17. fejezet
Reszketve
csúszott le a ló hátáról. Szerencsétlen állat annyira fáradt volt, hogy a
lovászfiú alig tudta az istállóba vonszolni. Jordan érezte, hogy szerető karok
ölelik védelmezőn, hallotta a kérdéseket, de képtelen volt válaszolni. Kábán hagyta,
hogy bevezessék a házba. Aztán egy erélyes asszonyi hangot hallott, majd
mindenki eltűnt, kivéve Juanitát, aki átölelte a derekát, és felvitte a lányt a
szobájába.
-
Gyere, kincsem! Ülj le! Máris készítek neked egy forró fürdőt, utána sokkal
jobban leszel.
-
Jól vagyok, mamácska! – motyogta alig hallhatóan.
-
Jaj, drágám, hiszen alig élsz.
-
Tényleg jól vagyok. – mondta, és érezte, hogy sírni kezd.
Közben
az asszony eltűnt a fürdőszobában néhány pillanatra, Jordan hallotta, hogy
utasításokat ad az egyik szolgálónak, és már vissza is tért, és segített a
lánynak levetkőzni.
Mire
előkészült, a kádat megtöltötték vízzel. Lassan beleereszkedett, és azonnal
érezte a megkönnyebbülést.
-
Jaj, mamácska! – sóhajtotta. – Ez csodálatos!
Elnyúlt
a kádban, lehunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta. Maga előtt látta Tukayoo
arcát, ahogy szeretettel mosolygott rá. Újra eleredtek a könnyei.
-
Mi a baj, kincsem? – kérdezte ijedten Juanita. – Fáj valamid? Bántottak?
-
Nem, dehogy! Senki sem bántott. – nézett az asszonyra elgyötörten.
-
Elmondod, mi történt veled? Erőszakoskodtak veled?
-
Nem. Mamácska, tudod ki rabolt el? Tukayoo, az az indián, aki egy éve
megmentett.
-
Istenem! Ezek szerint már akkor kiszemelt magának. – rémült meg a nő.
-
Jaj, dehogy is! Azért tette, mert… Conrad megölte a feleségét. Úgy akart
bosszút állni, hogy megöl…
-
Krisztusom, kicsikém!
-
De, amikor felismert, rögtön… meggondolta magát. Tudod, amikor megmentett,
esküt tett arra, hogy sosem bánt, és ezt be is tartotta.
-
Úgy érted, kicsim, hogy nem bántott? Egyszer sem?
-
Nem, mamácska, sőt, igazából nagyon figyelmes volt velem. Kedves, és törődő, és
gyengéd, és… – elhallgatott, és zavartan félrenézett.
-
Oh, Istenkém! – suttogta az asszony.
Jordan
ránézett, és a látta az asszony szemében, hogy tudja, mit érez.
-
Beleszerettél, kicsikém?
-
Jaj, mamácska! Ha ismernéd, ha láttad volna a szemeit, ha tudnád, milyen
gyengéd, és figyelmes… és… és
-
Jordan, ezt el kell felejtened! Férjed van.
-
Istenem! – nyögött fel könnyes szemmel. – Tényleg, hol van Conrad?
-
A városban. Miguel már elment érte.
-
Jaj, ne! Mamácska, most mihez kezdjek?
-
Nem tudom, kicsim. Csak azt, hogy el kell felejtened azt az indiánt.
-
Nem tudom.
-
Ugyan! Az idő segít majd.
-
Nekem nem. Mamácska, bajban vagyok. – suttogta, és megsimogatta a hasát. – A
gyermekét várom.
Az
asszony halkan felsikkantott:
-
Megerőszakolt? – kérdezte elborzadva.
-
Nem, egyszer sem. – nézett könnyes
szemmel Juanitára. – Én is beleegyeztem, akartam, és boldoggá tett. És most
visszadobott ennek a… a vadállatnak.
-
Nem beszélhetsz így a férjedről!
-
De hát te is tudod, milyen volt. Még mindig annyira… vad?
-
Jaj, kicsim!
-
Nem tudhatja meg! Megölné a kicsit, és engem is. Aztán megkeresné Tukayoo-t. De
hogyan tarthatnám titokban?
-
Csak egy megoldást tudok. Együtt kell lenned vele. Sokszor, minden éjjel. El
kell hitetned vele, hogy a gyerek az övé.
-
Arra képtelen vagyok – suttogta elgyötörten.
-
Pedig ezt kell tenned, és hazudnod kell. El kell hitetned vele, hogy a gyerek
az övé. – ismételte az asszony nyomatékosan. – Ezt kell tenned, ha élni akarsz,
és azt akarod, hogy ő is túlélje. – intett a fejével Jordan hasa felé.
-
Ne beszélj így róla, kérlek! – nézett rá a lány rosszallón.
-
Jordan, tudom, hogy nincs jogom így beszélni veled, hisz csak egy cseléd vagyok,
de nem viselkedhetsz úgy, mint egy gyerek! Felnőtt asszony vagy, aki várandós
egy indián fattyával. Mégis mit vársz? Az emberek így is a szájukra fognak
venni. Az egyetlen esélyed, hogy csillapítsd a szóbeszédet, ha eléred, hogy a
kapitány ne kergessen el. És ezt csak úgy tudod megoldani, ha engedelmes
asszony leszel. Hazudnod kell neki!
-
Mamácska, segítened kell! Egyedül nem fog menni – kérte kétségbeesve.
-
Persze, hogy segítek, kicsikém, hisz ezért vagyok.
Jordan
sírni kezdett, és átölelte az asszonyt.
-
Gyere! Pihenj le! Az segít.
-
De, ha megérkezik…
-
Majd beszélek vele.
-
Köszönöm – motyogta a lány.
Juanita
segített neki megtörölközni, ráadta a hálóingét, és betakarta, amikor eldőlt az
ágyon. Utána behúzta a sötétítőket, és csendesen kiment a szobából.
Jordan
dobálta magát, teljesen elszokott a hálóruhától, és a puha ágytól, forrón
égetőnek érezte. Visszavágyott a tipibe, ahol a hamvadó tűz fénye barátságos
homályba burkolt mindent. Szorosan átölelte a mellkasát, és sírni kezdett.
Tukayoo után vágyott, ölelő karjára, testének melegére, férfias illatára, a
gyengédségére.
-
Szeretlek – suttogta halkan.
A
kimerültség erőt vett rajta, és hamarosan elaludt.
Conrad
úgy robbant be a házba, mintha az élete múlna rajta:
-
Hol van? – üvöltötte.
-
Alszik, uram – mondta halkan Juanita. – Kimerült, nagyon megviselték a
történtek.
-
Felmegyek a szobájába. – dörrent a szakácsnőre.
-
Uram, kérem, hagyja pihenni!
-
Hallgass! – förmedt rá, és már rohant is fel a lépcsőn.
Nagy
robajjal lökte be az ajtót, Jordan rémülten ugrott fel, és zavarodottan nézett
körbe.
-
Hát itt vagy! – nyögte, és a hangjában furcsa megkönnyebbülés hallatszott. –
Drága Jordan! Hát élsz!
Térdre
rogyott az ágy mellett, és megragadta a lány kezét. Hevesen csókolgatni kezdte.
Jordan
először döbbenten, aztán egyre növekvő félelemmel próbált elhúzódni. Erre nem
készült fel, a férfi máris letámadja?
Ám
ekkor meglepő dolog történt, Conrad megállt:
-
Bocsáss meg! Én csak, annyira boldog vagyok, hogy épségben vagy.
Leült
mellé az ágyra, és nézte a reszkető lányt.
-
Megerőszakoltak, igaz? – kérdezte.
Jordan
agya azonnal kattogni kezdett, hazudj,
hallotta Juanita szavait.
Lassan
bólintott.
-
Szinte minden éjjel. – a könnyek ellepték a szemét. Utált hazudni, de most
muszáj volt. – Gyűlöltem minden pillanatot – suttogta. – Meg akartam halni,
mert tudtam, hogy mit akar velem az a vadember, és féltem úgy visszajönni. Nem
akartam szégyent hozni rád, Conrad! – zokogta. – Könyörögtem neki, hogy inkább
öljön meg, de ne tegye ezt velem, de ő csak nevetett rajtam. Azt mondta, így
áll bosszút.
-
Jaj, Kedvesem! Min kellett keresztülmenned. Annyira sajnálom, de esküszöm, ezt
nem ússza meg. Megölöm őt.
-
Édesem, ne! – nyögte a lány ijedten. – Nem tudod, mennyire vad, és kegyetlen. Ő
ölne meg téged, és azt nem viselném el.
Conrad
magához húzta a lányt, és meglepően gyengéden megcsókolta.
-
Ne félts engem! Tudom, hogy kell elbánni ezekkel a mocskokkal. De tennem kell
valamit. Visszaadom a tisztességedet.
-
Akkor nem kergetsz el? – kérdezte Jordan, és igyekezett reménykedően nézni.
-
Hogy gondolhattál ilyet? – nézett le rá a férfi döbbenten. – A feleségem vagy,
nem mondanék le rólad senki kedvéért.
-
Köszönöm – suttogta a lány.
Közel
húzódott a férfihoz, meg kell tennie, gondolta, erőt kell vennie magán, le kell
gyűrnie a viszolygását.
-
Feledtesd el velem a borzalmakat! – suttogta a férfi fülébe, és hagyta, hogy
Conrad az ágyra fektesse, és teljesítse a férj kötelességét.
Hetekig
kábulatban élt, nem vett tudomást semmiről, csak sodródott, és hagyta, hogy
megtörténjenek a dolgok.
Egy
reggel felébredt, szeme könnyben úszott, mint mindig. Tukayoo ezen az éjjelen
is meglátogatta álmában. Miután Conrad a magáévá tette, és visszavonult a másik
lakosztályba, Jordan az indiánra gondolva aludt el. Csak így volt képes
elviselni az éjszakákat. Bár a szex már nem volt gyötrelmes a számára, de
továbbra sem tudta élvezni.
Lassan
felkelt, a tükörbe nézett, és meglátta, hogy a hasa alja megduzzadt. Eljött az
ideje, hogy közölje a férjével a hírt.
Conrad
büszke férfiként azonnal elhitte, és szinte azonnal eldicsekedett az
embereinek, hogy apa lesz. Peckesen sétált, és mindenkivel meglepően kedvesen
bánt.
Ettől
kezdve Jordan kezdett megbékélni, úgy érezte, ez talán segíthet, hogy újra
képes legyen élni. Talán a gyermek megváltoztatja Conradot, gondolta
reménykedve. Talán eljött az ideje, hogy elengedje Tukayoo-t – ő már biztosan
elfelejtette – és a jövő felé kell néznie. Lassan képes volt újra mosolyogni.
Egy
késő őszi napon lesétált az előcsarnokba, és a terasz felől hangokat hallott.
-
Chankoowashtay! – köszöntötte Conrad az érkezőt. – Mi járatban nálunk?
-
Kapitány! A törzsem főnöke küldött, hogy megkérdezze, mikor fizeted ki a
megbeszélt árat?
-
Ugyan, ugyan! Hisz nem teljesítettétek a rátok bízott feladatot. Az apacs
túlélte, és még hazudtál is. Azt mondtad, a feleségem meghalt.
-
Így is volt kapitány. Én lőttem le az apacsot. Láttam, ahogy meghalt, ott
álltak ölelkezve a feleségével. Sajnos a nyílvessző őt is megölte. Már akkor is
mondtam uram, hogy sajnálom, de túlságosan összebújtak, nem tudtam megmenteni a
feleségét. De maga amúgy is azt mondta, hogy nem bánja, hisz a birtok…
-
Hallgass! A feleségem él, és visszatért.
-
Az lehetetlen, láttam. Ott feküdt az apacs alatt, összeölelkezve feküdtek a
felesége csupa vér volt…
Jordan
ekkor rontott ki a teraszra.
-
Te? Te küldted a kiowákat a falura? Miattad támadtak asszonyokra, és
gyerekekre? Átkozott! Légy átkozott, Conrad Scott! Gyűlöllek!
Conrad
éktelen haragra gerjedt, dühében, amiért elárulta, leszúrta az indiánt, és
berángatta Jordant a házba.
-
Ezt akartad? – üvöltött az asszonyra. – Most meg kellett ölnöm a nyomkövetőmet,
hogy amiért ilyen ostoba volt.
-
Gyilkos vagy! – visította Jordan.
A
férfi odalépett hozzá, és visszatérte óta először elcsattant a pofon. Conrad
megragadta a karját, és a lépcső felé rángatta.
-
Talán mégsem volt olyan rossz neked a vademberek közt? – kérdezte fenyegetően,
miközben felfelé vonszolta az emeletre. – Talán még élvezted is, amikor az az
állat megkefélt.
Jordan
megbotlott, és elesett, de a férfi nem állt meg, vonszolta magával a hálószoba
felé.
-
Mondd el az igazat! Élvezted, amikor megkefélt? – belökte, és az ágyra dobta
Jordant. – Élvezted?
Letépte
róla a ruhát, ránehezedett, és a szemébe nézett. Jordan rettegve nézett vissza
rá.
-
Uramisten! – suttogta a férfi elborzadva. – Az ő fattyát hordod.
-
Nem! – sikoltott Jordan. Végre megtalálta a hangját.
-
Azt hitted, nem jövök rá?
-
Conrad, kérlek! Nem az övé a gyerek – a lány hangja remegett.
-
Hamarosan kiderül – mondta a férfi, és fenyegetően vigyorgott. – Amint
megszületik, minden kiderül. Ha fekete hajú lesz, akkor az ő fattya. Akkor
eljön az ítélet ideje, Mrs. Scott.
Felállt,
és visszanézett az ágyra.
-
Undorodom tőled, szajha! – kiment a szobából.
Jordan
remegve feküdt az ágyon, amikor Juanita beszaladt. Hallotta a kiabálást, és
látta a halott indiánt az udvaron.
-
Mi történt? – kérdezte. – A kapitány azt mondta, hogy az a vadember odalent,
megtámadott téged, és meg kellett ölnie. Kicsim, mi történt?
-
Mamácska, rájött – zokogott fel a lány, és mindent elmesélt.
Az
asszony rémülten hallgatta végig.
-
Ki kell találnunk valamit, Mamácska! Nem hagyom, hogy bántsa a fiamat!
-
Jaj, bár tudnám, mit tegyünk! – nyögte a szakácsnő. – Talán Pedronak van
ötlete.
Lementek
a konyhába, és szerencsére az asszony férje pont ott volt. Őt is beavatták, és
reménykedve néztek rá.
-
Miss Jordan, biztos benne, hogy a gyermek nem a kapitányé?
-
Teljesen, már várandós voltam, amikor hazatértem.
-
Értem. Akkor tényleg csak egy dolgot tehetünk. A baba a várthoz képest előbb
fog megszületni. El kell hitetnünk a kapitánnyal, hogy meghalt a szülés közben,
és el kell vinnünk innen. Él egy unokahúgom Mexikóban, ő és a férje évek óta
szeretnének gyermeket, de az Jóisten nem ad nekik. Talán elvihetném hozzájuk,
ott jó dolga lenne, szeretnék őt.
-
Nem! Bocsáss meg Pedro, de nem adom idegeneknek a gyermekemet.
-
Akkor mindketten meghalnak.
-
Akkor meghalunk – suttogta könnyes szemmel, és megsimogatta a hasát. – Ne
haragudj, Egyetlenem! Esélyt sem adhatok neked.
Juanita
mellé lépett, és magához ölelte.
-
Kitalálunk valamit.
-
Mikorra várható a szülés? – kérdezte hirtelen Pedro.
-
Májusra.
-
Addigra az apacsok visszatérnek a nyári táborba. Megkeresem Tukayoo-t, elviszem
neki a gyermeket. Így jó lesz?
-
Megtennéd? Vállalnád a veszélyt, hogy megölnek? Ezt nem kérhetem. – suttogta
Jordan.
A
férfi azonban már nem figyelt rá, hanem a részleteket tervezte.
-
Valahogy el kell csalnunk a férjét, hogy ne legyen itt a szülésnél, eljátsszuk,
hogy a baba meghalt, látszólag eltemetem, és közben elviszem neki.
Juanita
is bekapcsolódott a tervezésbe, és Jordan értetlenül kapkodta a fejét. Mire
aznap este Conrad dúvadként hazatért, már mindent megbeszéltek. Jordannak csak
annyi volt a feladata, hogy lenyugtassa a férjét, és meggyőzze arról, hogy
téved. Továbbra is odaadó feleségként kellett viselkednie, de ez egyre
nehezebben ment a lánynak, mert a férfi újra úgy viselkedett, mint az esküvő
után. A pokol visszatért Jordan életébe, vagy inkább Jordan tért vissza a
pokolba.
Nehezen
tudta eljátszani a szerető feleséget. Minden éjjel imádkozott, hogy Tukayoo
eljöjjön végre, és teljesítse a bosszúját, mielőtt a baba világra jön. Úgy
érezte, ez az egyetlen esélye. Pedro és Juanita terve annyi buktatót rejtett
magában, hogy képtelen volt bízni a sikerben. Ha Conradot nem tudják
eltávolítani, abban a pillanatban megöli őket, ahogy megszüli a kicsit. Ha ezt
sikerül is elkerülniük, akkor is veszélyben van a fia. Pedro lóháton tervezte,
hogy elviszi, már ez magában veszélyes, meghalhatnak útközben, rájuk
támadhatnak. Mi van, ha a férfi nem talál rá a falura. Jordan elmondta ugyan,
hogy merre van, de nem tudhatta, hogy Pedro megtalálja, ha mégis, még mindig
megölhetik. És mi van, ha Tukayoo-nak nem kell a gyermek?
Rengeteget
sírt, amikor senki sem látta, bár kifelé mutatta az erős, engedelmes feleséget.
De
a Jóisten, és a sors úgy döntött, hogy kegyes lesz hozzá. Amikor elérkezett a
szülés, a kapitány épp úton volt Fort Stockton felé.
Aznap
reggel kapott híreket, hogy nyugaton a sziúk egyre többet mozgolódnak, és
szükség van minden emberre.
Egy
órával a távozása után kezdődtek a fájdalmak. Jordan szólt Juanitának, aki
segített neki. Nem engedték, hogy orvost hívjanak. Kettesben voltak az asszony
hálószobájában, és Jordan rettegve feküdt az ágyon.
-
Mi lesz, ha visszajön?
-
Nem fog, kincsem. Tudod, hogy neki minden fontosabb a családjánál.
A
lány csak bólintani tudott, mert a rátörő fájdalom legyűrte. Késő éjszakába
nyúlóan vajúdott, mire végül megszületett a baba. Kifáradva könnyek közt
hanyatlott az ágyra.
-
Oh, kicsikém! – suttogta ámulattal telve Juanita. – Gyönyörű kisfiú. Itt van,
nézd!
Jordan
azonban elfordult a gyerektől.
-
Hívd Pedrot! – mondta alig hallhatóan.
-
Nem akarod megnézni? – kérdezte döbbenten az asszony. – Nem akarod megölelni?
Jordan
a fejét rázta.
Pedro
belépett a szobába, amikor hallotta, hogy Jordan elcsitul.
-
Megvan? – kérdezte feszülten.
-
Igen – nézett felé a felesége. – Olyan gyönyörű!
-
Elkészítettem a sírt. Minden készen áll.
-
Akkor vidd! – nyögte Jordan.
-
Kisasszony! El kellene búcsúznia tőle!
-
Nem.
-
Miss Jordan! Egész életében bánni fogja, ha nem teszi meg. Ne fossza meg a fiát
attól, hogy egyszer érezze az anyja ölelését, a szeretetét.
A
lány visszafordult, és zokogva nyúlt a kis csomagért. Remegve ölelte magához a
kicsit.
-
Édesem – suttogta. – Milyen világra születtél? Remélem, boldog leszel. Annyira
szeretlek… örökké szeretni foglak.
Megcsókolta
a fiúcska homlokát, és visszaadta Pedronak.
-
Vidd, mielőtt meggondolom magam – suttogta. – Ne feledkezz meg a levélről!
-
Itt van nálam, kisasszony. Megtalálom, ígérem. – mondta, és kifordult a
szobából.
Jordan
görcsösen felzokogott.
-
Mamácska! Segíts! A fiam!
Az
asszony mellé kuporodott, és ringatni kezdte a zokogó asszonyt.
Pedro
rémülten vágtatott. Nem tudta kik követik, de azt igen, hogy gyorsabbak nála.
Rettegett, hogy mexikói haramiák törnek rá, vagy talán Scott kapitány sejtett
meg valamit, és ő küldte utána az embereit.
De
a lelke mélyén tudta, hogy egyik sem, az üldözők lovai nem voltak megpatkolva,
tompán ütődtek a szikár talajhoz; apacsok. Csak remélhette, hogy arra a táborra
lelt, amit keresett. Ha nem, akkor teljesen mindegy. A gyermek is meghal, és ő
is.
Nem
menekült tovább, megállt, és bevárta a lovasokat.
Az
öt harcos azonnal körbevette, és neki szegezték az íjaikat. Pedro remegve nézte
a vad, zord tekintetű férfiakat. Végighordozta rajtuk a tekintetét, alig voltak
idősebbek, mint a gyermekek, de kemény arcuk elszántságról árulkodott.
-
Beszél itt valaki angolul? – kérdezte reszketeg hangon.
-
Miért akarsz beszélgetni? – kérdezte az egyik. Láthatóan ő volt a harcosok
vezére. Nemes tartású, büszke, fiatal férfi.
-
Keresek valakit, talán segíthettek megtalálni.
A
harcos fanyarul felnevetett.
-
Mi? A barbár apacsok? Akik megkínozzák, és megölik a foglyaikat? Bátor vagy,
hogy ezt feltételezed rólunk.
Pedro
úgy tett, mintha nem hallotta volna az indián fenyegető megjegyzését.
-
A neve Tukayoo. A táboruk ezen a környéken van, legalábbis remélem.
A
fiatal indán felegyenesedett a lovon.
-
Honnan veszed, hogy erre van?
-
Aki küldött, részletesen elmondta, hogy tavaly nyáron itt verték fel a nyári
tábort, és azt is közölte, hogy az életemmel fizetek, ha akár csak egy fehérnek
is beszélek róla. – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy az egyik lovas
feljebb emeli az íját. – Nos, hallottatok már erről a harcosról?
-
Attól függ ki küldött – tért ki a válasz elől az indián. – Nem árulom el a
testvéremet egy sápadtarcúnak.
-
Aki küldött, az… az úrnőm. Miss Jordan Cassidy.
Az
indián most megrándult. Több mint nyolc telihold múlt el azóta, hogy visszaadta
a nőt. Azóta semmit sem hallott róla. Maga sem tudta, miért hagyott fel a
bosszúval, de most minden emlék előtört benne. Új harag gerjedt a lelkében.
Miért kísérti még mindig a nő? Használta, megalázta, és visszalökte a katona
férjének. Azt mondta neki búcsúzóul, hogy gyűlöli. Hallotta dühös, megbántott
hangját, amikor ellovagolt. Most miért küldte ezt az embert?
-
Én vagyok Tukayoo – mondta kimérten.
Végignézett
az idős férfin. A nyakában, a mellkasára fektetve egy csomag nyugodott, ami
meglepő volt. Miért nem a nyereghez kötötte? gondolta az indián.
Pedro
felsóhajtott.
-
Leszállok. – mondta. – Hoztam neked egy üzenetet, és még valamit. Miss Jordan a
lelkemre kötötte, hogy adjam át. De előbb kérdeznem kell valamit. Tudnom kell,
hogy tényleg te vagy az.
-
Az úrnőd a lelkedre kötötte, hogy megkérdezd – mondta Tukayoo, és most már
kíváncsi volt. Mit küldhet neki Jordan?
-
Az úrnőm azt mondta, mondott neked valamit, mielőtt otthagytad őt. Mi volt az?
Tukayoo
ismét megrándult, de elismételte a szavakat:
-
„Most fosztalak meg attól, ami a legnagyobb kincsed az életben.” – mondta ki a
kegyetlen szavakat, melyek azóta is égették a lelkét.
Pedro
bólintott, és leszállt a lóról, a többi indián azonnal megmozdult. Tukayoo
feléjük intett, és követte a férfit. A deresedő hajú ember elé lépett.
-
Halljam az üzenetet! – mondta kimérten. Próbálta elrejteni valódi érzéseit. Ez
az öreg nem tudhatja meg, hogy a lelkében valami megmozdult.
Pedro
elővette a levelet, és felé nyújtotta.
A
férfi biccentett, elvette, kibontotta a papírost, és olvasni kezdett.
Tukayoo,
Amikor visszaadtál a férjemnek,
gyűlöltelek. Meg akartalak sebezni, pont úgy, ahogy te is megsebeztél engem.
Amit mondtam, azt halálosan komolyan gondoltam… Akkor. El akartam venni tőled a
legdrágábbat. Aztán amint eltűntél, rájöttem, hogy olyanná váltam, mint az,
akihez nem akartam visszajönni.
Bocsáss
meg, hogy ennyire kegyetlen voltam!
Tudtodon
kívül adtál nekem valamit, ettől akartalak megfosztani, de rájöttem, hogy a
kegyetlenségem az életébe kerülhet.
Visszaadom
az ajándékodat, visszaadom a gyermekünket.
Tégy
belátásod szerint! Nevelj belőle büszke, bátor harcost, amilyen Te is vagy.
Vagy ha úgy érzed, hogy már annyira gyűlölsz, öld meg a fehér szajha fattyát.
Nyugodj
meg! Többé nem hallasz rólam, tudom, hogy nem kellek már Neked, de tudd, a fiad
adott erőt, hogy elviseljem a szörnyeteget, akinek visszadobtál! Remélem,
megérted, meg kellett próbálnom, hogy megmentsem, mert ő belőled egy rész.
Szerettelek,
még most is szeretlek, ahogy a fiadat is.
Jordan
Tukayoo
dermedten állt néhány másodpercig, próbálta felfogni, amit olvasott.
Zavarodottan pillantott a csomag felé, most már egyértelműen látta a takarón át
kirajzolódó csecsemő alakját, a keze remegni kezdett. Jordan szült neki egy
fiút.
-
Ő az? – kérdezte szárazon.
Pedro
leemelte a mellkasából a csomagot, és átnyújtotta az indiánnak. A harcos
ránézett az alvó fiúcskára, és azonnal felfedezte az indián vonásokat.
-
Milyen kegyetlen az úrnőd – suttogta. – Csak azért adja nekem ezt a gyereket,
hogy ne neki kelljen vállalnia a felelősséget. Nem akart a gyilkosává válni, és
így könnyen megszabadult tőle.
-
Tévedsz! – mondta haragosan Pedro, ő maga is meglepődött, hogy mennyire bátran
száll szembe az indián megvetésével. – Az úrnőm azóta gyötrődik, hogy visszatért.
Az első perctől kezdve tudta, hogy a te
fiadat hordja, és rettegett, hogy a kapitány mikor jön rá. Hazudott
mindenkinek, a férjének, a világnak. Számára a fia meghalt ma éjjel, amikor
megszületett. Elengedte, hogy lehetőséget adjon neki az életre, és csak
remélheti, hogy te nem mészárolod le.
-
A levél nem a megbánásáról árulkodik. – vetette oda a szavakat az öregnek.
-
A levelet a vajúdása közben írta, nem merte előbb, nehogy a kapitány
megtalálja. Nem volt magánál, de senkit nem engedett magához, csak a
feleségemet. Még az orvost sem, nehogy rájöjjenek, mi az igazság. Egy
jelöletlen halmot emelt a sírkertben, hogy ne árulja el a titkát. Rám bízta a
kicsit, hogy keresselek meg, és adjam oda neked.
Tukayoo
megremegett a hallottaktól. Most értette meg.
-
Miért nem jött el ő maga?
-
Mert nem tudott jönni. A szülés legyengítette, de főként azért, hogy ne zúdítsa
rátok a kapitány bosszúját. Azt kérte még, hogy mondjam meg, ne keresd őt
többé! Nem akar látni.
Tukayoo
a mellkasára emelte a csomagot, és észrevétlenül, szeretettel megszorította.
Nézte a gyermek arcát, és felismerte benne Jordan vonásait. Elszorult a torka,
a mellkasában fojtogató nyomást érzett.
Pedro
aggódva figyelte az indiánt, de az a gyengédség, ahogy a kicsihez nyúlt,
ellágyuló tekintete, ahogy végignézett a gyermeken, megnyugtatta az öreget.
-
Értem. Menj vissza békével! – mondta egy idő után a harcos.
Megfordult,
és szó nélkül felült a lovára.
-
Mit teszel a gyermekkel? – kérdezte Pedro, de nem kapott választ.
Az
indián megfordult, és elvágtatott. Harcosai még egyszer végignéztek az öreg
férfin, aztán követték vezérüket.
Gyorsan
hazaért, nem nézett hátra, nem nézett a mellkasán függő csomagra, csak hajtotta
a lovat. Remélte, a sebesség elmossa a fájdalmat, ami megszületett benne, ahogy
meglátta a fiát. Remélte a száguldás elsöpri az asszony arcát, aki először félt
tőle, aztán egy röpke időre odaadó, szerető asszonyává vált, és akit
kegyetlenül ellökött, hiába könyörgött neki, hogy ne tegye. Már tudta, hogy egy
szív többször is megszakadhat. A sajátját másodszor ő maga zúzta porrá.
Amikor
megérkezett, szinte futtában ugrott le a lóról. Futva sietett a tábortűzhöz,
ahol az asszonyok már várták őket. Nara épp nemrég született lányát etette, a
többiek pedig mosolyogva figyelték őt.
Tukayoo
megállt a kör szélénél. Minden tagja feszült volt, keményen küzdött, hogy az
arca ne árulja el, de tudta, hogy ezt a csatát ma elveszíti.
Nézte
a boldog anyát, ahogy magához szorítja a kisdedet, és a testéből táplálja.
Figyelte a köztük lévő megbonthatatlan kapcsot, a feltétlen szeretet kapcsát.
Jordan
erről mondott le, hogy megmentse a gyermeket, kitépte a saját szívét, hogy a
fia élhessen. Eszébe jutott, amikor a lány a folyóparton játszadozott a
gyerekekkel, látszott mennyire szereti őket. És amikor a kiowák megtámadták a
törzset, anyatigrisként óvta őket. Elképzelte, mekkora fájdalom lehetett neki,
amikor odaadta a fiút, hogy elhozzák tőle. Tukayoo reszketni kezdett.
Tehya
észrevette őt, és meglátta a mellkasán nyugvó csomagot, amit a bátyja olyan
gyengéden tartott. A lány döbbenten lépett hozzá megnézni, mi van benne.
A
férfi azonban szorosan tartotta, nem engedte, hogy a húga elvegye. Narát nézte,
a szeme ragyogott, amikor elcsukló hangon feltette a kérdést:
-
Nara, képes vagy még egy gyermeket táplálni?
Minden
szem rászegeződött.
-
Képes lennél táplálni a… fiamat? – a könnyei utat találtak.
Tehya
megérintette a csomagot, ő pedig hagyta, hogy elvegye tőle. Elhagyta az ereje,
a harcos ma éjjel kint maradt a sivatagban, Tukayoo pedig megtántorodott. Hok’ee
mellé ugrott, és megpróbált támaszt nyújtani neki, de sikertelenül.
Félrelökte
a segítő kezet, megfordult, és a sátrába ment. A többiek csendesen figyelték,
senki nem állt az útjába. A harcosai szemében a tisztelet, és megértés
keveredett. Soha senki nem kételkedett a férfi erejében, és bátorságában. Most
sem, mind tudták, mit érzett Jordan iránt, tisztelték az erejét, hogy ellenáll
a kísértésnek, és nem megy vissza az asszonyért.
Tukayoo
sátrának bejárata bezárult, de a csönd továbbra sem tört meg. Tehya döbbenten
nézte a kezében alvó csecsemőt, aki megszólalásig hasonlított Jordanra, és a
bátyjára.
A
következő pillanatban a sátor belsejéből fájdalmas üvöltést hallottak, a férfi
összerogyott, és elvesztette az eszméletét.
18.
fejezet
Öt
hosszú év telt el. Öt év pokol Jordan
számára. Már régen beletörődött, hogy életének rövidke, hamis boldogságban
eltöltött időszaka örökre a múlt homályába süllyedt. Semmit sem remélt. Soha
semmilyen jelzést, vagy utalást nem kapott, hogy a gyermekét életben hagyták.
A
napjai keserű egyhangúságban teltek. Délelőtt a ház körül, vagy az istállóban
sürgölődött, délutánonként, mikor a forró hőség csillapodott, kiment sétálni, a
családi sírok közé. Minden nap a jelöletlen, apró földkupacnál végezte, ahol a férje
tudomása szerint, halott, névtelen gyermekük nyugodott. Elmondott egy imát
érte, aztán azért, hogy az éjszakája nyugalomban teljen. Csapongó férje szinte
minden éjjel a városban dorbézolt, és utcalányokkal múlatta az időt. Azon a
kevés estén, amit otthon töltött, részegre itta magát, és miközben érzéketlenül
magáévá tette az asszonyt, folyton szidalmazta, hogy mennyire nem képes
boldoggá tenni őt, ezért jár más asszonyok után. A bordélyházak legutolsó
bárcás ribanca több örömet nyújt neki, mint a felesége. A férfi gyűlölte őt
azért, mert az első terhessége után többé nem esett teherbe, és nem volt képes
örököst adni neki.
De
Jordan nem foglalkozott ezzel, csak hagyta, hogy a férfi kiélje mocskos
vágyait. Szerencsére minden éjszakával egyre kevesebb időt töltött vele.
Ilyenkor pedig azokra az időkre emlékezett, amikor boldog volt. Az évek
elfeledtették vele Tukayoo kegyetlen szavait, csak az együtt töltött boldog
percek maradtak meg benne. És a fia emléke.
Nem
tudhatta biztosan, hogy a kegyetlen apacsok megkímélték-e a kicsi életét, de
anyai szíve érezte, hogy a gyermek él, és biztonságban van.
Az
idő múlásával beletompult a fájdalomba.
Conrad az utóbbi éveket azzal töltötte, hogy
az indiánokat irtotta. Felkutatott, és lemészárolt minden útjába eső apacs
falut. Akikre nem talált rá, azoknak menekülniük kellett. Egyszer, amikor a
férje vadászportyán volt, ki akart lovagolni Tukayoo régi táborához, de Pedro
nem engedte. Azt mondta, az életével játszik. Elment Jordan helyett, és amikor
visszatért, megnyugtatta az asszonyt: a tábort elhagyták, nincsenek
hátrahagyott holttestek, tehát élnek. Csak elmentek.
Ez
a hír adott erőt a nőnek, hogy folytassa, és ne adja föl. Sosem halt meg benne
a remény, hogy egy napon újra találkozhat a fiával, és a férfival, akit még
mindig halott szívében őrzött.
Ezen
a reggelen is felkelt, nadrágot és inget húzott, mert a napját, mint mindig, az
istállóban fogja tölteni. Az egyik marha vemhes, bármikor megindulhat az ellés.
Conrad megint a városban volt, már egy hete, remélte, hogy még sokáig nem is
tér vissza.
Pedro
és ő már kora reggel óta kint voltak.
Juanita
kilépett a konyhából a kertbe, hogy az ebédhez zöldséget szedjen, amikor
meglátta a két közeledő lovast. Már messziről látta, hogy indiánok. Hosszú,
fekete hajuk lobogott a szélben, meztelen felsőtestük bronzosan ragyogott a
forró déli napfényben. Ahogy közelebb értek, már azt is látta, hogy az egyikük
egy gyermek.
Határozottan
lovagoltak be a kapun. A férfi tekintete keményen pásztázta végig az udvart.
Ahogy meglátta az asszonyt, leugrott a lováról, és elindult felé.
-
Hol van a ház úrnője? – kérdezte köszönés nélkül.
Juanita
reszketni kezdett, amikor rájött, hogy az indián apacs. Egyszer sem találkozott
Tukayoo-val, így nem ismerhette fel. Némán rázta a fejét.
-
Azt kérdeztem, hol az úrnőd! – ismételte meg a férfi rideg hangon. – Tudom,
hogy Pedron és rajtad kívül csak ő van itthon. Hol van?
Miközben
beszélt, a gyermek is leszállt, és megállt a férfi mögött.
Jordan
meghallotta az ismerős hangot, de nem mert reménykedni. Kiment az istálló elé,
és amint megpillantotta a harcost, a térde megremegett. Felcsillant a szeme, és
oda akart rohanni, de amikor a tekintetük találkozott megtorpant. Egy idegen
nézett rá, rideg, elutasító pillantással.
A
kisfiús arc az eltelt évek alatt megkeményedett, az ifjúból férfi lett. Egykor
lágyan feszülő izmai kötötté váltak, erőtől duzzadtak. Az indiánból áradt a
fenyegetés, de még most is megborzongatta Jordan érzékeit. Annyira szerette
volna a karjába vetni magát, újra elalélni az érintésétől, átérezni a gyönyört,
amit kapott tőle, és viszonozni mindezt. Bizonyítani akarta, hogy szereti, hogy
azóta az átkos éjszaka óta szereti, amikor először szeretkezett vele. Vágyott a
férfi elutasító közönyére, amit mindig felemésztett a szenvedély. Jordan tudta,
hogy Tukayoo nem gyűlölte, amikor visszahozta. De sosem remélte, hogy valaha is
meghódíthatja a szívét.
Figyelmeztette
magát, hogy veszélyes gondolatok próbálnak utat törni a felépített védőfalon
keresztül. Megrázta magát, felszegte a fejét, és büszke, magabiztos léptekkel
elindult felé.
-
Mit keresel a földemen, rézbőrű? – köpte a szavakat.
Tukayoo
arca megrándult, a nő a legmegalázóbb névvel illette, amit fehér ember
mondhatott rá. Nem válaszolt, csak keményen végignézett az asszony törékeny,
mégis erős, karcsú alakján. Az eltelt idő nem csorbított szépségén, hanem
megérlelte. Kívánatos fiatal, és büszke asszonnyá érett. Még mindig
felébresztette benne a vágyat. Örült, hogy az ágyékkötő jótékonyan elrejti a
bizonyítékot. Megfeszítette a karját, hogy fékezze keze remegését, az arcára
felöltötte a közöny maszkját, és próbálta felidézni első asszonya arcát. De
csak Jordan viszonzatlan vágytól szomorú szemei jelentek meg előtte, a
mondatai, amikor könyörgött, hogy ne küldje vissza. El akart merülni a feszes,
hófehér combok közt, csillapítani az ott születő forróságot.
Gyűlölte
ezért a nőt, ahogy saját magát is.
-
Azt kérdeztem, mit… – kezdte újra Jordan.
-
A fiamat tanítom vadászni. Erre vezetett az utunk, gondoltam, megnézzük, hogy
megy a sora, Mrs. Scott.
Miközben
beszélt, hátra nyújtotta a karját, és előretolta a megszeppent öt év körüli
fiúcskát.
Most
Jordan rándult meg. Reszketni kezdett, a szemét ellepték a könnyek. Gyorsan
elfordult, hogy ne kelljen a gyermekre néznie.
-
Ki ez a nő, apám? – kérdezte a fiú tökéletes angolsággal.
-
Anyád gyilkosának a felesége.
Jordan
döbbenten emelte rá a tekintetét. Az ónix szemek jeges hűvöse haragot
gerjesztett benne, de aztán lecsillapodott. Jobb, ha a fiú így hiszi.
-
Az ő férje ragadta el tőlem az anyádat, és kegyetlenül bánt vele. Mindent, ami
egykor az anyád volt, kiölt az asszonyból.
-
Ő – mutatott a nőre. – Ő volt az anyám?
-
Valaha igen. Most már csak egy, sápadtarcú ellenségeink közül.
A
könnyek kicsordultak az asszony szeméből.
-
Nem is nézed meg a fiadat, asszony? – kérdezte. – Nézz rá! Nézd meg, mivé
neveltem! Bátor és büszke mescalero harcos válik majd belőle.
-
Pont, mint az apja – suttogta Jordan keserű büszkeséggel.
-
Így van. Nézd meg, ő Tokalah! – förmedt az asszonyra.
Jordan
remegve fordította a fejét a gyermek felé. Azonnal felismerte a nemes
vonásokat. A magas, kiugró arccsontot, a tüzesen villámló tekintetet. A gyermek
álla egy hajszálnyival lágyabb ívű volt, mint az apjáé. A haja, és a bőre egy
árnyalattal világosabb. Szemei nem feketék, hanem barnák voltak, és a
bogarukban enyhe zöldes fény bujkált, pont olyan, mint az ő szemének a színe.
Jordan
ösztönösen felé nyúlt, de a fiú hátrébb húzódott. Megadóan ejtette le a karját,
a könnyek világos csíkokat rajzoltak poros arcára.
Tukayoo
szenvtelenül figyelte a nő fájdalmát. Maga sem tudta, miért hozta ide a fiút,
azért-e, hogy újabb fájdalmat okozzon az asszonynak, vagy azért, hogy feltépje
a múlt sebeit.
Ekkor
a nő térdre rogyott a gyermek előtt, könyörögve nézett rá, ismét felemelte a
karját. A fiú az apjára nézett, aki bólintott, ő pedig vonakodva az asszonyhoz
lépett. Jordan zokogva, reszketve ölelte magához, szorosan tartotta, és
simogatta a fiúcska hátát. El akarta mondani, mennyire szereti, el akarta
halmozni csöppnyi megmaradt szeretetének minden morzsájával, de nem merte. Csak
térdelt, és forrón ölelte őt.
Amikor
hosszú percek múltán elengedte a megszeppent gyereket, Jordan a férfira nézett:
-
Köszönöm. Köszönöm, hogy büszke harcost nevelsz belőle.
A
férfi arcára kiült a döbbenet. Sok mindent várt a nőtől, átkozódást,
veszekedést, őrült tajtékzást, amiért ellökte magától, de azt, hogy szinte
könyörögve mond köszönetet, azért, hogy kínozza; erre egyáltalán nem számított.
-
Miss Jordan! Jön a férje – kiabált Pedro, aki épp az egyik lovat hajtotta be a
kapun.
-
Micsoda? – fordult felé rémülten a nő. – Mikor? Messze van még?
-
Az északi úton jönnek – lihegte. – húsz perc, talán fél óra, és itt vannak.
Jordan
rettegve fordult vissza az indiánhoz.
-
Menekülj! Menj! Vidd a fiadat!
A
férfi mellkasára támasztotta a kezét, és tolni kezdte a ló felé, de hirtelen
megállt. Mindkettőjükön forró tűz söpört végig. A hirtelen testi kapcsolat,
minden emléket felébresztett bennük: a rideg nappalokat, a forró éjszakákat.
Tukayoo magához ragadta a lányt, az ajka vészesen közel került az övéhez, de az
utolsó pillanatban Jordan elfordult.
-
Menjetek, mielőtt hazaér! – suttogta elgyötörten, és Tukayoo számára minden
érzelme egyértelművé vált.
Jordan
elhúzódott, nem mert a férfira nézni. Az előbb majdnem elgyengült, de tudta,
hogy Tukayoo halott szíve képtelen Shadi-n kívül más nőt beengedni. A testi
közelség csak neki fájna, és ezt a fájdalmat nem akarta újra átérezni.
Tukayoo
szó nélkül megfordult, felemelte a fiát a ló hátára, aztán ő is felült.
Visszafordult a nő felé, és Jordan olyasmit pillantott meg a kemény maszk
mögött, amire minden együtt töltött percben vágyott. Fájdalmat, könyörgést…
szerelmet. Mindez csupán néhány másodpercig tartott, de Jordan megértette, és
viszonozta. A férfi arca még egyszer utoljára fájdalmasan megvonaglott,
megfordította a lovat, megsarkalta, és a fiával együtt elvágtatott.
Jordan
kétségbeesve nézett Juanita-ra, és Pedrora:
-
A férjemnek nem szabad tudomást szereznie erről a találkozásról! Soha!
Megértettétek?
-
Igen, kisasszony! – válaszolták egyszerre.
Tukayoo
a domb tetején megállt, és a fák védelméből visszanézett. Látta a meggyötört
asszony alakját, és olyasmit érzett, ami megrémítette bátor szívét. Emlékezett
az utolsó éjszakájukra, amikor Jordan álmában arra kérte, hogy meneküljön. Most
is ezt kérte. Felidézte a pillantását, és tudta, hogy az asszony még mindig
szereti. Megtörte az élet, vagy inkább a férje, de az érzelmei, amit őiránta
érzett egy cseppet sem változtak. Ebben biztos volt. Jordan az ő biztonságát
nézte, amikor azt kérte, hogy ne keresse.
Most
megtagadta ezt a kérést, és már tudta, hogy hibát követett el, amikor öt évvel
ezelőtt hátat fordított Jordannak. Vissza akarta kapni, és vele együtt az
életét is.
-
Apám – szólalt meg Tokalah. – rosszul mondtad. Az anyám nem halt meg.
Tüzes,
gyermeki tekintetét a férfira emelte.
-
Vissza akarom kapni.
Amikor
Conrad megérkezett a barátaival, azonnal utasította a feleségét, hogy
készíttessen nekik lakomába illő vacsorát, és hozassa fel a legjobb évjáratú
bort a pincéből. Jordan mosolyogva tett eleget a kérésnek. Tudta, hogy ma éjjel
nem kell kiszolgálnia a férfi igényeit, hajnalig inni fognak.
A
vacsora végén kimentette magát, belépett a szobájába, bereteszelte az ajtót, és
hosszú idő után először boldogan aludt el.
A
vendégek egy hétig maradtak, amikor végre elmentek, Jordan tudta, hogy az
elkövetkező éjszaka az utolsó lesz. Vagy így, vagy úgy véget vet ennek a
házasságnak.
Felvitt
egy üveg bort a hálószobába, és a kis üvegcsét, amit délután kért el
Juantia-tól. Kibontotta az italt, és beleöntötte a kis üveg tartalmát.
Conrad
berontott a szobába.
-
Mrs. Scott! Ma éjjel kielégítesz! – mondta vészjóslóan.
-
Ahogy óhajtod. De nem vagy szomjas, nem innál előbb egy pohárral?
A
férfi kiragadta az üveget az asszony kezéből, és egy húzásra megitta a felét.
Jordan elégedetten mosolygott. Tudta, hogy az egész üveg álomital pillanatokon
belül hatni fog, és a férje legalább két napra álomba szenderül tőle. Nem
akarta megölni, csak időt akart. Hogy ne találjon rá, miután elmegy.
Conrad
két lépést tett a nő felé, megtántorodott, de a szomjúság erősebb volt. Megitta
a bor maradékát.
Már
nem érte el Jordant. A földre roskadva merült álomba. Az asszony nem
tétovázott, sebesen átöltözött, azt az őzbőr nadrágot, és világos inget vette
föl, ami az első találkozásukkor volt rajta. Viseltes volt, néhol már az anyag
is foszlásnak indult, de nem érdekelte. A fűzővel sem bajlódott, otthagyta az
ágyon.
Lerohant
az istállóba, Juanita és Pedro már várták.
-
Drága kis Jordan! – zokogta az idős asszony. – Mi lesz így velünk? Mihez
kezdünk nélküled?
-
Ne sírj, Mamácska! Ha a sors úgy akarja, látjuk még egymást. Menjetek Mexikóba,
ott nem talál rátok! Pedro, vigyázz Mamácskára!
-
Úgy lesz Miss! Maga is vigyázzon magára!
Megölelték
egymást, mind felültek a lovakra, és a két szolga délnek, Jordan keletnek
indult.
Egy
teljes napig lóháton volt, a vize, és az élelme elfogyóban, de tudta, hogy már
kellően messze jutott. Leszállt a ló hátáról, a fejéhez lépett, és elbúcsúzott:
-
Menj haza, Diablo! – ezzel erőteljesen a ló farára ütött.
Az
ijedt állatot, pillanatokon belül elnyelte a nyugati látóhatár. Jordan keletnek
fordult – apró, könnyed léptei nem hagytak nyomot a kiszáradt, kérges talajon –
és futni kezdett.
Az
üres tábor szomorú képet nyújtott. A gyermek nem emlékezett már rá, csak apja,
és nagynénje elmondásaiból. Tehya sokszor mesélt neki az anyjáról. Arról, hogy
az apja mennyire szerette, és gyűlölte egyszerre. És hogy csak akkor jött rá
minderre, amikor elveszítette őt.
Most
megálltak itt pihenni, és Tukayoo képtelen volt elindulni. Már egy hete itt
voltak, annak ellenére, hogy pont ő tanította a fiát arra, hogy sose időzzön
hosszabb ideig egy helyen a falun kívül.
A
fiú szomorúan nézte, ahogy az apja késő estig kint ült, és a nyugati látóhatárt
kémlelte. Tudta, hogy vár, és reménykedik. Közben pedig gyötrődik, vissza akart
menni, de tudta, ha egyedül jelenik meg a ranchon, a kapitány emberei
lemészárolják, mielőtt az anyja egyáltalán megtudná, hogy ott van.
Tokalah
most látta először az anyját, de azonnal érezte, hogy szereti, ahogy azt is
tudta, hogy az apja sem szűnt meg szeretni őt.
Ezen
az estén is kint állt, és némán figyelt. Tokalah mellé lépett.
-
Még mindig őt várod, igaz? – kérdezte. – Anyámat.
Tukayoo
nem válaszolt, de a kezét fia fejére simította.
-
Miért nem megyünk vissza érte? – a gyerek hangja elcsuklott, ő is nyugatra
nézett.
-
Megölnének minket, és őt is – mondta halkan a férfi.
-
Nem érdekel. Az anyámat akarom!
-
Meghalnál érte? – kérdezte az apja. – Mert ez lesz a vége.
-
Ha nem kaphatom vissza, akkor… – elhallgatott.
Tukayoo
érezte, hogy Tokalah gyötrődik. Ezt a kérdést nem tehette volna fel neki.
-
Holnap hajnalban elindulunk – mondta.
A
gyerek felkapta a fejét, szemét ellepték a könnyek.
-
Feladod, apám?
-
Holnap hajnalban elindulunk, te hazamész. Én pedig hazahozom az édesanyádat.
-
Köszönöm – sírta el magát a gyerek.
A
férfi felé fordult, és leguggolt:
-
Fiam, holnap haza kell menned! Az utat tudod, ne állj meg sehol, és estére
hazaérsz! Mondd el a nénédnek, hogy hova mentem! Ha nem térek vissza, ő a
fiaként fog vigyázni rád. Én reggel elindulok, és megpróbálom visszakapni az
anyádat, de lehet, hogy mindketten odaveszünk. Erősnek kell lenned! Megígéred
nekem?
-
Igen, apám – mondta büszkén a kisfiú, ám közben a könnyeivel küzdött. – A Nagy
Szellem segítsen, és hozd haza őt!
Megölelték
egymást, és a férfi végre érezte, hogy újra átjárja a harci szellem, döntött.
Tokalah
szorosan ölelte őt apró karjaival, tudta, hogy ez a pillanat valaminek a vége,
és valami jó dolognak lehet a kezdete, de túl gyermek volt még, hogy felfogja.
Tukayoo
másnap reggel elindult, de előtte még aggódva figyelte, ahogy a fia egy férfi
bátorságával felérő, kemény tekintettel elindult.
Aztán
nyugatnak fordult, és vágtába kezdett. Nem látta, hogy Tokalah visszafordítja a
lovat, és visszamegy a táborba. Tudta, hogy ha az apja visszatér, itt fog
megpihenni. Megállt ott, ahol előtte Tukayoo állt, és figyelni kezdte a nyugati
látóhatárt.
Egy
idő után mozgásra lett figyelmes.
Először
nem ismerte fel a közeledő alakot, de azt látta, hogy egyedül van. A lenyugvó
nap vöröses fényében botladozva közeledett, a haja ziláltan, csapzottan tapadt
nedves ingéhez. Még ilyen távolból is látszott, mennyire kimerült.
A
fiú egy pillanatig sem tétovázott. A nő elé rohant.
-
Anyám! – kiáltotta könnyek közt, és a nő karjába vetette magát.
-
Tokalah! – zokogott Jordan. – Édes, kicsi fiam!
Térdre
rogyott, és szorosan ölelte a gyereket.
-
Anyám! – sírt a gyerek. – Hol van az apám?
-
Tukayoo nincs itt? – döbbent meg Jordan.
-
Érted ment vissza – szipogta a fiú. – Hol van?
-
Nincs velem, Kicsim. Mikor indult el?
-
Ma reggel.
A
nő arcára rémület ült ki. Tudta, hogy már nem érheti utol a férfit. Ránézett a
fiára, és összeszedte magát. Nem ijesztheti meg a gyereket. Erősnek kell
mutatnia magát.
-
Megvárjuk – jelentette ki. – Megvárjuk.
Megsimogatta
a kicsi arcát, aztán kézen fogta, és a sátorhoz mentek. Jordan körülnézett, és
keresett valamit, amiből vacsorát készíthetett a fiának. Egy pillanatra sem
engedték el egymást, nem mondták ki, de attól féltek, ha megszakad a kapcsolat,
akkor újra elveszítik egymást.
Egy
szót sem szóltak, de a végeérhetetlen gyermeki, és anyai simogatások minden
szónál többet elmondtak. Jordan folyamatosan cirógatta a fia arcát, és karját,
puszit lehelt a fejére, és szorosan ölelte. Tokalah pedig sírva csimpaszkodott
az anyjába.
Egy
idő után egyszerre fordultak nyugat felé. Semmit sem láttak a sötét éjszakában,
de mindketten egyvalakit vártak.
-
Visszajön, anyám – suttogta reménykedve Tokalah. – A szellemek megóvják őt.
-
Tudom, Kicsim – simogatta a hátát Jordan. – Tudom. – Remélte, hogy ezzel nem
kellett hazudnia a fiúnak. – Remélem, hamarosan visszatér.
-
Ugye nem igaz, hogy meghalt benned az anyám?
-
Sosem halt meg, csak volt, aki ezt szerette volna, de ez már nem számít.
Édesapád eljött értem, hogy megmentsen.
-
Miért mondta?
-
Mit, Kicsim?
-
Hogy meghaltál.
-
Mert attól félt, hogy ez történt.
-
De nem.
-
Nem – mosolygott az asszony. – Nem ez történt, és remélem, hogy örül neki.
-
Visszament érted. Szeret téged – nézett fel Tokalah az anyja szemébe. –
Egyszer, amikor Tehya rólad mesélt, azt mondta, hogy apám nélküled sosem lesz
boldog – vonta meg a vállát, amitől még kedvesebbnek tűnt.
Jordan
megölelte a gyereket, és újra nyugat felé néztek.
Késő
éjjel volt már, amikor bementek a sátorba, és szorosan összebújtak. Tokalah
pillanatokon belül békés álomba zuhant anyja szerető karjai közt, de az asszony
nem hunyta le a szemét. Gyönyörködött abban a fiúcskában, akivé cseperedett,
lágyan simogatta a haját, az arcát, és halkan duruzsolt neki megnyugtató
szavakat. Eközben azonban rettegett, hogy most, amikor végre elég bátor volt,
és döntött, talán elkésett, és végleg elveszíti a szeretett férfit.
Tukayoo
egy nap alatt elért a Casa de Solhoz, szinte halálra hajszolta a lovát. A
felkelő nap a domb tetején találta. Lenézett a völgybe, és meglepte a kihalt
ranch. Az embereknek már dolgozniuk kellene, de sehol nem volt egy lélek sem.
Óvatosan
elindult, tudta, hogy nem számítanak látogatóra, de nem mert kockáztatni.
Végül
beléptetett az udvarra, és már látta, hogy a hely teljesen kihalt. Az egyik
sarok mögül előlépkedett egy hatalmas fekete csődör:
-
Diablo! – sóhajtott megkönnyebbülten. Leszállt, és odalépett mellé. – Hol van a
gazdád? Hol van Jordan? – megsimogatta a ló homlokát, aztán a ló nyakához
nyomta a homlokát. – Hol van az asszonyom?
Zajt
hallott maga mögül, hirtelen megpördült, és meglátta az ellenségét, Conrad
Scott kapitányt, aki mindkét asszonyát elvette tőle. A keze ösztönösen a tőrre
siklott.
-
Mit keresel a földemen, rézbőrű? – förmedt rá a férfi.
-
A TE földeden? – kérdezte Tukayoo, és érezte, hogy a harag elönti minden
porcikáját. – A TE földeden? Ez itt Jordan Cassidy öröksége! Neked itt semmi
keresnivalód!
-
Milyen sokat tudsz, rézbőrű! De ha még egyszer így mered nevezni a feleségemet,
megöllek.
-
A feleséged? Jordan egy barbár
szörnyetegnek tart, gyűlöl téged.
-
Honnan tudod? – hirtelen elhallgatott, és a felismerés megcsillant a szemében.
– Te voltál! TE! Átkozott rézbőrű kutya! Te raboltad el, te kefélgetted őt! Azt
hitted, örömét lelte benned? – fennhéjázóan felnevetett.
Tukayoo-ban
forrt a harag, de nem mutatta. Már tudta, hogy miért kellett várnia a
bosszúval. Most jött el az ideje.
-
Tudod kapitány, hatalmasat tévedsz. – mosolyogni kezdett. – Jordan sosem
szeretett téged.
-
Ne beszélj így a feleségemről, rézbőrű kutya!
-
Emlékszel, arra, amikor visszahoztam neked?
-
Hogyne emlékeznék – vigyorgott a férfi. – Úgy próbált elfelejteni, hogy minden
éjjel az ágyába csábított.
-
És persze gyermeket adott neked.
-
Igen… vagyis majdnem. Korán született, és meghalt. De én voltam, aki megadta
ezt neki.
-
Láttad te azt a gyereket?
-
Nem, mondom, hogy halva született.
-
Megint tévedsz. Az a fiú időben született. És tudod, miért? Mert akkor fogant,
amikor Jordan velem volt. A fiam itt
született meg, és Jordan, hogy megvédje tőled, megkérte az egyik szolgálót,
hogy hozza el nekem. Megkért, hogy neveljek belőle büszke harcost. Egy büszke mescalero harcost.
Conrad
halántékán kidagadtak az erek. Őrjöngve rontott az indiánra, vadul csapkodva
próbálta legyűrni a férfit. Előhúzta a kardját, és eszelősen hadakozott.
Tukayoo hideg fejjel védekezett, és néhány perc múlva, Conrad a földre került.
Az
indián a mellkasára ült.
-
Elérkezett a bosszúm ideje sápadtarcú – mondta fenyegetően. Felemelte a tőrt. –
Ezt a feleségemért kapod, akit megöltél – végighúzta a pengét a férfi bal
arcán.
Conrad
visítva üvöltött fel.
-
Ezt a meg nem született fiamért – a másik arcát is megsebezte. Keserű öröm
járta át, ahogy látta a kapitány félelmét. – Hol van Jordan? – kérdezte
hirtelen.
Conrad
reszketve, zihálva hallgatott.
-
HOL VAN JORDAN?
-
Megöltem – vigyorgott fájdalmasan Conrad. – Megöltem, mert nem adta meg, amit
kértem tőle – most már nevetett, élvezettel nézte, ahogy az indián arca
megvonaglik a fájdalomtól. – Aztán kivittem a testét, és elhajítottam a
sivatagban, mint egy koszos rongyot, a keselyűk, és prérikutyák martakélául.
-
Ezt… azért kapod – folytatta Tukayoo, és a hangja most csak kegyetlenségről
árulkodott. – Mert megerőszakoltad őt. Minden alkalommal, amikor az ágyába
másztál. – Végighúzta a tőrt a férfi kulcscsontjának vonalán, bár inkább az
ágyékát kurtította volna meg.
-
És ezt… - suttogta, és a szemét ellepték a könnyek. – Ezt azért, mert megölted
a nőt, aki az életemet jelentette. Jó utat a pokolba sápadtarcú féreg!
Lassan,
mintha simogatni akarná, hozzányomta a tőrt a kapitány nyakához, pontosan az
artéria fölött. Egyre erősebben nyomta, egészen addig, amíg a bőr fel nem
hasadt, és az üvöltő férfi vére be nem terítette Tukayoo arcát, és mellkasát.
Az indián zihálva figyelte, hogy ellenfele szeme elhomályosul.
Az
utolsó előtti pillanatban megragadta Conrad haját, és a fejbőrét határozott
mozdulattal elválasztotta a koponyájától. A férfi halálfélelemmel átitatott
visítása betöltötte a teret, de Tukayoo nem hallotta. Saját, fájdalommal teli
üvöltése minden más hangot törölt az elméjéből.
-
Jordan! – zokogta. – JORDAN!
Nem
tudta, meddig ült a holttest mellkasán. Végül egy idő után tompán felállt,
körbenézett, a lovához botorkált. Teljes öntudatlanságban felült, és elindult
kelet felé.
A
ló tudta az utat, egyenesen a régi táborhelyhez vitte a gazdáját.
-
Apám! – hallotta meg távolról. – Apám! Nézd, ki van itt!
Kábán
felemelte a fejét, és döbbenten figyelte, ahogy a fia nevetve szaladt felé.
De
a nagyobb döbbenetet a gyerek mellett futó asszony okozta, először azt hitte,
képzelődik. Kábán nézte a tüneményes látomást, képtelen volt felfogni, amit
látott, de aztán a nő felé kiáltott:
-
Tukayoo!
Tokalah
megállt, és hagyta, hogy Jordan az apja elé fusson.
Az
indián leugrott a lóról, és lélekszakadva rohant. Amikor elérték egymást, a
karjába kapta a lányt, megpörgette, és szorosan ölelte:
-
Azt hittem, meghaltál! – zokogta a férfi. – Azt mondta, megölt. Azt mondta… –
kétségbeesve simogatta az asszony arcát, csókolta, ahol érte. – Azt mondta az a
mocsok…
-
Élek szerelmem – sírta Jordan. – Élek, és itt vagyok! – hevesen viszonozta az
érintést. Szorosan a férfihoz simult.
-
Édes, kicsi Jordan! Drága asszonyom!
-
Mondd, hogy nem küldesz el! – nézett rá könyörögve Jordan.
-
Soha! Soha többé nem eresztelek el! – suttogta a férfi, végre felfogta, hogy
akit a karjában tart, az nem egy tűnő látomás.
Jordan
felemelte a fejét, mosolyogni kezdett:
-
Mondd ki! Egyszer mondd ki!… Hazudj!
-
Gyűlöllek! Gyűlöllek, életem!
Forrón
megcsókolta, és örökre magához ölelte a nőt.
Utóhang
Visszaszaladtak
Tokalah-hoz, szorosan megölelték egymást, és visszamentek a sátorhoz.
Leültek
a kis tűz köré, és felváltva meséltek egymásnak. Jordan elmesélte, mennyit
őrlődött, amikor a férje a portyákon volt. Hogy el akart jönni a táborba,
figyelmeztetni őket, de rettegett, mert a kapitány sosem hagyta felügyelet
nélkül. Végül Pedro volt, aki eljött, és aztán elmondta, hogy elhagyták a
falut. Onnantól kezdve a nő élete üressé vált, csak sodródott. Eleinte
reménykedett, hogy lesz alkalma, elhagyni Conradot, de nem tudta, merre menjen.
Túl gyáva volt, hogy nekivágjon, pedig folyton a fiára, és Tukayoo-ra gondolt.
Aztán, amikor egy hete megjelentek, az megadta neki a lökést, és döntött. Csak remélhette,
hogy itt megtalálja őket, és amint lehetősége nyílt rá, nem habozott, elindult.
Tukayoo
is elmesélte, hogy amióta Pedro odaadta a fiát, annak szentelte az életét, hogy
teljesítse Jordan kérését. Szeretettel nevelte a gyermeket, és minden nap mesélt
neki az anyjáról, hogy ne felejtse el.
-
Mondtam neked, anyám, hogy szeret – mosolygott Tokalah álmosan.
-
Miért nem jöttél értem hamarabb? – nézett rá a lány.
-
Te kértél meg, hogy ne keresselek – mondta a férfi. – Azt hittem, meggyűlöltél.
-
Soha! Soha, szerelmem! – ölelte meg Jordan forrón az indiánt.
-
Ez már nem számít. Csak az, hogy együtt vagyunk – suttogta Tukayoo melegen. –
Rengeteg bepótolnivalónk van.
-
Miénk az örökkévaló – mosolygott rá a lány. – Soha többé nem válunk el.
-
Soha, szerelmem – mosolygott Tukayoo. – Szeretlek.
-
Most mondtad ki először, tudod?
-
Tudom, és sajnálom, hogy eddig vártam vele.
-
Semmi baj. Én is szeretlek.
Tokalah
közben elaludt mellettük, szorosan az anyjába kapaszkodva.
-
Vigyük be! – mondta az asszony.
Tukayoo
gyengéden felemelte a fiút, és bemászott a sátorba. Utána visszakúszott, mint
egy pajkos kisfiú. Jordan a tűzet bámulta. Eldőlt az asszony mellett, és
vágyakozó, éhes pillantását nem vette le róla.
-
Miért bámulsz így? – kérdezte mosolyogva Jordan.
-
Csak csodállak.
-
Nincs mit csodálni rajtam. – suttogta, és zavartan elfordult.
-
Hogyne lenne. Amikor egy hete láttalak, halott voltál. Most azt látom, hogy
percről percre tér vissza beléd az élet.
-
Nektek köszönhetem – simogatta meg a férfi arcát. – Neked, és a fiúnknak.
-
Most az egyszer örülök, hogy Tokalah engedetlen volt – sóhajtott mosolyogva a
harcos.
-
Engedetlen volt? – nézett le Jordan a férfira.
-
Igen – mosolygott. – Amikor visszaindultam érted, megkértem, hogy menjen vissza
a faluba. De ő itt maradt. És így legalább találkoztatok.
-
Istenem – nyelt Jordan. – Én abban reménykedtem, hogy visszatértetek. Azért
mertem elindulni. Egy hajszálon múlt.
-
Mit tettél volna, ha nem találsz itt minket? – kérdezte aggódva a férfi, félt a
választól.
-
Azt inkább ne akard tudni. Akkor, azt hiszem, én…
-
Jordan, soha ne gondolj ilyesmire! – rémült meg Tukayoo. – Az bűn. Nem dobhatod
el az életedet. Nem vethetsz véget neki önkezűleg!
-
De számomra ti jelentitek az életet! Csak miattatok vagyok még életben, csak
miattatok viseltem el a megaláztatást, amit az a vadember…
Elhallgatott,
az arca fájdalmasan megrándult.
-
Mi a baj, Egyetlenem? – kérdezte aggódva Tukayoo, és szorosan mellé bújt.
-
Utánunk fog jönni – suttogta remegő hangon.
-
Nem fog, beteljesítettem a bosszúmat.
-
Megölted? – nézett rá a lány meglepve. – Hogyan?
-
Tokalah nem mondta, hogy mindenáron visszahoztalak volna?
-
De igen. Csak én azt hittem, ha nem találsz ott, akkor visszafordulsz…
-
Ahogy odaértem, összetalálkoztam vele. Éreztem, hogy most kell megtennem, nem
akartam megölni, csak megalázni, és újra elvenni tőle téged. Látni akartam,
hogy szenved, amikor otthagyod, és eljössz velem. De akkor azt mondta, hogy
megölt, és a tested kihajította a sivatagba – a hangja elcsuklott. – Meg
kellett tennem.
Ahogy
Jordan mellett feküdt, most felnézett rá, a tekintete fájdalmat tükrözött.
-
Megöltem a férjedet, képes vagy ezek után…
-
Köszönöm – suttogta a lány. – Köszönöm, így végre szabadon szerethetlek.
Forrón
megcsókolta a férfit, aki lehúzta maga mellé.
-
Miért nem kerestél egy új asszonyt, aki Tokalah anyja lehetett volna? –
kérdezte, amikor az ajkuk elvált.
-
A te apád, miért nem keresett neked új anyát? – mosolygott a férfi.
-
Azt hiszem, most már tudom – merült el Jordan az ónix szemekben.
A
férfi ekkor lázasan a blúz gombjaihoz nyúlt, de nehezen boldogult vele. Jordan
gyengéden eltolta a kezét:
-
Erre többé nem lesz szükségem – suttogta, és letépte magáról a viseltes
ruhadarabot.
Aztán
sietve szabadult meg a nadrágtól is. Közben Tukayoo is ledobta magáról a
ruháit.
Ott
feküdtek egymás mellett az éjszakában, alakjukat lágy aranyfénybe vonta a tűz
fénye. Reszketve feküdtek egymás mellett, és nézték a másikat, a kezük
újraismerkedett a másikkal. Halkan ziháltak, és érezték, hogy a szenvedély
megint fellángol bennük.
-
Szeretlek – suttogta Tukayoo. – És többé nem hazudok neked.
-
Én is szeretlek. Csináljunk Tokalah-nak egy testvért!
-
Teremtőm, Jordan! – nyögte az indián, és vadul csókolni kezdte.
Próbált
uralkodni az ösztönein, de csak a lány buja testét érzékelte. Besiklott a
combjai közé, és a kezét becsúsztatta Jordan nőisségébe. A nő hangosan
felnyögött.
-
Gyere, harcosom! – zihálta, felemelte a lábát, és szorosan a férfi derekára
fonta. – Akarom… most!
Tukayoo
nyögve foglalta el a helyét. A szemére köd ereszkedett, és úgy szeretkezett az
asszonnyal, mintha életében először lenne nővel. Vadul, hevesen, tele elfojtott
vággyal. Képtelen volt visszatartani magát, néhány másodperc alatt végzett.
Bűntudatosan
emelte fel a fejét:
-
Bocsáss meg! – suttogta. – Én…
-
Csodálatos volt! – simogatta meg az arcát Jordan.
-
Adj pár percet, és boldoggá teszlek, esküszöm.
-
Tudom. Annyiszor tehetsz boldoggá, ahányszor csak akarsz.
Az
indián lassan mellé gördült, és a tenyerével lefogta a szemét.
-
Mi a baj, Édesem?
-
Most azt hiszed, olyan vagyok, mint a férjed.
-
Soha nem hittem ezt. – ellenkezett a lány. – Te sosem bántottál, tőled mindig
örömöt kaptam, gyengédséget…
-
Tudod, kik szeretkeznek így, Jordan? Akik csak azt akarják, akiket nem érdekel,
hogy mit érez a másik.
-
Nem, szerelmem – simult Tukayoo mellkasára. – Azok szeretkeznek így, akik az
életüknél jobban szeretik a másikat, és éveket kellett várniuk egymásra.
A
férfi ránézett, és a szeme megtelt könnyel.
-
Te vagy az egyetlen asszony, akivel együtt voltam. Rajtad kívül csak… –
elhallgatott.
-
Csak Shadi volt. – fejezte be Jordan. – Ne szégyelld, ő az asszonyod volt.
Szeretted, természetes, hogy nem felejted el.
-
Jordan… én azóta senkivel sem…
-
Én azért imádkozom, hogy minél hamarabb elfelejtsem azt a vadállatot, aki a
férjem volt. És tudom, hogy te vagy az, aki ebben segíteni tud nekem – nézett
az indiánra. – Lehet, hogy te azóta egy asszonyt sem engedtél az ágyadba, bár
én is képes lettem volna távol tartani Conradot, de erősebb volt, és…
-
Tudom, hogy a szíved csak az enyém. Az a barbár meggyalázta a testedet, de a
lelked tiszta maradt.
-
Tisztítsd meg a testemet is! – suttogta vágyakozva a lány.
-
Feleségül veszlek – mondta hirtelen a férfi.
-
De a törzs…
-
Nem érdekel a véleményük. Apám véleménye sem. Elfogadom, ha száműznek, ha te
elviseled, hogy kitaszítottként kell élnünk…
-
Melletted mindent elviselek – suttogta az asszony.
Tukayoo
ismét megcsókolta, újra elfoglalta a helyét, de most már képes volt uralni a
testét. Lassan mozgott, közben folyamatosan becézte a nő testét az ajkával, a
kezével. Lágyan cirógatta a még mindig telt kebleket, a csípőjét. Halkan nyögve
szeretette.
Jordan
aléltan vonaglott a férfi teste, a keze alatt. Kiélvezte a gyengéd érintéseket.
Amikor érezte, hogy a forróság elönti, ívbe feszítette a hátát, és a testét
szorosan az indiánhoz préselte.
-
Szeretlek! – zihálta élvezettel.
A
tűz elragadta, és bele kellett harapnia a férfi vállába, hogy a sikolya ne
ébressze fel a fiút a sátorban. Görcsösen kapaszkodott Tukayoo-ba, aki szintén
megfeszült a gyönyör pillanatában. Végül együtt ernyedtek el. Szorosan
összesimultak, és egymás karjában aludtak el.
A
sátorban eközben az ötéves kisfiú kuporogva ült a fekhelyén, szeméből
megállíthatatlanul ömlöttek a boldogság könnyei. Felnézett az égre:
-
Köszönöm, Manitu! – tátogta.
Visszafeküdt,
és boldog, angyali mosollyal az arcán visszaaludt.
Vége
Nagyon tetszett, köszönöm az élményt!! Annyira izgultam, (de bíztam is Benned) hogy ilyen szép és jó befejezése legyen.
VálaszTörlésÉn köszönöm, hogy olvasol :)
VálaszTörlésMost már megsúgom, hogy a folytatásban Tokalah kerül középpontba :) Remélem, őt is kedvelni fogod/fogjátok