- De, az vagyok – mondtam büszkén. – Lélekben mindenképp.

- Akkor az apád ezért nem kedveli a fehéreket, igaz?

- Igaz. Sosem bocsátotta meg a nagyapámnak, és rajta keresztül az anyámnak, amit velünk tettek.

- Te is ezért voltál olyan undok?

- Nem – feleltem gyorsan. – Én egyszerűen, nem kedvelem a városi cicababákat. Rámenősek, nyafkák, és semmi másra nem jók, csak arra az egyre. Nem is használom őket másra.

- Azért ez elég tapló dolog, már bocs. – a hangjában megbántottság bujkált.

- Tudom, de nem érdemelnek mást. – valami megnyugtatót szerettem volna mondani, de csak ennyire tellett.

- Azért vannak kivételek.

- Vannak, persze. Csak azoknak nem én kellek. – mondtam keserűen, még mindig nem érti, milyen a viszony a fehérek és az indiánok közt. Elvannak, de ritkán közösködnek.

- Ezt nem tudhatod. Ha mindenkivel ilyen vagy, esélyed se lesz megtalálni azt, akinek kellenél.

- Mondj olyat, aki beéri egy magamfajta indiánnal!

Nem tudom, milyen választ vártam tőle, talán azt kellett volna mondania, hogy nézzek körül a fajtámon belül, de azt nem tudhatta, hogy én nem vágytam rájuk.

- Na, gyere! Segítek leszállni. – sóhajtottam, mert közben a karámhoz értünk.

Felnyújtottam a kezem, és a derekára fontam. Láttam, hogy nehezen mozdul, gondolom, elzsibbadt a lába. Hagytam, hogy lecsússzon, közben szorosan magamhoz húztam, és a testünk összesimult. Éreztem a bizsergést, ahogy a csípője, aztán a melle hozzámért. Nem akartam elengedni, annyira jól esett a közelsége, a szemembe nézett, és láttam a zavarát. A lába megroggyant, és én örültem, hogy még tartanom kell, nehogy elessen. Közel jártam hozzá, hogy megcsókoljam. Mosolyogni kezdtem, ahogy néztem a meleg, barna szemeket, aztán kissé megrázta magát, és elhúzódott.

- Menj, mindjárt lesz reggeli, egyél, mert utána sok munka vár rátok! – mondtam halkan, és hátraléptem.

- Ne segítsek lecsutakolni Kachinát?

- Megint ellenkezel? – kérdeztem kötekedve.

- Nem. Nem szóltam semmit.

Gyorsan elindult, és bizonytalan léptekkel távolodott. Elfordultam, és próbáltam csillapítani a zihálásomat, ami közben rám tört. Mi van velem? Mi ez az egész? Ő csak Tom húga. Egy kislány. Tény, hogy tévedtem vele kapcsolatban, és nem az a nagyképű liba, akinek hittem, de akkor is. Még nincs tizennyolc. Volt egy fogadalmam, soha nem kezdek húszévesnél fiatalabb lányokkal. Ők túl fiatalok. Ráadásul Jamie tabu. A bátyja megöl, ha úgy nézek rá.

Elkezdtem csutakolni a lovat. Ez segített levezetni a feszültségemet.

- Köszönöm, Kachina! – súgtam a lónak. – Örülök, hogy elfogadtad. Aranyos lány, igaz?

Halkan felhorkant, mire nevetni kezdtem.

- Igen, én is kezdem egyre jobban megkedvelni. Remélem, összebarátkozunk. Olyan, mint Tom. Nincsenek előítéletei, olyannak fogad el minket, amilyenek vagyunk.

Kachina dobbantott a lábával a földön.

- Mire gondolsz?

Megrázta a fejét.

- Nem – nevettem. – Vele nem lesz semmi. Ő nem olyan, mint a többiek, nem egy egyéjszakás kaland. Bár szívesen…

„Állj le! Még csak ne is gondolj ilyesmire!”

Dühösen csutakoltam a lovat, és értetlenül álltam az érzéseim előtt. Még soha… soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket.

- Sonny? Itt vagy? – Tom hangja visszarángatott.

- Ja, a karámnál.

- Mit csinálsz? – közeledett.

- Lovagoltam – nem akartam elmondani neki, hogy kettesben voltam a húgával.

- Gyere, anyádék elkészültek a reggelivel.

- Megyek. – elindultam felé. – Aztán neki kell esnünk a házaknak.

- Pontosan, mindenki a főnökre vár – nevetett a barátom.

- Ne kötekedj, mert annyi melót akasztok a nyakadba, hogy estére kitikkadsz!

- Húú, nagyon félek! Várj, szólok Jamie-nek.

Odaértünk a házhoz, és befordultunk az ajtón. Jamie dühösen vágta földhöz a mobilját, felénk nézett, aztán gyorsan visszafordult, és letörölt néhány könnycseppet.

- Mi történt? – kérdezte tőle Tom.

- Azt hiszem, most vesztem össze a barátommal. – a hangja elkeseredett volt, és nekem összeszorult a torkom. Eddig úgy tűnt, vonzódik hozzám, de ezek szerint mégsem. Az első dolga volt, hogy felhívja a barátját.

Tom odalépett, és átölelte.

- Semmi baj! Biztos rendbe jönnek a dolgok. Hívd vissza!

- Nem érted. – mondta. – Én voltam bunkó. Leráztam, mint valami ócska rongyot.

- Akkor most nem értelek. Miért sírsz?

- Dühös vagyok magamra. Nem kellett volna ilyennek lennem.

- Hívd vissza, és tisztázzátok!

- Próbáltam, de lemerültem.

- Itt van – odaadta a saját telefonját. Szerettem volna kiütni a kezéből.

- Kösz. – motyogta Jamie, és máris tárcsázott.

- Kimegyek, beszéljetek nyugodtan! – mellém lépett, és kirángatott.

Kábultan mentem az asztalhoz, elvettem néhány szendvicset, meg egy bögre kávét, és leültem a ház előtt. Tom hamarosan mellém ült.

- Mi van? – kérdezte.

- Semmi, csak elgondolkodtam.

- Eddig semmi bajod nem volt, most meg olyan vagy, mint aki ecetet ivott.

- Nem, nincs semmi, csak láttam, hogy Jamie szomorú. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát.

- Mióta érdekel ez téged? – nézett rám gyanakodva.

- Azóta – mosolyogtam fanyarul – amióta rájöttem, hogy ő nem olyan hisztérika, mint a többi cicababa. Tényleg szeretne segíteni, de ha honvágya van, akkor nem fogja jól érezni magát.

- Nyugi, ez csak egy kis összezörrenés a pasijával. Ha tisztázzák, utána jobb kedve lesz.

- Ha te mondod. – beleharaptam a szendvicsbe, és azon gondolkodtam, hogy vajon igaza van-e. Ha kibékülnek, akkor még jobban fog hiányozni neki, és még szomorúbb lesz. Ha komolyan összevesznek, akkor lehet, hogy összeroppan, és állandóan sírni fog. Az biztos, hogy sehogy se lesz jó.

Kilépett a házból, és visszaadta Tomnak a mobilt.

- Sikerült?

- Aha, kösz.

Leült mellénk, és előrenézett.

- Tisztáztátok? – kérdezte Tom.

- Olyasmi, ja.

- Összevesztetek?

Felnézett a bátyjára, de a szeme felém villant, gyorsan elfordultam, de képtelen voltam nem figyelni a beszélgetésre.

- Nem, nem igazán.

- Akkor mi a baj? – Tom értetlenül nézett, bennem pedig jegessé vált a kávé, a gyomrom összerándult.

- Semmi, csak össze vagyok zavarodva. Amióta Pesten felszálltam a gépre, mintha minden otthon hagytam volna. Eszembe se jutott a Csabi. Totál meglepett, hogy hívott. Közben meg zavar, hogy bunkó voltam vele. Olyan káosz van a fejemben.

- Szereted?

- Nem tudom. – válaszolta Jamie komolyan.

- Akkor igen. – istenem, Tom. Pont ez hiányzik most Jamie-nek!

- Nem, ez… az előbb legszívesebben nem is hívtam volna vissza, idegesít, hogy folyton hívogat. Otthon is nyűgnek éreztem, hogy állandóan rajtam lóg. Közben meg… Uhh, hagyjuk! Nem érdekes.

- Honvágyad van?

- Nincs, ezt most miért kérdezed?

- Mert olyan zavart vagy.

- Őszintén szólva, egyáltalán nem hiányzik otthonról semmi, és senki.

- Jól érzed itt magad?

- A telefonig csodásan éreztem magam. Azóta nem tudom.

Teljesen összezavart, amit mondott. Ezek szerint jól érzi itt magát, de akkor miért szomorú, és ha nem érdekli a pasi, akkor miért van lelkifurdalása?

Mindegy, az biztos, hogy félreértettem azt a pillantást. Akkor úgy tűnt, valamit érez, de most már tudtam, csak barátságról van szó. Többről nem is lehet, így könnyebb lesz. Én is ehhez tartom magam. Befejeztem az evést, megittam a kávé maradékát, és felálltam:

- Indulhatunk, Tom?

- Persze, kész vagyok. Majd ebédnél összefutunk – szólt vissza Jamie-nek, ahogy ő is feltápászkodott.

- Oké.

- Ne hagyd, hogy Taima felhúzzon! – szóltam én is hátra, de nem néztem rá.

- Majd figyelek, kösz. – mormolta halkan.

Miért zavar? Ez az érzés összekavart.

Már indultam volna, amikor Bubba elrobogott mellettem:

- Mika mondta, hogy neked köszönhetjük a finom reggelit. Kösz. – mondta vigyorogva Jamie-nek.

- Csak a kenyeret szeleteltem. – felelt szégyellősen.

- De milyen szépen! – édelgett tovább.

Jamie felkacagott, olyan volt, mintha harangok csilingeltek volna. A gyomrom megint görcsbe rándult.

- Kösz, majd legközelebb is igyekezni fogok. – mondta kedvesen.

Nem bírtam tovább hallgatni az enyelgésüket.

- Bubba! – kiabáltam vissza élesen. – Gyere már, ne udvarolj!

- Majd még koccanunk – mosolygott Jamie-re, és megsimogatta.

- Alig várom – jött a válasz.

Láttam, hogy Jamie értetlenül néz rám, én pedig legszívesebben odamentem volna, hogy megrázzam Bubbát. Lassan elindult utánunk, és elégedetten vigyorgott magában, engem pedig majd’ szétvetett a harag.

- Mégis mit művelsz? – sziszegtem felé, amikor beért minket.

- Mi van? – nézett rám.

- Mondtam, hogy Jamie tabu! Miért mászol rá?

- Figyelj, Tesó! Tom nem mondta, hogy zavarná.

- Megkérdezted Tomot? – döbbentem meg.

- Beszéltünk róla, hogy aranyos a húga, meg hogy jól kosarazik. Konkrétan nem kérdeztem rá, de úgy tűnt, nem zavarná.

- Nekem viszont mondta – morogtam. Miért nem szólt Bubbának? Ezek szerint csak az zavarná, ha én nyomulnék rá? Bubba nem zavarná? Miért? Ő miért jobb, mint én? – Barátja van, tudtad?

- Nem. De ha vevő a közeledésemre, akkor annyira nem lehet fontos neki.

- Most beszélt vele telefonon, és hiányzik neki. Ne zavard össze az érzéseit! Szereti a srácot.

- Oké, majd meglátjuk. De talán ő is vevő egy kis nyári kalandra – nézett hátra.

- Meg ne próbáld, ő nem az a fajta lány! – követtem a pillantását.

Jamie épp Mai-nak segített összerámolni a reggeli romjait. A szabadidőnadrág, és a póló lezserül lógott rajta, de ahogy előrehajolt egy tányérért, egy pillanatra megfeszült a csípőjén, és a gerincemen végigfutott a jól ismert borzongás. Tényleg formás, és feszes. Nagyot nyeltem, és visszafordultam.

- Menjünk! – mondtam rekedten.

Bubba rám nézett, és furcsa megértés villant a szemében.

- Neked is bejön, igaz? – kérdezte. – Féltékeny vagy.

- Nem – vágtam rá. – Csak ismerem Tomot. Megölne, ha csak egy ujjal is hozzáérnél.

- Akkor most igazából engem védesz tőle? – nevetett föl.

- Olyasmi. – morogtam.

- Hé, főnök! – lépett hozzánk Hinun, egy kölyök a gimiből, aki szintén önkénteskedett. – Megérkeztek a gerendák, és a pala. Nekiláthatunk a melónak. Hotan azt mondta, a férfiakkal elkezdik a következő ház alapjait, rendben lesz így?

- Persze, álljunk neki, hogy haladjunk!

Ahogy mentünk, láttam, hogy Maska és az emberei megérkeztek a vadászatról.

- Azonnal megyek utánatok, csak köszönök Maskának.

Odaszaladtam a férfihoz.

- Jó reggelt, igazgató úr! – köszöntem nevetve. Maska volt az összevont gimnázium igazgatója Elmvale-ben. A húgom is odajárt, ő is most lesz végzős, pont, mint Jamie.

- Jó reggelt, Sonny! Örülök, hogy látlak. Jó, hogy hazajöttél. Apádnak szüksége van rád.

- Tudom, láttam, hogy nagyon fáradt.

- Igen, de van más is, ami nem tetszik nekem. Mai nem hallgat rám, de el kéne küldenetek orvoshoz. Mostanában sokkal fáradékonyabb, és gyengébbnek is látom, mint máskor.

- Nem tudom, én alig találkoztam vele az utóbbi időben, most is csak annyit, amíg hazamentünk, és jöttünk ki.

- Figyelj oda rá! Szerintem valami nincs rendben vele. Vagy legalább győzd meg Mai-t!

- Rendben, és kösz a figyelmeztetést.

- Aggódom apádért, jó barátom, de makacs, és rám nem hallgat.

- Igen, ezt én is tudom – nevettem fel nyugtalanul. – beszélek majd vele.

- Rendben, bevisszük ezeket, aztán jövünk segíteni.

- Oké. – Végignéztem a szőrméken. – Szép zsákmány!

- Igen, idén nagyon pompás a vadállomány. Sajnáltam elejteni őket, de túl nagy volt a szaporulat.

- Néhány éve még pont ezért imádkoztunk – nevettem.

- Jól imádkoztunk. Na, megyek. Mindjárt jövünk mi is.

- Rendben, menjetek Hotanékhoz, és segítsetek nekik a következő ház alapozásánál!

- Jó. – intett, és elindult a ház felé.

Figyeltem, ahogy belép, és elgondolkodtam azon, amit mondott. Nekem eddig nem tűnt fel, hogy apám fáradékonyabb lenne, de mintha sápadtabb lett volna, mint máskor. Lehet, hogy igaza van. Mondta, hogy majd kijön utánunk, akkor beszélek vele. Nem hagyhatom, hogy túlhajtsa magát, még fiatal ahhoz, hogy kikészüljön. Most, hogy itthon vagyok, leveszem a válláról a terheket, így pihenhet, akkor talán minden rendben lesz.

Megfordultam, és elindultam a félkész ház irányába.