17. fejezet

Reszketve csúszott le a ló hátáról. Szerencsétlen állat annyira fáradt volt, hogy a lovászfiú alig tudta az istállóba vonszolni. Jordan érezte, hogy szerető karok ölelik védelmezőn, hallotta a kérdéseket, de képtelen volt válaszolni. Kábán hagyta, hogy bevezessék a házba. Aztán egy erélyes asszonyi hangot hallott, majd mindenki eltűnt, kivéve Juanitát, aki átölelte a derekát, és felvitte a lányt a szobájába.

- Gyere, kincsem! Ülj le! Máris készítek neked egy forró fürdőt, utána sokkal jobban leszel.

- Jól vagyok, mamácska! – motyogta alig hallhatóan.

- Jaj, drágám, hiszen alig élsz.

- Tényleg jól vagyok. – mondta, és érezte, hogy sírni kezd.

Közben az asszony eltűnt a fürdőszobában néhány pillanatra, Jordan hallotta, hogy utasításokat ad az egyik szolgálónak, és már vissza is tért, és segített a lánynak levetkőzni.

Mire előkészült, a kádat megtöltötték vízzel. Lassan beleereszkedett, és azonnal érezte a megkönnyebbülést.

- Jaj, mamácska! – sóhajtotta. – Ez csodálatos!

Elnyúlt a kádban, lehunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta. Maga előtt látta Tukayoo arcát, ahogy szeretettel mosolygott rá. Újra eleredtek a könnyei.

- Mi a baj, kincsem? – kérdezte ijedten Juanita. – Fáj valamid? Bántottak?

- Nem, dehogy! Senki sem bántott. – nézett az asszonyra elgyötörten.

- Elmondod, mi történt veled? Erőszakoskodtak veled?

- Nem. Mamácska, tudod ki rabolt el? Tukayoo, az az indián, aki egy éve megmentett.

- Istenem! Ezek szerint már akkor kiszemelt magának. – rémült meg a nő.

- Jaj, dehogy is! Azért tette, mert… Conrad megölte a feleségét. Úgy akart bosszút állni, hogy megöl…

- Krisztusom, kicsikém!

- De, amikor felismert, rögtön… meggondolta magát. Tudod, amikor megmentett, esküt tett arra, hogy sosem bánt, és ezt be is tartotta.

- Úgy érted, kicsim, hogy nem bántott? Egyszer sem?

- Nem, mamácska, sőt, igazából nagyon figyelmes volt velem. Kedves, és törődő, és gyengéd, és… – elhallgatott, és zavartan félrenézett.

- Oh, Istenkém! – suttogta az asszony.

Jordan ránézett, és a látta az asszony szemében, hogy tudja, mit érez.

- Beleszerettél, kicsikém?

- Jaj, mamácska! Ha ismernéd, ha láttad volna a szemeit, ha tudnád, milyen gyengéd, és figyelmes… és… és

- Jordan, ezt el kell felejtened! Férjed van.

- Istenem! – nyögött fel könnyes szemmel. – Tényleg, hol van Conrad?

- A városban. Miguel már elment érte.

- Jaj, ne! Mamácska, most mihez kezdjek?

- Nem tudom, kicsim. Csak azt, hogy el kell felejtened azt az indiánt.

- Nem tudom.

- Ugyan! Az idő segít majd.

- Nekem nem. Mamácska, bajban vagyok. – suttogta, és megsimogatta a hasát. – A gyermekét várom.

Az asszony halkan felsikkantott:

- Megerőszakolt? – kérdezte elborzadva.

- Nem, egyszer sem.  – nézett könnyes szemmel Juanitára. – Én is beleegyeztem, akartam, és boldoggá tett. És most visszadobott ennek a… a vadállatnak.

- Nem beszélhetsz így a férjedről!

- De hát te is tudod, milyen volt. Még mindig annyira… vad?

- Jaj, kicsim!

- Nem tudhatja meg! Megölné a kicsit, és engem is. Aztán megkeresné Tukayoo-t. De hogyan tarthatnám titokban?

- Csak egy megoldást tudok. Együtt kell lenned vele. Sokszor, minden éjjel. El kell hitetned vele, hogy a gyerek az övé.

- Arra képtelen vagyok – suttogta elgyötörten.

- Pedig ezt kell tenned, és hazudnod kell. El kell hitetned vele, hogy a gyerek az övé. – ismételte az asszony nyomatékosan. – Ezt kell tenned, ha élni akarsz, és azt akarod, hogy ő is túlélje. – intett a fejével Jordan hasa felé.

- Ne beszélj így róla, kérlek! – nézett rá a lány rosszallón.

- Jordan, tudom, hogy nincs jogom így beszélni veled, hisz csak egy cseléd vagyok, de nem viselkedhetsz úgy, mint egy gyerek! Felnőtt asszony vagy, aki várandós egy indián fattyával. Mégis mit vársz? Az emberek így is a szájukra fognak venni. Az egyetlen esélyed, hogy csillapítsd a szóbeszédet, ha eléred, hogy a kapitány ne kergessen el. És ezt csak úgy tudod megoldani, ha engedelmes asszony leszel. Hazudnod kell neki!

- Mamácska, segítened kell! Egyedül nem fog menni – kérte kétségbeesve.

- Persze, hogy segítek, kicsikém, hisz ezért vagyok.

Jordan sírni kezdett, és átölelte az asszonyt.

- Gyere! Pihenj le! Az segít.

- De, ha megérkezik…

- Majd beszélek vele.

- Köszönöm – motyogta a lány.

Juanita segített neki megtörölközni, ráadta a hálóingét, és betakarta, amikor eldőlt az ágyon. Utána behúzta a sötétítőket, és csendesen kiment a szobából.

Jordan dobálta magát, teljesen elszokott a hálóruhától, és a puha ágytól, forrón égetőnek érezte. Visszavágyott a tipibe, ahol a hamvadó tűz fénye barátságos homályba burkolt mindent. Szorosan átölelte a mellkasát, és sírni kezdett. Tukayoo után vágyott, ölelő karjára, testének melegére, férfias illatára, a gyengédségére.

- Szeretlek – suttogta halkan.

A kimerültség erőt vett rajta, és hamarosan elaludt.

Conrad úgy robbant be a házba, mintha az élete múlna rajta:

- Hol van? – üvöltötte.

- Alszik, uram – mondta halkan Juanita. – Kimerült, nagyon megviselték a történtek.

- Felmegyek a szobájába. – dörrent a szakácsnőre.

- Uram, kérem, hagyja pihenni!

- Hallgass! – förmedt rá, és már rohant is fel a lépcsőn.

Nagy robajjal lökte be az ajtót, Jordan rémülten ugrott fel, és zavarodottan nézett körbe.

- Hát itt vagy! – nyögte, és a hangjában furcsa megkönnyebbülés hallatszott. – Drága Jordan! Hát élsz!

Térdre rogyott az ágy mellett, és megragadta a lány kezét. Hevesen csókolgatni kezdte.

Jordan először döbbenten, aztán egyre növekvő félelemmel próbált elhúzódni. Erre nem készült fel, a férfi máris letámadja?

Ám ekkor meglepő dolog történt, Conrad megállt:

- Bocsáss meg! Én csak, annyira boldog vagyok, hogy épségben vagy.

Leült mellé az ágyra, és nézte a reszkető lányt.

- Megerőszakoltak, igaz? – kérdezte.

Jordan agya azonnal kattogni kezdett, hazudj, hallotta Juanita szavait.

Lassan bólintott.

- Szinte minden éjjel. – a könnyek ellepték a szemét. Utált hazudni, de most muszáj volt. – Gyűlöltem minden pillanatot – suttogta. – Meg akartam halni, mert tudtam, hogy mit akar velem az a vadember, és féltem úgy visszajönni. Nem akartam szégyent hozni rád, Conrad! – zokogta. – Könyörögtem neki, hogy inkább öljön meg, de ne tegye ezt velem, de ő csak nevetett rajtam. Azt mondta, így áll bosszút.

- Jaj, Kedvesem! Min kellett keresztülmenned. Annyira sajnálom, de esküszöm, ezt nem ússza meg. Megölöm őt.

- Édesem, ne! – nyögte a lány ijedten. – Nem tudod, mennyire vad, és kegyetlen. Ő ölne meg téged, és azt nem viselném el.

Conrad magához húzta a lányt, és meglepően gyengéden megcsókolta.

- Ne félts engem! Tudom, hogy kell elbánni ezekkel a mocskokkal. De tennem kell valamit. Visszaadom a tisztességedet.

- Akkor nem kergetsz el? – kérdezte Jordan, és igyekezett reménykedően nézni.

- Hogy gondolhattál ilyet? – nézett le rá a férfi döbbenten. – A feleségem vagy, nem mondanék le rólad senki kedvéért.

- Köszönöm – suttogta a lány.

Közel húzódott a férfihoz, meg kell tennie, gondolta, erőt kell vennie magán, le kell gyűrnie a viszolygását.

- Feledtesd el velem a borzalmakat! – suttogta a férfi fülébe, és hagyta, hogy Conrad az ágyra fektesse, és teljesítse a férj kötelességét.

Hetekig kábulatban élt, nem vett tudomást semmiről, csak sodródott, és hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok.

Egy reggel felébredt, szeme könnyben úszott, mint mindig. Tukayoo ezen az éjjelen is meglátogatta álmában. Miután Conrad a magáévá tette, és visszavonult a másik lakosztályba, Jordan az indiánra gondolva aludt el. Csak így volt képes elviselni az éjszakákat. Bár a szex már nem volt gyötrelmes a számára, de továbbra sem tudta élvezni.

Lassan felkelt, a tükörbe nézett, és meglátta, hogy a hasa alja megduzzadt. Eljött az ideje, hogy közölje a férjével a hírt.

Conrad büszke férfiként azonnal elhitte, és szinte azonnal eldicsekedett az embereinek, hogy apa lesz. Peckesen sétált, és mindenkivel meglepően kedvesen bánt.

Ettől kezdve Jordan kezdett megbékélni, úgy érezte, ez talán segíthet, hogy újra képes legyen élni. Talán a gyermek megváltoztatja Conradot, gondolta reménykedve. Talán eljött az ideje, hogy elengedje Tukayoo-t – ő már biztosan elfelejtette – és a jövő felé kell néznie. Lassan képes volt újra mosolyogni.

Egy késő őszi napon lesétált az előcsarnokba, és a terasz felől hangokat hallott.

- Chankoowashtay! – köszöntötte Conrad az érkezőt. – Mi járatban nálunk?

- Kapitány! A törzsem főnöke küldött, hogy megkérdezze, mikor fizeted ki a megbeszélt árat?

- Ugyan, ugyan! Hisz nem teljesítettétek a rátok bízott feladatot. Az apacs túlélte, és még hazudtál is. Azt mondtad, a feleségem meghalt.

- Így is volt kapitány. Én lőttem le az apacsot. Láttam, ahogy meghalt, ott álltak ölelkezve a feleségével. Sajnos a nyílvessző őt is megölte. Már akkor is mondtam uram, hogy sajnálom, de túlságosan összebújtak, nem tudtam megmenteni a feleségét. De maga amúgy is azt mondta, hogy nem bánja, hisz a birtok…

- Hallgass! A feleségem él, és visszatért.

- Az lehetetlen, láttam. Ott feküdt az apacs alatt, összeölelkezve feküdtek a felesége csupa vér volt…

Jordan ekkor rontott ki a teraszra.

- Te? Te küldted a kiowákat a falura? Miattad támadtak asszonyokra, és gyerekekre? Átkozott! Légy átkozott, Conrad Scott! Gyűlöllek!

Conrad éktelen haragra gerjedt, dühében, amiért elárulta, leszúrta az indiánt, és berángatta Jordant a házba.

- Ezt akartad? – üvöltött az asszonyra. – Most meg kellett ölnöm a nyomkövetőmet, hogy amiért ilyen ostoba volt.

- Gyilkos vagy! – visította Jordan.

A férfi odalépett hozzá, és visszatérte óta először elcsattant a pofon. Conrad megragadta a karját, és a lépcső felé rángatta.

- Talán mégsem volt olyan rossz neked a vademberek közt? – kérdezte fenyegetően, miközben felfelé vonszolta az emeletre. – Talán még élvezted is, amikor az az állat megkefélt.

Jordan megbotlott, és elesett, de a férfi nem állt meg, vonszolta magával a hálószoba felé.

- Mondd el az igazat! Élvezted, amikor megkefélt? – belökte, és az ágyra dobta Jordant. – Élvezted?

Letépte róla a ruhát, ránehezedett, és a szemébe nézett. Jordan rettegve nézett vissza rá.

- Uramisten! – suttogta a férfi elborzadva. – Az ő fattyát hordod.

- Nem! – sikoltott Jordan. Végre megtalálta a hangját.

- Azt hitted, nem jövök rá?

- Conrad, kérlek! Nem az övé a gyerek – a lány hangja remegett.

- Hamarosan kiderül – mondta a férfi, és fenyegetően vigyorgott. – Amint megszületik, minden kiderül. Ha fekete hajú lesz, akkor az ő fattya. Akkor eljön az ítélet ideje, Mrs. Scott.

Felállt, és visszanézett az ágyra.

- Undorodom tőled, szajha! – kiment a szobából.

Jordan remegve feküdt az ágyon, amikor Juanita beszaladt. Hallotta a kiabálást, és látta a halott indiánt az udvaron.

- Mi történt? – kérdezte. – A kapitány azt mondta, hogy az a vadember odalent, megtámadott téged, és meg kellett ölnie. Kicsim, mi történt?

- Mamácska, rájött – zokogott fel a lány, és mindent elmesélt.

Az asszony rémülten hallgatta végig.

- Ki kell találnunk valamit, Mamácska! Nem hagyom, hogy bántsa a fiamat!

- Jaj, bár tudnám, mit tegyünk! – nyögte a szakácsnő. – Talán Pedronak van ötlete.

Lementek a konyhába, és szerencsére az asszony férje pont ott volt. Őt is beavatták, és reménykedve néztek rá.

- Miss Jordan, biztos benne, hogy a gyermek nem a kapitányé?

- Teljesen, már várandós voltam, amikor hazatértem.

- Értem. Akkor tényleg csak egy dolgot tehetünk. A baba a várthoz képest előbb fog megszületni. El kell hitetnünk a kapitánnyal, hogy meghalt a szülés közben, és el kell vinnünk innen. Él egy unokahúgom Mexikóban, ő és a férje évek óta szeretnének gyermeket, de az Jóisten nem ad nekik. Talán elvihetném hozzájuk, ott jó dolga lenne, szeretnék őt.

- Nem! Bocsáss meg Pedro, de nem adom idegeneknek a gyermekemet.

- Akkor mindketten meghalnak.

- Akkor meghalunk – suttogta könnyes szemmel, és megsimogatta a hasát. – Ne haragudj, Egyetlenem! Esélyt sem adhatok neked.

Juanita mellé lépett, és magához ölelte.

- Kitalálunk valamit.

- Mikorra várható a szülés? – kérdezte hirtelen Pedro.

- Májusra.

- Addigra az apacsok visszatérnek a nyári táborba. Megkeresem Tukayoo-t, elviszem neki a gyermeket. Így jó lesz?

- Megtennéd? Vállalnád a veszélyt, hogy megölnek? Ezt nem kérhetem. – suttogta Jordan.

A férfi azonban már nem figyelt rá, hanem a részleteket tervezte.

- Valahogy el kell csalnunk a férjét, hogy ne legyen itt a szülésnél, eljátsszuk, hogy a baba meghalt, látszólag eltemetem, és közben elviszem neki.

Juanita is bekapcsolódott a tervezésbe, és Jordan értetlenül kapkodta a fejét. Mire aznap este Conrad dúvadként hazatért, már mindent megbeszéltek. Jordannak csak annyi volt a feladata, hogy lenyugtassa a férjét, és meggyőzze arról, hogy téved. Továbbra is odaadó feleségként kellett viselkednie, de ez egyre nehezebben ment a lánynak, mert a férfi újra úgy viselkedett, mint az esküvő után. A pokol visszatért Jordan életébe, vagy inkább Jordan tért vissza a pokolba.

Nehezen tudta eljátszani a szerető feleséget. Minden éjjel imádkozott, hogy Tukayoo eljöjjön végre, és teljesítse a bosszúját, mielőtt a baba világra jön. Úgy érezte, ez az egyetlen esélye. Pedro és Juanita terve annyi buktatót rejtett magában, hogy képtelen volt bízni a sikerben. Ha Conradot nem tudják eltávolítani, abban a pillanatban megöli őket, ahogy megszüli a kicsit. Ha ezt sikerül is elkerülniük, akkor is veszélyben van a fia. Pedro lóháton tervezte, hogy elviszi, már ez magában veszélyes, meghalhatnak útközben, rájuk támadhatnak. Mi van, ha a férfi nem talál rá a falura. Jordan elmondta ugyan, hogy merre van, de nem tudhatta, hogy Pedro megtalálja, ha mégis, még mindig megölhetik. És mi van, ha Tukayoo-nak nem kell a gyermek?

Rengeteget sírt, amikor senki sem látta, bár kifelé mutatta az erős, engedelmes feleséget.

De a Jóisten, és a sors úgy döntött, hogy kegyes lesz hozzá. Amikor elérkezett a szülés, a kapitány épp úton volt Fort Stockton felé.

Aznap reggel kapott híreket, hogy nyugaton a sziúk egyre többet mozgolódnak, és szükség van minden emberre.

Egy órával a távozása után kezdődtek a fájdalmak. Jordan szólt Juanitának, aki segített neki. Nem engedték, hogy orvost hívjanak. Kettesben voltak az asszony hálószobájában, és Jordan rettegve feküdt az ágyon.

- Mi lesz, ha visszajön?

- Nem fog, kincsem. Tudod, hogy neki minden fontosabb a családjánál.

A lány csak bólintani tudott, mert a rátörő fájdalom legyűrte. Késő éjszakába nyúlóan vajúdott, mire végül megszületett a baba. Kifáradva könnyek közt hanyatlott az ágyra.

- Oh, kicsikém! – suttogta ámulattal telve Juanita. – Gyönyörű kisfiú. Itt van, nézd!

Jordan azonban elfordult a gyerektől.

- Hívd Pedrot! – mondta alig hallhatóan.

- Nem akarod megnézni? – kérdezte döbbenten az asszony. – Nem akarod megölelni?

Jordan a fejét rázta.

Pedro belépett a szobába, amikor hallotta, hogy Jordan elcsitul.

- Megvan? – kérdezte feszülten.

- Igen – nézett felé a felesége. – Olyan gyönyörű!

- Elkészítettem a sírt. Minden készen áll.

- Akkor vidd! – nyögte Jordan.

- Kisasszony! El kellene búcsúznia tőle!

- Nem.

- Miss Jordan! Egész életében bánni fogja, ha nem teszi meg. Ne fossza meg a fiát attól, hogy egyszer érezze az anyja ölelését, a szeretetét.

A lány visszafordult, és zokogva nyúlt a kis csomagért. Remegve ölelte magához a kicsit.

- Édesem – suttogta. – Milyen világra születtél? Remélem, boldog leszel. Annyira szeretlek… örökké szeretni foglak.

Megcsókolta a fiúcska homlokát, és visszaadta Pedronak.

- Vidd, mielőtt meggondolom magam – suttogta. – Ne feledkezz meg a levélről!

- Itt van nálam, kisasszony. Megtalálom, ígérem. – mondta, és kifordult a szobából.

Jordan görcsösen felzokogott.

- Mamácska! Segíts! A fiam!

Az asszony mellé kuporodott, és ringatni kezdte a zokogó asszonyt.

Pedro rémülten vágtatott. Nem tudta kik követik, de azt igen, hogy gyorsabbak nála. Rettegett, hogy mexikói haramiák törnek rá, vagy talán Scott kapitány sejtett meg valamit, és ő küldte utána az embereit.

De a lelke mélyén tudta, hogy egyik sem, az üldözők lovai nem voltak megpatkolva, tompán ütődtek a szikár talajhoz; apacsok. Csak remélhette, hogy arra a táborra lelt, amit keresett. Ha nem, akkor teljesen mindegy. A gyermek is meghal, és ő is.

Nem menekült tovább, megállt, és bevárta a lovasokat.

Az öt harcos azonnal körbevette, és neki szegezték az íjaikat. Pedro remegve nézte a vad, zord tekintetű férfiakat. Végighordozta rajtuk a tekintetét, alig voltak idősebbek, mint a gyermekek, de kemény arcuk elszántságról árulkodott.

- Beszél itt valaki angolul? – kérdezte reszketeg hangon.

- Miért akarsz beszélgetni? – kérdezte az egyik. Láthatóan ő volt a harcosok vezére. Nemes tartású, büszke, fiatal férfi.

- Keresek valakit, talán segíthettek megtalálni.

A harcos fanyarul felnevetett.

- Mi? A barbár apacsok? Akik megkínozzák, és megölik a foglyaikat? Bátor vagy, hogy ezt feltételezed rólunk.

Pedro úgy tett, mintha nem hallotta volna az indián fenyegető megjegyzését.

- A neve Tukayoo. A táboruk ezen a környéken van, legalábbis remélem.

A fiatal indán felegyenesedett a lovon.

- Honnan veszed, hogy erre van?

- Aki küldött, részletesen elmondta, hogy tavaly nyáron itt verték fel a nyári tábort, és azt is közölte, hogy az életemmel fizetek, ha akár csak egy fehérnek is beszélek róla. – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy az egyik lovas feljebb emeli az íját. – Nos, hallottatok már erről a harcosról?

- Attól függ ki küldött – tért ki a válasz elől az indián. – Nem árulom el a testvéremet egy sápadtarcúnak.

- Aki küldött, az… az úrnőm. Miss Jordan Cassidy.

Az indián most megrándult. Több mint nyolc telihold múlt el azóta, hogy visszaadta a nőt. Azóta semmit sem hallott róla. Maga sem tudta, miért hagyott fel a bosszúval, de most minden emlék előtört benne. Új harag gerjedt a lelkében. Miért kísérti még mindig a nő? Használta, megalázta, és visszalökte a katona férjének. Azt mondta neki búcsúzóul, hogy gyűlöli. Hallotta dühös, megbántott hangját, amikor ellovagolt. Most miért küldte ezt az embert?

- Én vagyok Tukayoo – mondta kimérten.

Végignézett az idős férfin. A nyakában, a mellkasára fektetve egy csomag nyugodott, ami meglepő volt. Miért nem a nyereghez kötötte? gondolta az indián.

Pedro felsóhajtott.

- Leszállok. – mondta. – Hoztam neked egy üzenetet, és még valamit. Miss Jordan a lelkemre kötötte, hogy adjam át. De előbb kérdeznem kell valamit. Tudnom kell, hogy tényleg te vagy az.

- Az úrnőd a lelkedre kötötte, hogy megkérdezd – mondta Tukayoo, és most már kíváncsi volt. Mit küldhet neki Jordan?

- Az úrnőm azt mondta, mondott neked valamit, mielőtt otthagytad őt. Mi volt az?

Tukayoo ismét megrándult, de elismételte a szavakat:

- „Most fosztalak meg attól, ami a legnagyobb kincsed az életben.” – mondta ki a kegyetlen szavakat, melyek azóta is égették a lelkét.

Pedro bólintott, és leszállt a lóról, a többi indián azonnal megmozdult. Tukayoo feléjük intett, és követte a férfit. A deresedő hajú ember elé lépett.

- Halljam az üzenetet! – mondta kimérten. Próbálta elrejteni valódi érzéseit. Ez az öreg nem tudhatja meg, hogy a lelkében valami megmozdult.

Pedro elővette a levelet, és felé nyújtotta.

A férfi biccentett, elvette, kibontotta a papírost, és olvasni kezdett.

Tukayoo,

                Amikor visszaadtál a férjemnek, gyűlöltelek. Meg akartalak sebezni, pont úgy, ahogy te is megsebeztél engem. Amit mondtam, azt halálosan komolyan gondoltam… Akkor. El akartam venni tőled a legdrágábbat. Aztán amint eltűntél, rájöttem, hogy olyanná váltam, mint az, akihez nem akartam visszajönni.

Bocsáss meg, hogy ennyire kegyetlen voltam!

Tudtodon kívül adtál nekem valamit, ettől akartalak megfosztani, de rájöttem, hogy a kegyetlenségem az életébe kerülhet.

Visszaadom az ajándékodat, visszaadom a gyermekünket.

Tégy belátásod szerint! Nevelj belőle büszke, bátor harcost, amilyen Te is vagy. Vagy ha úgy érzed, hogy már annyira gyűlölsz, öld meg a fehér szajha fattyát.

Nyugodj meg! Többé nem hallasz rólam, tudom, hogy nem kellek már Neked, de tudd, a fiad adott erőt, hogy elviseljem a szörnyeteget, akinek visszadobtál! Remélem, megérted, meg kellett próbálnom, hogy megmentsem, mert ő belőled egy rész.

Szerettelek, még most is szeretlek, ahogy a fiadat is.

                                Jordan

Tukayoo dermedten állt néhány másodpercig, próbálta felfogni, amit olvasott. Zavarodottan pillantott a csomag felé, most már egyértelműen látta a takarón át kirajzolódó csecsemő alakját, a keze remegni kezdett. Jordan szült neki egy fiút.

- Ő az? – kérdezte szárazon.

Pedro leemelte a mellkasából a csomagot, és átnyújtotta az indiánnak. A harcos ránézett az alvó fiúcskára, és azonnal felfedezte az indián vonásokat.

- Milyen kegyetlen az úrnőd – suttogta. – Csak azért adja nekem ezt a gyereket, hogy ne neki kelljen vállalnia a felelősséget. Nem akart a gyilkosává válni, és így könnyen megszabadult tőle.

- Tévedsz! – mondta haragosan Pedro, ő maga is meglepődött, hogy mennyire bátran száll szembe az indián megvetésével. – Az úrnőm azóta gyötrődik, hogy visszatért. Az első perctől kezdve tudta, hogy a te fiadat hordja, és rettegett, hogy a kapitány mikor jön rá. Hazudott mindenkinek, a férjének, a világnak. Számára a fia meghalt ma éjjel, amikor megszületett. Elengedte, hogy lehetőséget adjon neki az életre, és csak remélheti, hogy te nem mészárolod le.

- A levél nem a megbánásáról árulkodik. – vetette oda a szavakat az öregnek.

- A levelet a vajúdása közben írta, nem merte előbb, nehogy a kapitány megtalálja. Nem volt magánál, de senkit nem engedett magához, csak a feleségemet. Még az orvost sem, nehogy rájöjjenek, mi az igazság. Egy jelöletlen halmot emelt a sírkertben, hogy ne árulja el a titkát. Rám bízta a kicsit, hogy keresselek meg, és adjam oda neked.

Tukayoo megremegett a hallottaktól. Most értette meg.

- Miért nem jött el ő maga?

- Mert nem tudott jönni. A szülés legyengítette, de főként azért, hogy ne zúdítsa rátok a kapitány bosszúját. Azt kérte még, hogy mondjam meg, ne keresd őt többé! Nem akar látni.

Tukayoo a mellkasára emelte a csomagot, és észrevétlenül, szeretettel megszorította. Nézte a gyermek arcát, és felismerte benne Jordan vonásait. Elszorult a torka, a mellkasában fojtogató nyomást érzett.

Pedro aggódva figyelte az indiánt, de az a gyengédség, ahogy a kicsihez nyúlt, ellágyuló tekintete, ahogy végignézett a gyermeken, megnyugtatta az öreget.

- Értem. Menj vissza békével! – mondta egy idő után a harcos.

Megfordult, és szó nélkül felült a lovára.

- Mit teszel a gyermekkel? – kérdezte Pedro, de nem kapott választ.

Az indián megfordult, és elvágtatott. Harcosai még egyszer végignéztek az öreg férfin, aztán követték vezérüket.

Gyorsan hazaért, nem nézett hátra, nem nézett a mellkasán függő csomagra, csak hajtotta a lovat. Remélte, a sebesség elmossa a fájdalmat, ami megszületett benne, ahogy meglátta a fiát. Remélte a száguldás elsöpri az asszony arcát, aki először félt tőle, aztán egy röpke időre odaadó, szerető asszonyává vált, és akit kegyetlenül ellökött, hiába könyörgött neki, hogy ne tegye. Már tudta, hogy egy szív többször is megszakadhat. A sajátját másodszor ő maga zúzta porrá.

Amikor megérkezett, szinte futtában ugrott le a lóról. Futva sietett a tábortűzhöz, ahol az asszonyok már várták őket. Nara épp nemrég született lányát etette, a többiek pedig mosolyogva figyelték őt.

Tukayoo megállt a kör szélénél. Minden tagja feszült volt, keményen küzdött, hogy az arca ne árulja el, de tudta, hogy ezt a csatát ma elveszíti.

Nézte a boldog anyát, ahogy magához szorítja a kisdedet, és a testéből táplálja. Figyelte a köztük lévő megbonthatatlan kapcsot, a feltétlen szeretet kapcsát.

Jordan erről mondott le, hogy megmentse a gyermeket, kitépte a saját szívét, hogy a fia élhessen. Eszébe jutott, amikor a lány a folyóparton játszadozott a gyerekekkel, látszott mennyire szereti őket. És amikor a kiowák megtámadták a törzset, anyatigrisként óvta őket. Elképzelte, mekkora fájdalom lehetett neki, amikor odaadta a fiút, hogy elhozzák tőle. Tukayoo reszketni kezdett.

Tehya észrevette őt, és meglátta a mellkasán nyugvó csomagot, amit a bátyja olyan gyengéden tartott. A lány döbbenten lépett hozzá megnézni, mi van benne.

A férfi azonban szorosan tartotta, nem engedte, hogy a húga elvegye. Narát nézte, a szeme ragyogott, amikor elcsukló hangon feltette a kérdést:

- Nara, képes vagy még egy gyermeket táplálni?

Minden szem rászegeződött.

- Képes lennél táplálni a… fiamat? – a könnyei utat találtak.

Tehya megérintette a csomagot, ő pedig hagyta, hogy elvegye tőle. Elhagyta az ereje, a harcos ma éjjel kint maradt a sivatagban, Tukayoo pedig megtántorodott. Hok’ee mellé ugrott, és megpróbált támaszt nyújtani neki, de sikertelenül.

Félrelökte a segítő kezet, megfordult, és a sátrába ment. A többiek csendesen figyelték, senki nem állt az útjába. A harcosai szemében a tisztelet, és megértés keveredett. Soha senki nem kételkedett a férfi erejében, és bátorságában. Most sem, mind tudták, mit érzett Jordan iránt, tisztelték az erejét, hogy ellenáll a kísértésnek, és nem megy vissza az asszonyért.

Tukayoo sátrának bejárata bezárult, de a csönd továbbra sem tört meg. Tehya döbbenten nézte a kezében alvó csecsemőt, aki megszólalásig hasonlított Jordanra, és a bátyjára.

A következő pillanatban a sátor belsejéből fájdalmas üvöltést hallottak, a férfi összerogyott, és elvesztette az eszméletét.

18. fejezet

Öt hosszú év telt el.  Öt év pokol Jordan számára. Már régen beletörődött, hogy életének rövidke, hamis boldogságban eltöltött időszaka örökre a múlt homályába süllyedt. Semmit sem remélt. Soha semmilyen jelzést, vagy utalást nem kapott, hogy a gyermekét életben hagyták.

A napjai keserű egyhangúságban teltek. Délelőtt a ház körül, vagy az istállóban sürgölődött, délutánonként, mikor a forró hőség csillapodott, kiment sétálni, a családi sírok közé. Minden nap a jelöletlen, apró földkupacnál végezte, ahol a férje tudomása szerint, halott, névtelen gyermekük nyugodott. Elmondott egy imát érte, aztán azért, hogy az éjszakája nyugalomban teljen. Csapongó férje szinte minden éjjel a városban dorbézolt, és utcalányokkal múlatta az időt. Azon a kevés estén, amit otthon töltött, részegre itta magát, és miközben érzéketlenül magáévá tette az asszonyt, folyton szidalmazta, hogy mennyire nem képes boldoggá tenni őt, ezért jár más asszonyok után. A bordélyházak legutolsó bárcás ribanca több örömet nyújt neki, mint a felesége. A férfi gyűlölte őt azért, mert az első terhessége után többé nem esett teherbe, és nem volt képes örököst adni neki.

De Jordan nem foglalkozott ezzel, csak hagyta, hogy a férfi kiélje mocskos vágyait. Szerencsére minden éjszakával egyre kevesebb időt töltött vele. Ilyenkor pedig azokra az időkre emlékezett, amikor boldog volt. Az évek elfeledtették vele Tukayoo kegyetlen szavait, csak az együtt töltött boldog percek maradtak meg benne. És a fia emléke.

Nem tudhatta biztosan, hogy a kegyetlen apacsok megkímélték-e a kicsi életét, de anyai szíve érezte, hogy a gyermek él, és biztonságban van.

Az idő múlásával beletompult a fájdalomba.

 Conrad az utóbbi éveket azzal töltötte, hogy az indiánokat irtotta. Felkutatott, és lemészárolt minden útjába eső apacs falut. Akikre nem talált rá, azoknak menekülniük kellett. Egyszer, amikor a férje vadászportyán volt, ki akart lovagolni Tukayoo régi táborához, de Pedro nem engedte. Azt mondta, az életével játszik. Elment Jordan helyett, és amikor visszatért, megnyugtatta az asszonyt: a tábort elhagyták, nincsenek hátrahagyott holttestek, tehát élnek. Csak elmentek.

Ez a hír adott erőt a nőnek, hogy folytassa, és ne adja föl. Sosem halt meg benne a remény, hogy egy napon újra találkozhat a fiával, és a férfival, akit még mindig halott szívében őrzött.

Ezen a reggelen is felkelt, nadrágot és inget húzott, mert a napját, mint mindig, az istállóban fogja tölteni. Az egyik marha vemhes, bármikor megindulhat az ellés. Conrad megint a városban volt, már egy hete, remélte, hogy még sokáig nem is tér vissza.

Pedro és ő már kora reggel óta kint voltak.

Juanita kilépett a konyhából a kertbe, hogy az ebédhez zöldséget szedjen, amikor meglátta a két közeledő lovast. Már messziről látta, hogy indiánok. Hosszú, fekete hajuk lobogott a szélben, meztelen felsőtestük bronzosan ragyogott a forró déli napfényben. Ahogy közelebb értek, már azt is látta, hogy az egyikük egy gyermek.

Határozottan lovagoltak be a kapun. A férfi tekintete keményen pásztázta végig az udvart. Ahogy meglátta az asszonyt, leugrott a lováról, és elindult felé.

- Hol van a ház úrnője? – kérdezte köszönés nélkül.

Juanita reszketni kezdett, amikor rájött, hogy az indián apacs. Egyszer sem találkozott Tukayoo-val, így nem ismerhette fel. Némán rázta a fejét.

- Azt kérdeztem, hol az úrnőd! – ismételte meg a férfi rideg hangon. – Tudom, hogy Pedron és rajtad kívül csak ő van itthon. Hol van?

Miközben beszélt, a gyermek is leszállt, és megállt a férfi mögött.

Jordan meghallotta az ismerős hangot, de nem mert reménykedni. Kiment az istálló elé, és amint megpillantotta a harcost, a térde megremegett. Felcsillant a szeme, és oda akart rohanni, de amikor a tekintetük találkozott megtorpant. Egy idegen nézett rá, rideg, elutasító pillantással.

A kisfiús arc az eltelt évek alatt megkeményedett, az ifjúból férfi lett. Egykor lágyan feszülő izmai kötötté váltak, erőtől duzzadtak. Az indiánból áradt a fenyegetés, de még most is megborzongatta Jordan érzékeit. Annyira szerette volna a karjába vetni magát, újra elalélni az érintésétől, átérezni a gyönyört, amit kapott tőle, és viszonozni mindezt. Bizonyítani akarta, hogy szereti, hogy azóta az átkos éjszaka óta szereti, amikor először szeretkezett vele. Vágyott a férfi elutasító közönyére, amit mindig felemésztett a szenvedély. Jordan tudta, hogy Tukayoo nem gyűlölte, amikor visszahozta. De sosem remélte, hogy valaha is meghódíthatja a szívét.

Figyelmeztette magát, hogy veszélyes gondolatok próbálnak utat törni a felépített védőfalon keresztül. Megrázta magát, felszegte a fejét, és büszke, magabiztos léptekkel elindult felé.

- Mit keresel a földemen, rézbőrű? – köpte a szavakat.

Tukayoo arca megrándult, a nő a legmegalázóbb névvel illette, amit fehér ember mondhatott rá. Nem válaszolt, csak keményen végignézett az asszony törékeny, mégis erős, karcsú alakján. Az eltelt idő nem csorbított szépségén, hanem megérlelte. Kívánatos fiatal, és büszke asszonnyá érett. Még mindig felébresztette benne a vágyat. Örült, hogy az ágyékkötő jótékonyan elrejti a bizonyítékot. Megfeszítette a karját, hogy fékezze keze remegését, az arcára felöltötte a közöny maszkját, és próbálta felidézni első asszonya arcát. De csak Jordan viszonzatlan vágytól szomorú szemei jelentek meg előtte, a mondatai, amikor könyörgött, hogy ne küldje vissza. El akart merülni a feszes, hófehér combok közt, csillapítani az ott születő forróságot.

Gyűlölte ezért a nőt, ahogy saját magát is.

- Azt kérdeztem, mit… – kezdte újra Jordan.

- A fiamat tanítom vadászni. Erre vezetett az utunk, gondoltam, megnézzük, hogy megy a sora, Mrs. Scott.

Miközben beszélt, hátra nyújtotta a karját, és előretolta a megszeppent öt év körüli fiúcskát.

Most Jordan rándult meg. Reszketni kezdett, a szemét ellepték a könnyek. Gyorsan elfordult, hogy ne kelljen a gyermekre néznie.

- Ki ez a nő, apám? – kérdezte a fiú tökéletes angolsággal.

- Anyád gyilkosának a felesége.

Jordan döbbenten emelte rá a tekintetét. Az ónix szemek jeges hűvöse haragot gerjesztett benne, de aztán lecsillapodott. Jobb, ha a fiú így hiszi.

- Az ő férje ragadta el tőlem az anyádat, és kegyetlenül bánt vele. Mindent, ami egykor az anyád volt, kiölt az asszonyból.

- Ő – mutatott a nőre. – Ő volt az anyám?

- Valaha igen. Most már csak egy, sápadtarcú ellenségeink közül.

A könnyek kicsordultak az asszony szeméből.

- Nem is nézed meg a fiadat, asszony? – kérdezte. – Nézz rá! Nézd meg, mivé neveltem! Bátor és büszke mescalero harcos válik majd belőle.

- Pont, mint az apja – suttogta Jordan keserű büszkeséggel.

- Így van. Nézd meg, ő Tokalah! – förmedt az asszonyra.

Jordan remegve fordította a fejét a gyermek felé. Azonnal felismerte a nemes vonásokat. A magas, kiugró arccsontot, a tüzesen villámló tekintetet. A gyermek álla egy hajszálnyival lágyabb ívű volt, mint az apjáé. A haja, és a bőre egy árnyalattal világosabb. Szemei nem feketék, hanem barnák voltak, és a bogarukban enyhe zöldes fény bujkált, pont olyan, mint az ő szemének a színe.

Jordan ösztönösen felé nyúlt, de a fiú hátrébb húzódott. Megadóan ejtette le a karját, a könnyek világos csíkokat rajzoltak poros arcára.

Tukayoo szenvtelenül figyelte a nő fájdalmát. Maga sem tudta, miért hozta ide a fiút, azért-e, hogy újabb fájdalmat okozzon az asszonynak, vagy azért, hogy feltépje a múlt sebeit.

Ekkor a nő térdre rogyott a gyermek előtt, könyörögve nézett rá, ismét felemelte a karját. A fiú az apjára nézett, aki bólintott, ő pedig vonakodva az asszonyhoz lépett. Jordan zokogva, reszketve ölelte magához, szorosan tartotta, és simogatta a fiúcska hátát. El akarta mondani, mennyire szereti, el akarta halmozni csöppnyi megmaradt szeretetének minden morzsájával, de nem merte. Csak térdelt, és forrón ölelte őt.

Amikor hosszú percek múltán elengedte a megszeppent gyereket, Jordan a férfira nézett:

- Köszönöm. Köszönöm, hogy büszke harcost nevelsz belőle.

A férfi arcára kiült a döbbenet. Sok mindent várt a nőtől, átkozódást, veszekedést, őrült tajtékzást, amiért ellökte magától, de azt, hogy szinte könyörögve mond köszönetet, azért, hogy kínozza; erre egyáltalán nem számított.

- Miss Jordan! Jön a férje – kiabált Pedro, aki épp az egyik lovat hajtotta be a kapun.

- Micsoda? – fordult felé rémülten a nő. – Mikor? Messze van még?

- Az északi úton jönnek – lihegte. – húsz perc, talán fél óra, és itt vannak.

Jordan rettegve fordult vissza az indiánhoz.

- Menekülj! Menj! Vidd a fiadat!

A férfi mellkasára támasztotta a kezét, és tolni kezdte a ló felé, de hirtelen megállt. Mindkettőjükön forró tűz söpört végig. A hirtelen testi kapcsolat, minden emléket felébresztett bennük: a rideg nappalokat, a forró éjszakákat. Tukayoo magához ragadta a lányt, az ajka vészesen közel került az övéhez, de az utolsó pillanatban Jordan elfordult.

- Menjetek, mielőtt hazaér! – suttogta elgyötörten, és Tukayoo számára minden érzelme egyértelművé vált.

Jordan elhúzódott, nem mert a férfira nézni. Az előbb majdnem elgyengült, de tudta, hogy Tukayoo halott szíve képtelen Shadi-n kívül más nőt beengedni. A testi közelség csak neki fájna, és ezt a fájdalmat nem akarta újra átérezni.

Tukayoo szó nélkül megfordult, felemelte a fiát a ló hátára, aztán ő is felült. Visszafordult a nő felé, és Jordan olyasmit pillantott meg a kemény maszk mögött, amire minden együtt töltött percben vágyott. Fájdalmat, könyörgést… szerelmet. Mindez csupán néhány másodpercig tartott, de Jordan megértette, és viszonozta. A férfi arca még egyszer utoljára fájdalmasan megvonaglott, megfordította a lovat, megsarkalta, és a fiával együtt elvágtatott.

Jordan kétségbeesve nézett Juanita-ra, és Pedrora:

- A férjemnek nem szabad tudomást szereznie erről a találkozásról! Soha! Megértettétek?

- Igen, kisasszony! – válaszolták egyszerre.

Tukayoo a domb tetején megállt, és a fák védelméből visszanézett. Látta a meggyötört asszony alakját, és olyasmit érzett, ami megrémítette bátor szívét. Emlékezett az utolsó éjszakájukra, amikor Jordan álmában arra kérte, hogy meneküljön. Most is ezt kérte. Felidézte a pillantását, és tudta, hogy az asszony még mindig szereti. Megtörte az élet, vagy inkább a férje, de az érzelmei, amit őiránta érzett egy cseppet sem változtak. Ebben biztos volt. Jordan az ő biztonságát nézte, amikor azt kérte, hogy ne keresse.

Most megtagadta ezt a kérést, és már tudta, hogy hibát követett el, amikor öt évvel ezelőtt hátat fordított Jordannak. Vissza akarta kapni, és vele együtt az életét is.

- Apám – szólalt meg Tokalah. – rosszul mondtad. Az anyám nem halt meg.

Tüzes, gyermeki tekintetét a férfira emelte.

- Vissza akarom kapni.

Amikor Conrad megérkezett a barátaival, azonnal utasította a feleségét, hogy készíttessen nekik lakomába illő vacsorát, és hozassa fel a legjobb évjáratú bort a pincéből. Jordan mosolyogva tett eleget a kérésnek. Tudta, hogy ma éjjel nem kell kiszolgálnia a férfi igényeit, hajnalig inni fognak.

A vacsora végén kimentette magát, belépett a szobájába, bereteszelte az ajtót, és hosszú idő után először boldogan aludt el.

A vendégek egy hétig maradtak, amikor végre elmentek, Jordan tudta, hogy az elkövetkező éjszaka az utolsó lesz. Vagy így, vagy úgy véget vet ennek a házasságnak.

Felvitt egy üveg bort a hálószobába, és a kis üvegcsét, amit délután kért el Juantia-tól. Kibontotta az italt, és beleöntötte a kis üveg tartalmát.

Conrad berontott a szobába.

- Mrs. Scott! Ma éjjel kielégítesz! – mondta vészjóslóan.

- Ahogy óhajtod. De nem vagy szomjas, nem innál előbb egy pohárral?

A férfi kiragadta az üveget az asszony kezéből, és egy húzásra megitta a felét. Jordan elégedetten mosolygott. Tudta, hogy az egész üveg álomital pillanatokon belül hatni fog, és a férje legalább két napra álomba szenderül tőle. Nem akarta megölni, csak időt akart. Hogy ne találjon rá, miután elmegy.

Conrad két lépést tett a nő felé, megtántorodott, de a szomjúság erősebb volt. Megitta a bor maradékát.

Már nem érte el Jordant. A földre roskadva merült álomba. Az asszony nem tétovázott, sebesen átöltözött, azt az őzbőr nadrágot, és világos inget vette föl, ami az első találkozásukkor volt rajta. Viseltes volt, néhol már az anyag is foszlásnak indult, de nem érdekelte. A fűzővel sem bajlódott, otthagyta az ágyon.

Lerohant az istállóba, Juanita és Pedro már várták.

- Drága kis Jordan! – zokogta az idős asszony. – Mi lesz így velünk? Mihez kezdünk nélküled?

- Ne sírj, Mamácska! Ha a sors úgy akarja, látjuk még egymást. Menjetek Mexikóba, ott nem talál rátok! Pedro, vigyázz Mamácskára!

- Úgy lesz Miss! Maga is vigyázzon magára!

Megölelték egymást, mind felültek a lovakra, és a két szolga délnek, Jordan keletnek indult.

Egy teljes napig lóháton volt, a vize, és az élelme elfogyóban, de tudta, hogy már kellően messze jutott. Leszállt a ló hátáról, a fejéhez lépett, és elbúcsúzott:

- Menj haza, Diablo! – ezzel erőteljesen a ló farára ütött.

Az ijedt állatot, pillanatokon belül elnyelte a nyugati látóhatár. Jordan keletnek fordult – apró, könnyed léptei nem hagytak nyomot a kiszáradt, kérges talajon – és futni kezdett.

Az üres tábor szomorú képet nyújtott. A gyermek nem emlékezett már rá, csak apja, és nagynénje elmondásaiból. Tehya sokszor mesélt neki az anyjáról. Arról, hogy az apja mennyire szerette, és gyűlölte egyszerre. És hogy csak akkor jött rá minderre, amikor elveszítette őt.

Most megálltak itt pihenni, és Tukayoo képtelen volt elindulni. Már egy hete itt voltak, annak ellenére, hogy pont ő tanította a fiát arra, hogy sose időzzön hosszabb ideig egy helyen a falun kívül.

A fiú szomorúan nézte, ahogy az apja késő estig kint ült, és a nyugati látóhatárt kémlelte. Tudta, hogy vár, és reménykedik. Közben pedig gyötrődik, vissza akart menni, de tudta, ha egyedül jelenik meg a ranchon, a kapitány emberei lemészárolják, mielőtt az anyja egyáltalán megtudná, hogy ott van.

Tokalah most látta először az anyját, de azonnal érezte, hogy szereti, ahogy azt is tudta, hogy az apja sem szűnt meg szeretni őt.

Ezen az estén is kint állt, és némán figyelt. Tokalah mellé lépett.

- Még mindig őt várod, igaz? – kérdezte. – Anyámat.

Tukayoo nem válaszolt, de a kezét fia fejére simította.

- Miért nem megyünk vissza érte? – a gyerek hangja elcsuklott, ő is nyugatra nézett.

- Megölnének minket, és őt is – mondta halkan a férfi.

- Nem érdekel. Az anyámat akarom!

- Meghalnál érte? – kérdezte az apja. – Mert ez lesz a vége.

- Ha nem kaphatom vissza, akkor… – elhallgatott.

Tukayoo érezte, hogy Tokalah gyötrődik. Ezt a kérdést nem tehette volna fel neki.

- Holnap hajnalban elindulunk – mondta.

A gyerek felkapta a fejét, szemét ellepték a könnyek.

- Feladod, apám?

- Holnap hajnalban elindulunk, te hazamész. Én pedig hazahozom az édesanyádat.

- Köszönöm – sírta el magát a gyerek.

A férfi felé fordult, és leguggolt:

- Fiam, holnap haza kell menned! Az utat tudod, ne állj meg sehol, és estére hazaérsz! Mondd el a nénédnek, hogy hova mentem! Ha nem térek vissza, ő a fiaként fog vigyázni rád. Én reggel elindulok, és megpróbálom visszakapni az anyádat, de lehet, hogy mindketten odaveszünk. Erősnek kell lenned! Megígéred nekem?

- Igen, apám – mondta büszkén a kisfiú, ám közben a könnyeivel küzdött. – A Nagy Szellem segítsen, és hozd haza őt!

Megölelték egymást, és a férfi végre érezte, hogy újra átjárja a harci szellem, döntött.

Tokalah szorosan ölelte őt apró karjaival, tudta, hogy ez a pillanat valaminek a vége, és valami jó dolognak lehet a kezdete, de túl gyermek volt még, hogy felfogja.

Tukayoo másnap reggel elindult, de előtte még aggódva figyelte, ahogy a fia egy férfi bátorságával felérő, kemény tekintettel elindult.

Aztán nyugatnak fordult, és vágtába kezdett. Nem látta, hogy Tokalah visszafordítja a lovat, és visszamegy a táborba. Tudta, hogy ha az apja visszatér, itt fog megpihenni. Megállt ott, ahol előtte Tukayoo állt, és figyelni kezdte a nyugati látóhatárt.

Egy idő után mozgásra lett figyelmes.

Először nem ismerte fel a közeledő alakot, de azt látta, hogy egyedül van. A lenyugvó nap vöröses fényében botladozva közeledett, a haja ziláltan, csapzottan tapadt nedves ingéhez. Még ilyen távolból is látszott, mennyire kimerült.

A fiú egy pillanatig sem tétovázott. A nő elé rohant.

- Anyám! – kiáltotta könnyek közt, és a nő karjába vetette magát.

- Tokalah! – zokogott Jordan. – Édes, kicsi fiam!

Térdre rogyott, és szorosan ölelte a gyereket.

- Anyám! – sírt a gyerek. – Hol van az apám?

- Tukayoo nincs itt? – döbbent meg Jordan.

- Érted ment vissza – szipogta a fiú. – Hol van?

- Nincs velem, Kicsim. Mikor indult el?

- Ma reggel.

A nő arcára rémület ült ki. Tudta, hogy már nem érheti utol a férfit. Ránézett a fiára, és összeszedte magát. Nem ijesztheti meg a gyereket. Erősnek kell mutatnia magát.

- Megvárjuk – jelentette ki. – Megvárjuk.

Megsimogatta a kicsi arcát, aztán kézen fogta, és a sátorhoz mentek. Jordan körülnézett, és keresett valamit, amiből vacsorát készíthetett a fiának. Egy pillanatra sem engedték el egymást, nem mondták ki, de attól féltek, ha megszakad a kapcsolat, akkor újra elveszítik egymást.

Egy szót sem szóltak, de a végeérhetetlen gyermeki, és anyai simogatások minden szónál többet elmondtak. Jordan folyamatosan cirógatta a fia arcát, és karját, puszit lehelt a fejére, és szorosan ölelte. Tokalah pedig sírva csimpaszkodott az anyjába.

Egy idő után egyszerre fordultak nyugat felé. Semmit sem láttak a sötét éjszakában, de mindketten egyvalakit vártak.

- Visszajön, anyám – suttogta reménykedve Tokalah. – A szellemek megóvják őt.

- Tudom, Kicsim – simogatta a hátát Jordan. – Tudom. – Remélte, hogy ezzel nem kellett hazudnia a fiúnak. – Remélem, hamarosan visszatér.

- Ugye nem igaz, hogy meghalt benned az anyám?

- Sosem halt meg, csak volt, aki ezt szerette volna, de ez már nem számít. Édesapád eljött értem, hogy megmentsen.

- Miért mondta?

- Mit, Kicsim?

- Hogy meghaltál.

- Mert attól félt, hogy ez történt.

- De nem.

- Nem – mosolygott az asszony. – Nem ez történt, és remélem, hogy örül neki.

- Visszament érted. Szeret téged – nézett fel Tokalah az anyja szemébe. – Egyszer, amikor Tehya rólad mesélt, azt mondta, hogy apám nélküled sosem lesz boldog – vonta meg a vállát, amitől még kedvesebbnek tűnt.

Jordan megölelte a gyereket, és újra nyugat felé néztek.

Késő éjjel volt már, amikor bementek a sátorba, és szorosan összebújtak. Tokalah pillanatokon belül békés álomba zuhant anyja szerető karjai közt, de az asszony nem hunyta le a szemét. Gyönyörködött abban a fiúcskában, akivé cseperedett, lágyan simogatta a haját, az arcát, és halkan duruzsolt neki megnyugtató szavakat. Eközben azonban rettegett, hogy most, amikor végre elég bátor volt, és döntött, talán elkésett, és végleg elveszíti a szeretett férfit.

Tukayoo egy nap alatt elért a Casa de Solhoz, szinte halálra hajszolta a lovát. A felkelő nap a domb tetején találta. Lenézett a völgybe, és meglepte a kihalt ranch. Az embereknek már dolgozniuk kellene, de sehol nem volt egy lélek sem.

Óvatosan elindult, tudta, hogy nem számítanak látogatóra, de nem mert kockáztatni.

Végül beléptetett az udvarra, és már látta, hogy a hely teljesen kihalt. Az egyik sarok mögül előlépkedett egy hatalmas fekete csődör:

- Diablo! – sóhajtott megkönnyebbülten. Leszállt, és odalépett mellé. – Hol van a gazdád? Hol van Jordan? – megsimogatta a ló homlokát, aztán a ló nyakához nyomta a homlokát. – Hol van az asszonyom?

Zajt hallott maga mögül, hirtelen megpördült, és meglátta az ellenségét, Conrad Scott kapitányt, aki mindkét asszonyát elvette tőle. A keze ösztönösen a tőrre siklott.

- Mit keresel a földemen, rézbőrű? – förmedt rá a férfi.

- A TE földeden? – kérdezte Tukayoo, és érezte, hogy a harag elönti minden porcikáját. – A TE földeden? Ez itt Jordan Cassidy öröksége! Neked itt semmi keresnivalód!

- Milyen sokat tudsz, rézbőrű! De ha még egyszer így mered nevezni a feleségemet, megöllek.

- A feleséged?  Jordan egy barbár szörnyetegnek tart, gyűlöl téged.

- Honnan tudod? – hirtelen elhallgatott, és a felismerés megcsillant a szemében. – Te voltál! TE! Átkozott rézbőrű kutya! Te raboltad el, te kefélgetted őt! Azt hitted, örömét lelte benned? – fennhéjázóan felnevetett.

Tukayoo-ban forrt a harag, de nem mutatta. Már tudta, hogy miért kellett várnia a bosszúval. Most jött el az ideje.

- Tudod kapitány, hatalmasat tévedsz. – mosolyogni kezdett. – Jordan sosem szeretett téged.

- Ne beszélj így a feleségemről, rézbőrű kutya!

- Emlékszel, arra, amikor visszahoztam neked?

- Hogyne emlékeznék – vigyorgott a férfi. – Úgy próbált elfelejteni, hogy minden éjjel az ágyába csábított.

- És persze gyermeket adott neked.

- Igen… vagyis majdnem. Korán született, és meghalt. De én voltam, aki megadta ezt neki.

- Láttad te azt a gyereket?

- Nem, mondom, hogy halva született.

- Megint tévedsz. Az a fiú időben született. És tudod, miért? Mert akkor fogant, amikor Jordan velem volt. A fiam itt született meg, és Jordan, hogy megvédje tőled, megkérte az egyik szolgálót, hogy hozza el nekem. Megkért, hogy neveljek belőle büszke harcost. Egy büszke mescalero harcost.

Conrad halántékán kidagadtak az erek. Őrjöngve rontott az indiánra, vadul csapkodva próbálta legyűrni a férfit. Előhúzta a kardját, és eszelősen hadakozott. Tukayoo hideg fejjel védekezett, és néhány perc múlva, Conrad a földre került.

Az indián a mellkasára ült.

- Elérkezett a bosszúm ideje sápadtarcú – mondta fenyegetően. Felemelte a tőrt. – Ezt a feleségemért kapod, akit megöltél – végighúzta a pengét a férfi bal arcán.

Conrad visítva üvöltött fel.

- Ezt a meg nem született fiamért – a másik arcát is megsebezte. Keserű öröm járta át, ahogy látta a kapitány félelmét. – Hol van Jordan? – kérdezte hirtelen.

Conrad reszketve, zihálva hallgatott.

- HOL VAN JORDAN?

- Megöltem – vigyorgott fájdalmasan Conrad. – Megöltem, mert nem adta meg, amit kértem tőle – most már nevetett, élvezettel nézte, ahogy az indián arca megvonaglik a fájdalomtól. – Aztán kivittem a testét, és elhajítottam a sivatagban, mint egy koszos rongyot, a keselyűk, és prérikutyák martakélául.

- Ezt… azért kapod – folytatta Tukayoo, és a hangja most csak kegyetlenségről árulkodott. – Mert megerőszakoltad őt. Minden alkalommal, amikor az ágyába másztál. – Végighúzta a tőrt a férfi kulcscsontjának vonalán, bár inkább az ágyékát kurtította volna meg.

- És ezt… - suttogta, és a szemét ellepték a könnyek. – Ezt azért, mert megölted a nőt, aki az életemet jelentette. Jó utat a pokolba sápadtarcú féreg!

Lassan, mintha simogatni akarná, hozzányomta a tőrt a kapitány nyakához, pontosan az artéria fölött. Egyre erősebben nyomta, egészen addig, amíg a bőr fel nem hasadt, és az üvöltő férfi vére be nem terítette Tukayoo arcát, és mellkasát. Az indián zihálva figyelte, hogy ellenfele szeme elhomályosul.

Az utolsó előtti pillanatban megragadta Conrad haját, és a fejbőrét határozott mozdulattal elválasztotta a koponyájától. A férfi halálfélelemmel átitatott visítása betöltötte a teret, de Tukayoo nem hallotta. Saját, fájdalommal teli üvöltése minden más hangot törölt az elméjéből.

- Jordan! – zokogta. – JORDAN!

Nem tudta, meddig ült a holttest mellkasán. Végül egy idő után tompán felállt, körbenézett, a lovához botorkált. Teljes öntudatlanságban felült, és elindult kelet felé.

A ló tudta az utat, egyenesen a régi táborhelyhez vitte a gazdáját.

- Apám! – hallotta meg távolról. – Apám! Nézd, ki van itt!

Kábán felemelte a fejét, és döbbenten figyelte, ahogy a fia nevetve szaladt felé.

De a nagyobb döbbenetet a gyerek mellett futó asszony okozta, először azt hitte, képzelődik. Kábán nézte a tüneményes látomást, képtelen volt felfogni, amit látott, de aztán a nő felé kiáltott:

- Tukayoo!

Tokalah megállt, és hagyta, hogy Jordan az apja elé fusson.

Az indián leugrott a lóról, és lélekszakadva rohant. Amikor elérték egymást, a karjába kapta a lányt, megpörgette, és szorosan ölelte:

- Azt hittem, meghaltál! – zokogta a férfi. – Azt mondta, megölt. Azt mondta… – kétségbeesve simogatta az asszony arcát, csókolta, ahol érte. – Azt mondta az a mocsok…

- Élek szerelmem – sírta Jordan. – Élek, és itt vagyok! – hevesen viszonozta az érintést. Szorosan a férfihoz simult.

- Édes, kicsi Jordan! Drága asszonyom!

- Mondd, hogy nem küldesz el! – nézett rá könyörögve Jordan.

- Soha! Soha többé nem eresztelek el! – suttogta a férfi, végre felfogta, hogy akit a karjában tart, az nem egy tűnő látomás.

Jordan felemelte a fejét, mosolyogni kezdett:

- Mondd ki! Egyszer mondd ki!… Hazudj!

- Gyűlöllek! Gyűlöllek, életem!

Forrón megcsókolta, és örökre magához ölelte a nőt.

Utóhang

Visszaszaladtak Tokalah-hoz, szorosan megölelték egymást, és visszamentek a sátorhoz.

Leültek a kis tűz köré, és felváltva meséltek egymásnak. Jordan elmesélte, mennyit őrlődött, amikor a férje a portyákon volt. Hogy el akart jönni a táborba, figyelmeztetni őket, de rettegett, mert a kapitány sosem hagyta felügyelet nélkül. Végül Pedro volt, aki eljött, és aztán elmondta, hogy elhagyták a falut. Onnantól kezdve a nő élete üressé vált, csak sodródott. Eleinte reménykedett, hogy lesz alkalma, elhagyni Conradot, de nem tudta, merre menjen. Túl gyáva volt, hogy nekivágjon, pedig folyton a fiára, és Tukayoo-ra gondolt. Aztán, amikor egy hete megjelentek, az megadta neki a lökést, és döntött. Csak remélhette, hogy itt megtalálja őket, és amint lehetősége nyílt rá, nem habozott, elindult.

Tukayoo is elmesélte, hogy amióta Pedro odaadta a fiát, annak szentelte az életét, hogy teljesítse Jordan kérését. Szeretettel nevelte a gyermeket, és minden nap mesélt neki az anyjáról, hogy ne felejtse el.

- Mondtam neked, anyám, hogy szeret – mosolygott Tokalah álmosan.

- Miért nem jöttél értem hamarabb? – nézett rá a lány.

- Te kértél meg, hogy ne keresselek – mondta a férfi. – Azt hittem, meggyűlöltél.

- Soha! Soha, szerelmem! – ölelte meg Jordan forrón az indiánt.

- Ez már nem számít. Csak az, hogy együtt vagyunk – suttogta Tukayoo melegen. – Rengeteg bepótolnivalónk van.

- Miénk az örökkévaló – mosolygott rá a lány. – Soha többé nem válunk el.

- Soha, szerelmem – mosolygott Tukayoo. – Szeretlek.

- Most mondtad ki először, tudod?

- Tudom, és sajnálom, hogy eddig vártam vele.

- Semmi baj. Én is szeretlek.

Tokalah közben elaludt mellettük, szorosan az anyjába kapaszkodva.

- Vigyük be! – mondta az asszony.

Tukayoo gyengéden felemelte a fiút, és bemászott a sátorba. Utána visszakúszott, mint egy pajkos kisfiú. Jordan a tűzet bámulta. Eldőlt az asszony mellett, és vágyakozó, éhes pillantását nem vette le róla.

- Miért bámulsz így? – kérdezte mosolyogva Jordan.

- Csak csodállak.

- Nincs mit csodálni rajtam. – suttogta, és zavartan elfordult.

- Hogyne lenne. Amikor egy hete láttalak, halott voltál. Most azt látom, hogy percről percre tér vissza beléd az élet.

- Nektek köszönhetem – simogatta meg a férfi arcát. – Neked, és a fiúnknak.

- Most az egyszer örülök, hogy Tokalah engedetlen volt – sóhajtott mosolyogva a harcos.

- Engedetlen volt? – nézett le Jordan a férfira.

- Igen – mosolygott. – Amikor visszaindultam érted, megkértem, hogy menjen vissza a faluba. De ő itt maradt. És így legalább találkoztatok.

- Istenem – nyelt Jordan. – Én abban reménykedtem, hogy visszatértetek. Azért mertem elindulni. Egy hajszálon múlt.

- Mit tettél volna, ha nem találsz itt minket? – kérdezte aggódva a férfi, félt a választól.

- Azt inkább ne akard tudni. Akkor, azt hiszem, én…

- Jordan, soha ne gondolj ilyesmire! – rémült meg Tukayoo. – Az bűn. Nem dobhatod el az életedet. Nem vethetsz véget neki önkezűleg!

- De számomra ti jelentitek az életet! Csak miattatok vagyok még életben, csak miattatok viseltem el a megaláztatást, amit az a vadember…

Elhallgatott, az arca fájdalmasan megrándult.

- Mi a baj, Egyetlenem? – kérdezte aggódva Tukayoo, és szorosan mellé bújt.

- Utánunk fog jönni – suttogta remegő hangon.

- Nem fog, beteljesítettem a bosszúmat.

- Megölted? – nézett rá a lány meglepve. – Hogyan?

- Tokalah nem mondta, hogy mindenáron visszahoztalak volna?

- De igen. Csak én azt hittem, ha nem találsz ott, akkor visszafordulsz…

- Ahogy odaértem, összetalálkoztam vele. Éreztem, hogy most kell megtennem, nem akartam megölni, csak megalázni, és újra elvenni tőle téged. Látni akartam, hogy szenved, amikor otthagyod, és eljössz velem. De akkor azt mondta, hogy megölt, és a tested kihajította a sivatagba – a hangja elcsuklott. – Meg kellett tennem.

Ahogy Jordan mellett feküdt, most felnézett rá, a tekintete fájdalmat tükrözött.

- Megöltem a férjedet, képes vagy ezek után…

- Köszönöm – suttogta a lány. – Köszönöm, így végre szabadon szerethetlek.

Forrón megcsókolta a férfit, aki lehúzta maga mellé.

- Miért nem kerestél egy új asszonyt, aki Tokalah anyja lehetett volna? – kérdezte, amikor az ajkuk elvált.

- A te apád, miért nem keresett neked új anyát? – mosolygott a férfi.

- Azt hiszem, most már tudom – merült el Jordan az ónix szemekben.

A férfi ekkor lázasan a blúz gombjaihoz nyúlt, de nehezen boldogult vele. Jordan gyengéden eltolta a kezét:

- Erre többé nem lesz szükségem – suttogta, és letépte magáról a viseltes ruhadarabot.

Aztán sietve szabadult meg a nadrágtól is. Közben Tukayoo is ledobta magáról a ruháit.

Ott feküdtek egymás mellett az éjszakában, alakjukat lágy aranyfénybe vonta a tűz fénye. Reszketve feküdtek egymás mellett, és nézték a másikat, a kezük újraismerkedett a másikkal. Halkan ziháltak, és érezték, hogy a szenvedély megint fellángol bennük.

- Szeretlek – suttogta Tukayoo. – És többé nem hazudok neked.

- Én is szeretlek. Csináljunk Tokalah-nak egy testvért!

- Teremtőm, Jordan! – nyögte az indián, és vadul csókolni kezdte.

Próbált uralkodni az ösztönein, de csak a lány buja testét érzékelte. Besiklott a combjai közé, és a kezét becsúsztatta Jordan nőisségébe. A nő hangosan felnyögött.

- Gyere, harcosom! – zihálta, felemelte a lábát, és szorosan a férfi derekára fonta. – Akarom… most!

Tukayoo nyögve foglalta el a helyét. A szemére köd ereszkedett, és úgy szeretkezett az asszonnyal, mintha életében először lenne nővel. Vadul, hevesen, tele elfojtott vággyal. Képtelen volt visszatartani magát, néhány másodperc alatt végzett.

Bűntudatosan emelte fel a fejét:

- Bocsáss meg! – suttogta. – Én…

- Csodálatos volt! – simogatta meg az arcát Jordan.

- Adj pár percet, és boldoggá teszlek, esküszöm.

- Tudom. Annyiszor tehetsz boldoggá, ahányszor csak akarsz.

Az indián lassan mellé gördült, és a tenyerével lefogta a szemét.

- Mi a baj, Édesem?

- Most azt hiszed, olyan vagyok, mint a férjed.

- Soha nem hittem ezt. – ellenkezett a lány. – Te sosem bántottál, tőled mindig örömöt kaptam, gyengédséget…

- Tudod, kik szeretkeznek így, Jordan? Akik csak azt akarják, akiket nem érdekel, hogy mit érez a másik.

- Nem, szerelmem – simult Tukayoo mellkasára. – Azok szeretkeznek így, akik az életüknél jobban szeretik a másikat, és éveket kellett várniuk egymásra.

A férfi ránézett, és a szeme megtelt könnyel.

- Te vagy az egyetlen asszony, akivel együtt voltam. Rajtad kívül csak… – elhallgatott.

- Csak Shadi volt. – fejezte be Jordan. – Ne szégyelld, ő az asszonyod volt. Szeretted, természetes, hogy nem felejted el.

- Jordan… én azóta senkivel sem…

- Én azért imádkozom, hogy minél hamarabb elfelejtsem azt a vadállatot, aki a férjem volt. És tudom, hogy te vagy az, aki ebben segíteni tud nekem – nézett az indiánra. – Lehet, hogy te azóta egy asszonyt sem engedtél az ágyadba, bár én is képes lettem volna távol tartani Conradot, de erősebb volt, és…

- Tudom, hogy a szíved csak az enyém. Az a barbár meggyalázta a testedet, de a lelked tiszta maradt.

- Tisztítsd meg a testemet is! – suttogta vágyakozva a lány.

- Feleségül veszlek – mondta hirtelen a férfi.

- De a törzs…

- Nem érdekel a véleményük. Apám véleménye sem. Elfogadom, ha száműznek, ha te elviseled, hogy kitaszítottként kell élnünk…

- Melletted mindent elviselek – suttogta az asszony.

Tukayoo ismét megcsókolta, újra elfoglalta a helyét, de most már képes volt uralni a testét. Lassan mozgott, közben folyamatosan becézte a nő testét az ajkával, a kezével. Lágyan cirógatta a még mindig telt kebleket, a csípőjét. Halkan nyögve szeretette.

Jordan aléltan vonaglott a férfi teste, a keze alatt. Kiélvezte a gyengéd érintéseket. Amikor érezte, hogy a forróság elönti, ívbe feszítette a hátát, és a testét szorosan az indiánhoz préselte.

- Szeretlek! – zihálta élvezettel.

A tűz elragadta, és bele kellett harapnia a férfi vállába, hogy a sikolya ne ébressze fel a fiút a sátorban. Görcsösen kapaszkodott Tukayoo-ba, aki szintén megfeszült a gyönyör pillanatában. Végül együtt ernyedtek el. Szorosan összesimultak, és egymás karjában aludtak el.

A sátorban eközben az ötéves kisfiú kuporogva ült a fekhelyén, szeméből megállíthatatlanul ömlöttek a boldogság könnyei. Felnézett az égre:

- Köszönöm, Manitu! – tátogta.

Visszafeküdt, és boldog, angyali mosollyal az arcán visszaaludt.

Vége