1. fejezet

Kilépett az udvarra, a kora reggeli nap fénye éppen átbukott a birtok falán, mosolyt csalva az arcára. Szeretett itt élni, bár minden nap visszavágyott a táborba. Hiába nőtt fel Casa de Solban, élete legboldogabb időszakát az apacsok közt élte. Amikor száműzték őt és a családját, visszatértek, hisz ez volt az egyetlen lehetséges menedék a számukra.

Emlékezett, hogy amikor több mint öt év távollét után belépett a kapun nem járta át az ismerős érzés, hogy hazaért. Sírhatnékja támadt, ahogy meglátta az elhagyatott birtokot. Tukayoo gyengéden átölelte:

- Ne légy szomorú, szerelmem! Itt is boldogok leszünk, és megtalálom a módját, hogy visszakapjuk a törzsünket. Lehet, hogy nem a közeljövőben, de megtalálom. Nem hagyom cserben a népemet.

Ennek már tíz éve, de nem hibáztatta a férjét. A kiowák támadásakor tehetetlenek voltak, alig néhány harcos élte túl az összecsapást, azokat pedig kegyetlenül megkínozták, aztán száműzték. Jordan a gyermekeivel, és a többi asszonnyal az erdőbe menekült, és csak imádkozhattak, hogy férjeik túléljék.

Tukayoo, Hok’ee, Lootah, és Kohana együtt indultak asszonyaik keresésére. Egymást támogatva találtak rájuk, és mind a négy harcos ezernyi sebből vérzett. Hetekig tartott, mire annyi erőt gyűjtöttek, hogy elinduljanak. A kényszerű pihenő alatt döntötték el, hogy visszatérnek a birtokra. Itt biztonságos otthonra leltek, és a négy férfi folyamatosan kereste a lehetőséget a visszavágásra. Többször megkeresték a falut, hogy információt gyűjtsenek, de egyre elkeseredettebben látták, hogy a gyermekek, akik túlélték a mészárlást, hűséges harcosaivá váltak Kangee-nak, a kiowa törzsfőnöknek. Lassan feladták a reményt, és kezdték elfogadni a tényt, hogy kitaszítottként, az általuk annyira megvetett fehérek módjára kell élniük.

Jordan Cassidy pontosan ezért volt boldogtalan. Látta a férfiak szenvedését, és nem tudott segíteni nekik. Tehya, Nara, és Waneta, a három másik férfi asszonyai, ugyanígy éreztek, de mindannyian elrejtették férjeik elől, nem akarták tetézni a szomorúságukat.

Érezte, ahogy a férje kilép mögé, és lágyan átöleli a derekát.

- Miért szomorkodsz, szerelmem? – kérdezte.

- Nem szomorkodom – mosolygott. – Csak nézem a napot.

- Jó reggelt, uram, asszonyom! – hallották a karámok irányából.

- Jó reggelt, Jose! – köszöntek egyszerre.

- Mennem kell – mondta Tukayoo, és megcsókolta asszonyát. – Mondd meg Tokalah-nak, hogy ha három nap múlva nem térnek vissza, utánuk megyünk!

- Rendben – nevetett Jordan – De igazán bízhatnál a fiadban. Te ennyi idős korodban már kemény harcos voltál, és embereket vezettél portyára.

- Igaz, de akkor én voltam a fiú, most pedig az apa vagyok. És most mindenhol ellenség vesz körül minket. Aggódom az egyetlen fiamért.

- Bízz benne! Megfontolt harcos, mint az apja.

- Igen, én is tudom.

Újra megölelte a feleségét, aztán elindult Jose után. Jordan mosolyogva követte a tekintetével, az évek semmit sem csorbítottak a harcos büszke tartásán, és izmos alakján. Ezt még a rákényszerített fehér öltözék sem tudta elrejteni. Háta közepéig érő fekete hajának fényes ragyogása megfakult kissé, és néhol deres tincsek jelentek meg benne, de ettől Jordan szemében csak még férfiasabbá vált.

Amint eltűnt a boltíves átjáró mögött, az asszony visszafordult a házba, és szembe találta magát húszéves fiával.

- Jó reggelt, anyám! – köszönt vidáman.

- Jó reggelt, fiam! – végignézett Tokalah-n, aki tetőtől talpig úgy festett, mint egy apacs harcos. Jordanban felrémlett az apja, amikor először találkoztak. Pontosan ugyanúgy volt felöltözve, ágyékkötő rejtette férfiasságát, térdig érő mokaszint viselt a lábán, és a haját vászon pánt zabolázta. A fiú izmos alakja, csodálattal töltötte el. Még fejlődésben volt, de már látszott, hogy remek férfi lesz belőle, nagyon hasonlított az apjára. Jordan büszke volt rá. – Máris indultok?

- Igen, a fiúk már alig várják. – vigyorgott.

- Apád azt üzeni, hogy, ha három nap múlva nem tértek vissza, utánatok mennek.

- Apám! – horkant fel Tokalah. – Igazán hagyhatná, hogy felnőjek.

- Fiam, apád aggódik érted. Mindent feladott azért, hogy te és a húgod biztonságban élhessetek.

- Magára hagyta a törzsét! – vágott vissza a fiú.

- Ha talált volna módot arra, hogy visszatérjen, megtette volna. Ő sem boldog attól, hogy fehérként, mindkét világ által kitaszítva kell élnie. De ők négyen kevesek ahhoz, hogy csatát indítsanak Kangee ellen. És ő a ti biztonságotokat helyezte előtérbe. Ne ítéld el ezért!

- Igaz. Bocsáss meg, hogy elfogult voltam. – mondta, és megölelte az anyját.

- Tokalah! – kiabált be Lansa. – Hol vagy már?

- Indulunk, anyám – mondta a fiú, a hátára vette az íjat, és a tegezt, a tőrt pedig az ágyékkötő övéhez kötötte.

- Vigyázzatok magatokra, fiam! – köszönt el Jordan.

A fiú csatlakozott a másik kettőhöz, felültek lovaik hátára, és kivágtattak a kapun.

Egész nap lovagoltak, olyan helyet kerestek, ahol nyugodtan gyakorolhatják a küzdelmet, vadászhatnak, és senki nem törhet rájuk. Mindhárman keményen edzettek, arra készültek, hogy egy napon, ha kellő gyakorlatra tettek szert, a falu ellen vonulnak, és visszaszerzik azt, ami az övék. Eszükbe sem jutott, hogy hárman kevesek lehetnek egy egész törzsnyi felkészült harcossal szemben.

Első este a tűz mellett ülve, nevetgélve beszélgettek, amikor Tokalah hirtelen megszólalt:

- Tegyük próbára magunkat!

- Mire gondolsz? – kérdezte Lansa. – Csak nem akarod megtámadni a falut?

- Dehogy – nevetett. – Ahhoz nem vagyunk még elég felkészültek. De mit szólnátok, ha bemennénk a városba?

- A városba? – nézett rá Muraco. – Azonnal megölnének minket. Tudod, hogy mennyire gyűlölik a fajtánkat.

- Álruhában mennénk. Hoztam magammal mexikói ruhákat. Jó lehetőség lenne, hogy kiderítsük, mennyire tudunk elvegyülni. Mit gondoltok?

- Nem is tudom? – nézett Lansa bátortalanul.

- Ugyan már, testvérem. Apád nem azért nevezett el a Dárdának, hogy meghátrálj. Neked nyílegyenesen kell célra törnöd. – mondta Tokalah.

- Nocsak, a Róka ravaszsága előbújt – nevetett Muraco. – De igazad van. Miért ne menjünk? Kell egy kis izgalom.

Lansa mosolyogni kezdett, és bólintott.

- Rendben, akkor reggel indulunk. – mondta elégedetten Tokalah.

Mikor a másik két fiú már mélyen aludt, Tokalah még mindig álmatlanul forgolódott, az eget nézte, és arra gondolt, hogy egy napon majd a saját sátrának nyílásán át néz ki, és a nagyapja örökébe lépve vezeti a törzset. Boldogan osztja meg a sátrát és az ágyát egy asszonnyal. Talán Lansa húga megfelelő feleség lenne, mosolygott, de aztán el is vetette az ötletet. Hisz mind úgy nevelkedtek, mintha testvérek lennének, soha nem gondolt rá úgy, mint nőre.

Itt az ideje, hogy ismerkedjen, ehhez viszont az kell, hogy kimozduljon a birtokról. Az anyjára gondolt, aki mindentől óvta, túlságosan is, és ez már terhes volt a számára, de annyira szerette, és tisztelte őt, hogy nem szállt szembe az akaratával.

Most a csillagokat bámulta, és azon gondolkodott, milyen erős volt az anyja. Annyi szenvedésen kellett keresztülmennie, de ő mégis mindig boldognak mutatta magát.

Ma reggel, amikor elindultak, a fiú még nem is sejtette, hogy ez a pár nap megváltoztatja az életét. Mostanáig egy védett burokban élt. Amikor Kangee száműzte az apját, és úgy döntöttek, hogy visszatérnek a birtokra, ő még alig nőtt ki a gyermekkorból, a húga pedig csak kisgyermek volt. Tuwa nem is emlékezett azokra az időkre, amikor még a faluban éltek. Számára a telepes élet volt az egyetlen ismert lehetőség. Az anyja akkor bement a városba, hogy beszerezze a legalapvetőbb dolgokat, amivel újrakezdhetik az életüket. Szerencsére Max Cassidy örökségére senki sem vetett szemet, így megvolt a kezdőtőkéjük. De amikor ott járt, mindenki furcsán fogadta. Egyedül Elsa Greysonnak nem voltak előítéletei. Ő volt az, akivel az anyja kitalálta a mesét.

Eszerint visszatértük előtt öt évvel, amikor Conrad Scott kapitányt megölték az apacsok, és Jordan eltűnt, akkor nem az indiánok rabolták el, hanem sikerült Juanitával és Pedroval Mexikóba menekülnie. Ott ismerkedett meg a férjével, Alejandro-val, és annak ötéves fiával, Carlossal. Aztán miután az élete rendeződött, Alejandro-val és néhány barátjával visszatértek, hogy újra felvirágoztassák a birtokot.

Az senki számára nem tűnt fel, hogy szinte csak az asszony járt be a városba, és csak néhanap kísérte el a férje, vagy közös kislányuk, Maria. Nevelt fiát soha senki nem látta, mintha az anyja tiltotta volna a várostól.

És valóban így volt, mivel az otthonukban az indián szokások uralkodtak, a fiú úgy nevelkedett, mint egy harcos, akinek egyszer feladata lesz, hogy visszaszerezze a törzsét. És természetesen Tokalah büszke volt származására. Hiába kérte az anyja, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy mint az apjának, neki is hosszú legyen a haja. Tukayoo már elég ravasz volt, hogy álcázni tudja magát, de Tokalah még sosem került ilyen helyzetbe. Így viszont azonnal feltűnt volna a városban, ahol a legnagyobb gyűlölettel voltak az apacsok iránt, hisz mindenki szerette Scott kapitányt, és a halála heves indulatokat ébresztett.

Tokalah sosem tudta igazán megszeretni a birtokot, amit az anyja egykor Édenkertnek nevezett. Amikor rákérdezett, Jordan elmesélte, hogy itt nőtt fel, és számára akkor valóban a Mennyországot jelentette a sivatag közepén megbújó oázis. Mesélt neki a múltjáról, Max-ről, a nagyapjáról, és arról, hogy mit tett vele első férje. Tokalah irigyelte az apját, amiért ő ölhette meg a kegyetlen barbárt, szívesen életre keltette volna a férfit, csakhogy újra megölhesse. Imádta az anyját, és iszonyatosan dühös volt a férfira, aki bántotta. Ilyenkor az anyja mindig megölelte, és nevetve csak annyit mondott:

- Az istene méltóképp megbüntette.

A birtok helyrehozatala rengeteg idejüket lefoglalta, de az első, amit megtettek, amikor visszaköltöztek, hogy kimentek a családi sírkertbe, és rendbe tették őseik sírját. Tokalah akkor letérdelt egy jeltelen kis halom mellé, ami a nagyapja sírja mellett emelkedett.

- Itt ki nyugszik anyám? Annyira kicsi, csak nem egy gyermek?

Jordan megrázkódott, ahogy odanézett, és a következő pillanatban már fel akarta túrni, de Tukayoo lefogta a kezét.

- Ez a sír emlékeztet minket arra, hogy mennyi szenvedésen kellett keresztülmennünk, mire megtaláltuk a boldogságunkat. Senki sem nyugszik benne, csak a múltunk.

Jordan könnyes szemmel nézett a férjére, aki szenvedélyesen megölelte.

- A sírhalom itt marad, hogy örökké emlékeztessen arra, hogy csak a boldogság számít.

Tokalah akkor még nem értette, de később megtudta a teljes igazságot, hogy miként adta oda az anyja őt az apjának, hogy megmentse az életét. Ettől kezdve, ha lehet még inkább szerette az anyját, aki képes volt lemondani róla. Amikor ezt megtudta, berohant a házba, megkereste Jordant, és szorosan átölelte.

- Szeretlek anyám! – suttogta könnyes szemmel. – Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, hogy ennyi áldozatot hoztál értem.

Jordan értetlenül állt, de visszaölelte a fiát, és kettejük kapcsolata innentől még szorosabbá vált.

Mosolyogva hunyta be a szemét, mert tudta, hogy a családja, és a barátai mennyire szeretik, és védelmezik. Hálát mondott a Nagy Szellemnek ezért, és boldogan aludt el.

Erica Greyson leszállt a vonatról, és emelt fővel indult a kocsi felé. A hordár morgolódva bajlódott a lány rengeteg csomagjával. „Micsoda kis nagysága! Megjön a nagyvárosból, és azt hiszi, mindenki körülötte ugrál. Minek ennyi csomag?”

- Jó napot, Miss. Greyson! Isten hozta itthon! Hogy utazott?

- Jó napot, Eduardo! Borzalmas volt az út, annyira örülök, hogy végre megérkeztem. Siessünk haza, szeretnék már egy forró fürdőt.

- Úgy lesz kisasszony! – mosolygott a fiú.

Erica megállt a kocsi előtt, és flegmán figyelte, ahogy a mexikói lovászfiú, leugrik, és a hordár segítségével felpakolja a bőröndöket, majd a kezét nyújtja, hogy felsegítse.

Szótlanul mentek, a lány folyamatosan a tájat figyelte. Évek óta nem volt itthon, és most megint elborzadt ettől a rettenetesen kies tájtól. Már most hiányzott neki New Orleans, az élettel teli város, ahol az utóbbi öt évben tanult. Bár egy szigorú lányiskolába járt, azért a nevelők az utolsó két évben szerveztek bálokat, ahol lehetőségük volt megismerkedni fiatalemberekkel. Elsa néni barátnője, akinél Erica lakott, egy igazi vénkisasszony volt, de szerencsére az udvarlás terén vaknak bizonyult. Soha nem tűnt fel neki, ha Ericát a bálok után hazakísérték az udvarlók. Bár Erica nem viselkedett kihívóan, de azt sem tiltotta meg, hogy némelyik ifjú csókot lopjon tőle a kapuban.

Szerette New Orleanst, a város nyüzsgését, az élettel teli éjszakákat. Amikor az ablakon kinézve a zsibongó sokaságot figyelte, elképzelte, hogy egy napon majd ő is ezeken az utcákon sétál a férjével, és büszkén figyeli, ahogy a többiek irigykedve nézik őt. Most pedig itt ül, ezen az egyszerű kocsin, és a sivatag közepén kocsikázik, ahol nyoma sincs az életnek. Mindenütt csak a hatalmasra nőtt kaktuszok, és homok, meg kövek. Néha egy-egy ördögszekér, amit a szél keresztülfújt az úton, de semmi egyéb. Nyüzsgő élet? Istenem, hogy fogja kibírni? esett kétségbe. Eldöntötte, hogy amint lehetősége nyílik rá, sürgönyt küld a nagynénje barátnőjének, és megkéri, hogy visszamehessen hozzá. Ebben a porfészekben meg fog őrülni.

Végre megérkeztek, már éppen ideje volt, a kocsi teljesen szétrázta őt, és mindenét belepte az undok por. A nap forrón sütött, és a kalap, meg a fátyol ellenére is égette az arcát. Behajtottak a főtérre, és Erica büszkén nézett körbe. Élvezte az őt követő pillantásokat, ahogy leszállt a kocsiról, és besétált a mostanra alaposan átalakult szatócsboltba. Az a kis bolt, amit még Jordan ismert, mostanra szinte teljesen megváltozott. Az árukészlet felduzzadt, és sokkal bővebb választékot kínáltak mindenből. Elsa Greyson, aki az apja után átvette a bolt irányítását, asszony létére remek kereskedő volt. Senki sem vitatta el az érdemeit. Az apja büszke volt a lányára, hogy tovább vezette a család üzletét. Léhűtő fiára semmiben sem számíthatott, ő csak az élvezeteknek élt. Folyamatosan utazott, és mindenféle lányoknál keresett élvezetet. Az egyik ilyen útjáról aztán úgy tért vissza, hogy magával hozta Erica anyját, aki már várandós volt, így feleségül kellett vennie.

Olaf mindenkinek azt mondta, hogy a felesége egy spanyol nemes lánya, aki a családjával az újhazába költözött, de aztán elszegényedtek, és a lánynak pincérnőként kellett dolgoznia. A férfi még jót is tett vele, hogy feleségül vette, bár a népek sejteni vélték, hogy a gyermeknek nem Olaf az apja.

Az asszony aztán belehalt a szülésbe, de a gyermek itt maradt, és Elsa a sajátjaként nevelte, mivel az isten őt nem ajándékozta meg saját gyermekkel.

A kislányt Elsa apja után Ericának nevezték. Eric Greyson pedig büszke volt az unokájára, és senkinek nem engedte, hogy egyetlen rossz szót is szóljon rá. Mivel a városban mindenki tisztelte a kereskedőt a szóbeszéd hamarosan elhalt, és a lány úgy nevelkedett, mint egy hercegkisasszony. A városban élő többi úrilány szívesen barátkozott vele, és mindenki szomorúan vette tudomásul, amikor Elsa bejelentette, hogy Ericát New Orleansba küldik egy jónevű lányiskolába. Akkor Erica se szívesen hagyta itt az otthonát, félt az ismeretlentől, de ez a félelme gyorsan elpárolgott, és most az zavarta inkább, hogy vissza kell jönnie a kispolgárok közé. A legnagyobb szomorúságát az okozta, hogy ott kellett hagynia Theodore-t. A fiatalember szerelmes volt belé, folyamatosan ostromolta őt, és ezt a lány nagyon élvezte. Bár ő nem viszonozta az érzelmeit, de remek parti volt, és tudta, hogy hamarosan megfeledkezik róla, hacsak nem talál módot arra, hogy visszatérjen hozzá. Nem akart itt megöregedni, és ehhez Theodore jelentette a belépőjét. Remélte, hogy megtalálja a megoldást.

Körülnézett, kecses léptekkel leszállt a kocsiról, és besétált a boltba.

- Erica! Istenem, hát megérkeztél! – szaladt elé a középkorú asszony.

- Elsa néni! De örülök, hogy látlak! – mosolygott hamiskásan a lány. Megölelte a nagynénjét, aztán lassan végigjáratta tekintetét a bolt belsején. Nézte a vevőket, akik érdeklődve figyelték a jelenetet, és felsőbbrendűen mosolygott rájuk, amikor megakadt a szeme az őt ámulattal figyelő mexikói fiún.

Tokalah bénultan állt, a keze félúton megállt a polc felé, és csak nézte a tüneményes jelenséget, aki belépett.

A lány teljesen megdelejezte. A halványsárga ruha csodásan állt rajta, tökéletesen kiemelte telt kebleit és karcsú derekát. A kalap, ami követte a legújabb New Orleansi divatot, megegyező színű volt a ruhával, és ahogy a lány belépett az áttetsző tüll fátylat kecses mozdulattal a tetejére tolta. A selyemkesztyű csak hangsúlyozta karcsú karját, és finom kezeit. Most látta meg a lány ébenfekete haját, amin megcsillant a kintről beszűrődő déli nap fénye. És ahogy a pillantásuk találkozott, Tokalah meglátta a tengerkék szemeket, melyek azonnal rabul ejtették.

A fiú hangosan nyelt egyet, és csak Lansa hangjára tért magához:

- Carlos, mi van veled? Carlos? – aztán halkan a fülébe súgva hozzátette. – Tokalah, ébresztő!

- Hogy? – nézett zavartan a fiú, aztán megrázta magát. – Igen… igen. Itt vagyok. Mi van?

- Semmi, csak úgy festettél, mintha kísértetet láttál volna.

- Ah, nem érdekes, csak… – újra a lány felé nézett, és elkerekedett a szeme, az a mosoly, ahogy végignézett a bolton, annyira kábító volt, hogy Tokalah számára megszűnt a külvilág.

Ericának is feltűnt a fiú szemtelenül nyílt pillantása, amivel végigmérte őt. Az arca markánsnak tűnt, bár a sombrero nagyrészt takarta, de az a furcsa tűz a szemében felkeltette a lány kíváncsiságát. Nem tudta megmagyarázni az okát, de vonzónak találta. „Kár, hogy poncho van rajta. Szívesen megnézném az alakját.” Hirtelen észhez tért, ezt a viselkedést el kell felejtenie. New Orleansban lehetett kissé könnyűvérű, de itthon azonnal a szájukra vennék az emberek, ha nyíltan kokettálni kezdene egy vadidegennel.

És valamiért érezte, hogy ez a fiú, és a barátai nem ismerősök a városban. Ahogy nézte a többi vásárlót, mind nagy ívben kerülte a három fiút, és még Elsa néni is óvatosan figyelte őket, ahogy a polcok közt válogattak. Olyanok voltak, mint akik először járnak ilyen helyen, és most mindent megcsodálnak.

De nem volt ideje alaposabban megfigyelni őt, mert a nénje azonnal kérdésekkel ostromolta. Szinte követelve kérdezte, hogy mi történt vele a nagyvárosban, és hogy talált-e magának udvarlót, de végül a lány kimentette magát, hogy szeretne felfrissülni.

Erica eltűnt a bolt mögé vezető ajtó mögött, és Tokalah csalódottnak érezte magát. Nem akart kimenni a boltból, minden árucikket alaposan megvizsgált, csakhogy minél tovább időzhessen odabent. Abban reménykedett, hogy a lány visszatér, és újra láthatja.

Lansa, és Muraco már türelmetlenül toporgott, de látták, hogy a barátjuk teljesen el van varázsolva, így nem tették szóvá, bár már nekik is feltűnt, hogy Elsa Greyson egyre jobban figyeli őket.

- Carlos – szólt Lansa. – Lassan indulnunk kellene, ha sötétedés előtt vissza akarunk érni.

- Mindjárt indulhatunk, Juan – mondta kelletlenül Tokalah, és reménykedve a hátsó ajtó felé pillantott.

Ekkor végre kinyílt, és kilépett rajta a tünemény. Most egyszerű vászonruha volt rajta, és a haját is lágy kontyba tűzte, de Tokalah számára lélegzetelállítónak tűnt.

- Nocsak, fiú! – szólalt meg mellette egy középkorú férfi. – Csak nem szemet vetettél a mi bájos Ericánkra?

Nevetve felé kapott, és lerántotta a fejéről a sombrerot.

Tokalah felnyögött, ahogy háta közepéig érő hollófekete haja kibomlott.

A boltban megállt a levegő, mindenki döbbenten bámult a fiatal indiánra, aki bénultan állt a pillantások kereszttüzében.

2. fejezet

Nem volt idejük reagálni, mire mozdultak volna, már mindhármukra többen ugrottak, és lefogták őket. A tőrüket elvették, és hátracsavarták a karjukat. Kirángatták őket a főtérre, és harsány kiabálás, és nevetés közben lökdösték őket az egyik korlát felé, ahova a lovakat szokták kikötni.

Egyikük sem szólalt meg, rezzenéstelen arccal tűrték, de mindnyájukban forrt a düh, ahogy a szemük összevillant, már azon gondolkodtak, hogy szabaduljanak szorongatott helyzetükből.

Aztán hirtelen erős kezek ragadták meg, és szorosan a korláthoz kötözték őket.

A nagy zsivajra szinte az egész város kiszaladt, és először meglepve, később harsányan nevetve figyelték a jelenetet. Erica is kiszaladt a többiek után, és élvezettel figyelte, ahogy az indiánokat pellengérre állítják.

Tokalah pillantása feszülten villant körbe, és amikor meglátta a lány szemében csillanó ádáz örömöt, iszonyatos haragra gerjedt. Hogy lehet egy ilyen tüneményes teremtés ennyire gonosz?

Miután mindhárman megkötözve álltak, a férfiak hátrébb léptek, és nevetve vizsgálták őket.

- Mégis mit képzeltetek? – kérdezte az egyikük. – Hogy mertétek idetolni a mocskos, rézbőrű képeteket? És te? – lépett Tokalah elé. – Hogy merészeltél szemet vetni egy fehér lányra?

Erőteljes ököl csapódott Tokalah állába, amitől megszédült, és egy pillanatra minden elsötétült előtte. De aztán megrázta a fejét, és rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi szemébe.

- Nem is a fejedet kéne ütnöm, hanem meg kellene, hogy szabadítsalak ettől – bökött Tokalah tőrével a fiú ágyékához. – Akkor talán nem akarnál olyasmit, amihez semmi jogod!

A fiú úgy tett, mintha nem értené a gesztust, nem mutatott érzelmet, bár belül üvöltött haragjában. A férfit ezzel csak még inkább feldühítette.

Megint behúzott egyet az indiánnak, akinek most felrepedt az ajka. Köpnie kellett, hogy megszabaduljon a szájában felgyülemlő vértől. Felemelte a fejét, és továbbra sem szólt, csak mélyen a férfi szemébe nézett.

- Mocskos rézbőrű – sziszegte. – Azt hiszed, felsőbbrendű vagy? Hogy mindent megtehettek, te és a barátaid? Azt hitted, hogy megszerezhetsz egy fehér lányt, hogy megerőszakold, és kiéld a mocskos vágyaidat?

- Igaza van, hadnagy! – kiáltott egy asszony. – Ezek a vademberek azt hiszik, nekik itt mindent lehet.

- Fehérnek öltöznek, és azt hiszik, így elvegyülhetnek köztünk. – mondta kárörvendően Erica. Mindenki felé nézett, ahogy elindult a három fogoly felé. – Ti soha nem lesztek méltók arra, hogy úgy éljetek, mint a civilizált emberek.

Tokalah elé lépett, és belenézett a szemébe. Furcsa elégtételt érzett, erre volt kíváncsi, hogy milyen a fiú, és most láthatta. A tehetetlen harag, ami a fiú szemében villogott, örömmel töltötte el. Egy kicsit zavarta, hogy a fiú indián, ha nem az lenne, hagyná, hogy udvaroljon neki. De így! Csak élvezte, ahogy vágyakozva, dühösen, annyi érzelemmel néz vissza.

- Lássuk, milyenek vagytok valójában! – mondta csendesen. Szinte kedves volt a hangja.

A következő pillanatban áthúzta a fiú fején a poncho-t, és a porba dobta. Megragadta a fehér inget, és határozott mozdulattal leszaggatta a fiúról. Ahogy a keze az indián mellkasához ért, megborzongott. Különös érzés járta át, még sosem látott, és érzett meztelen férfitestet. Tekintete végigsiklott Tokalah izmos mellkasán, és hasán, és a borzongás erősödött.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezte szemtelenül a fiú.

Erica felemelte a fejét, belenézett a sötét szemekbe, és ekkor látta meg a zöldes villanást, egy másodpercre bennakadt a levegő a tüdejében, de aztán haragra gerjedt. Arcul ütötte a fiút.

- Mocskos rézbőrű! Mit képzelsz magadról? Arcátlan!

Hátrébb lépett, és hagyta, hogy a többiek átvegyék a helyét. Pár perc alatt leszaggatták a ruhát a három fiúról. Már csak az ágyékkötő, és a csizma volt rajtuk. Az egyik férfi közelebb lépett Tokalah-hoz:

- Emeld fel a lábad! – utasította.

- Ha megteszem, neked nem marad fogad – sziszegte az indián.

Egy másik cowboy Muraco mögé lépett, és a torkának szegezte a tőrét.

- Vagy engedelmeskedsz, vagy a mocskos barátod meghal!

Tokalah ránézett a társára, de az rezzenéstelenül nézett vissza. Lassan felemelte a lábát, és hagyta, hogy a csizmát is levegyék róla. Végül mindhárman ott álltak kikötve, szinte pucéran, egyedül a férfiasságukat rejtette a csöppnyi bőrdarab. Tokalah most kezdte hallani a körülöttük összesereglett tömeg kárörvendő morajlását, a lenéző, becsmérlő kiabálásokat. Most jutott el a tudatáig megalázott helyzetük, bűntudatosan oldalra fordította a fejét:

- Bocsássatok meg, amiért ilyen helyzetbe hoztalak benneteket! – mondta apacs nyelven halkan.

- Nem kell bocsánatot kérned – felelt Lansa. – Mind benne voltunk.

- Mit karattyoltok? – dörrent rájuk az első férfi.

Egyszerre emelték fel a fejüket, és gyilkos pillantással mérték végig a tömeget. Tokalah felszegte az állát, és büszkén nézett szembe a végzetével. Tudta, hogy szinte semmi esélyük a menekülésre, de némán, büszkén tűrte a megaláztatást.

Erica visszanézett rá, és ahogy meglátta őt, ahogy kihúzta magát, és büszkén körbenézett, furcsa érzés járta át. Egyre inkább bánta, hogy a fiú indián. Nézte a markáns arcot, a sötét, haragtól villogó szemeket, a dühtől lebiggyedő telt ajkakat. És vágyat érzett, hogy megcsókolja.

Miket gondolsz? korholta magát mérgesen. Nem vagy rászorulva, hogy egy ilyen alak kegyei után vágyakozz!

Elfordult, és a másik két fiút nézte, ők se voltak kevésbé büszkék, de meg sem közelítették a harmadikat. Erica ösztönösen érezte, hogy ő a vezetőjük. Volt benne valami, amitől megborzongott, ahogy ránézett. Túlságosan jóképű, és pimaszul szép a szeme. És ahogy ránézett, attól szinte elalélt. Meg kell törnie a büszkeségét, hogy képes legyen ellenállni a csáberejének.

Körülnézett, és megpillantotta a sárban, és lótrágyában elhullott csirketollakat.

- Emberek! – kiáltott fel hirtelen. – Valami hiányzik róluk.

Gonosz mosoly terült el az arcán, odalépett, és felvett néhányat.

- Ezek a vademberek madártollakat tűznek a hajukba ékszernek. Róluk hiányzik. Hát pótoljuk!

Tokalah elé lépett, és felemelte a kezét, de a harcos elhúzta a fejét.

- Ne finnyáskodj! – mondta mosolyogva.

A fiú bódultan nézett a kedvesen ragyogó szempárba, és átkozta magát, hogy nem tud ellenállni neki. Nézte a telt, rózsás ajkakat, és hirtelen nem tudta, mit tesz. Előrehajolt, és megcsókolta a döbbent lányt. A mézédes ajkak halk nyögést csaltak elő a mellkasából.

A következő pillanatban égető fájdalom nyilallt a térdhajlatába, és összeroskadt.

- Arcátlan mocsok! – sziszegte a támadó. – Hogy merészeled?!

Újabb ököl csapódott az arcába, amitől megszédült.

Ekkor a lány durván megragadta egy hajtincsét, és vadul belecsomózta a tollakat. Majd miután végzett, így szólt:

- Állj fel!

Tokalah lassan felemelte a fejét, és mosolygott.

- Állj fel! – ismételte sziszegve a lány.

Karok ragadták meg, és rántották fel.

- Fogadj szót a hölgynek! – hörögte valaki a fülébe.

- Valld be! Élvezted a csókomat. – mondta a lánynak még mindig mosolyogva.

- Inkább csókolnék meg egy dühöngő bikát – sziszegte a lány, és arcul köpte a fiút. Majd megnézte a kezét, és amikor meglátta a rákenődött trágyát, eszébe jutott valami. Megint egészen közel lépett az indiánhoz. Lágyan megérintette a mellkasát, és mosolyogva beletörölte a mocskot.

- Ennyit jelentesz nekem. – suttogta.

- Erica! Mit művelsz? – csattant fel Elsa hangja. Futva igyekezett a csetepaté helyszínére. – Erre tanítottak abban az iskolában? Ilyen egy jól nevelt úrikisasszony?

- Mrs. Hudson! Ez a rézbőrű arcátlanul szemet vetett rá. Teljesen jogosan büntette meg.

- Igazuk van Elsa – szólalt meg John Hudson.

- Hallgasson a férjére, Elsa! – mondta a férfi, aki leleplezte a fiúkat.

- Nem ez a bajom – mondta a nő. – De Erica akkor is illetlenül viselkedett. Gyere velem! – sziszegte a lány felé nézve.

Aztán vetett egy pillantást a három fogoly felé, és eltűnt. Ezután a fiúk érezték a testüknek csapódó rohadt zöldségeket, gyümölcsöket, a zápororzó ütéseket. Távolról hallották a kiabálást, aztán elborította őket a megváltó sötétség.

Hideg víz térítette magához. Nehezen kinyitotta a szemét, és látta, hogy a nap már lenyugvóban volt. Látta, hogy a társait is leöntik. Kábán végignézett magán, a mellkasa csupa mocsok volt a rászáradt vértől, és lótrágyától. Valaki az álla alá nyúlt, és durván felrántotta a fejét.

- Észhez tértél, apacs? Ideje volt.

- Hadnagy úr! Mit szándékozik tenni velük?

- Lopni akartak. Ezért büntetés jár. Reggel felkötjük őket. Addig hadd pihenjenek. Azt akarom, hogy mind maguknál legyenek – mondta vigyorogva.

Elengedte Tokalah fejét, felállt, és peckesen a kocsma felé sétált.

John Hudson a bolt ajtajából figyelte a történéseket, és most a felesége felé fordult:

- Elsa, nem tehetek semmit.

- De hát te vagy a békebíró, az istenért! Mégis ki más tehetne ez ellen? Ez a három fiú szinte még gyerek! És nem tettek semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak.

- Te nem láttad, amikor az egyik arcátlanul megcsókolta Ericát? – emelte fel a hangját a férfi. – Képes lennél ezt figyelmen kívül hagyni?

- Nem. Persze, hogy nem, de ezért nem érdemel halált. Hány fiatalember vágyik ilyesmire? És hányan teszik meg?

- De nem nyíltan, és ez egy mocskos rézbőrű, nincs joga…

- Ugyanolyan ember, mint te vagy én! Én is kívülálló vagyok. Az én őseim nem élnek itt generációk óta, akkor nekem sincs jogom semmihez? Ez a föld valaha az ő népéé volt.

- Hagyd abba az ilyen beszédet! Ez lázítás, ne akard, hogy meg kelljen szegnem a kötelességemet!

- Hát ne tedd! Tartóztass le, mert igazságtalannak tartom, hogy három gyereket megöljetek mondvacsinált vádak alapján.

- Kérlek, Elsa! Ne kényszeríts!

Az asszony dühösen hátat fordított a férjének, és elment, hogy bezárja a boltot.

Erica emeleti szobájából hallotta a szóváltást, és elgondolkodva megint az ablakhoz sétált. Amióta a nagynénje behozta, és büntetésből a szobába parancsolta, folyamatosan az indiánokat figyelte. Látta, ahogy megdobálják őket, aztán a férfiak addig ütötték a fiúkat, amíg eszméletlenül rogytak a földre. Látta, amikor egy-egy vödör jeges kútvízzel fellocsolják őket, de ők egyszer sem szólaltak meg. Büszke tartással, szinte nemes felsőbbrendűséggel viselték a megaláztatást. Különösen a furcsa tekintetű. Erica dühös volt magára, hogy hagyta ennyire elragadtatni magát, de képtelen volt ellenállni neki. Szinte mágnesként vonzotta a harcos pillantása, és az a dacos csók! Még mindig égette az ajkát.

Lenézett a főtérre, már sötétedett, így gyertyát gyújtott. A három fogoly megtörten térdelt kikötözve a korláthoz. A víz csíkokat húzott összemocskolt testükön, és arcukon. Most úgy festettek, mint a harci díszekkel kifestett indiánok csata után. De mindhármuk arca elszántságot tükrözött, félelemnek nyomát sem látta a tekintetükben, pedig tudniuk kell, hogy hajnalban kivégzik őket. Nem félnek a haláltól? Hát mik ők, ördögök?

Ekkor a fiú felnézett a fény felé, és a szeme megvillant. Erica néhány pillanatig bénultan állt, aztán gyorsan hátrahúzódott az ablakból.

Tokalah megvetően kiköpött, amikor a lány eltűnt. Hogy képzelhette, hogy ő egy ilyen elkényeztetett fehérnéppel kezdhet. Ő csak egy mocskos indián – gondolta dühösen. De igazából magára volt dühös, az ostobaságára. A szülei nem véletlenül óvták attól, hogy a városba jöjjön, de ő önhitten bízott magában. Azt hitte, ő is van olyan ravasz, mint az apja. Ő mestere volt az álcázásnak, de még ő is csak ritkán kockáztatta meg, hogy bejöjjön, inkább a szolgálókat küldték. És most az ostobasága a barátai életébe kerül. A saját halála nem zavarta, de hogy miatta két ártatlan is odavesszen. Hirtelen eszébe jutottak a szülei, bele fognak halni a fájdalomba. Már olyan sok megpróbáltatáson mentek keresztül, és most ő tetézi a lehető legrosszabbal. Iszonyatosan érezte magát, kétségbeesve kutatott megoldás után, hogy legalább Lansa és Muraco kiszabaduljon, de a köteleik nagyon erősek, és biztosak voltak.

- Bocsássatok meg! – suttogta fáradtan.

- Mind benne voltunk, már mondtam – felelt Lansa tompán.

- Nyugodjatok meg! – szólalt meg csendesen Muraco. – Túl fogjuk élni, érzem.

Mindketten a barátjuk felé néztek.

- Nézzetek fel az égre! Fehér a Hold.

Tokalah felemelte a fejét. A barátjának igaza volt, a Hold fehéren ragyogott. Keserűen felnevetett:

- Azt hiszed, mert az ég tükrözi a neved, az segít?

- Hitetlen vagy Tokalah. A szellemek jelet küldtek nekünk.

- Nem vagyok hitetlen, csak nem tudom, hogy segíthet most rajtunk a Hold.

Tudták, hogy Muraco különleges képességgel rendelkezik: képes volt olvasni, és értelmezni a szellemek üzeneteit. Ha nem száműzik a családját, akkor a törzsnek nagy sámánja lehetett volna. Így csak nekik jövendölhetett. Igaz, ezek a jövendölések rendszerint beigazolódtak.

- Legyen igazad, Testvérem – sóhajtott Tokalah. – Különben apáink hiába indulnak utánunk holnapután.

- Nem is kell utánunk jönniük. Nézd! – fejével a bolt felé intett, ahonnan most egy árnyék vált ki, és sietve feléjük haladt.

Erica? – villant át Tokalah agyán, de aztán látta, hogy nem ő közeledik. Az asszony testesebb volt, és a mozgásából látszott, hogy idősebb is.

Amikor melléjük ért, leguggolt eléjük:

- Jól vagytok? – kérdezte kedvesen.

Tokalah bizalmatlanul nézett rá, a másik kettő némán figyelt.

- Elsa Greyson vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek.

- Miért? – kérdezte mogorván Tokalah.

- Mert nem engedhetem, hogy kivégezzenek benneteket.

- Mit izgat az téged?

- Ismerem az anyádat.

- Tessék? – lepődött meg a fiú.

- Te vagy Tokalah, Jordan Cassidy és Tukayoo fia.

- Honnan…?

- Hogy honnan tudom? Én vagyok anyád egyetlen bizalmasa. Mindent tudok rólatok.

- De honnan tudtad, hogy én vagyok az, nem pedig valaki más?

- Abban a pillanatban tudtam, ahogy beléptél a boltba. Annyira hasonlítasz anyádra! És még sosem láttam olyan indiánt, akinek zöldes lenne a szeme.

Lágyan megsimogatta a fiú arcát.

- Szívesen beszélgetnék veled, de most mennetek kell. Ha meglátnak, akkor mindnyájatokat azonnal megölnek.

Gyorsan a fiúk háta mögé került, és elvágta a szíjakat.

- Menjetek! A lovaitokat a béristálló mögé vittem. Ott vannak kikötve, és készítettem nektek vizet, meg takarót. Siessetek!

- Köszönjük, Elsa! – suttogta Tokalah, és hálás pillantást vetett a nőre. – Hogy hálálhatnánk meg.

- Úgy, hogy megmenekültök, és szót fogadtok a szüleiteknek. Többé ne gyertek a városba, ha élni akartok!

- Köszönjük!

Tokalah és a két fiú görnyedve botladoztak az istálló felé, a több órás rabságtól elgémberedtek az izmaik, de a feszültség éberré tette őket. Már a lovaknál jártak, amikor a sötétből előlépett egy alak.

A három fiú megdermedt. Elsa, aki mögöttük jött, halkan felsikkantott.

- Hallgass Elsa, vagy észrevesznek! – szólt fojtott hangon a férfi.

- John? – döbbent meg az asszony.

- Valakinek fedezni kell őket, amíg biztos távolba érnek.

- Köszönöm – lehelte Elsa a férjének.

- Erről még beszélünk – vetette oda a nőnek. – Ti pedig menjetek, mielőtt meggondolom magam!

Intett a puskával, a három harcos pedig azonnal lóháton termett, még egyszer odabiccentettek a nőnek, és aztán elvágtattak.

- John, kérlek!…

- Maradj csendben! – intett a férfi. – Gyere!

Visszalopakodtak az istálló elé, amikor meglátták, hogy néhány férfi futva igyekszik a korláthoz.

- Eltűntek! Valaki megszöktette őket! Riadó!

John kikapta a felesége kezéből a tőrt, felhasította a karját, és kirohant a többiekhez.

- Várjatok! Nincs értelme!

- John, mi történt?

- Értük jöttek – lihegte. – Sokan voltak… nincs esélyünk, csak megölnének minket.

- De megsebesültél! Ezt nem hagyhatjuk! – üvöltött a hadnagy.

- Ha utánunk megyünk, mind meghalunk. Semmi értelme.

- Ha így gondolod – nézett rá kételkedve a hadnagy.

Elsa végszóra sikoltozva előrohant az árnyékból:

- Istenem! John! Megsérültél? - A férje mellé rogyott, és zokogva nézte a sebet. – Hívjátok doktor Stewart-ot!

- Semmi baj, kedvesem! Csak egy karcolás – nyugtatta feleségét a békebíró.

Végül nagy nehezen elcsitultak a kedélyek, az orvos bekísérte a sérült békebírót a boltba, ahol ellátta sebét, és mindenki nyugovóra tért.

Erica Greyson némán állt sötét szobájának védelmében, és végig figyelemmel kísérte az eseményeket. Dühös volt, amiért pont a nagynénje segít a három fogolynak, de a szíve mélyén örült, hogy valaki kiszabadította őket. Nem kívánta a halálukat, bár élvezte a délutáni mókát, de azt nem akarta, hogy ártatlanul megöljék őket.

Nézte, ahogy a fiúk botladozva futnak az istálló irányába, és hirtelen bűntudata támadt.

Mielőtt elutazott, soha nem gondolt ellenségesen az indiánokra. Igaz eggyel sem találkozott, hisz a várost messze elkerülték. Egy múltbéli esemény távol tartotta őket. New Orleansban azonban belenevelték a rézbőrűek gyűlöletét. És most már tudta, hogy remek tanítvány volt. Ahogy rájött, hogy a fiú indián, azonnal, minden ok nélkül megutálta, pedig az első benyomása pozitív volt róla.

„Istenem! Miket gondolok! Hisz csak egy vadember! Megérdemelte, amit kapott. Hogy képzelte, hogy megkaphat! Soha nem alacsonyodnék le az ő szintjére!”

Dühösen az asztalra csapott, és az ágyához lépett. Elővette Theodore fényképét, és ábrándozva nézegette.

- Megtalálom a módját, hogy visszamenjek hozzád – suttogta.

Ezután lefeküdt, és békés álomba szenderült.

A három fiatal harcos nem törődött semmivel, egyenesen a birtok felé lovagoltak. Tudták, hogy kemény büntetésre számíthatnak, amiért ellenszegültek a szülői parancsnak, de most csak az hajtotta őket, hogy minél hamarabb, biztonságban hazaérjenek.

Bevágtattak a kapun, és azonnal látták, hogy épp időben érkeztek. A négy felnőtt harcos már lóháton ült. Meglátták a fiaikat, vértől mocskosan, és egy pillanatra elakadt a szavuk.

Aztán Tukayoo leugrott a lováról, a fiához futott, lerángatta, és hatalmas pofont adott neki. Utána hevesen magához ölelte, és megropogtatta a csontjait.

- Bocsáss meg, apám! – nyögte Tokalah. – Bocsáss meg!

Ekkor kivágódott a ház ajtaja, és Jordan rontott ki rajta könnyek közt:

- Hogy tehetted ezt? – sikoltotta. – Hogy lehettél ennyire meggondolatlan!

- Én nem… – kezdte erőtlenül, de az anyja beléfojtotta a szót.

- Ha megöltek volna, azzal minket is megölsz! Erre nem gondoltál?

Tokalah némán lehajtotta a fejét.

- Istenem! – nyögte Jordan. – Jól vagy, egyetlen fiam?

Odarohant a fiához, és zokogva magához ölelte.

- Drága fiam!

- Bocsáss meg, anyám!

- Gyere be! Ellátom a sebeidet.

Tokalah kábultan emelte fel a fejét, és körülnézett. Kohana és Hok’ee hasonlóan fogadták a fiaikat, de már ott is túl voltak a drámán. Mindhárom fiút bekísérték a házakba.

- Honnan tudtátok? – kérdezte Tokalah, miután az anyja lemosta a sebeit, és leültette az asztalhoz vacsorázni.

- Sergio néhány órája érkezett – mondta Tukayoo. – A családjánál volt látogatóban, és hazafelé látta az elhagyott táborhelyeteket. Aztán találkozott a postakocsival, az utasok mondták, hogy a városban elfogtak három indiánt. Azonnal szólt, hogy valami történhetett, mi pedig már indulni akartunk. De inkább te mesélj! Mi történt veletek?

- Bementünk a városba.

Jordan felszisszent, és rémülten nézett a férjére.

- Tudom, megtiltottátok, hogy bemenjünk, de kíváncsi voltam. Az én hibám, én beszéltem rá Lansa-t és Muraco-t. Oda kell mennem, szólnom kell nekik, hogy ne büntessék őket miattam!

Fel akart állni, de az apja visszahúzta:

- Szép gesztus, de veled mentek. Ők ugyanúgy megérdemlik a büntetést.

- Igazad van, apám! Mi lesz a büntetésem?

- Még nem tudom, de gondolkodom rajta. Most menj, pihenj le! Kimerült vagy. Holnap beszélünk.

- Igen, apám. Jó éjszakát! Jó éjt, anyám!

- Jó éjszakát! – ölelte meg Jordan, és figyelte, ahogy a fiú még mindig kissé bizonytalan léptekkel elindul a lépcsőn. – Ne légy túl szigorú vele, Tukayoo! – fordult a férjéhez.

- Annak kell lennem, meg kell tanulnia, hogy szót fogadjon.

- Vedd figyelembe, hogy már férfi! Te is tiltakoztál volna, ha ennyi idősen az apád szabja meg, hogy mit tegyél.

- Ő még annyira gyerek.

- Te húszévesen már elvesztetted Shadit.

- És utánad vágyakoztam – mondta mosolyogva, és megsimogatta az asszony arcát.

- Tukayoo, a fiadnak épp elég büntetés volt, amin átment az ostobasága miatt. Megszégyenítették, és a két barátja majdnem meghalt miatta.

- Igaz, de meg kell büntetnem.

- Egyetértek, csak azt kérem, ne légy túl kemény.

- Rendben, szerelmem. Gyere, ideje nekünk is nyugovóra térnünk.

Felálltak, és összeölelkezve elindultak Tokalah után.