5. fejezet

Wyatt mosolyogva figyelte, ahogy a gyeplőt tartja. Már három órája, hogy elindultak, és Hope megkérte a férfit, hogy engedje hajtani a lovakat. Hamar ráérzett, és nem volt szüksége segítségre, de Wyatt kitartóan fogta a kezét. Hope néha megpróbált elhúzódni, de ilyenkor mindig azt a választ kapta, hogy, ha meglódulnak az állatok, képtelen lesz egyedül megfogni őket.

Hope végül ellazította a karját, és hagyta, hogy a férfi irányítson, inkább a tájban gyönyörködött. Ameddig ellátott, mindenütt kövekkel, és apró sziklákkal tarkított síkság terült el, néha látott néhány óriáskaktuszt, és az elmaradhatatlan ördögszekereket. Valahol a távolban látta a fakó láthatár szélén emelkedő kékesszürke hegyvonulatokat. Tudta, hogy megkerülik őket, de még így is beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lenne elveszni a hegyek erdeiben. Senki nem találna rájuk, ha letérnének a kitaposott útról, és elkeverednének a rengetegben. Ez volt a másik rémálma, elveszve rohanni egy erdőben, ahonnan nincs kiút a biztos menedékbe. Mindenütt csak a hatalmas fenyők, tölgyek, és sötét, megint a nyomasztó sötét, ami minden álmában körülvette őt. Egyedül a mostani éjszakán volt világos álma, a nap szikrázóan sütött, és ő boldognak érezte magát. A valóság azonban porrá zúzta mindezt.

Oldalra nézett, és látta, hogy tízméternyire a szekértől ott üget az indián. Tüntetően nem nézett feléjük, és bár tisztában volt vele, hogy nem rá dühös, hanem az apjára, és a bátyjára, rosszul esett neki, hogy még csak felé sem néz.

-… és ha elkészül a birtok, akkor mind boldogok leszünk. Drága Hope, én már annyira várom.

- Tessék? – rázta meg magát a lány. – Ne haragudj, elkalandoztam.

- Csak azt mondtam, hogy megbeszéltem apáddal, és úgy tervezem meg a birtokot, hogy mindannyian kényelmesen elférjünk.

- Miért? Oda akarsz költözni? – kérdezte hidegen a lány.

Wyatt láthatóan megdöbbent, nem ilyen reakcióra számított.

- Talán – hebegte. – Ki tudja, mit hoz a jövő, talán ha jobban megismerjük egymást…

- Talán – hagyta rá a lány, és megtörölte a homlokát.

A nap egyre erősebben ontotta a sugarait, Hope a könnyű lenvászon ruhában is úgy érezte megsül. Hiába fonta két szoros fonatba a haját, az sem segített. Már patakokban folyt a hátán a víz, végül úgy döntött, behúzódik a ponyva alá, az árnyékba.

A szekér két végén felhajtották a súlyos vászonszárnyakat, így a levegő szabadon járt át a belsejében, de kitűnő védelmet nyújtott a forróság ellen. Hope leült a szekér végéhez, ahonnan kiláthatott, de még a jótékony árnyékban volt, és nézte az elsuhanó tájat. Néhány perccel később észrevette, hogy Weayaya lelassít, és a szekér közelébe irányítja a lovát.

A fiú arcára nézett, ő viszonozta a pillantását. Egyikük sem akart elfordulni, nem volt szükség szavakra, mindketten látták a másik szemében, hogy hiányoznak a beszélgetések. Hope szomorkásan elmosolyodott, amit a fiú viszonzott. Legszívesebben felpattant volna, és a szülői tiltás ellenére lóra ült volna, de ekkor Margaret közbeszólt:

- Hope, kicsim, nem láttad a Bibliámat? Oda tettem a fekhelyedhez.

- De igen mama, itt van – válaszolt kelletlenül, vetett még egy búcsúpillantást az indián felé, aztán átnyújtotta a könyvet az anyjának.

- Hope – mondta halkan az asszony. – Miért csinálod ezt?

- Mit, mama?

- Hanyagolod Wyatt-et, és megint azzal az in… fiúval kokettálsz.

- Vele tudok beszélgetni.

- Mielőtt elindultunk, nem okozott gondot, hogy beszélgess Wyatt-el.

- Tudom, de ő csak a munkájáról tud beszélni, meg arról, hogy milyen csodás lesz, ha majd elkészül a birtok, és ő odaköltözik.

- És ebben mi a rossz?

- Ha odaköltözik, az azt jelenti, hogy… Ugye nem ígértetek neki?

Margaret nem válaszolt.

- Megkérte a kezemet, és ti igent mondtatok? A tudtom nélkül? – csattant fel a lány.

- Nem, kicsim. Nyugodj meg! Apád azt mondta neki, hogy csak akkor, ha te is így gondolod, de Wyatt értésére adta, hogy szívesen venné a közeledését az irányodban.

- Mama… – Hope döbbent haraggal nézett rá.

- Rendben, nem szóltam – visszakozott Margaret. – De kérlek, kerüld az in… Weayaya-t! Kelvin nagyon felpiszkálta apádat, ha meglátja, hogy még mindig vele töltöd az idődet, nagyon dühös lesz.

- Talán, ha megpróbálnék beszélni vele… ha megértetném vele, hogy nincs oka aggódni.

- Hope, miért fontos ez neked ennyire? – kérdezte az anyja.

- Csak kedvelem Weayaya-t, és jól érzem magam vele.

Margaret megsimogatta a lány arcát.

- Valóban csak ennyi?

- Igen, végre van egy barátom, akivel sok mindenről tudunk beszélgetni. Tudod, ő nagyon okos.

- Wyatt is az.

- Igen, de másképp. Weayaya annyira együtt él a természettel, egy csomó dolgot tud a növényekről, állatokról, és a természet erőiről. Wyatt pedig… ő olyan… okostojás.

Az asszony felnevetett, és átölelte Hope-ot.

- Értelek. Valaha én is ilyen voltam. Te annyira nyílt vagy mindenkivel, elhiszem, hogy kedveled őt, és bízol benne, de biztos vagy ebben? Én nem attól félek, hogy te követsz el valami olyat, amit megbánhatsz. De lássuk be, ő indián, és annyi rossz dolgot lehet hallani, hogy bántják, és meggyalázzák a fehér lányokat, téged féltelek tőle. Pontosabban mind féltünk.

- Tudom, hogy ő sosem bántana, annál civilizáltabb. És amikor beszélgettünk, azt vettem észre, hogy tisztel. Érzem, hogy nincsenek rossz szándékai.

- Rendben, ha gondolod, segítek. Vacsoránál beszélünk apáddal, Kelvin nélkül, együtt talán meggyőzhetjük, hogy nem kell féltenie téged a fiútól.

- Köszönöm, mama! – mondta hálásan a lány.

Kinézett hátra, Weayaya kissé távolabb követte a szekeret, a tekintete most gondterheltnek tűnt.

Hirtelen a szekér lelassított.

- Mi történt? – néztek előre.

- Az indián azt mondja, hogy a közeli dombon van egy barlang, be kellene húzódnunk a déli nap elől. Nagyon nagy ma a forróság.

Hope felnézett a dombra, és valóban, a csúcs felé félúton meglátta a bemélyedést, ami az árnyékos oldalon volt, így védelmet nyújtott.

Kelvin hátrajött, és benézett:

- Szálljatok le! Gyalog megyünk föl, a szekereket itt hagyjuk a fák mögött. A lovakkal együtt.

- Nem lophatják el őket? – kérdezte Margaret nyugtalanul.

- Ugyan, anyám! – horkant fel a férfi. – Ki járna erre rajtunk kívül? Senki sem ennyire ostoba.

Hope szinte leugrott a kocsiról, annyira örült, hogy kinyújtóztathatja a lábait, rámosolygott Weayaya-ra, aki éppen leszállt a lováról, és egy közeli fához vezette.

Kelvin odalépett a lány mellé, megragadta a karját, és húzni kezdte:

- Megmondtam, hogy kerüld a rézbőrűt!

- Eressz már el! – sziszegte Hope. – Hozzá se szóltam. Mit akarsz még?

- Rá se nézz! A közelébe se menj! – mordult rá a férfi.

Hope megállt, és döbbenten figyelte Kelvin haragtól szikrázó szemeit.

- Te megőrültél! – nyögte.

Elrántotta a karját, és futva indult a barlang felé.

Weayaya, aki közömbösen állt a háttérben, most legszívesebben a férfinak ugrott volna. Kelvin odafordult felé, és úgy tűnt mondani akar valamit, de végül csak nyelt egyet, és a húga után ment.

Mindenki aludt, kivéve a lányt. A fülledt meleg elnyomta őket, de Hope még mindig a reggeli találkozás hatása alatt volt. Felállt, és elindult a lovakhoz, ahol a két indián is pihent. Nem értette, ők miért nem húzódtak a barlang védelmébe, és most nem tudta megállni, beszélni akart a fiúval.

Amikor leért, Weayaya háttal állt neki, és lovát csutakolta néhány száraz fűcsomóval. Most csak az ágyékkötő volt rajta, pont, mint akkor reggel a folyónál. Hope nagyot nyelt, ahogy meglátta. A múltkor annyira megijedt, hogy nem is figyelt fel mindenre. Most látta, hogy a fiúnak milyen széles a válla, és karcsú a dereka, az izmok játéka pedig teljesen elvarázsolta, ahogy csutakolta a lovat, minden mozdulatnál megfeszült, és ellazult. A haja lágyan omlott egészen a csípőjéig, és minden rezdülésnél megcsillant rajta a nap fénye.

Óvatosan közelebb lépett.

- Jobb lenne, ha visszamenne, Miss Hope, mielőtt a bátyja, vagy az apja észreveszi, hogy eltűnt! – mondta halk, kimért hangon a fiú, oda se nézve.

A lány nem tudta, miből jött rá, hogy ő az, de nem hallgatott rá, egészen közel lépett hozzá. Felemelte a kezét, és lágyan végigsimított a selymes, sűrű hajzuhatagon.

Hirtelen mozdult, mire Hope felocsúdott, már szorosan fogta a csuklóját.

- Mit akarsz? – kérdezte hidegen.

- Csak… látni akartalak. – suttogta a lány. – Ne szoríts ennyire, kérlek!

- Ne haragudj! – húzódott vissza a fiú. – Nem kéne itt lenned. Bajba kerülsz, és minket is bajba sodorsz.

- Mindenki alszik. – Hope halkan beszélt, mintha attól félne, hogy innen is meghallhatják. Zavartan lesütötte a szemét.

- Felébredhetnek. – Weayaya hangja ellágyult.

- Igazad van. Visszamegyek – Hope nem mert felnézni, nem akarta, hogy az indián észrevegye a csalódottságát.

Megfordult, és már indult volna, amikor megérezte a karján a gyengéd szorítást.

- Miért jöttél, Hope? – Weayaya bizonytalan volt. Átkozta magát a gyengeségéért, de nem akarta elengedni a közeléből a lányt.

Gyűlölte magát, mert a teste megint elárulta. Alig tudta visszafogni a vágyakozást. Amióta jobban megismerte, egyre jobban vágyott arra, hogy a karjában tartsa őt, bár az esze tudta, mennyire vakmerő, és ostoba még a gondolat is. De nem tudott ellenállni, amikor ennyire közel volt hozzá. Meg kellett érintenie.

- Látni akartalak – suttogta megint a lány, és a harcost melegség hullám járta át.

- Miért? – kérdezte.

- Mert… – Hope végre felé fordult. – Mert nem tudom, mi történt reggel. Szerettem volna megkérdezni.

Belenézett Weayaya szemébe:

- Mi történt köztünk reggel?

- Azt hiszem – lehelte alig hallhatóan. – megcsókoltalak.

- A csók nem ilyen, ilyet az anyámtól kaptam kislány koromban lefekvés előtt. – felelt Hope.

Megrázkódott, furcsa érzés járta át.

- Mi a baj? – nyúlt felé a fiú aggódva.

- Semmi, csak furán érzem magam, mintha…

Weayaya a lány derekára fonta a karját, hogy támaszt nyújtson neki.

- Hope, rosszul vagy?

- Nem, minden rendben – suttogta, de a fiú karjára támaszkodott. Megkapaszkodott az izmos felkarban, és vággyal telve nézett fel.

Egészen közel kerültek egymáshoz, Hope most vette csak észre, mennyire magas az indián. Egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen:

- Miért csókoltál meg? – kérdezte suttogva. A hangja remegett a feszültségtől, ami kettejük közt keletkezett, az érintés nyomán. Lábaiból elszállt az erő, nem mert mozdulni, mert félő volt, hogy összeesik. A harcoshoz akart simulni, hogy széles mellkasán találjon menedéket a tüzes szemek pillantása elől.

- Nem tudom – válaszolt a fiú, és lassan lehajolt. –, de újra akarom.

- Hope? Itt vagy lent? – dörrent rájuk Kelvin hangja a fák mögül.

- Igen – kiáltott vissza a lány rémülten.

Azonnal szétrebbentek, és mire a férfi odaért, Weayaya már megint háttal állt neki, és a lóval foglalkozott.

- Már megint vele vagy? – mordult dühösen Kelvin.

- Nem, csak lejöttem megnézni a lovakat, és ő is itt volt.

- Menj vissza! – szólt rá keményen, és közben nem vette le a szemét a fiúról.

Hope ijedten nézett egyikről a másikra, de nem tehetett semmit, botladozva elindult az ösvényen.

- Fordulj meg! – förmedt a fiúra Kelvin.

Weayaya lassan, hátranézett, de nem fordult a férfi felé, majd unottan újra a lovára figyelt.

- Azt mondtam, fordulj meg!

- Maga nekem nem parancsol! – sziszegte a fiú dühösen.

- Én fizetem meg a munkádat, azt teszed, amit mondok.

- Az apja fizet, nem maga. Menjen vissza, és pihenjen az árnyékban, még hőgutát kap ebben a forróságban!

Kelvin megragadta a fiú karját, és maga felé fordította:

- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? Azt hiszed, csak mert ti mutatjátok az utat, mindent megengedhetsz magadnak?

- Nem, de azt nem tűrőm, hogy így beszéljen velem! – emelte fel a hangját most már Weayaya is.

- Hát ide figyelj, te rézbőrű fattyú – nem törődött az indián mellkasából felhangzó mordulással. – Egyszer, s mindenkorra jegyezd meg: Ne kerülgesd a húgomat, vagy velem gyűlik meg a bajod!

- Milyen kedves, hogy ennyire aggódik Miss Hope-ért! – mondta ironikusan Weayaya. – Vigyáz az erényeire, hogy amikor majd eladja, ne legyen selejtes az áru. Mindent megtesz, hogy megtartsa az örökséget, igaz?

- Hogy merészelsz… bírálni bármit a családommal kapcsolatban? Ki vagy te? Egy mocskos szolga! Semmi közöd hozzá, hogy mit teszek. A húgomra pedig még csak ne is gondolj!

Az indián eddig tűrt, ellökte magától a dühtől remegő férfit, és a tőre után nyúlt.

- Mi az? – nevetett fel reszketegen Kelvin. – Meg akarsz ölni? Akkor végetek.

Weayaya leeresztette a kezét, de szikrázó szemei elárulták az indulatait.

- Nem fogom megölni. Provokálhat, de ezzel semmit sem ér el. De nem hagyom, hogy olyannal vádoljon, amit nem követtem el.

- Látom, hogy kerülgeted a húgomat. Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megöllek.

- Nem hinném, hogy a kisasszony a maga védelmére szorul – válaszolt pimaszul.

Kelvin előrelendült, és ágyékon rúgta a felkészületlen fiút. Weayaya nyögve roskadt össze, de meg se nyikkant. A szemei könnybe lábadtak, úgy érezte forró ólommal öntötték le a legnemesebb testrészét, de összeszorította a fogát.

- Ne merészelj a közelébe menni, vagy nem csak megrúgom, hanem megszabadítalak tőle! – sziszegte Kelvin, és faképnél hagyta a sápadt fiút.

Hope a barlang bejáratánál várta őt. Látta Kelvin villogó szemeit, és azonnal elé állt:

- Mit műveltél vele? – szegezte neki a kérdést.

- Semmit, csak figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol tőled.

- Ehhez nincs jogod Kelvin! – sziszegte. – Nem szólhatsz bele, hogy mikor kivel beszélek, vagy teszek bármit is.

- De, ha a családom becsülete a tét, akkor igen. Ha összeadod magad egy rézbőrűvel, akkor az egész családra szégyent hozol.

- Nem történt köztünk semmi – hazudta Hope. – Nincs jogod…

Kelvin megragadta, és a sziklafalhoz szorította:

- Wyatt úgy érzi, hogy miatta hanyagolod őt.

- Wyatt-et azért hanyagolom, mert nem akarok tőle semmit.

- És a rézbőrűtől mit akarsz? – préselte még jobban a falhoz, az arca most egészen közel került a lányéhoz, Hope érezte a leheletét.

- Csak barátok vagyunk – lihegte megszeppenve. – Kelvin, mit művelsz?

Legnagyobb megdöbbenésére a férfi most lehajolt, és vadul megcsókolta. Hope hevesen tiltakozott, kezével taszította magától Kelvint, és ahol érte karmolta. A férfi végül zihálva eleresztette, és megtörölte az állát, ahol a lány körme felsértette. Elégedetten vigyorgott.

- Mit… mit művelsz? – zihálta Hope kétségbeesetten.

- Boldog vagyok. – mosolygott. – Ez azt jeleneti, hogy nem gondolsz másra. Ha Wyatt sem kell, akkor…

- Kelvin… a bátyám vagy! – kiáltott fel megrökönyödve a lány.

- Nem Hope! Mi nem vagyunk testvérek, akár még feleségül is vehetlek. Gondolj csak bele, együtt örökölnénk mindent, a miénk lenne a birtok, és…

- Te beteg vagy! – nyögte Hope. Először végigsöpört rajta a harag, de aztán eszébe jutott a megoldás – Ha csak egy szóval is ártani próbálsz nekem, vagy Weayaya-nak, elmondom a papának, mit tettél. Azt hiszem, nem szeretnél szembenézni a haragjával, ha ezt megtudja.

- Hope, hát nem érted? Én szeretlek, nem, mint a húgomat, hanem, mint nőt! Nálad csodásabb teremtéssel még nem találkoztam.

- Fejezd be! – sziszegte a lány. – Csak azért mondod ezt, mert Susannah-t ott kellett hagynod. Te nem szeretsz engem, csak félted az örökségedet. Eressz, vagy elmondom a papának! Hibát követtél el, hatalmas hibát. Többé ne próbáld keresztezni az utamat!

Ellökte magától a férfit, és elindult a barlang bejárata felé.

- Még nincs vége Hope! Ne hidd, hogy feladom!

- Oh, dehogy nincs vége Kelvin! – mondta ridegen a lány.

Feldúltan ült le az árnyékban, és azon gondolkodott, mi lenne a helyes. Ha beárulja az apjának Kelvint, azzal minden megoldódna, de valóban ennyire gyerek lenne még? Nem. Ezt a papa tudta nélkül kell elsimítania. Felemelte a fejét, figyelte, ahogy Kelvin is besétál, és még mindig nem törölte le az elégedett vigyort az arcáról. Vajon miben mesterkedhet? Hope tudta, hogy mostantól résen kell lennie, ha nem akar újabb meglepetéseket.

Weayaya dühösen ment vissza az apja mellé. Az ágyéka még mindig sajgott, és tudta, hogy a lovaglás a nap hátralévő részében elviselhetetlen lesz, de hallgatott. Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla. Ha már volt annyira óvatlan, hogy hagyja megtörténni, legalább minél kevesebben tudják.

- Mi van veled, fiam? – kérdezte az apja, ő persze azonnal észrevette, hogy történt valami.

- Semmi különös – sziszegte a fiú. – Volt egy kis szóváltásom Kelvin Eastern-el.

- Mit akart?

- Hogy hagyjam békén a húgát.

- Figyelmeztettelek.

- Igen, tudom. – mondta ingerülten Weayaya, és eldőlt az árnyékban.

- Mit akarsz a lánytól?

- Most megint erről akarsz beszélni? Már elmondtam.

- De hazudtál.

- Nem hazudtam.

- Önmagadnak is hazudsz. Akarod a lányt.

- Lehet, de nem lesz az enyém.

Sahale felsóhajtott, és elhallgatott. Nézte a fiát, és arra gondolt, milyen célja lehet a Nagy Szellemnek, hogy a fia útjába egy fehér nőt sodort. Eleget élt már ahhoz, hogy tudja, semmi sem történik véletlenül. Tudta, hogy Weayaya remek harcos, még akkor is, ha közel sem olyan kegyetlen, mint a törzs többi férfija, tisztában volt vele, hogy a fia sosem tett olyan dolgokat, amit a többiek lelkifurdalás nélkül megtettek. Természetesen tudta, hogy gyakran látogatta a szajhák sátrát, de soha nem szerzett meg nőt erőszakkal. A törzsben pedig egyik fiatal lány sem keltette fel az érdeklődését. Sahale mindig attól félt, hogy Weayaya sosem talál megfelelő asszonyt magának, de most úgy tűnik megtalálta. A bökkenő csak annyi volt, hogy a lány fehér, ráadásul a családjának célja van vele. A fiának csak az a lehetősége maradt, ha elrabolja, de ő kijelentette, hogy nem teszi meg.

Ránézett nyugtalanul alvó fiára, és szánalom töltötte el a lelkét. Weayaya ereiben az anyja apacs vére csörgedezik. A kiowák közt el fog sorvadni.

6. fejezet

Mosolyogva lovagoltak egymás mellett, egyikük sem értette még a köztük kialakult vonzódás okát, de sejtették.

- Apád nem lesz dühös? – kérdezte Weayaya.

- Mama beszélt vele, amikor felébredtünk, és meggyőzte, hogy nincs oka féltenie tőled. – nevetett a lány. – Talán csak Wyatt hőbörög, mert hanyagolom, de mama végre megértette, hogy engem nem érdekel. Kelvin pedig többé nem akadékoskodik.

A fiú önkéntelenül fészkelődni kezdett a nyeregben, még mindig érzékeny volt az ágyéka, de szerencsére közel sem kínozta őt úgy, mint várta.

- Mi történt köztetek? – kérdezte Hope. – Látom, hogy dühös vagy rá.

- Az nem kifejezés – sziszegte Weayaya, de gyorsan mosolyogni kezdett.

- Mit csinált?

- Nem érdekes. De ajánlom neki, hogy ne kerüljön az utamba, mert nem állok jót magamért.

Hope sejtette, hogy valami nagyon nincs rendben a két férfi közt, de nem akart kíváncsiskodni. Inkább elfordult, és a hegyeket kezdte figyelni, amik most már vészes közelségbe kerültek.

Weayaya figyelte Hope arcát. A kedves, gyermeki vonások, még mindig láthatóak voltak, de már átsejlett rajtuk az érett nő szépsége. Pisze orra pimaszul meredt előre, lágy telt ajkai mintha csókra szomjaztak volna, málnapirosan hívogatták a fiút, hogy kóstolja meg. Ragyogó kékeszöld szeme a hegyvonulatot figyelte, és a harcos furcsa fényt látott bennük.

- Jól vagy? – kérdezte, mert látta, hogy dühös fintor torzítja el gyönyörű vonásait.

- Persze, csak Kelvin… ki tudnám tekerni a nyakát.

- Ezek szerint nem csak engem talált meg – benne is újraéledt a harag. – Csak mondd meg, mit tegyek! Most bármit megtennék. Talán jobb is, ha nincs a közelemben.

- Igen, amit most én szeretnék tenni vele, azért akasztás jár. – felelt a lány, és közben nem vette le a tekintetét a magas hegyekről. – Ugye nem kelünk át rajtuk? – kérdezte aggódva.

- Nem, a szekerekkel nem tudunk átkelni, de úgy egynapi járásra van egy szurdok. Apám azt mondta, ott lerövidíthetjük az utat.

- Lerövidíteni – borzongott meg a lány. – Én inkább kerülnék.

Weayaya ránézett, és a félelem mellett valami mást is látott benne, amitől mosolyognia kellett, de inkább nem szólt.

Amikor este tábort vertek, a lány messze elkerülte a bátyját, a vacsorát is Chada adta oda neki.

Weayaya a lovakat látta el, és merengve nézett kelet felé, amikor megdermedt a döbbenettől.

- Igen, már én is észrevettem – lépett mellé az apja. – Tegnap is láttam a füstöt, de távolabb voltak.

- Ezek szerint tudnak rólunk – mondta a fiú elhűlve.

- Igen, sejtettem, hogy nem lesz könnyű megszabadulni tőlük, de arra nem gondoltam, hogy ilyen könnyen a nyomunkra bukkannak.

- Nem lehetnek túl messze – nézte Weayaya a füstoszlopot.

- Résen kell lennünk. Csak néhány órányira vannak.

- Talán beszélhetnénk Mr. Eastern-el, hogy ma éjjel menjünk tovább – nézett a fiú az apjára.

- Szóltam neki, de abban igaza van, hogy a szekerekkel veszélyes éjszaka haladnunk. Ha letérünk az útról, azzal időt veszítünk, és ráadásul könnyebb célpontot nyújtunk nekik.

- Ez igaz – bólintott. – Szóljak nekik, hogy figyeljenek?

- Mire kellene figyelnünk? – kérdezte Hope, aki ekkor ért oda a vacsorával.

Mindkét férfi meglepődött, de Sahale tért észhez előbb.

- Itt a hegyek lábánál lehetnek farkasok, jó, ha vigyáznak kisasszony. Ne kószáljon el egyedül.

- Értem, köszönöm a figyelmeztetést. Majd vigyázok – mosolygott kedvesen, és máris visszament a tűz mellé.

- Miért nem mondtad el neki az igazat, apám?

- Nem kell, hogy megijedjen. De tartsd rajta a szemed! Szeret külön utakon járni, és a bátyjában, meg abban a pojácában nem bízom. Az egyik nem tudja, a másik pedig nem feltétlenül akarja megvédeni őt.

- Úgy lesz! Kérés nélkül is így tennék.

- Tudom, fiam. – vállon veregette Weayaya-t, és hozzálátott a raguhoz.

Chaves türelmetlenül rúgott bele Csendes Vízbe.

- Hé, ébresztő! Keltsd fel a többieket is! Itt az idő, indulunk!

A pawney indián magában szitkozódva felkelt, és odalépett a többiekhez. Felkeltette őket, és néhány percen belül útra készen várták a főnök utasításait.

- Csendes Víz, a te feladatod a lány. Vidd két emberedet, és hozzátok el! Mi pedig a kiowákat kapjuk el. Csendben kell dolgoznunk, a többiek nem ébredhetnek fel. A lányt épségben akarom, nem bánthatjátok, ő az enyém.

- Az indiánokkal mi legyen? – kérdezte Hunter.

- Megöljük őket. – mondta egyszerűen Chaves. – Senki nem lophat tőlem büntetlenül.

- Arról volt szó, hogy Easternéket kiraboljuk. – folytatta Hunter.

- Meggondoltam magam. Gondolj bele, mennyi váltságdíjat kapunk majd a lányért.

- Te vagy a főnök.

Chaves Hunter mellé lépett, átölelte a vállát, és félrehúzta.

- Ha pénzt kapunk, abból veszünk néhány üveg whisky-t, és azzal kifizetjük a rézbőrűeket. – súgta neki. – A többin pedig osztozunk, ha a holmijukat vesszük el, abból ők is részesedést akarnak.

- Igazad van, főnök.

Chaves bólintott, aztán vigyorogva az indiánokra nézett.

- Induljunk!

Hope szokásához híven hajnalban ébredt, csendesen lemászott a szekérről, és szembe találta magát Weayaya-val.

- Jó reggelt! Már ébren vagy? – kérdezte.

- Jó reggelt! – nézett rá kedvesen a fiú. – Igen, jobb, ha figyelünk, apám és én nem akartuk, hogy éjszaka meglepjenek minket.

- Kik? A farkasok? – nézett gyanakodva Hope.

A harcos halkan átkozódott. Már másodszor szólta el magát, de amikor meglátta a lányt, képtelen volt hazudni neki. Pedig ha nem akarja halálra rémíteni, akkor ezt kell tennie.

- A farkasok falkában támadnak, és…

- Fiam! – hallották meg a fojtott hangot a szekér másik oldaláról. Mindketten odaszaladtak. – Itt vannak a közelben, vigyázzatok!

- Szerettem volna elmenni a forráshoz mosakodni.

- Elkísérlek – mondta azonnal Weayaya.

- Komolyan beszélsz? Mégis hogy gondolod?

- Hope, talán jobb lenne, ha ezzel a mosdással várnál…

- Mocskos vagyok, izzadt, nem tudom elviselni magam.

- Akkor elkísérlek.

- De előtted nem vetkőzhetek le! – akadékoskodott a lány. – És a papa is őrjöngeni fog, ha megtudja. Azt fogja hinni, hogy becsaptuk.

- Akkor nem mehetsz.

- A mama elkísér.

- Nem! – a fiú hangja most már türelmetlen, és dühös volt. Az apjára nézett, de ő megrázta a fejét.

- De igen! Elmegyek, te pedig itt maradsz!

Megfordult, és elsietett.

- El kell mondanom neki apám. Nem hazudhatok, ha nem bízik bennem, nem tudom megvédeni.

Ekkor hallották meg az ág roppanását. Sahale nyugtalanul körbenézett, majd az inge alá nyúlt. Előhúzott egy bőrszíjon lógó tasakot, levette, és a fiának adta.

- Tedd el! – suttogta. – Vigyázz rá, ha velem történik valami, a te feladatod, hogy visszavidd a faluba! Nem kerülhet a kezükbe az amulett. Most menj a lány után, ne foglalkozz azzal, hogy mit mondott! Vigyázz rá! Ha a kezükbe kerül, rosszabb vár rá a halálnál. Vidd fel a hegyek közé! Azt kell, higgyék, hogy meghaltatok odafent. Semmilyen körülmények közt ne gyertek vissza, menjetek a faluba, ha kell, erőszakkal is vidd magaddal! Én ezt elrendezem, megpróbálom megvédeni a családját, és megyünk utánatok. Menj!

Weayaya egy pillanatra az apja szemébe nézett, szó nélkül bólintott, megfogta a lovát, és eltűnt a fák közt, Hope után.

Alig maradt egyedül, amikor Chaves, és Hunter kirontottak a fák közül, és rávetették magukat. Sahale felkészülten várta őket. Hangtalanul védekezett, de nem számított a két indiánra, akik hátulról lefogták. Chaves rögtön a tasakot kereste:

- Hol van? – hörögte, de Sahale csak nézte őt. – Válaszolj!

- Sosem találod meg. A Szellemek segítettek, és a kő visszatér a helyére. Semmit sem tehetsz ellene.

Chaves dühében állon vágta az indiánt, hátralépett, a másik három férfi pedig nekiesett, addig ütötték, amíg elvesztette az eszméletét, akkor felnéztek, és látták, hogy a másik két pawney üres kézzel tér vissza a szekerektől.

- Hol a lány?

- Nincs itt, főnök. – mondta az egyik.

- Ahogy a kiowa fia sem. Talán együtt vannak, és enyelegnek – szólalt meg Csendes Víz.

Chaves dühében felüvöltött, és arcul csapta.

- Fogjátok el a többieket! Ti ketten, indulás! Hozzátok vissza a lányt!

- Mi legyen a kiowával!

- Nekem csak a kő kell, ami nála van, és a lány, de ő épségben. A kiowa nem érdekel.

A két indián elindult, a többiek pedig az ébredező családhoz mentek, és vigyorogva, fegyverrel a kezükben figyelték, ahogy álmosan meredtek rájuk.

Hope levette a ruháját, és maga mellé dobta, az alsónadrág, és a selyemblúz volt csak rajta, amikor Weayaya utolérte.

- Menj innen! – kiáltott rá a lány, de a fiú befogta a száját.

- Hope! Kérlek, hallgass meg! Nem maradhatsz egyedül! Nem farkasoktól kell tartani. Most nincs időm elmagyarázni, de veszélyben vagytok… miattunk. Szeretnélek megvédeni, kérlek, engedd! Eszemben sincs meglesni téged – de közben nyelnie kellett, mert ahogy belenézett a ragyogó szemekbe, úgy érezte elolvad. Lágyan végigsimított Hope arcán. – Kérlek! – suttogta.

A lány már tiltakozni akart, de Weayaya felemelte a ruhát, és felé nyújtotta.

- Elmondom később, de most mennünk kell!

Ekkor a két pawney előrontott a fák közül. A harcos védelmező mozdulattal maga mögé tolta a lányt, és tőrt rántott. Szeme könyörtelenül cikázott a két másik közt. Másodpercekig csak nézték egymást, aztán az egyik pawney támadott, vadul üvöltve Weayaya felé vetette magát. A fiú azonnal védekezni kezdett, nem tudott mit tenni, amikor a másik férfi Hope felé indult. A lány rémülten futni kezdett a fák közé, de az indián hamar beérte, és a földre teperte. Hadakozni kezdtek, és Hope azonnal észrevette, hogy a férfi nem akarja bántani, csak lefogni őt. Ezt kihasználva, tapogatózni kezdett, és a kezébe akadt egy faág. Lecsapott vele, az indián pedig eszméletlenül rogyott le rá. Hope nehézkesen lefordította magáról, ekkor ért oda Weayaya, aki időközben végzett az ellenfelével.

- Gyere! – zihálta, és megragadta a lány kezét. – El kell tűnnünk innen, azonnal!

Maga után húzta Hope-ot, és amikor a lóhoz értek, megfordult:

- Szállj fel! – mondta feszülten.

A lány meglátta a holttestet, és dermedten állt.

- Hope! Mennünk kell!

- Hova akarsz vinni? – nézett rá kábán.

- Fel a hegyekbe. Az erdőben elrejtőzhetünk. – Válaszolt türelmetlenül.

- Nem. Visszamegyek, papáék…

- Értük most nem tehetsz semmit, csak téged is elfognak. Hope, bízz bennem, kérlek!

A lány megrázta a fejét, és már indult volna, amikor meglátta a mozgást.

- Vigyázz! – sikoltott fel, de elkésett.

A pawney időközben magához tért, és most hátulról támadott. Hope rémülten lökte arrébb Weayaya-t, és közben kihúzta a tőrt a fiú övéből. Döfött, és a döbbent férfi nyögve rogyott össze.

A lány térdre esett, és reszketni kezdett. Nézte a növekvő vértócsát, és csak halványan érzékelte, hogy karok ragadják meg. Weayaya a lóhoz vezette a letargikus állapotban lévő lányt, nem szólt, csak megragadta a derekát, és lendületes mozdulattal felültette az állat hátára. Hope ösztönösen mozdult, hogy a lába ne akadjon be, de látszott, hogy nincs magánál. A fiú mögé lendült, és azonnal a meredek hegyoldal felé irányította a lovat.

Fél óra elteltével, Hope kezdett magához térni:

- Hova megyünk? – kérdezte kásás hangon.

- Átkelünk a hegyen. – felelt egyszerűen a fiú. – Jobban vagy?

- Mi? Nem, vigyél vissza! – kiáltott fel Hope.

- Nem!

A lány megragadta a gyeplőt, és megrántotta, a ló hirtelen megállt.

- Vigyél vissza! – ismételte.

- Hope! Nem vihetlek vissza. Megölnének minket.

- Miattatok, igaz? – sziszegte.

- Igen – suttogta Weayaya.

- Addig nem mozdulok, amíg el nem mondod, mi az oka! Hogy miért kellett gyilkolnom?

Weayaya megszorította a derekát:

- Ha nem teszed meg, most mi lennénk halottak. Csak védekeztél.

- Mondd el, mi ez az egész! – mondta követelő hangon.

- Van nálunk valami, ami kell Chavesnek.

- Akkor adjátok oda neki, és mindenki jól jár…

- Tévedsz, Hope! Ha odaadjuk, akkor biztosan megölnek. Addig vagyunk biztonságban, amíg nem szerzik meg.

- De mi az? – nézett rá kétkedve Hope.

- Egy amulett. Emlékszel? Mondtam neked, hogy az a medál a nyakadban az apacsok szent kövéből készült.

- Igen.

- Ez az amulett a kiowák szent köve, és nagyon sokat jelent a törzsünknek. Chaves elrabolta. Apám és én visszaszereztük, és most vinnénk haza. Nem gondoltuk, hogy ránk akadnak. Nem akartunk bajba sodorni titeket.

- De megtörtént, és ez a Chaves most meg fogja ölni a családomat. Vigyél vissza! Adjuk oda neki a követ, és akkor elengedi őket.

- Hope, értsd meg! A családod addig van biztonságban, amíg nálam van a kő. Már mondtam, abban a pillanatban megölik őket, amint visszaadom. Az egyetlen lehetőségünk, ha visszavisszük a falumba, ahol meg tudjuk védeni. Oda kell csalogatnunk Chavest, és a bandáját.

- Akkor most mi leszünk a csali?

- Igen.

- De a szüleim…

- Chavesnek nem érdeke, hogy bántsa őket, és az apám megpróbálja megvédeni őket. Kérlek Hope, bízz bennem! Csak így van esélyünk, arra, hogy mind élve megússzuk. Átkelünk a hegyeken, elviszlek a falumba, apám utánunk hozza Chavest, ott titeket, és a követ is meg tudunk védeni.

- És mi lesz, ha a főnökötök nem így gondolja, ha majd azt akarja, hogy megöljetek minket?

- A főnök a nagybátyám. Ha elmondjuk neki, hogy a segítségünkre voltatok, nem akar majd bántani.

Ebben ugyan nem volt biztos, de mindent megragadott, hogy meggyőzze a lányt. Nem vihette vissza, az egyenlő lett volna a halálukkal.

- Biztos vagy benne, hogy a szüleimnek nem esik baja? – kérdezte halkan Hope.

Weayaya sóhajtott:

- Nem. – mondta ki az igazat. – De ez a legjobb esélyük. Hidd el, ha tudnám, hogy nem eshet bajuk… bajod, akkor visszavinnélek.

- És muszáj átkelnünk a hegyeken? – nézett fel beletörődve Hope.

- Ide nem jönnek utánunk, veszélyesnek tartják. Kerülni fognak.

- Igazuk van, ez tényleg veszélyes.

- Hope, én át tudlak vinni. Ismerem a környéket. Bízz bennem! – ismételte a fiú.

Hope ösztönösen közelebb húzódott hozzá, Weayaya megrándult. A lány ekkor vette észre a csúnya vágást a karján, a fiú jobb karjával tartotta eddig a hátát, és nem adta jelét annak, hogy megsérült, de most önkéntelenül mozdult meg.

- Istenem! – nyögött fel Hope. – Miért nem szóltál? Szálljunk le, ezt be kell kötözni!

- Ráér. Mennünk kell, minél messzebb akarok jutni.

- De vérzel, és elfertőződhet. Mélynek látszik.

- Nem érdekes, ráér később.

- De így nyomot hagyunk – mondta hirtelen a lány, és látta, hogy ezzel megfogta a fiút.

Kelletlenül leszállt, és lesegítette Hope-ot. Elővett néhány gyógynövényt a derekára kötött zacskóból, a szájába vette, és rágni kezdte.

- Az micsoda? – kérdezte Hope.

- Csillapítja a vérzést, és összehúzza a sebet – felelt Weayaya, közben megnézte a levelet, és amikor látta, hogy kellően megpuhult, a sebre akarta tenni.

A lány egészen közel állt hozzá, az indián érezte az illatát, és egészen beleszédült. Vagy talán csak sok vért vesztett? Most látta csak, mennyire vérzett a karja.

Megtántorodott, a lány ösztönösen a dereka kör fonta a karját, és segített leülni neki.

- Várj! – mondta Hope, és odalépett a lóhoz, és levette a vízzel teli tömlőt a nyereg mögül.

Leszakított egy darabot az alsónadrágjából, benedvesítette, és lemosta a fiú karját. Weayaya ráhelyezte a gyógynövényt. Hope egy újabb darabot hasított le a nadrágból, és szorosan bekötözte a fiú karját, aki hálásan nézett rá.

- Pihenjünk egy kicsit – suttogta a lány, ahogy a szemébe nézett.

- Nem állhatunk meg, Hope – motyogta bágyadtan a fiú.

- Ha elájulsz, akkor jobb lesz? Csak pár perc, amíg összeszeded magad. Tudom, hogy neked nem kell több. Igyál! – nyomta Weayaya orra elé a tömlőt.

A fiú mosolyogni kezdett.

- Köszönöm.

Tíz perc pihenő után felállt, és a kezét nyújtotta:

- Induljunk!

Hope követte, és végre megjelent egy halvány mosoly az arcán.

- Gyere, ne húzzuk tovább az időt! – mondta a lánynak.

- Azt mondtad, erre nem jönnek utánunk.

- Igen, de nem lehetünk elég óvatosak.

- Weayaya? Ugye most nem hazudsz?

- Hope, én sosem akartam hazudni neked, és nem is tudnék.

- Azért csak sikerült.

- Kérlek, annyira bánt…

- Sss, muszáj bíznom benned. Menjünk!

Weayaya mellé lépett, és átölelte:

- Nem hagyom, hogy bajod essen. Vigyázok rád, esküszöm. Biztonságban vagy mellettem.

Hope viszonozta az ölelést, az arcát a fiú mellkasához simította, és eleredtek a könnyei.

Bár tudta, hogy menniük kéne, Weayaya képtelen volt mozdulni, csak ölelte a zokogó lányt, és megnyugtatóan simogatta a hátát.

- Esküszöm, vigyázok rád, Kedves! Ne sírj, megvédelek mindenkitől!