7. fejezet

Hope megborzongott, kinyitotta a szemét, és pislogva nézett körül. Az erdő sötéten vette körül őket. Weayaya hátrébb húzódott, és a lányt most átjárta a hűs esti szellő.

- Felébredtél? – kérdezte kedvesen a fiú.

- Hol vagyunk? – nézett körül a lány, és ösztönösen közelebb húzódott a harcos mellkasához, hogy testének melege óvja őt.

- Egy tisztáson. Elég messzire jutottunk, itt nyugodtan lepihenhetünk éjszakára.

Lecsúsztatta a lányt, aztán ő is követte. A lovat egy közeli fához kötötte, és tűzifát keresett, hogy meggyújtsa. Hope azonnal segített neki, és hamarosan a meghitt tábortűz mellé kuporodhatott.

- Elmegyek, kerítek vacsorának valót – mondta Weayaya.

- Ne hagyj egyedül, kérlek! – nyúlt utána rémülten Hope.

- Nem lesz semmi baj. Mielőtt megálltunk, alaposan körülnéztem, senki sincs a közelünkben. Nem kell félned.

A lány remegő kézzel ragadta meg a fiú karját, a szeme könnyben úszott. Weayaya leguggolt elé:

- Kicsi Hope! Muszáj valami élelmet szereznem. Itt biztonságban vagy, olyan helyet választottam, ahol akkor sem találnak ránk, ha követnek. De senki sem követ, egész úton figyeltem. Nyugodj meg! Sietek, és utána nem hagylak magadra.

Lefejtette magáról a lány görcsös ujjait, felállt, levette a nyereg mögül a durva szövésű takarót, és Hope hátára terítette.

- Sietek vissza – megsimogatta a lány arcát, és futva eltűnt.

Hope remegve nézett körbe, a tűz fénykörén túl még sűrűbbnek látszott a sötétség, és az éjszaka hangjai sokkal hangosabban jutottak el hozzá. Rémülten kapta fel a fejét minden bagolyhuhogásra, és állati hangra. Amikor szél meglengette a fenyők ágait, és a tobozok összeverődtek, szinte felugrott ijedtében. A könnyei megállíthatatlanuk potyogtak, és a fogai hangosan koccantak össze.

Sosem hitte, hogy egyszer még fog ennyire félni, de ahogy itt ült, rájött, hogy nem ez az első alkalom. Valamikor régen, a régi élete végén, félt már ennyire. Amikor üldözték, azok az alakok a rémálmaiból. Furcsa villanások jelentek meg előtte, futott az erdőben, kicsi volt még, és a bokrok elrejtették, de egy idő után rátaláltak… mert sírt. Nagyon félt akkor, azt hitte, megölik, azért, amit tett. De mit tett? Nem emlékezett rá, csak arra, hogy a szörnyeteg nagyon… őrülten dühös volt rá. Az emberei alig tudták lefogni őt.

Hope beleremegett az emlékbe, olyan hirtelen tört rá a semmiből, hogy szinte letaglózta. Újult erővel tört rá a zokogás, de igyekezett visszafojtani, nehogy megint rátaláljanak azok a rémes alakok.

Mikor ment el Weayaya? Már nagyon régen. Csak nem történt vele valami? A lányban újra feltört a rémület. Már minden porcikájában reszketett, amikor meghallotta a lépteket. Hangosan felsikoltott.

Weayaya azonnal mellé ugrott:

- Csak én vagyok, nyugodj meg! – ledobta a tűz mellé a megtermett bak nyúl tetemét. – Nyugodj meg!

Átölelte a lányt. Percekig ringatta, amíg Hope megnyugodott, akkor elengedte, és a nyúlnak szentelte a figyelmét. Elővette a tőrét, és nyúzni kezdte a tetemet, de közben átkozta magát, miért nem gondolt rá, hogy a lány ennyire meg van rémülve, teljesen kiborult, ő pedig nem figyelt eléggé.

- Segíthetek? – kérdezte Hope.

- Tudod, hogy kell? – nézett rá a fiú meglepve.

- Nem, de ha megmutatod, biztos elboldogulok vele, és legalább eltereli a figyelmemet.

- Rendben – mosolygott az indián.

Átadta a tőrt, és irányítani kezdte a lányt. Néhány perc múlva Hope ügyes mozdulatokkal megszabadította a nyulat a bőrétől, kibelezte, és felhúzta a nyársra.

Ahogy Weayaya a tűz fölé helyezte, a lánynak ismét furcsa érzése támadt, megrándult, és kábán nézett maga elé:

- Hope, jól vagy?

- I-igen – hebegte. – Csak olyan furán érzem magam, mintha nem először csináltam volna ilyet.

- Figyeltelek – mosolygott rá a fiú. – Nagyon ügyes voltál, engem is meglepett, de úgy csináltad, mint egy indián asszony, bár nem tudom, hogy lehet-e máshogy is nyúzni a nyulat.

- Nem tudom. De most olyan furcsa érzések vannak bennem… villanások… mintha emlékek törnének elő. Mintha kiszakadtam volna egy burokból, ami eddig védett a… a múltamtól. És ez félelemmel tölt el.

- Nincs rá okod, ez csak azt jelenti, hogy talán visszatérnek az emlékeid. Lehet, hogy az a sok dolog, ami történt veled, végre utat nyitott. Gondolj bele! Legalább megtudod, honnan jöttél. Megtudod, kik voltak a szüleid, ez jó.

- Nem tudom, hogy akarom-e ezt. Easternék jó szüleim voltak, és most is azok, ki tudja, mi derül ki a múltamból. Az előbb, amikor nem voltál itt, volt egy ilyen villanás, és tudom, hogy ott menekülnöm kellett, mert valami nagyon rosszat tettem. Lehet, hogy a múltam csak szenvedést hoz rám.

- Ezt nem hiszem. Gyerek voltál, amikor Easternékhez kerültél. Most is jó vagy, gyerekként sem lehettél rossz. Nem tehettél semmi olyat, ami rossz – megint megsimogatta az arcát. – Te annyira jó vagy.

Hope megfogta a kezét, és hálásan nézett a fiú szemébe:

- Köszönöm – suttogta. – Kedves, hogy ezt mondod, de a félelem bennem van. Az a villanás nagyon rémisztő volt.

- Gyere ide! – tárta szét a karját Weayaya.

Hope befészkelte magát a harcos mellkasához.

- Hope, itt vagyok veled. Mondd el, az segít, és én végig itt leszek!

- Abban a villanásban egy erdőben üldöztek, és tudom, hogy tettem valami rosszat, mert aki üldözött, az nagyon haragudott rám, de nem tudom, miért, és azt sem, hogy ki volt. Csak az villant be, hogy rettenetesen féltem. – miközben beszélt, egészen szorosan a fiúhoz bújt, karját a dereka köré fonta, és az arcát a mellkasához simította.

Weayaya viszonozta az ölelést, beleszagolt a hajába, és megremegett. Annyira jó érzés volt a közelében tudni a lányt.

- Ez nem jelenti azt, hogy rossz dolgot követtél el. Lehet, hogy pont ők tettek rosszat veled.

- Remélem, igazad van – suttogta Hope. – Annyira rémisztő ez az egész, lehet, hogy csak azért van, mert annyi minden történt. Néhány héttel ezelőtt még boldog voltam. Éldegéltem a gyönyörű házunkban, minden békés volt, és a legnagyobb gondom az volt, hogy mit vegyek fel a születésnapi partimra. Most pedig itt vagyok a hegyek közt, egy erdőben bujkálva, minden bizonytalan, lehet, hogy tévedtél, és Chaves megölte a szüleimet, és… és ráadásul megöltem egy embert. – elcsuklott a hangja.

- Édesem, tudom, hogy mennyire megvisel, amin keresztül mentél, de ez normális. És egy dolgot ne felejts el, ha nem teszed meg, ő nem habozott volna, hogy megöljön minket. Mindkettőnket megmentettél. Neked köszönhetem az életemet.

Hope könnyektől csillogó szemmel nézett fel, nem szólt, csak elmerült a fekete szemek vigasztalásában. Felemelte az egyik kezét, megsimogatta a fiú arcát, és felnyújtózott. Weayaya gyengéd csókot lehelt az ajkára, aztán a tűz felé nézett:

- Kész a hús – mondta gyorsan.

Elengedte a lányt, levette a nyulat a tűzről, és a tőrével szétosztotta. Csendesen ettek, de közben lopva egymás felé néztek. Mindketten érezték, hogy ez a nyugalom kettejük közt sokkal meghittebb, mint gondolták, de egyikük sem mert megszólalni.

Vacsora után Hope felállt, egy kis vízzel megmosta a kezét, aztán a tisztás szélhez sétált. Benézett a sötét erdőbe, és megremegett. Hátborzongató volt a sötét, és a fura hangok sem nyugtatták meg különösebben.

Weayaya mögé állt, és lágyan átölelte a derekát. Hope összerezzent:

- Mit akarsz? – kérdezte ijedten.

- Csak nem akarom, hogy félj – suttogta. Az állát a lány vállára ejtette. – Nincs itt semmi, amitől félned kellene.

- Weayaya, mit akarsz? – kérdezte újra a lány.

- Nézd a holdat! Gyönyörű, nem igaz?

Hope egyre jobban zavarba jött, megfordult, és a fiú szemébe nézett.

- Én most nem tudok erre gondolni. – nyögte, és elhúzódott. – Félek, hogy a szüleim már nem élnek, és hogy utánunk jönnek, és… – elhúzódott a harcostól, és fázósan dörzsölte a karját.

- Én hiszem, hogy jól vannak. Chaves egy vadállat, de okos, tudja, hogy a hegyekben esélye sincs megtalálni minket. Nem fogja bántani őket. Tudom, ez keményen hangzik, de ők a biztosítékai.

- Ezt honnan tudod?

- Amikor ellopta az amulettet, sok mindent megtudtam róla. Szeret biztosra menni, és nem szalaszt el egy olyan lehetőséget, hogy túszként használja őket. Hidd el, a szüleid élnek, és találkozol még velük.

- Odaadod neki a követ, ha ezt kéri az életükért?

Weayaya kinyúlt, és visszahúzta magához a lányt.

- Szívesen mondanám, hogy igen, de megígértem, hogy nem hazudok neked. Nem tudom, mit fogok tenni.

- Nem mondom, hogy ez jól esett, de köszönöm, hogy őszinte vagy. – megint megborzongott.

- Fázol? Ez a vékony ing nem lehet túl meleg.

- Kicsit fázom, de kibírom – suttogta Hope, és elfordította a fejét. Nem mert a fiú szemébe nézni.

Weayaya megfogta a kezét, és a tűzhöz lépett. Gyors mozdulattal levette a tunikáját, és a lánynak nyújtotta.

- Vedd ezt fel! Nem akarom, hogy megfázz.

- De ez a tiéd! – háborodott fel a lány.

- Igaz – nevetett fel a fiú. – De annál a vékony rongynál ez is jobb.

Hope sértetten nézett rá:

- Hogy mered rongynak nevezni? Ez a legdrágább anyag, valódi selyem, és…

- De fázol benne – szakította a félbe.

- És ez a durva valami jobb? Én ezt nem veszem fel, kidörzsöli a bőrömet.

- Nem érdekel az sem, ha az a rongy annyit ér, mint egy aranyrög. – csattant fel az indián. – Ha az kell, leszaggatom rólad, de melegebb ruhát kell felvenned.

- De így te fogsz megfázni! Nem veszem fel. – dacoskodott Hope.

Az indián felállt, és lendületesen elindult a lány felé. Hope rémült tekintettel hátrált, de Weayaya gyorsan beérte. Megragadta a blúz vállát, és meghúzta az anyagot. Reccsenve engedett a kezének.

- Ne! – sikoltott fel Hope, de a blúz darabokban hullott a földre, felfedve a lány kebleit.

Weayaya megdermedt, nagyot nyelt, ahogy meglátta a lányt. A keze lassan lesiklott, és gyengéden megérintette a mellét.

- Mit… mit művelsz? – zihálta rémülten Hope, és a karját maga köré fonta.

- Gyönyörű vagy – suttogta elvarázsolva a fiú.

- Kérlek, ne! – Hope hangja egyre rémültebbé vált.

Weayaya elengedte, és hátralépett. Felé nyújtotta a tunikát.

- Bocsáss meg! – suttogta. – Vedd fel, mielőtt megfázol! Választhatsz, melyikünk legyen félmeztelen.

Elfordult, és visszalépett a tűzhöz. Remegve ült le, próbálta csillapítani duzzadó vágyát. Még sosem látott ilyen gyönyörűséget. A lány bőre nem volt hófehér, de világosabb volt, mint a fajtájabeli lányoké. Az pedig csak még izgatóbbá tette a fiú számára, hogy félt. Volt már harcban, látta, amikor az idősebb harcosok nőket raboltak el. Látta, milyen hatással van a félelmük a férfiakra, rá is hatással volt, de még sosem erőszakolt meg senkit. Egyszer volt egy fiatal dakota lány, őt majdnem. Felizgatta a lány félelme, de ahogy meglátta a szemeit, nem tudta megtenni. Nem sokat tehetett érte, a nagybátyja, Chu’a észrevette, és megtette. Utána meg akarta tartani magának, de amikor nem figyelt, a lány átvágta a saját torkát.

Azóta irtózott a gondolattól, hogy ilyet tegyen.

- Weayaya! – Hope hangja rémült volt, azonnal mellette termett, és látta, mi az oka.

- Maradj csendben! – súgta a fülébe. – Ne érezze, hogy félsz!

A farkas kutatva figyelte őket, lassan közeledett, a fejét félrebillentette, és a fogait mutatta.

Hope le akart guggolni, de Weayaya megszorította a derekát. Nem szólalt meg, de Hope érezte, ahogy megrázza a fejét.

A farkas megállt, és a lány szemébe nézett.

- Ne fordulj el! – lehelte alig hallhatóan a fiú. – Azt kell éreznie, hogy te vagy az erősebb. Te legyél a főnök! Be kell hódolnia.

Hope biccentett, és mélyen a farkas szemébe nézett. Percekig tartott, vagy órákig, nem tudta, de végül az állat elfordította a fejét. Ekkor Weayaya lassan húzni kezdte a lányt a tűz felé. Leültek a biztonságot jelentő fénykörben, és a lány most megint hagyta, hogy az indián átölelje. A tőrét maga mellé helyezte, és védelmezően szorította magához a remegő lányt.

És ekkor csoda történt, a farkas odasétált melléjük, ránézett Hope-ra, lefeküdt, és a fejét a lány lábára helyezte. Megnyalta a száját, lehunyta a szemét, és kényelmesen elhelyezkedett. A két fiatal döbbenten nézett egymásra.

- Mit csinál? – tátogta Hope.

- Nem tudom. Ilyet még nem láttam.  – suttogta a harcos.

A lány félénken az állat fejéhez nyúlt, és megsimogatta a füle tövét, mire a farkas halkan, elégedetten felmordult.

- Különleges vagy – mondta halkan Weayaya. – A farkasok csak a különleges embereket fogadják el.

Végül az állat rájuk nézett, Hope fogta a nyúl maradékát, és odaadta neki. Hálásan pillantott rá, és éhesen felfalta, aztán megint megnyalta a száját, elfordult, és elügetett a sötétbe.

- Vemhes – nézett utána a fiú.

- Honnan tudod?

- Látszik a hasánál – mosolygott Weayaya.

Hope szemébe nézett, látta a lelkes csillogást. Lassan az arcához hajolt. Hope érezte, hogy a csontjai elolvadnak, és minden porcikája szétfolyik, ahogy elveszett a fekete szemek vonzásában. Képtelen volt másfelé nézni, és főképp képtelen volt ellenállni a csábító érzésnek. Amikor az indián ajka az övéhez ért, halk sóhajjal ölelte át a nyakát.

Végre igazi csókban egyesültek. Mindketten erre vágytak már kimondatlanul, napok óta. Weayaya óvatosan ismerkedett a finom ajakkal. Simogatóan lágy, édes volt, és adakozó. Azonnal rájött, hogy a lány nem először csókol férfit, felemelte a fejét, és belenézett Hope meglepett szemeibe. Elvarázsolta a kékség mélyén rejtőző zöld óceán. Óvatosan eldőltek a földön.

Újra a lány ajkára tapadt. Hope halkan felnyögött, amikor a harcos nyelve támadásba lendült, ajka elnyílt, és belement a játékba. A kezével a fiú tarkójába túrt, és szorosan magához húzta. Weayaya a lány derekára fonta a karját, és a testéhez tapadt. Meglepte, amikor megérezte a lány lábát a csípője körül. Felkapta a fejét:

- Hope! Ha így folytatod, nem leszek képes megállni. – suttogta feszülten.

- Nem mondtam, hogy állj le.

- Tudod, mire készülünk? – kérdezte a fiú, és a hangjában csöppnyi csalódottság bujkált.

- Nem. De azt igen, hogy akarom. – suttogta Hope, de közben minden ízében reszketett.

Weayaya újra megcsókolta, lassan lefejtette a lány lábát a derekáról, és magához ölelte:

- Aludj, Kedves! – suttogta. – Még nem állsz készen rá.

Megfogta a takarót, magukra húzta, és szorosan átölelte Hope-ot. A mellkasa a lány hátához simult, nehezen csillapította le magában a vágyat, de végül megérezte, hogy Hope elaludt. Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és ő is álomba szenderült.

Minden olyan nagy volt, a fák lombkoronája magasan a feje fölött lengedezett. Hope csöppnyinek érezte magát. Az erdő már sötétedett, sietnie kellett, az anyja haragudni fog, amiért elkószált, még jó, hogy az apja nem volt otthon.

Meghallotta a lépteket. Rémülten, lassan fordult a hang irányába. A farkas érdeklődve figyelte, aztán mellé lépett, a fejét a keze alá csúsztatta, és amikor Hope megfogta a szőrét, vezetni kezdte.

Kiértek a fák közül, egy nő szaladt felé, de hirtelen megtorpant. A farkas megrázta a fejét, mire Hope elengedte, ő pedig azonnal eltűnt a fák közt.

Az asszony odaszaladt hozzá:

„Jól vagy, Kicsim?”

„Igen, anyám, minden rendben.” – végignézett a nőn. Gyönyörű, fekete haja volt, mint neki, de az ő szeme tengerkék volt, rémület, és megkönnyebbülés ült benne. Nagyon hasonlított rá. – „Jól vagyok.”

„Többé ne csatangolj el!” – mondta szigorúan az asszony. – „Bajod eshetett volna, ez a farkas…”

„Nem bántotta volna” – lépett melléjük egy férfi. – „Rica, a lányod különleges.”

Hope kinyitotta a szemét. Az álom elillant, csak arra emlékezett, hogy volt ott egy farkas, és mégsem félt. Boldog volt, látta az édesanyját, de sajnos nem tudta felidézni a vonásait, ettől könnybe lábadt a szeme.

- Anyám! – suttogta.

Erős karok szorították meg a derekát.

- Hope? Minden rendben?

Weayaya álmosan felemelte a fejét, és fölé hajolt. A lány felé fordult:

- Igen – motyogta. – Csak álmodtam.

- Rossz álom volt? – kérdezte a fiú nyugtalanul.

- Nem, azt hiszem a farkassal álmodtam, és láttam az igazi anyámat – a hangja szomorkás volt.

Weayaya felemelkedett:

- De hát ez csodás, látod, mondtam. Visszatérnek az emlékeid.

- Félek tőlük.

- Nincs miért – simogatta meg a fiú.

Elmosolyodott, de közben folyamatosan a lány arcát fürkészte. Aztán egy idő után vonakodva felállt:

- Lassan indulnunk kell, nem akarok sokáig egy helyen időzni.

- Még mindig félsz, hogy követnek?

- Nem, de szeretném megelőzni őket. Hamarabb kell átkelnünk a hegyen, mint ahogy ők átérnek a hágón. Előnyben vagyunk, mert ők a szekerekkel lassabban haladnak. De mennünk kell!

Hope is felkelt, és elővette a szárított húst a fiú nyeregtáskájából.

Weayaya akarata, hogy távol tartja magát a lánytól, megtört, ahogy meglátta őt. A tunika alig takart valamit, formás lábain az izmok játéka a tegnap estét jutatta eszébe, amikor ez a láb a dereka köré fonódott. Elindult utána.

Amikor Hope megfordult, Weayaya közvetlenül előtte állt:

- Ne segítsek? – kérdezte halkan.

Hope zavartan rázta a fejét, de közben vágyakozva sóhajtott. A fiú lehajolt, és lágyan megcsókolta. Hope vére felforrt, az étel kiesett a kezéből, el akart húzódni, de Weayaya magához húzta. A csókja követelőbbé várt, ahogy megérezte a lány törékeny, kívánatos testét. Olyan vággyal simult hozzá, amitől felébredt benne a tűz. Az arcára simította a tenyerét, hogy ne tudjon menekülni, érezte szívének sebes dobbanásait. Halkan felnyögött, elfordította a lótól, és egy közeli fa törzséhez szorította.

A lány úgy érezte, menten elájul, a harcos olyan hirtelen csókolta meg. Nem számított rá, de melegséggel töltötte el. Az idegen élmény elsöprő volt, soha senki nem ért még hozzá ennyi vággyal. Meztelennek érezte magát, amikor a fiú lába a combjai közé csúszott, és megérezte ágyéka keménységét.

Zihálva kapta fel a fejét – hogy kerültek a fához? – és ellökte magától a fiút.

- Ne! Kérlek, ne!  - dadogta. – Igazad volt, nem állok készen rá.

Idegesen rángatta a tunika alját, de nem tudta jobban elrejteni magát az indián kutató pillantása elől. Nem mert ránézni, inkább elfordult, és a fa kérgét tanulmányozta.

Hallotta, ahogy a fiú elfordul, és elsétál. Felnézett, látta, hogy Weayaya a fekhelyük mellett áll, háttal neki, és a teste megfeszül.

- Ne haragudj! – mondta halkan Hope, de nem kapott választ. – Weayaya! Mondj valamit!

- Most ne kérd ezt! – sziszegte a fiú.

Annyi feszültség volt a hangjában, hogy Hope megijedt, odaszaladt mögé, és megérintette a vállát:

- Kérlek! Fordulj felém!

Az indián lerázta a kezét, és a lovához lépett:

- Várj meg! Hamarosan visszajövök – mondta felé se nézve. Már a nyeregben ült, és elvágtatott.

Hope döbbenten figyelte, hogy eltűnik. Hirtelen úgy érezte, minden megváltozott. Megértette, mi megy végbe a harcosban.

„Milyen bolond vagyok!”

Tegnap éjjel szinte felajánlotta magát, most pedig elutasítja, a fiú most biztosan nagyon dühös rá, és joggal. Játszadozott vele. Eldöntötte, hogy amint visszatér, bocsánatot kér tőle, és megtartja a távolságot.

Sokáig várt, mire az indián végre megjelent, most sokkal nyugodtabbnak tűnt, de a szeme keményen csillogott.

Leszállt a lóról, és szó nélkül odalépett az összetekert takaróhoz.

- Weayaya! – törte meg a csendet Hope, de a fiú nem nézett felé. – Kérlek, bocsáss meg! Nem fogtam fel, mit teszek veled.

- És most már tudod? – kérdezte kimérten.

- Nem tudom. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe, nem éreztem még ilyet…

Az indián hirtelen felemelkedett, és magához húzta:

- Hope!… Nem teheted ezt! Ne játssz velem! Ne hitesd el velem, hogy adni akarsz, amikor nem! Ne csepegtess reményt felém! Mert… mert eljön a pillanat, amikor nem tudok majd megállni. Ha felkínálod, én elveszem.

- Én… én szeretnék adni, de…

- Sss! – Weayaya az ujjával némította el. – Ne mondj olyat, amiben nem hiszel.

- Félek – fejezte be Hope a mondatot, nem törődve a száját lefogó ujjal. – Bár ne lenne bennem ez a félelem!

A fiú elengedte, és amikor megszólalt, a hangja tele volt melegséggel:

- Én nem akarok rád erőltetni semmit. Vonzódom hozzád, és úgy éreztem, te is hozzám.

- Ez így is van, csak én még nem vagyok felkészülve, annyira össze vagyok zavarodva. Nem akartalak bántani, én csak… nem hittem, hogy ennyire vonzódom majd hozzád. Azt hittem, barátok vagyunk, de kezdek rádöbbenni, hogy ennél sokkal többről van szó.

- Ne beszélj így! Ezt most csak azért mondod, mert tegnap annyi minden történt veled.

- Én nem hiszem, már előtte is éreztem, csak nem tudtam, mi ez. Az előbb azt mondtad, hogy vonzódsz hozzám, és azt is, hogy többé nem hazudsz.

- Pontosan – Weayaya megcirógatta az arcát.

- Akkor jól éreztem. Csókolj meg! – suttogta a lány.

- Ne…

- Adni akarok – fojtotta a fiúba a szót.

- Ne most! – mondta vonakodva. – Mennünk kell! És te amúgy sem vagy biztos magadban. Nem akarom, hogy olyat tégy, amit nem akarsz.

- Weayaya, én…

- Akarlak, Hope! Jobban, mint azt szavakba tudnám foglalni, de te mondtad, hogy nem állsz készen. Ne kísérts! Most még képes vagyok uralkodni magamon. Nem akarom elvenni a becsületedet. Ne kérd tőlem, hogy megtegyem, kérlek! Mert a Szellemekre esküszöm, megteszem, ha még egyszer felajánlod. Menjünk!

Elfordult, a nyereghez kötötte a takarót.

8. fejezet

- Meghaltak, az a mocskos kiowa megölte őket – sziszegte Jack Hunter.

Sahale megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ránézett William Eastern-re, biccentett, így a másik értette, hogy a lánya biztonságban van.

A férfi megnyugodott kissé, bár annak nem örült, hogy Hope a hegyek közt kószál egy idegen indiánnal, de legalább nem került ezeknek a gaztevőknek a kezébe. Remélte, hogy a fiatal indián tudja, merre kell mennie, és nem tévednek el a rengetegben.

- Utánuk küldjem a pawney-kat Chaves?

- Ne! Odafönt a fiú van előnyben. Átkelünk a hágón, és a túloldalon várjuk be őket. Másfelé nem mehetnek – most Sahale felé fordult. – Hazaviszi a követ a falutokba, igaz?

Odalépett az indián mellé, és a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Onnan esélyed sem lesz elhozni – vigyorgott a másik.

- Egyszer már sikerült.

- De most már számítanak rád. Sosem szerzed meg.

- Oh, dehogynem! – Végignézett a férfin, aztán a család felé fordult. – Jó kis cserealapom van. Bár a lánnyal többre mennék.

- Ne hidd, hogy Chu’a alkudozni fog veled a sápadtarcúak életéért. Neki ők semmit sem jelentenek.

- De a lányuk igen. Egy harmatos szűzlány, biztosan felkelti a főnököd figyelmét. Főként, ha megtudja róla az igazat.

- Miről beszél? – kiáltott fel rémülten Margaret. – Milyen igazat?

- Ugyan Mrs. Eastern! – válaszolt negédesen a férfi, amitől az asszony hátán végigfutott a hideg. – Hisz a kis szajha nem a maguk lánya. Mennyit adtak érte Lulunak, hogy hajlandó volt megszabadulni tőle?

- Hope-ot egy árvaházból vettük ki! – szólalt meg keményen William.

Chaves és Hunter egyszerre röhögtek fel.

- Hallod, Jack? Árvaház. Nem is tudtam, hogy New Orleansban így hívják a bordélyt.

- Miss Martin nagyon kedves volt, amikor örökbe akartuk fogadni Hope-ot, mindent megtett, hogy sikerüljön.

- Miss Martin? Miss Lulu Martin? – röhögött Hunter. – A jóságos asszony, és az ő árvaháza! Mennyi örömöt adott nekem az a jólelkű asszony.

Látva Margaret és William arcát, még harsányabban röhögött:

- Maguk tényleg elhitték, hogy árvaházat vezet? – kérdezte. – Lulu Martin az egyik leghíresebb bordély madámja New Orleansban.

- Úgy ám! – vigyorgott Chaves. – És az egyik legjobb vevőnk volt. Mi szállítottuk neki a kurvákat. Rengeteget fizetett, egy-egy egzotikus szépségért. Miss Hope-ot is tőlünk vette meg. Egy vagyont adott érte, azt mondta, az első, aki majd megkapja, úgy fogja érezni, a mennyországba kerül. A kisasszony nagyon különleges, kék szemű apacs, igazi kuriózum.

Sahala felszisszent, az utolsó szavaknál.

- Igen Sahale. Miss Hope nem más, mint az ellenségetek. Egy apacs szuka. – Margaret szeme elkerekedett, és könnyek lepték el. – Ezek szerint Lulu ezt az apróságot nem mondta el maguknak. Nem is sejtették, hogy indián?

Önelégült vigyorral figyelte az asszony döbbenetét.

Wyatt és Kelvin, akik szintén megkötözve ültek az egyik keréknél, most összenéztek:

- Szóval a húgod indián. – mondta csendesen Wyatt.

- Ha tudtam volna…! – a szemében vágy csillant.

A másik megrökönyödve nézett rá.

- Te beteg vagy! – nyögte, és elfordult.

- Nem számít! – mondta fennhangon William. – Hope a lányunk, úgy szeretjük, mintha a saját vérünk lenne. Nem számít, milyen anya hozta a világra. Csak az a fontos, hogy maga nem kaparinthatta meg.

- Ami késik, nem múlik. Utolérjük a rézbőrűt, meg a lányt, és akkor… – felemelte a bal kezét, és elmélyülten nézegette. – akkor Miss Hope megfizet azért, amit velem tett.

 William a férfi kezére nézett, és szörnyű érzése támadt. Imádkozni kezdett, hogy Weayaya és Hope épségben jussanak el egy olyan helyre, ahol nem találhat rájuk ez a szörnyeteg, azt sem bánta volna, ha többé nem láthatja a lányát.

Weayaya szenvedett. Mostanra úgy érezte, ha nem ölelheti a lányt, ha nem szeretheti, szétrobban. Ahogy ott ült mögötte a lovon, és hozzásimult, minden porcikáját átjárta az őrjítő vágyakozás. De most még jobban viselte, mint a nap elején. Hope először előtte ült, de a csípőjük annyira összesimult, hogy a fiú képtelen volt elviselni a közelségét.

Boldog volt, amikor meglátta a tisztást, és a szélén a kis patakot.

- Itt megpihenünk éjszakára – mondta fojtott hangon.

Megvárta, hogy a lány lecsússzon, aztán ő is leszállt.

- Elmegyek vadászni, sietek vissza. Addig megfürödhetsz a patakban – mutatott a víz felé, aztán eltűnt a fák közt.

Hope egy darabig csak nézett utána, aztán gyorsan a vízhez futott. Levetkőzött, és néhány perc alatt megfürdött a hideg csobogóban. Utána vacogva kapkodta magára a ruhát. Szerencsére a nap még melegen sütött, így gyorsan átmelegedett.

A tisztás széléről fát gyűjtött, és előkészítette a helyet a tűznek, amikor mozgást hallott, mosolyogva fordult meg, és ledermedt. Két méterre tőle ott állt a farkas. A szájában egy nyúl lógott.

Hope csendesen hátrálni kezdett, de ekkor az állat ügetni kezdett, odafutott mellé, a lába elé helyezte a zsákmányát, utána visszament a tisztás széléhez, és leült. Várakozva nézte a lányt.

Hope leguggolt, megfogta az állatot, és a farkasra nézett:

- Nekem hoztad? – kérdezte.

A farkas felemelte a fejét, megnyalta a száját, aztán visszaejtette a lábára.

- Köszönöm – mosolygott a lány, bár nem tudta, miért beszél a vadállathoz, de valahogy érezte, hogy megérti őt.

Hope körülnézett, eszébe jutott, hogy a fiú nyeregtáskájában ott van a halott indián tőre. Elővette, és nyúzni kezdte a nyulat.

Miután elkészült, meggyújtotta a tüzet, és fölé tette a nyársat. Weayaya ekkor ért vissza, és meglepve nézte a lány serénykedését. Mosolyogva indult felé, amikor a farkas elé állt, és morogva megállásra kényszerítette.

Hope megfordult, azonnal átlátta a helyzetet. Odaszaladt, megsimogatta a farkas fejét:

- Ő barát, nem bánt.

Az állat megint a fiúra nézett, aztán visszament a helyére, leült, és figyelt.

- Mi folyik itt? – kérdezte súgva Weayaya.

- Nem tudom. Egyszer csak megjelent, és hozta a nyulat, mintha azt akarná, hogy készítsem el.

- Akkor, amit én fogtam, az pocsékba megy – mondta halkan a harcos.

- Nem, dehogy. Legalább neki is jut – intett a farkas felé Hope.

- Odaviszem, neki jobb nyersen.

- Talán jobb lenne, ha én…

- Annyira azért ne bízz meg benne! Csak egy vadállat.

- Ételt hozott.

- Tudom, de… féltelek. Nem akarom, hogy megmarjon.

- Rendben – sóhajtott fel Hope. – De vigyázz, nehogy téged marjon meg!

Weayaya rámosolygott, aztán óvatosan megindult az állat felé. A farkas felemelte a fejét, és figyelmeztetően morogni kezdett. A fiú megállt, maga elé emelte a nyulat, aztán lassan tett még egy lépést. A farkas felállt, ő is közelebb lépett. Weayaya leguggolt, és továbbra is felé nyújtotta az élelmet. Az állat egészen közel ment, megszaglászta, aztán elvette az indián kezéből. Visszakocogott a helyére, és falatozni kezdett. Közben folyamatosan figyelte a fiút.

Weayaya leült Hope mellé, és figyelte, ahogy a lány megnézi a nyárson sülő húst.

- Remek vacsoránk lesz – mondta halkan.

Hope rámosolygott, amitől megint feléledt benne a vágy. Annyira kedves volt, olyan gyermekien ártatlan, ugyanakkor látta benne a nő vágyakozását. Szerette volna teljesíteni ezeket a vágyakat, de közben tudta, hogy mennyit ártana a lánynak, ha megtenné.

- Olyan gyönyörű vagy! – csúszott ki a száján.

Hope érezte, hogy elpirul, zavartan fordult vissza a tűzhöz, és most örült, hogy a meleg lángok elrejtik arcának árulkodó jeleit.

- Ne fordulj el, kérlek!

Felemelte a kezét, és megsimogatta a lány arcát, érezte bőrének tüzét, és ez csak még inkább felkorbácsolta a vágyát. Tudta, hogy nem lenne szabad, de nem tudott megálljt parancsolni magának.

- Weayaya, én… kérlek, ne zavarj össze! Reggel azt kérted, ne tegyek olyat, amit nem akarok. Most pedig te vagy az, aki olyanokat mondasz, amitől még jobban összezavarodok.

- Ne haragudj! – húzódott vissza a fiú.

- Weayaya, te és én… mi két külön világ vagyunk. Mi ketten soha…

- Tudom – sóhajtott fel, Hope kimondta azt, amire nem akart gondolni. – Bár ne így lenne!

- Az élet nem mindig teljesíti a vágyainkat… – felemelte a fejét. – Amint megérkezünk Texasba, ti visszatértek a saját népetekhez, mi letelepedünk, a papa felépíti a birtokot Wyatt-el, és én valószínűleg feleségül megyek hozzá.

- Micsoda? – döbbent meg az indián. – Wyatt Harringtonhoz? Ezt eddig miért nem mondtad? Én azt hittem, nem érzel iránta semmit, és most azt mondod, hogy a felesége leszel. – nyelt egy hatalmasat. – Szereted őt?

- Nem! – mondta hirtelen Hope – Nem! Istenem, dehogy! Csak ez az egyetlen lehetséges…

- Tévedsz. Te döntesz, nem kell megtenned, ha nem akarod. Ha nem szereted, akkor ne menj hozzá!

- Az a baj, hogy nem én döntök. Kelvin ezért mutatta be, és a papa kedveli őt. Nem csak azért hívta, hogy segítsen felépíteni a házat. Ő is szeretné ezt a házasságot. Kelvin pedig…

- Kelvin így kitúrhat az örökségedből. De nem kell hagynod, hogy így legyen. Csak nemet kell mondanod nekik.

- És mégis mit tehetnék? Nálatok talán nem így van? Ha a férfiak megegyeznek, akkor a nőnek nincs szava.

- De mi megkérdezzük a nőt is. Ez csak akkor van, ha elrabolunk valakit, vagy az apja kénytelen eladni, de az nagyon ritka. Ha egy férfi elad egy nőt, arra nagyon nyomós oka van. Mi tiszteljük a szerelmet.

- Apám biztosan örülne, ha szerelemből mennék férjhez, de eddig nem találtam senki olyat, aki meghódította volna a szívemet. És már felnőttem, így is a terhükre vagyok. Látom, hogy a papa már szeretné, ha férjnél lennék. A mi világunkban vénlánynak számítok.

- Ha a mi világunkhoz tartoznál, akkor is így lenne – nevetett fel halkan a fiú. – De ne törődj azzal, mit mondanak mások, csak akkor kell férjhez menned, amikor TE úgy érzed, hogy készen állsz rá.

Hope könnyes szemmel nézett rá.

- És akkor, ha megtalálom az igazit.

- Igen. – felemelte a kezét, és letörölte a lány könnyeit.

Utána lágyan simogatta az arcát.

- Annyira szeretném, ha tényleg én dönthetnék – suttogta a lány. – Ha szabadon választhatnék.

- Azt mondtad, még nem találtad meg az igazit.

- Azt mondtam, eddig nem találtam meg. – suttogta, és ahogy Weayaya szemébe nézett, a fiú azonnal tudta, mire gondol.

- Hope! – lehelte lágyan az indián.

A farkas közéjük dugta a fejét, és orrával a tűz felé bökött. Nevetve húzódtak el egymástól, a fiú levette a húst a nyársról, és csendben megvacsoráztak.

Utána Weayaya odaadta a lánynak a takarót:

- Feküdj le! Holnap korán szeretnék indulni.

- Nem fekszel mellém? – nézett rá meglepve.

- Most inkább nem – válaszolt kedvesen, megcirógatta az arcát, és átment a tűz másik oldalára.

Hope szeme felpattant, fázott. Az éjszakai levegő még a takarón keresztül is átjárta, hiányzott mellőle a másik test melege. Felemelte a fejét, és hamvadó tűz halvány fényében a farkast kereste. Nem volt a közelben, és ettől Hope furcsán rosszul érezte magát.

A sűrű sötétség megrémisztette, alig hitte, hogy az a hely, ahol este olyan meghitten beszélgettek, most ennyire rideg legyen. Megint elértek hozzá az éjszaka zajai, hallotta a morgást a fák közül, és az ág reccsenését. Aztán valami halkan felvinnyogott, és utána csend lett. Félni kezdett. Remélte, hogy a vadász beéri a prédával, és nem fog rájuk támadni. Bízott benne, hogy csak a farkas talált magának újabb áldozatot.

Körülnézett, meresztgette a szemét a sötétben, és végül megpillantotta Weayaya-t, ahogy a tűz másik oldalán fázósan összekuporodva aludt. Odakúszott mellé, és óvatosan megcirógatta az arcát, kisimított néhány kósza tincset az arcából, és nézni kezdte:

- Bár elmondhatnám neked, mit érzek valójában! – suttogta, miközben ráterítette a takarót. – Tudom, hogy apám egyezséget kötött Wyatt-el. Hallottam egyik nap, amikor erről beszéltek. Nem akartam elmondani, mert láttam, hogy bántana téged. Hozzá akar adni. De én nem akarom. Már tudom, mit szeretnék, akkor is, ha lehetetlen. Bár elmondhatnám! Bár lenne merszem nyíltan felajánlani! Szeretlek, Weayaya. Az első pillanattól, hogy megláttalak.

Karok simultak a derekára, a fiú magához húzta.

- Ébren vagy? – kérdezte ijedten Hope.

- Igen, Kedves! – suttogta a fiú.

- És… és hallottad…?

- Igen – mosolygott. – Hallottam. És boldoggá tett. Én is szeretlek. Amióta megláttalak arra vágyom, hogy így tarthassalak a karomban, hogy így simulj hozzám. Nem volt elég, hogy csak beszélgessünk, érezni akartalak. Érezni akarlak. – A lány tarkójára simította a kezét, magához húzta, és megcsókolta. Hope hagyta, hogy maga mellé fektesse, és összesimuljon a testük. A harcos nyaka köré fonta a karját:

- Adni akarok – suttogta vágyakozva, amikor az ajkaik elváltak egymástól.

- Drága Hope! – nyögte Weayaya. – Biztosan akarod?

- Igen – lehelte a lány.

Weayaya felült, leterítette a takarót, odahúzta magához a reszkető lányt, és simogatni kezdte. Letérdeltek egymással szemben, és a fiú lassan megcsókolta. Lágyan becézte az ajkát, mintha porcelánt érintene, és Hope bátortalanul viszonozta. A harcos simogatni kezdte a ruhán keresztül, vágyakozva figyelte, ahogy a lány teste életre kel az érintése nyomán, és apró remegésekkel válaszol minden kis jelre. Az ágyéka megfeszült, amikor látta a kékes szemeket zöld színűre sötétülni a vágytól, és meghallotta Hope szabálytalan, szapora légzését. Tudta, hogy fél, de azt is látta, hogy már készen áll a testi boldogságra.

Hope teljesen átadta magát az indiánnak, hagyta, hogy ő irányítson. A fiú tapasztalata megnyugtatta, megbízott benne. Amikor Weayaya keze gyengéden végigsiklott a testén, érezte, hogy tökéletes biztonságban van. Halkan nyögdécselve simult a fiúhoz, átölelte, és ő is simogatni kezdte a fiú izmos, erőtől duzzadó testét.

Weayaya ekkor óvatos mozdulatokkal lefejtette róla a tunikát, és finom csókokkal kezdte becézni a lány testét, miközben a keze eddig felfedezetlen területekre tévedt. Először lágyan, majd egyre fokozódó hévvel simogatta a lány formás, telt kebleit, majd amikor megfeszültek, a nyelvével folytatta a játékot. Hope halkan felsikkantott, ahogy megérezte a harcos apró harapásait. Hátravetette a fejét, megragadta Weayaya tarkóját, és szorosabban húzta magához.

- Istenem! – suttogta. – Ez csodálatos!

A fiú belemosolygott a csókba, és tovább haladt felfedező útján. Lefektette a lányt a takaróra, és lassan, csókkal becézve, haladt a csípője felé.

A tenyerét lágyan a lány forró ágyékára simította, és gyengéden masszírozni kezdte. Hope megvonaglott, és odaadóan mozdította felé a testét.

Weayaya-t boldogság járta át, ahogy megérezte a lány vágyát, érezte, mennyire kívánja őt, és ettől egyre nehezebben tudta visszafogni magát. Ujjaival felfedezte az eddig érintetlen testrészt. Hope halkan felkiáltott, amikor a gyengéd ujjak beléhatoltak, karját szorosan a fiú köré fonta, és megfeszült. Weayaya először lassan készítette fel a lányt a gyönyörre, aztán egyre fokozta a tempót, míg végül Hope zihálva, csillogó szemekkel nézett rá. Látszott, mennyire élvezi, és ekkor Weayaya nem bírta tovább. Besiklott a lány lábai közé, és behatolt. Hope először felsikoltott, de aztán az ajkába harapott. Az anyja elmesélte neki, hogy az első alkalom fájdalmas lehet, így felkészülten várta, de nem akarta, hogy az indián azt higgye, rossz neki.

- Nagy fájdalmat okoztam? – emelte fel a fejét Weayaya.

Hope megrázta a fejét, és mosolyogni próbált.

- Már nem tudok megállni – zihálta.

A lány ösztönösen felemelte a lábait, és a fiú dereka köré fonta.

- Meg se próbáld! – suttogta a fülébe, és megemelte a csípőjét.

Weayaya még mélyebbre jutott, hangosan felnyögött, és megmozdult. Hope úgy idomult hozzá, mintha mindig egyek lettek volna. A fiú olyan természetességgel juttatta a csúcsra, ahogy eddig soha senkit. A lány szinte elolvadt a karjában, és tudta, hogy ő is örökre elveszett. Hangosan nyögve érte el a gyönyört.

Utána percekig mozdulatlanul feküdtek, Weayaya remegve simogatta a lány sima, selymes bőrét. Aztán megérezte, hogy megremeg.

- Öltözz fel, szerelmem! Megfázol.

Felemelte a tunikát, és gyengéden a lányra adta, aztán ő is felvette az ágyékkötőt, és a lábszárvédőjét. Utána fogta a takarót, és szorosan a lány köré csavarta.

- Ne! – tiltakozott Hope. – Így te fogsz megfázni.

- Én hozzá vagyok szokva, gyerekként is aludtam már hidegben. Az a fontos, hogy neked ne legyen bajod.

Eldőlt és kinyújtotta a jobb karját, hogy támaszt adjon a lány fejének.

- Át kellene kötnöm a sebedet – suttogta Hope, ahogy hozzásimult.

- Ráér reggel, most pihenj, Kedves!

Ekkor megérezték, hogy valami puha, meleg dörgölőzik hozzájuk. Mindketten felnéztek, és a farkas lefeküdt a fejükhöz, odatartva a hátát támasznak. Weayaya mosolyogva megsimogatta az állatot.

- Köszönjük – suttogta.

Szorosan összebújva eldőltek, és hamarosan mély álomba zuhantak.