3. fejezet

Miután megszabadultunk Maggie-től, gyorsan visszahajtottam Tomékhoz. Segítettem Dee-nek bevinni a csomagokat, és közben figyeltem, hogy valamiféle megkönnyebbülés suhan az arcán, de lehet, hogy csak fáradt volt.

- Kértek inni valamit? – kérdezte, amikor lepakoltunk, és lehuppantunk a nappaliban.

- Nem, kösz – mondta Tom.

- Nekem hoznál egy vodka-tonikot? – kiabáltam ki.

Döbbenten nézett vissza az ajtón, nevetnem kellett, olyan aranyos volt.

- Vicceltem, nem kérek semmit. – mondtam.

Aztán Tomra néztem:

- Összevesztél Maggie-vel? – kérdeztem.

- Nem mondanám. Csak megpróbáltam megkérni, hogy ne nyúzza Dee-t, és nem tetszett neki. Szerinte a húgomnak, hogy is mondta, fazonigazításra lenne szüksége. Túl visszafogott.

- Szerintem Dee úgy jó, ahogy van – mondtam. – Nem kéne a saját képére klónoznia.

- Én is valami ilyesmit mondtam, erre megsértődött – aztán furán nézett rám.

- Mi van? – kérdeztem.

- Semmi – morogta, és az ajtó felé fordult.

Dee besétált, és leült az egyik fotelba. Tom ugyanis elterült a kanapén, és nem fért el mellette. Döbbenten néztem rá, miért nem hagyja, hogy a húga is elnyúljon, láthatóan nagyon elfáradt. Még nem állt át a szervezete. Egy kicsit megsajnáltam, ahogy nagyokat pislogva hátradőlt.

- Megmutatod, miket választott neked Maggie? – kérdezte Tom.

- Tényleg érdekel? – nézett fel álmosan.

- Tudni akarom, miben fogsz flangálni a rezervátumban. – vigyorgott.

Láttam, hogy fintorog.

- Nem hiszem, hogy ezek közül bármit is elvinnék oda. – mondta halkan.

- Na, mutasd! Sonny és én meghalunk a kíváncsiságtól.

- Képzelem. – sóhajtotta, de feltápászkodott, és elindult a csomagokkal a dolgozószoba felé.

- Miért nem hagyod pihenni? Alig áll a lábán – morogtam halkan, hogy Dee ne hallja meg.

- Ugyan, majd alszik később. Kíváncsi vagyok, mit erőltetett rá az a liba.

- Liba? – lepődtem meg. – Csak nem érik a szakítás? Mostanában elég flegmán beszélsz Maggie-ről.

- Nem tudom, most haragszom rá.

Abbahagytuk, mert Dee megjelent az első szerzeményében. Elakadt a szavam, amikor megláttam. Egy krémszínű pántos top volt rajta, és egy zöldes rakott szoknya, ami alig ért a csípője alá, de így sem volt kihívó. Olyan kedvesen kislányos volt, ahogy megállt az ajtóban mezítláb. Megpördült, aztán miután Tom elmondta a véleményét, visszaszaladt a következő ruháért.

- Ettől féltem – suttogta Tom.

- Mitől? Szerintem aranyos volt.

- Láttad a szoknyát? Alig takart valamit.

- Bolond vagy! Maggie szoknyái sokkal rövidebbek.

- De ő a húgom.

- Tom, vonatkoztass el ettől! A húgod egy csinos kiscsaj. Gondolom, nem akarod, hogy apácának öltözzön.

- Oké – sóhajtott – igazad van, de annyira fura. Nekem ő mindig kislány marad.

- Megértelek, és is így vagyok Taimával. De ne legyél vele túl szigorú!

Meglepődtem, hogy ilyeneket mondok, főleg azok után, ahogy útközben viselkedtünk egymással, de amikor megláttam, mennyire elfáradt, már kezdtem megérteni, hogy miért ennyire ingerlékeny.

Dee sorban megmutatta az összes ruhát, és némelyik láttán legszívesebben visszavontam volna az előbbi szavaimat. Volt egy-két nagyon merész darab, amitől bizseregni kezdtem. Megértettem Tomot, ha az én húgom próbálna felvenni ilyet, biztos bezárnám a szobájába, és eldobnám a kulcsot.

Kár, hogy ilyen fiatal, és a legjobb barátom húga. Ezt el kellett ismernem. Ha ezek a dolgok nem lettek volna, talán mégis megkockáztattam volna vele egy éjszakát.

Megráztam magam, nem gondolhatok ilyenekre.

- Mi van, hugi? Belefulladtál a ruhákba? Gyere, mutasd magad! – Tom hangja visszahozott a merengésből.

- Mindjárt, csak ezt azt hiszem, inkább nem… – szólt ki bátortalanul.

- Semmit se hagyj ki! Gyere!

Közben megszólalt a telefon, és Tom kilépett a konyhába, hogy felvegye.

Dee félénken kilépett a szobából, én pedig hangosan felnyögtem. Az adrenalin elszabadult bennem, ahogy megláttam. Ilyen bombázó még sosem állt előttem. A bordó top olyan lágyan simult a melleire, mintha a legdrágább selyemből lett volna, teljesen megmutatta a csodás formákat. Az a nadrágszerű valami pedig egyenesen őrjítő volt. Láttam már merész csípőnadrágot, de ez… fel nem foghattam, mi tartja fent, mert a medencecsontja egészen kint volt, az igazat megvallva a tangáját sem tudta elrejteni. De amitől begerjedtem, az a hasíték volt, ami két oldalt mindkét szárán felfutott. Egy vékony zsinór tartotta egyben az elejét, és a hátulját.

A vérem azonnal egy irányba tódult, sürgősen úgy kellett helyezkednem, hogy ne áruljam el magam, miközben legszívesebben azonnal ráugrottam volna. Tom belépett a szobába, és ledöbbent:

- Persze, apa. Most értünk haza, minden rend… – egy pillanatra elhallgatott, az arca pipacsvörös lett, és éreztem a hangján, hogy majd’ felrobban, amikor folytatta. – Mi…? Nem, nincs semmi. Visszahívhatlak, Dee… Dee elejtette a csomagokat, kicsit nagy most itt a kupi. Oké, szia!

Nem törődött vele, hogy visszategye a kagylót a helyére. Ledobta a kanapéra, és Dee elé rohant.

- Ezt hogy képzelted? Nem hiszed, hogy hagylak ilyenben járkálni, ugye?

- Erről nem is tudtam, ezt Maggie választotta – próbált erőtlenül tiltakozni Dee.

- Azonnal vedd le! – förmedt rá Tom, ahogy durván visszalökte a szobába.

- Kimennél? – sziszegte a húga a másik szobából.

Amint eltűnt a látóteremből, mélyeket lélegezve kezdtem magamhoz térni. Dee néhány perc múlva teljesen kipirulva zavarában, megjelent, és leült.

- Hidd el, én nem vettem volna ilyet! Nem is tudtam róla. – mondta bocsánatkérően Tomnak.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy leállítsam Maggie-t!

- Akkor hiszel nekem? – nézett reménykedve.

- Maggie-ből kinézem, hogy ilyen göncöket vegyen. – sziszegte Tom, láttam rajta, hogy betelt nála a pohár.

- Hé, ne balhézz vele miattam, jó? – mormolta az orra alatt. – Nem történt semmi, nem fogom felvenni, és majd kidobom.

- Én azért meggondolnám ezt a kidobás dolgot – jegyeztem meg halkan.

- Gondolom, te élveznéd, ha a csajod ilyenben lejtene melletted – mordult fel Tom, és mogorván meredt rám.

- Szerintem jól állt rajta.

- Ja, ha valaki útszélinek nézi.

Ettől felhúztam magam.

- Nem nézem útszélinek a húgodat.

- Csak plazacicának – suttogta Dee.

Meglepve néztem rá, valami hirtelen megváltozott bennem vele kapcsolatban. Éreztem, hogy megbántottam, és ez zavart.

- Nem veszem fel, oké? És meg fogok szabadulni tőle, csak nem akarom, hogy Maggie megsértődjön. Rendben lesz így?

- Aha – morogta Tom. – De jó lenne, ha ezt eltüntetnéd, mire apa hazaér, különben megöl.

Dee gyorsan összeszedte a ruhákat, és eltűnt az emeleti szobában.

- Még mindig azt mondod, hogy ne legyek szigorú? – kérdezte.

- Oké, ez a ruha tényleg durva – mondtam még mindig kissé feszengve –, de hallottad őt, nem akarja hordani. Te mondtad, hogy Dee önálló, szerintem még kellően józan is, és tisztában van vele, hogy meddig mehet el bizonyos dolgokban. Bízz benne jobban!

- Micsoda lovag lettél hirtelen.

- Miről beszélsz?

- Úgy véded, mint valami lovag.

- Hülye vagy! – vigyorogtam. – Csak arról van szó, hogy nekem is van húgom, és tudom, hogy ha zsarnokoskodsz felette, azzal csak magadra haragítod. Légy vele elnézőbb, akkor több mindent elérhetsz nála! A lényeg, hogy bízz meg benne! Ja, és hagyd, hogy hibázzon a kis dolgokban! Akkor a nagy dolgokban ő fog megbízni benned.

- Hű, de okos valaki – mosolygott most már ő is.

- Ja, párszor már megégettem magam Taimával. – nevettem.

Tom bekapcsolta a plazmát, és kapcsolgatni kezdett. Sehol nem volt semmi értelmes, de legalább elütötte az időt.

Kicsit később Dee is csatlakozott hozzánk.

- Mit néztek? – ült le.

- Semmit, csak össze-vissza szörfölünk. Sehol nincs semmi érdekes – mondta Tom, és megnyomta a távirányító gombját.

Egy mesecsatornára kapcsolt, és szinte azonnal tovább akart léptetni, de a húga kikapta a kezéből a távirányítót, és visszanyomta:

- Hagyd itt, légyszi! Ez a kedvenc mesém.

- Viccelsz, te még nézel meséket? – nevettem fel.

- Néha. Kipróbálhatnád, kellemesen kikapcsolja az ember agyát.

- De pont ez? Mi is ez? – néztem az idétlen rajzfigurákat.

- Jamie, és a csodalámpa.

- Ja, emlékszem – nevetett Tom is. – Annakidején nem lehetett elvonszolni a tévé elől, ha ez ment.

- Csituljatok már! – duzzogott, most nem tűnt annyira idegesítőnek, inkább aranyos volt.

A végén aztán visszaadta a kapcsolót, és megjátszott nagyképűséggel felült a TV mellől a kanapéra.

- Ezentúl Jamie-nek foglak hívni – vigyorogtam.

Morcosan nézett felém, de már nem húztam fel magam.

Közben hazaért Michael, Tomék apja, én pedig készültem hazaindulni. Megbeszéltük, hogy másnap befejezzük a városnéző túrát, Dee, vagyis most már Jamie megjegyezte, hogy Maggie-t ne engedjük bevásárlóközpont közelébe, különben hazamegy. Tom nevetve megpuszilta, engem pedig furcsamód jó érzés járt át, hogy nem lesz belőle klón.

Felé fordultam, hogy elköszönjek:

- Jó éjszakát, Jamie! – majd, mintha egy kutyának intenék, tovább idéztem a mese végét. – Gyere Sajó!

Felém mordult, amitől nevethetnékem támadt. Tényleg pukkancs, de már más szemmel néztem rá.

- Reggel jövök értetek, Tom! – szóltam még, aztán kiléptem az egyre sűrűsödő estébe.

Hazafelé azon járt az agyam, hogy vajon melyik Jamie igaz énje. A beképzelt liba, aki flegmán lenézett, vagy a kis pukkancs, aki még így is bájos. Az utóbbi jobban tetszett volna, akkor könnyebben tudtam volna a húgomként nézni rá. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a tegnapi énje volt az igazi, és ma csak túl fáradt volt, és azért hisztizett. Vagy inkább a kedves kis pukkancs volt, aki tegnap még nem volt itt egészen, és azért volt annyira flegma.

Egy biztos, annak örültem, hogy Maggie nem vágódott be nála. Nem mintha számítana, de ha együtt kell töltenünk az időnket, akkor nem szeretnék folyamatosan perlekedni. Elég lesz a rezervátumban küzdenie a többiekkel.

Este nem volt kedvem kimozdulni, megfürödtem, és leültem a tévé elé, aztán valamikor éjfél körül lefeküdtem. Rég volt már, hogy egyedül aludtam, de most jólesett elnyúlni az ágyban. Reggel úgy ébredtem, mintha több napig aludtam volna egyfolytában.

Vidáman mentem Tomékért, még Maggie sem tudta elrontani a kedvem. Bekopogtam, és Tom pillanatokon belül ajtót nyitott, de a telefon a fülén lógott. Intett, hogy menjek be, és máris eltűnt a konyhában. Megálltam a lépcső aljánál, amikor könnyed lépteket hallottam fentről, majd a következő pillanatban Jamie nekem esett.

- Hogy kerülsz te ide? – fortyant fel nem éppen kedvesen.

- Jó reggelt, neked is Jamie! Amúgy megbeszéltük, hogy jövök, ha még emlékszel. – láttam, hogy zavarba jön.

- Jó reggelt! – motyogta. – Légyszi, ne hívj így!

- Miért? Szerintem illik hozzád ez a név.

- Ja, olyan gyerekes, mint én.

- Szerintem aranyos név. – kedveskedtem.

Meglepve nézett rám.

- Ki vagy te, és hol van a macsó? – kérdezte.

Ezt nem kellett volna mondania, győzött a plazacica.

- Jó a hajad – mondtam hűvösen. – Divatot teremthetsz a szénaboglyával.

Megfordult, és eltűnt a fürdőszobában. Bementem a nappaliba, és leültem, hallottam, hogy Tom befejezi a beszélgetést.

- Remek – morgolódott, ahogy ő is bejött.

- Mi van? – néztem fel. – Össznépi rosszkedv a Carter családban?

- Ha-ha! Maggie. Megkért, hogy vigyem el őt valami kiállítás megnyitójára.

- Ilyenkor? – döbbentem meg.

- Aha, a nővérének van valami ismerőse, aki gyerekkönyvekhez készít grafikákat, és mivel nekik szól, ezért lesz délelőtt a megnyitó.

- Papucs – nevettem.

- Fogd be! – morogta.

- Magyarázd már meg, miért hagyod, hogy ennyire irányítson? Tudom, hogy az idegeidre megy.

- Nem tudom – nyögte és leült. – Majd ha neked is lesz valakid, megérted.

- Én biztos nem hagyom, hogy így rám telepedjen.

- Közénk akarsz állni? – emelte fel a hangját.

- Dehogy, csak nem akarom, hogy a legjobb barátom egy ilyen kiscsaj játékszere legyen. Szabj határokat!

- Már késő – sóhajtotta.

- És mi lesz a mai programmal? – kérdeztem.

- Ha megkérlek, elviszed Jamie-t? Nem szeretném, ha emiatt nem tudna elmenni, amúgy meg szerintem Maggie-t inkább kerülné.

- Gondolod, jó ötlet minket összeereszteni?

- Sonny, kérlek!

- Persze, rendben, és megígérem, hogy nem keresem a balhét. Rám bízhatod a kislányt, jó bébiszitter leszek.

- Kösz! Na, megyek. A konyhában van nektek reggeli.

Felállt, és a dzsekijéért nyúlt.

- Én már ettem, kösz. Majd mondom Jamie-nek. – feleltem.

- Ja, mielőtt elfelejtem. Jamie szeretne venni néhány olyan cuccot, amit magával hozhatna, mert amit Maggie válogatott, az tényleg nem jó a rezervátumba. Megtennéd, hogy elkíséred? Te úgyis tudod, hogy mi lenne a megfelelő. – a kezembe nyomta a kártyáját.

- Rendben – mondtam.

Szuper, gondoltam magamban, most én cipelhetem bevásárolni a plazacicát. Más se hiányzott.

Ekkor megjelent a húga. Ma megint döbbenetesen nézett ki, visszarogytam a kanapéra, és igyekeztem könnyedén lélegezni.

Jamie a bátyjára meredt:

- Hova mész? – nézett rá döbbenten.

- Közbejött valami, hugi! Nem gond, ha Sonny gondjaira bízlak? Ő elvisz körülnézni.

Egyikünk se örült a dolognak, de igyekeztem jó képet vágni. Legalább egy csinos csajszival lóghatok.

- Jó – mormolta. – De neked mi dolgod van?

- Nem érdekes, Maggie kitalált valami hülyeséget!

- Maggie, aha. – ő is elhúzta a száját.

- Hívjatok, ha valami gond van!

- Rendben. – válaszolt, a bátyja után mosolygott.

Miután Tom elhúzott, egy darabig csak álltunk. Furán éreztem magam, itt álltam egy szinte idegen lánnyal, aki enyhén szólva nem kedvel, és vele kell töltenem az egész napot.

- Akkor, indulunk? – kérdezte halkan.

- Nem reggeliznél előbb?

A konyha felé nézett, aztán kiment, csendesen követtem, és láttam, hogy fejcsóválva elmosolyodik.

- Mi az? – kérdeztem.

- Mondtam Tomnak, hogy ne csinálja ezt. Olyan gáz, hogy így kiszolgál.

- Miért, szerintem csak annyit jelent, hogy szeret. Mi ezzel a baj?

- Semmi. Csak nem vagyok hozzászokva. – közben felém nézett.

Az asztalhoz lépett, és mielőtt leült, megkínált, de nemet mondtam. Nem voltam éhes, inkább a konyhapultnak támaszkodtam, és figyeltem, ahogy eszik. Néhányszor hellyel kínált, de nem fogadtam el. Végül vállat vont, és csendesen megreggelizett.

Gyors volt, nem húzta az időt, és nem hagyott maga után mosatlant sem, pedig bedobálhatta volna az edényeket a mosogatógépbe.

Amikor végzett rám nézett.

- Mehetünk? – kérdeztem.

- Úgy tűnik. – felelte.

- Hozod a lejátszódat?

- Minek?

- Ha esetleg bevágnád a durcit, mint tegnap.

- Lehet, hogy nem is rossz az ötlet – kezdett vigyorogni, felkapta, és bevágta a hátizsákjába.

Kiléptünk az ajtón, és amikor a kocsihoz értünk, kinyitottam neki az ajtót. Meglepve nézett fel.

- Kösz – suttogta, és beszállt.

- Hol kezdjük? – kérdeztem, amikor mellette ültem

- Tom nem mondta?

- De megbeszéltük, megyünk a Szoborhoz, meg az ESB – hez, de melyikkel kezdjük?

- Neked hogy jobb, mármint a forgalom miatt? – kérdezte.

Mosolyogva néztem az órámra, vajon miért nem a vásárlással akar kezdeni?

- Akkor kezdjünk a Szobornál. – és indítottam.

Reggel megnéztem a légszennyezettségi adatokat, és úgy döntöttem, jobb, ha nem engedem le a tetőt. Bekapcsoltam a zenét, és egész úton Jamie reakcióját figyeltem. Egyszer sem nézett rám, de láttam rajta, hogy élvezi.

Elég sokáig tartott az út, és végig csendben voltunk, de valahogy nem zavart. Nem volt kínos ez a csend.

Amikor megérkeztünk a Szoborhoz, Jamie felnyögött:

- Huh! Mennyi idő, mire feljutunk?

- Jobb, mint amilyennek látszik. Fél óránként megy a komp. Van még tíz percünk. Gyere!

Kiszálltam, de mire odaléptem volna, hogy kinyissam az ajtót, már ő is kint volt. Elindultunk a komp felé, és amikor a tömeg sűrűsödni kezdett, hátranyúltam, és megfogtam a kezét. Éreztem, hogy megdermed.

- Csak hogy ne keveredj el – mondtam nyugodtan.

Aránylag gyorsan feljutottunk, és én csak figyeltem, ahogy Jamie ámulattal telve nézi a kilátást. Két lépéssel mögötte álltam, és mosolyogtam, most annyira kislány volt. De meglepett, hogy milyen gyorsan tovább akart menni. Az Empire State Building-nél még kevesebbet időzött, gondolom, már ment volna vásárolni, de még mindig nem mondta. Ahogy lefelé mentünk a lifttel, rákérdeztem:

- Mit szeretnél még csinálni?

Többen felém néztek, és most megint éreztem, hogy néhányan lenéznek azért, aki vagyok. Lehajtottam a fejem, és nem is néztem fel egészen addig, míg le nem értünk.

A kocsinál újra megkérdeztem, de ekkor megkordult a gyomra:

- A gyomrod egyértelműen ebédért kiállt – kezdtem mosolyogni. – Hova menjünk?

- Rád bízom, amíg nem valami tengeri nemtudommit, vagy halat választasz. Bármi más jöhet.

- Kínai?

- Jó ötlet – nyelt mosolyogva.

Elvittem a kedvenc kínai éttermembe, ahol Xin, a tulaj, örömmel fogadott minket. Egy félreeső asztalhoz vezetett, és megkérdezte, mit kérünk:

- Mit kérsz? – kérdeztem.

- Szecsuánit – vigyorgott.

- Ettél te már New Yorkban szecsuánit? – döbbentem meg.

- Két napja vagyok itt. – láttam, hogy élvezi a helyzetet.

- Én nem javasolnám, veszélyes.

- Talán mérgezett? – csipkelődött kedvesen, és nekem mosolyognom kellett.

- Nem, de méregerős.

- Megkockáztatom.

- Te tudod.

Megrendeltem az ételt, aztán felé fordultam.

- Azért mondj egy másik kaját is, csak a biztonság kedvéért.

- Minek?

- Csak mondj!

- Illatos omlós csirke, tojásos rizzsel, és káposztasalátával.

Na, ez már olyan igazi kislányos kaja. Magamban előre felkészültem a rohamra, és amikor kihozták az ebédet, kíváncsian figyeltem őt.

Bekapta az első falatot, és amikor lenyelte, láttam, hogy elkerekedik a szeme, de nem szólt, hanem újabb falatot vett a szájába. Meglepve húztam fel a szemöldököm. Aztán a harmadik falatnál megláttam a könnyeit, még mindig nem szólt semmit, de nem akartam, hogy kínlódjon:

- Mondtam. Mindjárt kérek neked mást.

- Ne! – lihegte. – Legyűröm. Nem fog ki rajtam holmi szecsuáni.

Ám a következő pillanatban fuldokolva köhögni kezdett. Többen ijedten fordultak felénk, és én is aggódva néztem, hogy miben segíthetnék, Xin is odaszaladt, azonnal kértem neki a másik ételt.

- Nincs semmi gond – nyugtattam meg a pincért, és közben elhúztam a tányért Jamie elől.

Utána nyúlt, de nem hagytam.

- Mit mondok Tomnak, ha megfulladsz? Jó lesz neked az a csajos kaja.

- Csajos kaja? – kérdezte felháborodva.

Nevetni kezdtem, aranyos volt, ahogy felhúzta a pisze orrát, és megjátszotta, hogy haragszik. A szeme vidáman csillogott, ahogy figyelt. Kezdtem úgy érezni, hogy felengedett köztünk a jég, és ennek örültem.

- Te vagy az egyetlen lány, aki egy falatnál többet le tudott gyűrni belőle, és nem kezdett el nyafogni. Komolyan, büszke lehetsz magadra.

- Kösz. – mormolta.

Kihozták az ételt, és nekiesett. Én már majdnem végeztem az enyémmel, talán nem akart lemaradni. De nem akartam, hogy kapkodjon, ezért lelassítottam.

- Ne habzsolj! A végén rosszul leszel nekem. Van időnk. – mondtam. – Jut eszembe, mit szeretnél csinálni ebéd után?

Nyelt egyet, és zavartan pislogott.

- Arra gondoltam, hogy… Szóval, átnéztem ruhákat, amit hoztam, és… um. – felsóhajtott.

- Bökd ki! – mosolyogtam.

- Szóval, nem hiszem, hogy ezek megfelelnének a rezervátumba. Tudod, nem akarok úgy tipegni, mint valami csinibaba. Ha már megyek, akkor segíteni szeretnék, és nem páváskodni, viszont a ruháim nem igazán…

- Kéne néhány normális gönc, igaz?

Biccentett, de láttam, hogy ideges.

- Tommal megbeszéltük, hogy eljön velem, de ő ugye most nincs itt, és holnap indulunk, szóval…

- Szeretnéd, hogy segítsek. – fejeztem be.

- Tudom, hogy nagy kérés, és megértem, ha nem…

- Rendben, de a plazák kizárva. – nem hagytam tovább szenvedni. – És a tangák számát is minimalizáld! A rezervátum tele van túlfűtött kölykökkel – elnevettem magam, ahogy eszembe jutott Bubba. Mit fog szólni, ha meglátja őt?

- Hmmm… Ööö…Oké, kösz – hebegett megkönnyebbülten.

- Akkor, ha végeztél, mehetünk. – mondtam.

- Végeztem.

Kétkedve néztem a tányérját.

- Jól laktál? Többet hagytál a tányéron, mint amit megettél.

- Tele vagyok.

- Becsomagoltassam?

- Lehet?

- Kifizettem, persze, hogy lehet. Vagy megkérhetjük a tulajt, hogy adja oda egy hajléktalannak.

- Biztos, hogy odaadja? – kérdezte.

- Egyszer kifigyeltem. Igen, odaadja.

- Akkor tegyük ezt. – mosolygott.

Felálltam, és gyorsan elintéztem a számlát, aztán visszaléptem, és már mentünk is a kocsihoz. Beültünk, és ránéztem:

- Rám bízod magad? Ismerek néhány jó boltot, amik olcsók, de jó cuccaik vannak. És nem vezető márkák – mosolyogtam.

- Te vagy az őslakos. – mondta.

Megrándult az arcom, tudtam, hogy csak kicsúszott a száján, de önkéntelen volt a mozdulat, nem tehettem róla, erre mindig ugrottam. A szemem sarkából láttam, hogy azonnal megbánta az elszólást, és mosolyogni kezdtem. Ár furcsálltam, hogy miért is nem láttam meg a szemében azt az ártatlanságot, amit pár napja kiszúrtam a fényképen.

Szó nélkül hajtottam, de elvétettem az egyik kanyart, és a következő sarok a Ground Zero volt, idegesen nyomtam a gázt, és az első lehetőségnél elfordultam. Végül kerülővel ugyan, de megérkeztünk a bolthoz.

- Nem lett volna egyszerűbb, ha végigjössz itt egyenesen? – kérdezte, és visszanézett az útra, ahonnan lekanyarodtam az előbb.

- Nem – morogtam.

Döbbenten nézett, nem értette, mi van velem.

- Tom nem mondta el? – kérdeztem.

Értetlenül vont vállat.

- Anyám a Déli Torony egyik irodájában volt recepciós, amikor… – elhallgattam, és lehajtott fejjel sóhajtottam. Még most sem tudtam kimondani.

- Istenem, ne haragudj! Nem tudtam, Tom nem beszélt erről, én… annyira sajnálom. Ezért nem akartál tegnap…

- Semmi gond – megráztam magam, nem ronthatom el a napját. – Rég volt már.

Kiszálltam, és az ajtajához léptem

- Mi a gond? Menjünk máshová? – kérdeztem, amikor láttam, hogy nem mozdul.

- Nem, máris megyek. – mondta még mindig kábán.

A kezéért nyúltam, és kisegítettem. Meglepett, hogy ennyire megviselte a dolog. Sokkal érzékenyebb volt, mint hittem. Ennyit az első benyomásokról, azt hiszem, sutba dobhatom az állítólagos emberismeretemet.

Bementünk a boltba, és nekiláttam. Tudtam, milyen ruhák lennének jók. Sorra húztam minden soron, és leszedtem a legjobb cuccokat a polcokról. A méret nem okozott gondot, ahogy elnéztem, ugyanazt a méretet hordta, mint a húgom. Aztán, mikor már nem fért semmi a karjába, a próbafülkéhez cibáltam, és leültem:

- Most te jössz! – vigyorogtam. – Én majd válogatok.

Sorra felpróbált mindent, én pedig gyönyörködtem benne. Bármit vett fel, a legegyszerűbb póló is dögösen állt rajta. Még jó, hogy Tom nem mondott értékhatárt. Úgy döntöttem, hogy mindent megveszünk. Ez volt az első alkalom, hogy kihasználtam a gazdagságát, de most nem zavart.

A kasszánál már kotorászott a saját kártyája után, de megelőztem. Ledobtam a pultra Tom kártyáját.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Fizetek. Mit gondoltál?

Látva a döbbenetét, megint nevetni kezdtem, mostanra változott a véleményem róla, ezt el kellett ismernem. Ma egyszer sem viselkedett cicababaként. Nem tett beképzelt megjegyzéseket, és lenéző sem volt. Akkor sem idegenkedett, amikor megfogtam a kezét.

Miután fizettem, kimentünk, és bepakoltam a holmit a csomagtartóba, megkérdeztem, hogy lenne-e kedve még elmenni valamerre.

- Nem lenne rossz, de azt hiszem, inkább pakolnom kéne holnapra.

- Mi? Még nem pakoltál össze? – hőbörögtem nevetve.

- Képzeld, valami barom lefoglalta a napom – válaszolt mosolyogva.

Jókedvűen vezettem, amikor hirtelen megragadta a karomat, és szinte könyörögve felkiáltott:

- Uramisten! Ez elképesztő! Légyszi, állj meg! Ezt nem hagyhatom itt!

- Nocsak, Jamie-ből előbújt a plazacica! – néztem a farmert a kirakatban.

Oldalba bökött, de közben csak nevetett. Annyit nevettünk ma, hogy már kezdtem úgy érezni, barátok vagyunk. Máris megálltam, és figyeltem, ahogy vidáman beszalad a boltba. Beléptem mögötte, és azonnal láttam, hogy az eladó lenézően végigmér.

- Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte Jamie-t kimérten.

- Oh, jó napot! Igen… egy olyan farmert szeretnék. – a kirakat felé mutatott.

- Azt hiszem, ez nem az önök pénztárcájának megfelelő üzlet. – mondta, és elállta az utat.

Úgy tűnt, Jamie-nek csak most tűnt fel a dolog.

- Tessék?

- Hagyd, Jamie! Gyere, menjünk! – súgtam, és a karjánál fogva megpróbáltam kihúzni a boltból.

- Nem, nekem kell az a farmer! – ellenkezett.

- Kisasszony, talán jobb lenne, ha a barátjára hallgatna, mielőtt rendőrt hívok!

- Rendőrt? Mégis miért? – a hanga egyre dühösebb lett.

- Jamie, kérlek! – próbáltam csitítani.

- Várj! – lerázta a kezem, és a férfi felé fordult. – Nézze Mr.… Norris! Én ide vásárolni jöttem, tudja, pénzt költeni. Van pénzem, meg tudom venni azt a farmert. Mégis mi okozza a problémát?

Már többen felfigyeltek a szóváltásra, és én kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.

- Ön bejöhet, kisasszony, de ez itt nem! – mutatott rám. – Oh, és láthatnám a kis hölgy kártyáját, vagy esetleg pénzét?

- Tessék? – most esett le neki igazán a dolog. – Hogy beszél a barátomról, mégis mit…

Elérkezettnek láttam az időt, hogy közbelépjek, befogtam Jamie száját, és elővettem a kártyát:

- Látja ezt, Mr. Nagy-fehér-ember? Tudja, mi ez?

- Egy fekete AmEx kártya – nyögte döbbenten.

- És tudja, mire jogosít ez fel engem? – sziszegtem dühösen.

- I-igen – hebegte.

- Szerencséje van, nem vagyok bosszús kedvemben, csak annyit ért el, hogy ezt a boltot felteszem a barátaim feketelistájára – mondtam. – Gyere Kicsike, majd megvesszük máshol ezt a vacak farmert!

Kirángattam a boltból, ideges voltam, de mégis átjárt valami furcsa érzés. Tomon kívül eddig még egy fehér sem állt ki értem.

Remegve irányítottam a kocsihoz, közben visszafordultam, hogy mit csinál az eladó.

- Ne haragudj, de tényleg rendőrt hívhatott volna! – mondtam utána higgadtabban.

- És akkor mi van?

- Nekiállhattam volna magyarázni, hogy mit keres nálam a bátyád AmEx-e.

- Mi? Az a kártya Tomé? – nézett rám.

- Aha, nem tudtad?

- Várj! Tom odaadta neked a kártyáját?

- Igen, hogy vegyünk neked néhány cuccot.

- Te tudtad, hogy vásárolnom kell, és nem szóltál?

- Most mi van? – néztem értetlenül.

- Oh, hogy az a…! Hagytad, hogy könyörögjek neked! És én még azt hittem, hogy tévedtem veled kapcsolatban! De nem! Te tényleg egy hatalmas bunkó vagy!

Ez most ledöbbentett, ennyire másnak mutatta magát mostanáig?

- Jamie…

- Már mondtam, hogy ne hívj így!

- Mostanáig nem volt vele gondod. – vágtam vissza élesen.

- De most már van! Hagyj békén!

Elindult az ellenkező irányba.

- Hé, most hova mész?

- Haza! Kerítek egy taxit.

- Azok nem fogadnak el kártyát – kiabáltam, reméltem, meghallja a zsivajban. Toporogva megállt.

- Gyere, hazaviszlek. Ígérem, egy szót sem szólok, de ne csináld ezt!

Visszasétált, szó nélkül beült, és az utcát bámulta.

- Jamie…

- Dee, ha kérhetlek, és kuss!

- Oké – mormoltam. – A franc! – sziszegtem, ahogy megláttam az integető rendőrt.

- Mi van? – fordult előre Jamie.

Szó nélkül elővettem a kártyát, és Jamie kezébe nyomtam.

- Tedd el! Vedd elő az útleveledet, és mind a két kezed legyen folyamatosan látható!

- Tessék? – nézett rám.

- Csak csináld! – szűrtem a fogaim közt idegesen, és elővettem a papírjaimat.

- Jó napot! Közúti ellenőrzés. Láthatnám a papírjait, Uram?

Odaadtam, és mélyeket lélegeztem.

- Tudja, miért állítottam meg, Mr. Eaglewing?

Jamie megfeszült mellettem, a szemem sarkából láttam, hogy visszatartja a nevetést. Remek, már csak az kell, hogy most kapja el valami hisztérikus nevetőroham.

- Nem, Uram. – válaszoltam feszengve.

- Túllépte a sebességhatárt. Meg kell büntetnem.

- Értem. – nyeltem.

A rendőr Jamie-re nézett.

- Megkérdezhetem a kisasszony nevét?

- Sandra Carter. – motyogta alig hallhatóan, most ő is megszeppent egy kicsit.

- És hány éves?

- Tizenhét.

- Szóval kiskorú. – jelentőségteljesen nézett rám.

Ismertem az ilyen nézést, és ettől csak még idegesebb lettem. Láttam, hogy Jamie szóra nyitja a száját, de egy gyors szemvillantással elnémítottam.

- Miss Carter az évfolyamtársam húga. – mondtam védekezőn. – Most érkezett New Yorkba. Megmutattam neki néhány látnivalót.

A kezem remegett, más se hiányzik, minthogy a fazon belekössön valamibe.

Ekkor megcsörrent Jamie mobilja.

- Felvehetem? – kérdezte a rendőrt.

- Ki keresi? – kérdezett vissza.

- A bátyám.

- Kérem, adja ide! – nyúlt a telefon felé.

Jamie kérdőn nézett rám, de én csak bólintottam. Odaadta a készüléket, a rendőr pedig kihangosítva fölvette.

- Jó napot! A nevem Sullivan őrmester, a New York-i 57-es körzetből.

- Mi történt a húgommal? – hallottam Tom kétségbeesett kiáltását a vonal másik végéről.

- Nyugodjon meg! Itt van mellettem. Semmi baja. Ismer ön egy bizonyos Sonny Eaglewinget?

- Hogyne, a barátom. Vele történt valami? A húgom vele volt, mi történt?

- Semmi, csak közúti ellenőrzés során állítottam meg az urat, és mivel a húga még kiskorú…

- Csak nem azt hitte, hogy elrabolta? Idefigyeljen, garanciát vállalok mindkettejükért.

- Rendben, Uram! Köszönöm a segítséget – mondta, kinyomta a telefont, és visszaadta. – Itt van a bírság, legyen szíves egy héten belül befizetni! Ellenkező esetben találkozunk a bíróságon!

- Igen, Uram! Köszönöm. – motyogtam.

- Viszontlátásra! További jó utat, és ügyeljen a sebességhatárra!

- Úgy lesz. Viszlát!

Remegő kézzel indítottam, és ügyelve a sebességre elhúztam a közeléből.

Egészen hazáig nem szólaltunk meg, de amikor megálltam a házuk előtt, rám nézett:

- Jól vagy?

- Jól kéne lennem?

- Most engem okolsz? – kérdezte morcosan

- A fenébe, dehogy! Csak most jön ki rajtam. – ezt honnan vette?

- De miért volt ilyen?

- Miért? – kérdeztem dühösen. – Nem is sejted?

- Azért, mert… indián vagy?

- Mi itt leprásoknak számítunk.

- Ne mondj ilyet, biztosan nem mindenki ennyire… rasszista! Úgy értem, egyetemre jársz, ott biztosan vannak, akik…

Keserűen felnevettem.

- Mennyire kislány vagy! Szívem, minket azóta akarnak kiirtani a fehérek, hogy betették a lábukat a földjeinkre.

- Azért nem mindenki ilyen. – mondta halkan.

- Tényleg? Te mit gondoltál rólam, amikor a reptéren megpillantottál?

- Hogy… hogy, mekkora macsó vagy – suttogta.

- Macsó. Nem az zavart, hogy indián vagyok?

- Dehogy zavart! Sőt! – tiltakozott. – Nem mesélt Tom arról, mennyire érdekel a kultúrátok?

Néztem őt, és megint eszembe jutott, hogy mennyire másnak gondoltam.

Kivágódott a bejárati ajtó, és Tom rohant le a lépcsőn:

- Mi történt?

- Semmi, csak Sonny Massanak hitte magát. – mosolygott halványan.

- Kinek?

- Massa. Forma 1, tudod?

- Nem.

- Mindegy. Szóval lekapcsolta egy zsaru.

- Jól vagy Sonny?

- Persze, viszont most megyek. – az idegeim pattogtak. – Itt vannak a cuccok – odaadtam a csomagokat. – A kártyát odaadtam Dee-nek. Reggel itt vagyok értetek, fél nyolckor indulunk. Sziasztok!

- Szia! – köszöntek egyszerre.

Indítottam, és gyorsan besoroltam, a visszapillantó tükörből láttam, ahogy Tom elindul befelé, de Jamie tétován figyel. Aztán bekanyarodtam a sarkon, és eltűnt a szemem elől.

4. fejezet

Szerencsére gyorsan hazaértem, útközben még befizettem a büntetést, még jó, hogy az ilyen dolgok nem viselnek meg túlzottan, de az meglepett, hogy Jamie első reakciója az volt, hogy miattam aggódott, igaz ma nem ez volt az első kellemes csalódásom vele kapcsolatban.

Felrobogtam a lakásba, és elnyúltam a kanapén. Nem voltam fáradt, de valahogy furcsán éreztem magam. Amiatt nem izgultam, hogy hazamegyek, ez természetes dolog volt, inkább az izgatott, hogy apám mit szól majd Jamie-hez. Fel kellett volna hívnom, de nem tudtam, mit mondjak neki. „Apám, hazaviszek magammal egy fehér lányt, aki Tom húga. Igaz, csak két napja ismerem, de biztos nem lesz vele gond.” Ha ezzel állok elé, minimum bolondnak néz. Tudtam, hogy viszonyul a fehérekhez, egyedül Tomot fogadta el. Vaskalapos vénember volt, de ilyennek szerettem.

Végül mégiscsak tárcsáztam a számot, de szerencsére a nevelőanyám vette fel a telefont:

- Szia, Mai! Sonny vagyok.

- Szia, szívem! Gond van? Tudtok jönni, ugye?

- Persze – sóhajtottam. – Csak egy kicsit változott a terv. Tom húga megérkezett Európából, és ő is velünk jön. Megpuhítanád apámat, hogy ne essen neki, amikor meglátja?

- Tudod, hogy nem ilyen – bosszankodott Mai. – Ne beszélj így róla!

- Rendben, csak nem akarom, hogy elijessze a lányt.

- Nem fogja, nyugodj meg! Milyen a kislány?

- Nem igazán tudom. Még én is csak ismerkedem vele, de az első benyomásom elég vegyes róla. Elsőre azt hittem, olyan mint az összes többi, de ma… nem is tudom, ma valahogy…

- Megmutatta, hogy milyen? – kuncogott.

- Nem is tudom, az egyik pillanatban idegesít, a másikban meg tök közvetlen, barátságos. Amúgy közel egyidős Taimával.

- Értem, igazi tini, nem ismerős?

- Én nem voltam ilyen – háborogtam azonnal.

- Hát persze, hogy nem – válaszolta elnyújtva. – Kíváncsian várom a kislányt, majd meglátjuk, milyen. Beszélek apáddal, ne izgulj!

- Kösz! Most leteszem, fáradt vagyok. Holnap találkozunk.

- Rendben, szívem, szia!

Leraktam a telefont, és körülnéztem. Már mindent elrámoltam, a hűtőben is csak a fagyasztott cuccok voltak, amúgy is általában csak a legszükségesebbek voltak benne.

Nem volt dolgom, és most csak ültem, és bambultam magam elé. Az utolsó beszélgetés járt az eszemben, amikor Jamie ártatlan felháborodással próbált nyugtatni. Ő nem érthette, hogy mi a rasszizmus. Szerencsére én is ritkán találkoztam vele, azért az emberek mostanra egész jól elfogadták a másságot. Bár Tom is mindig így reagált, ha valaki belém kötött, talán családi vonás náluk, hogy túlreagálják az ilyen dolgokat. Engem sokkal kevésbé viselt meg.

Megcsörrent a mobilom. Ránéztem a kijelzőre, Sandy volt az, a másik „repetázós” csaj.

- Szia, Sandy! Mondjad!

- Hello, Sonny-boy! – Utáltam, amikor így hívott. – Itt vagyok az egyetemi klubban, és unatkozom. Arra számítottam, hogy itt leszel.

- Ma nem megyek, és most egy darabig biztos nem fogsz látni. Hazautazom egy időre.

- Ne, akkor hiányolnom kell téged? – kérdezte elszontyolodva.

- Ez van – mondtam egyszerűen.

- Nem lenne kedved egy búcsúéjszakához? Ha akarod, felmegyek hozzád.

- Kedvem lenne – mondtam közömbösen, mert egyáltalán nem volt igaz. – De még csomagolnom kell, reggel nagyon korán indulok, és nem akarnálak hajnalban elküldeni.

- Rendben – mondta megadóan. – Akkor majd, ha hazaértél.

- Ja, majd jelentkezem. Szia! – és választ sem várva, kinyomtam a telefont.

Sóhajtva felálltam, megettem a szendvicset, amit hazafelé vettem, aztán megfürödtem, és lefeküdtem.

Nem kellett csomagolnom, mert otthon elég holmim volt. Ez is csak mese volt, de most nem lett volna idegem a nyafka „Barbie-klón”-hoz.

Hamar elaludtam, és reggel az óracsörgés ébresztett. Gyorsan összeszedtem magam, és felvettem a hasított bőr nadrágot, meg a tunikát. Megnéztem magam a tükörben, egy igazi indián. Büszkén mosolyogtam, már előre láttam a döbbent arcokat, amikor megjelenek az utcán. Ez azért kiverte a biztosítékot a „sápadtarcúaknál”.

Fél nyolc előtt pár perccel értem oda Tomék házához. Lassan lépkedtem, nem akartam túl korán rájuk törni, talán még nem készültek el. Végül pont időben bekopogtam. Tom nyitott ajtót, és már fordult is az emeletre a cuccaiért.

- Jó reggelt, sápadtarcúak! – köszöntem.

- Szia! – motyogta Jamie álmosan.

Beléptem a konyhába, háttal ült, a feje majdnem beleesett az üres tányérba:

- Mi van, Jamie? Még alszol? – kérdeztem.

Játékosan beletúrtam a hajába, most is ki volt bontva, és lágyan omlott a vállára. Kábán hátranyúlt, hogy ellökje a kezem, mire nevetni kezdtem.

- A kocsiban majd alhatsz.

Tom ekkor lépett a konyhába:

- Hé, rézbőrű! Mit képzelsz? El akarod rabolni a húgomat? Csak a testemen keresztül.

- Nem tudtad, hogy mi így szerzünk magunknak fehér asszonyt? – megfordultam, és birkózni kezdtünk.

Hallottam, hogy a szék megmozdul. Abbahagytam Tom szekálását, és Jamie felé fordultam, aki tátott szájjal bámult. A döbbenettől szóhoz se jutott. Tommal egyszerre kezdtünk nevetni, annyira vicces volt a látvány.

- Mi van? – kérdeztem.

- Semmi, csak ez a ruha…

- Megleptelek?

- Egy cseppet. Minek öltöztél máris indiánnak? – gyorsan összeszedte magát.

- Mert az vagyok. És az apám nem szereti, ha a fehér emberek ruhájában megyek haza. Azt mondja, megalázom magam előttetek.

- Ez hülyeség! – vágta rá, én pedig megint arra gondoltam, hogy tévedtem, amikor azt éreztem, hogy nem néz le. – Jaj, ne haragudj, nem úgy értettem! Csak szerintem ezzel nem alázod meg magad, nem akartam leszólni az édesapádat. – mondta egy szuszra.

Ez a gyors védekezés annyira őszinte volt, hogy majdnem elnevettem magam.

- Nem gond, értem, mire gondoltál. Gyere, induljunk, hosszú az út! – mondtam békülékenyen.

Elindultunk kifelé, Tom már kivitte a táskákat. Jamie előtt lépkedtem, és figyeltem, ahogy Tom bepakolja a csomagokat az ütött-kopott Chevy csomagtartójába.

- Szép ez a ruha – mondta Jamie kedvesen.

Megtorpantam, és felé fordultam. Nem számítottam rá, hogy megdicsér.

- Most nyalizol? – kérdeztem.

- Nem. Tényleg szép.

Elgondolkodva figyeltem az arcát, halvány pír öntötte el. Belenézett a szemembe, de úgy vettem észre, hogy beleremeg a pillantásomba. Mosolyogni kezdtem, mire zavartan elfordult. Meglátta Tom kocsiját, és eltorzult az arca:

- Ezzel akarsz menni? – kérdezte elborzadva.

Kitört belőlem a nevetés, annyira rázott, hogy összegörnyedve fogtam a hasamat.

- Mondtam, hogy… ez a tragacs… mindenkit elborzaszt – lihegtem. – Nincs épeszű ember, aki beleülne.

- Most mi van? – morgolódott Tom. – Tegnap hoztam ki a szervizből. Pöpec állapotban van. Amúgy nem is olyan öreg, mint Sonny Barracudája.

- Mije? – kérdezte Jamie értetlenül.

- A kocsim. – még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést. – Egy 1970-es Plymouth Barracuda.

- Ja, a piros csoda? – a hangja egy pillanat alatt megtelt csodálattal, amitől jóleső érzés futott végig rajtam. – Hát tudod bátyó, én erre nem lennék büszke.

Erre megint kitörtem, és Jamie-vel együtt kacagtunk.

- Most komolyan, menjünk inkább Sonny kocsijával, amúgy sincs szükség két verdára.

- De most a furgonnal megyek – mutattam a kocsi irányába, lehet, hogy ezzel elveszem a kedvét. - Apám…

- Nincs kibékülve a puccos verdákkal – fejezte be helyettem mosolyogva.

- Olyasmi. Na, viszont szerintem induljunk!

Tom morogva kidobálta a cuccokat, én pedig azonnal Jamie táskájáért nyúltam. Ő is lehajolt, és amikor megfogtam, a pillantásunk megint találkozott:

- Segíthetek? – vigyorogtam.

- Elfogadom – felegyenesedett, és mosolyogva nézett rám.

Most nem zavart, amikor Tom középre ültette, már nem idegenkedtem tőle. Kezdtem megkedvelni.

Ahogy elindultunk, megkérdeztem, mit hallgassunk, mert tudtam, hogy Tom nem igazán szereti az indián zenét, de másikat nem hozott, így megkérdeztem Jamie-t, hogy csatlakoztathatom-e a lejátszóját, de nem hagyta.

- Mi az? Nem szeretnéd, ha tudnánk, milyen zenét szeretsz? – kérdeztem.

- Ha érdekel, itt van, de te ezt szereted, nekem is tetszik, Tom meg le van fütyülve.

A bátyja fejbe kólintotta, de ő csak nevetett. Valahogy most annyira más volt, levetkőzte a városi libát. Aranyosan kacagott, gyermeki ártatlansággal, ha valami olyat mondtunk. Egészen felszabadult, mintha nem is az ismeretlen várt volna rá. De lehet, hogy csak az én jókedvem ragadt rá. Mindenesetre örültem neki, hogy már nem duzzog, és próbál jó képet vágni a dologhoz.

Két órája voltunk úton, amikor megálltam tankolni, és pihenni egy kicsit. Amikor újraindultunk, Jamie ült az ablakhoz, és hamarosan elaludt.

- Tom? – kérdeztem. – Gondolod, hogy megbirkózik vele?

- Persze, erős lány. Erősebb, mint amilyennek látszik.

- Ha a látszatból ítélném meg, akkor nem adnék neki két napot. Tipikus plazacica. – bár valahol belül már éreztem, hogy ebben tévedek, de még nem voltam teljesen biztos benne.

- Nem volt mindig ilyen. Nem tudom, mi történhetett vele, talán az otthoni haverjai miatt van. Nem ismerem őket.

- Attól tartok, lesznek, akik kinézik majd. – sóhajtottam nehezen.

- Taima? – kérdezett vissza.

- Ő biztos. – feleltem, és közben Jamie felé néztem. Most megláttam a vonásaiban azt a kislányt, aki a képen volt. – Tudod milyen. Az összes hozzánk vetődő egyetemista csinibabát kicsinálta.

- Beszélsz vele? – kérdezte.

- Megpróbálok, de nem-igen szokott hallgatni rám. – hát igen, a húgom elég makacs.

- Azt azért nem hiszem, hogy Dee elég kemény egy ilyen jellegű csatározáshoz. Bár, amikor a szüleink váltak, jobban viselte, mint én. Hidd el, erős kiscsaj.

- Legyen igazad. Nem fog nyafogni, ha letörik a körme, vagy ilyesmi? Mert akkor, tuti, hogy kiszekálják a lelkét. Senki sem bírja nálunk a vinnyogást.

- Nem fog vinnyogni – mondta éles hangon Tom.

- Oké, rendben! Ne kiabálj! – csitítottam. – Hadd pihenje ki magát, láttam, hogy még nagyon nem állt át a szervezete.

Tom elhallgatott, én pedig az útra figyeltem, és közben lehalkítottam a zenét. Szerettem ezt a lemezt, tele volt meditatív dalokkal, igaza volt Jamie-nek, tényleg megnyugtató volt. Aztán egy idő után Tom is elbóbiskolt. Végül, miután vége lett a kedvenc dalomnak, kikapcsoltam a rádiót.

Már jó ideje csendben vezettem, és már fel-felvillant a Huron-tó csodás, hatalmas tömege, amikor Jamie szeme felpattant:

- Miért kapcsoltad ki, ez a dal annyira szép volt? – kérdezte álmosan.

- Milyen dal?

- Ami most szólt, mielőtt kikapcsoltad.

- Jamie, legalább egy órája kikapcsoltam, amikor Tom is elaludt.

- De én hallottam – makacskodott.

- Biztosan álmodtad – válaszoltam kedvesen.

- Aha… lehet, hogy igazad van – motyogta. – Mennyi idő még, amíg odaérünk?

Kinézett az ablakon, és elhallgatott. Láttam, ahogy a szeme hatalmasra tágul a csodálkozástól, és nehezen vette a sűrű, tiszta levegőt. Megértettem őt, én is szerelmes voltam ebbe a tájba. Ez már Kanada, és minden tele volt örökzöldekkel, de most nyár elején minden sokkal zöldebb, és ragyogóbb, mint általában. A növények buján tobzódtak a nap sugaraiban, és visszatükrözték az életet. A távoli kékesen emelkedő, és ködbe burkolózó hegyek, védelmezőn fogták vissza a Huron-tó szikrázóan kék, tiszta víztömegét. Amikor kisfiú voltam, nem hittem el apámnak, hogy ez csak egy tó, és nem a hatalmas óceán.

Figyeltem Jamie arcát, és láttam, mennyire megbabonázza a látvány. Leállítottam a kocsit.

- Gyere! – mondtam, kiszálltam, és az ajtajához léptem.

- Mi van? – kérdezte.

- Semmi, csak a kocsiból nem olyan szép. – húztam magam után.

A magaslat pereméhez vezettem, magam elé toltam, és hagytam, hogy gyönyörködjön a kilátásban.

Láttam, hogy szinte ledermed, és csak bámult elkerekedett szemmel, amikor hirtelen felemelte a lábát, és előrelendült.

Ösztönösen cselekedtem, villámgyorsan megragadtam a derekát, és visszarántottam, hatalmas puffanással zuhantunk a földre, talán a fejét is beverte, de most csak arra figyeltem, nehogy leessen.

- Mit művelsz? – kérdeztem rettegve.

- Semmit. – motyogta.

- Le akartál ugrani! – kiabáltam rá.

- Dehogy akartam. Csak jó lenne úszni. – motyogta zavartan.

- Jamie! A tó legalább negyven méter mélyen van. Mégis, mit gondoltál?

- Szerettem volna úszni – egy pillanatra elhallgatott, aztán láttam, már észhez tért. – Istenem, a francba! Mélységfóbiám van, vagy nem is tudom, mi a neve. Bocs, nem tudhattad. Ha valami mélység peremére állok, akkor nem tudok ellenállni a vonzásának, mintha mágnes húzna lefelé. Nem akartam leugrani, komolyan!

Feszengve próbált szabadulni, de nem engedtem, még mindig féltem, hogy ugrani akar.

- Nyugodj meg! – mondta. – Most már semmi gond, elmúlt, csak máskor ne engedj ennyire a szélére állni!

Annyira meggyőzően nézett rám, hogy végül megnyugodtam. Mosolyogva felültem.

- Biztos rendben vagy? – kérdeztem.

- Persze.

- Mit csináltok? – nézett ki álmosan Tom az ablakon.

- Megmutattam Jamie-nek a Huron-tavat. – felálltam, és könnyed mozdulattal felhúztam. – Kissé magával ragadta a látvány. Menjünk, már nem sok van hátra!

- Tényleg, mennyi még? – kérdezte újra.

- Talán fél óra. Uzsonnára ott leszünk.

- Az jó, már kilukad a gyomrom az éhségtől – morgott Tom.

- Alszik, eszik – dünnyögött Jamie az orra alatt. – Tisztára, mint egy csecsemő.

Halkan felnevettem a megjegyzésén, és a vezetőüléshez mentem. Jamie lassan ballagott, valahol messze járt gondolatban.

- Hé, Jamie! Beszállsz, vagy esetleg jössz utánunk gyalog?

- Mi, ja nem, bocs!

- Gyere! Mielőtt a bátyád éhen hal.

A következő fél órában, már folyamatosan viccelődtem, teljesen magam mögött hagytam a városi macsót, és izgatottan vártam a találkozást a haverokkal. Közben éreztem, hogy Jamie folyamatosan figyel. Nem tudtam, miért teszi, de tetszett.

Végre hazaértem, szeretettel néztem körül az ismerős tájon. Szinte minden út menti fát ismertem. Amikor befordultam a faluba vezető útra, Jamie-re néztem, és aggódva figyeltem a reakcióját. Nem tudhattam, mit szól majd a látványhoz, ami fogadja. Gondolom, ő nem volt hozzászokva az egyszerűséghez, itt azonban minden erről szólt. A házak nem voltak puccosak, némelyiken még a vakolat is mállott, és az egyetlen aszfaltozott út a falu közepén futott keresztül. Az összes többi sima földút volt, és innen nyíltak a házak. A „főtéren” volt minden összezsúfolva, a templom, az iskola, a hivatal, a rendelő, és a bolt.

De ahogy néztem őt, nem láttam mást, csak csodálkozást. Rosszallásnak nyoma sem volt a tekintetében. Megálltam a házunk előtt, és felé fordultam, a háttérből hallottam, hogy a kosárpályán zajlik az élet.

- Tetszik? – kérdeztem félve.

- Így elsőre? – mosolyogva nézett a szemembe. – Imádnivaló.

Megkönnyebbülten felnevettem, és kiszálltam, a srácok a pályáról már figyeltek minket, és most futva közeledtek felénk.

- Hé, Szárnyaló Sas! Hát hazajöttél! – kiabált Bubba vigyorogva. Ahogy futott felém, megint elöntött a vidámság.

Nekem is vigyorognom kellett, ahogy mackós mozgással elém ugrott.

- Hé, Bubba! Üdv, Tesó! Annyira jó itthon lenni! – melegen összeölelkeztünk. Már nagyon vártam a viszontlátást, tavaly nyár óta csak telefonon beszéltünk.

Amikor eleresztettük egymást, Jamiék felé fordultam:

- Bubba, emlékszel Tomra?

- Persze! Hello, Tom! Jó újra látni! – mondta vidáman, aztán elkerekedett a szeme, és éhesen végigmérte Jamie-t. – És ki ez a csodás ifjú hölgy?

- Ő itt Dee, Tom húga. Szóval, tabu! – nevettem idegesen. – Dee, ő itt a gyerekkori barátom, Bubba.

- Szia! Sandra Carter vagyok – kezet nyújtott, és közben rám villant a szeme, mintha neheztelést láttam volna benne.

- Szia! – kapott utána a haverom. – Bubba „Crazyhawk” Tyler.

- Wow! Izgalmas név – kacagott Jamie, és az, ahogy Bubbára nézett, valahogy zavart. Furcsa, eddig ismeretlen remegés futott végig a gerincemen.

Velem nem fogott kezet, és nem is nézett így rám. Nem értettem, miért zavar, de nem akartam, hogy Bubba a közelében legyen. Most mondtam neki, hogy hagyja békén.

- Fiam! – apám hangja felrázott.

Mind felé fordultunk, és tisztelettel néztük, ahogy közeledik.

- Apám! – fejet hajtva odaléptem hozzá, aztán éreztem, hogy melegen átölel.

- Hiányoztál, fiam! Örülök, hogy végre itt vagy!

- Én is örülök, hogy itthon lehetek! – viszonoztam az ölelést.

Miután elengedtük egymást, a barátaim felé fordult:

- Tom Carter, isten hozott újra nálunk! – nyújtotta a kezét.

- Üdvözöllek Fehér Holló! Köszönöm, hogy jöhettem.

- Apám! Szeretném bemutatni Neked Tom húgát. Ő itt Sandra! Sandra, ő az apám, Fehér Holló!

Jamie bátortalanul kezet nyújtott, de apám rá jellemző módon csak végigmérte, aztán rám nézett. Megfordult, és elindult a házba, utána siettem, még hallottam, hogy Jamie megszeppenve kérdez valamit Tomtól, de én már másra figyeltem:

- Apám! Kérlek, ne legyél elutasító vele!

- Mai mondta, hogy hozod.

- Nem hagyhattuk őt egyedül. Nem ismeri a nagyvárost, és Tom az egyetlen, aki mellette van.

- Mi van az apjával? – emelte fel a fejét apám.

- Egész nyáron dolgozik, nem lenne ideje J… Sandrára.

- Nem tűnik olyannak, aki szeret dolgozni.

- Adj neki egy esélyt, kérlek!

- A te felelősséged, ha hátráltat a munkában.

- Értem – mondtam halkan, és visszafordultam hozzájuk.

Megvártam, hogy Jamie mellém érjen:

- Ne szeppenj meg, minden új fehér ismerősömmel ilyen! Tudod, ő már sokszor csalódott a fajtádban, és nem bízik az emberismeretemben.

- Akkor már értem, kitől örökölted az elutasító modorodat.

Fanyarul elmosolyodtam.

- Meg fog kedvelni, csak hagyd, hogy megismerjen! – mondtam.

- Viselkedjek úgy, mint veled? – nézett pajkosan.

- Talán lehetnél kissé visszafogottabb – kuncogtam.

- Oké.

- A nevelőanyámmal nem lesz gond, Mai egy tündér, mindenkit azonnal megszeret.

Beléptünk a házba, megcsapott az otthon illata, és boldognak éreztem magam.

Mai elénk szaladt, de a húgom morcosan megállt a nappali ajtajában.

- Fiam! – borult a nyakamba, könnyezve, mintha legalábbis hónapok óta nem látott volna, de megszoktam, ő mindig ilyen.

- Mai! De jó újra itthon! Örülök, hogy látlak!

- Én is szívem! Oh, Tom, isten hozott újra nálunk! – köszöntötte, aztán érdeklődve fordult Jamie felé.

- Mai, ő itt Tom húga, Sandra!

- Jó napot! – kezet nyújtott Mai-nak is, de a nevelőanyám forrón megölelte őt.

Láttam, hogy meglepődik.

- Isten hozott téged is, kedvesem! Mondd csak, nem vagy te éhes, annyira soványka vagy! Gyere, egyél valamit!

- Ez nagyon jó ötlet, Mai. Szerintem, mind éhesek vagyunk! – feleltem helyette.

- Jaj, te fiú! – nevetett. De közben már a konyha felé húzta Jamie-t. – Oh, de neveletlen vagyok, ő itt a lányom, Sonny mostohatestvére, Taima.

- Szia! – mosolygott rá Jamie kedvesen, de a húgom nem tagadta meg magát, sarkon fordult, vetett még rám egy dühös pillantást, és kirobogott.

- Ne törődj vele! – mosolygott Mai. – Csak nem számított rá, hogy Sonny egy lánnyal jön haza.

Jamie zavartan nézett, láttam, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Mai nem vette észre, gyorsan leültette az asztalhoz, és elé tett egy hatalmas tányér sültet, krumplival meg zöldséggel. Én is rögtön követtem őket, és lehuppantam a Jamie melletti székre. Tom is leült, és hamarosan előttünk is ott feküdt a finom étel. Várakozva figyeltem, ahogy Mai tejet tölt egy pohárba, és Jamie felé nyújtja:

- Mai? Szívesen odaadom a tejet valamelyik fiúnak. Én nem szeretem.

- Hogy lehet nem szeretni a tejet? – nézett döbbenten az anyám.

- Nem tudom, de amióta az eszemet tudom, ez van. – vont vállat.

- Akkor mit szeretnél inni? – kérdezte meglepve.

- A víz tökéletesen megteszi, köszönöm.

- Víz? – nézett értetlenül.

- Ha mást szeretnél, mondd nyugodtan! – mondtam, nem akartam, hogy szégyenlősködjön. – Itt nem kell udvariaskodnod! Érezd magad otthon, igaz, Mai?

- Így van, mondd nyugodtan, ha mást kérsz. Esetleg valami üdítőt? Kólát, narancslevet, vagy valami mást?

- Köszönöm, nem. A víz pompás lesz.

Gyorsan megebédeltünk, aztán elindultunk, hogy lerakjuk a csomagokat. Megmutattam Jamie-nek a vendégszobát, sokkal kisebb volt, mint a New Yorki lakásban levő szoba, ezért kicsit féltem, hogy mit szól, de meg se mukkant, csak lerakta a táskát az ágy mellé.

- Valami sportos cuccot vegyél fel, kimegyünk a pályához! – mondtam. – És ne nagyon pakold ki a holmidat, holnap reggel indulunk, és kint is fogunk aludni, elég, ha ott kipakolsz.

- Ne segítsek inkább az anyukádnak? Biztos van tennivaló.

- Ha már az első tanácsomat megfogadtad a segítségnyújtással kapcsolatban, akkor hadd adjak egy másikat is: Ha azt mondom, pihenj, akkor pihenj! Odakint a múzeumnál épp elég tennivaló lesz, vissza fogod sírni ezt a délutánt. Szóval, pihenj!

- Oké, rendben. – motyogta.

- Tíz perc múlva várunk a nappaliban! – gyorsan kifordultam, és bementem Tom után a szobámba.

- Nem nyafogott? – kérdezte.

- Pont te kérdezed? – néztem rá.

- Csak azért, mert ha igen, akkor leállítom.

- Nem szólt semmit.

- Akkor jó. – sóhajtott.

- Bízz benne! – mondtam egyszerűen.

Felvettük az edző mezeket, és kiléptünk. Jamie már a nappaliban várt. Egyszerűen volt felöltözve, de a napszemüvegen mosolyognom kellett. Azért igazi városi lány volt, ahogy a fejére tolta, mint egy hajpántot.

Kimentünk a pályához, és Bubba lelkesen odarohant hozzánk.

- Na, mik az első benyomásaid? – kérdezte vigyorogva Jamie-t.

- Még nem sokat láttam, de az nagyon tetszik – felelte.

- Szóval gáznak tartod – vonta le a következtetést Taima a háta mögött.

- Egyáltalán nem – nézett vissza, és ha szemmel ölni lehetett volna, a húgom holtan rogy össze.

Mosolyogni kezdtem, de közben a gyomromban fura remegés kezdődött. Legszívesebben megráztam volna Taimát. Mi a franc van velem?

- Dee, beszállsz te is? – kérdezte Bubba.

- Tessék?

- Gyere, hogy egyenlő legyen a létszám! Kell még egy ember. – nógatta Bubba.

- Oh, a kosár és én nem vagyunk épp jó barátok, de ha gondoljátok. – hebegett Jamie.

- Nem szeretsz, vagy nem tudsz kosarazni? – erőltette Bubba.

- Inkább az utóbbi – felelte kedves mosollyal, és a gyomromban erősödött a remegés.

- Na, ezen változtatunk! Gyere, majd az én csapatomban leszel, és segítek! Sonny, nem gond, ha Dee is beszáll, igaz?

- Persze, hogy nem! – mondtam, erőltetett nyugalommal. – De talán lehetne nálam, te elég nagy pancser vagy, tőlem többet tanulhat.

- Nem, nem, nem! – ellenkezett hevesen. – Én kértem előbb, erről lecsúsztál haver!

Jamie felnevetett, én is éreztem, hogy gyerekesen viselkedünk.

- Hé, lehetek bíró is, már ha elmondjátok, mi egy bíró dolga. – mondta.

- Nem, legyél csak Bubba csapatában – engedtem hirtelen. – A lúzer sosem tud összehozni jó játékosokat, legalább bebiztosítja a mi győzelmünket.

Jamie értetlenül nézett rám, de amikor Bubba elfordult, játékosan rákacsintottam.

Alig figyeltem a játékra, folyamatosan azt néztem, hogy játszik Jamie. Bubba többször odalépett hozzá, és kedveskedve mondott neki egy-két bíztató szót. Egyre jobban zavart, hogy hiába kértem, mégis rámászik. Taima többször oldalba bökött, mert miattam nem jött össze a kosár, de nem érdekelt.

- Mi lenne, ha inkább a játékra figyelnél! – morgolódott.

Aztán egyszer Jamie egyedül vezette fel a labdát a palánk alá. A csapattársaim a többiekre figyeltek, így rám maradt, hogy feltartsam. Emberfogást alkalmaztam, és semerre sem engedtem át, de kemény ellenfélnek bizonyult, nem tudtam leszerelni. Közben többször egymáshoz értünk, és bennem valami izgalmas érzés született ilyenkor. Tudtam, hogy ez az a fajta fizikai vonzalom, amit már sokszor éreztem, de volt benne valami új töltet, amit eddig nem tapasztaltam.

Végül Bubba jelzett, hogy passzoljon. Átdobta a labdát, és lihegve fordult a palánk felé.

- Mi lenne, ha tudnál játszani? – kérdeztem, amikor levegőhöz jutottunk. Nem válaszolt, csak rám kacagott, és már meg is került, hogy megszerezze a lepattanót. Már a kezében volt a labda, amikor Taima durván belement. Jamie elejtette a labdát, és térdre esett, szinte hallottam, ahogy kiszalad a tüdejéből a levegő. Felemelte a fejét, és a húgomra nézett, észrevettem a fájdalmat a szemében, de meg se nyikkant.

- Hé, ez szabálytalan volt! – üvöltötte Bubba. – Ezért büntető jár!

- Mi volt szabálytalan? – kérdezte Taima. – A labdára mentem. Az hogy a kiscsaj nem tud megállni a lábán, nem az én hibám.

- Taima, fejezd be! – Jamie mellé léptem. – Jól vagy? – kérdeztem, és felsegítettem.

- Persze, kutya bajom. – mondta.

Mélyeket lélegzett, hogy visszatartsa a könnyeit, és megmozgatta a térdét. Lenéztem, és láttam, hogy csúnyán lezúzta. Vetettem egy dühös pillantást a húgomra, aki megvonta a vállát, és visszament a többiekhez.

- Folytathatjuk? – kérdezte Jamie halkan.

- Szerintem, mutasd meg a térdedet Mai-nak, elég csúnya, nem ártana fertőtleníteni – mondtam.

Már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de ahogy ránéztem, megértette, hogy nem tűrök ellenkezést. Bólintott, és elindult a ház felé. Néhány lépés után megrogyott a lába. Azonnal odaugrottam hozzá, ahogy Bubba is.

- Menjetek vissza játszani, be tudok menni egyedül is! – állt meg.

Eltökélten Bubbára néztem, és nem mozdultam.

- Nyomás! – szólt ránk, és megrázta a karját.

Bubba lassan visszaindult, de én azonnal megfogtam Jamie karját.

- Én azért bekísérem Jam… Dee-t, így legalább nem leszünk létszámfölényben. Folytassátok nélkülünk! – mondtam a vállam fölött hátra.

Bubba szemei szikrákat szórtak felém, de nem érdekelt, éreztem magamon Jamie mogorva pillantását is, ám inkább a lábával törődtem.

- Nagyon fáj? – kérdeztem.

Megrázta a fejét, de a könnyei már majdnem kicsordultak.

- Gyere! Mai tesz rá valamit, amitől jobb lesz.

- Nem érdekes – sziszegte a fogai közt.

- Nem kell eljátszanod a hőst! Már látom, hogy nem vagy egy nyafka csajszi – mosolyogtam, és furcsán kellemes érzés járt át, ahogy visszanézett rám.