9.
fejezet
Sikítva ébredt.
Minden ízében reszketett, és verítékben úszott a teste. Hasztalan próbált
szabadulni a takaró szorításából.
- Eresszetek! –
kiabált. – Ne bántsatok, nem akartam!
- Hope! Térj
magadhoz! – kiáltott rá rémülten Weayaya. – Kicsim, mi a baj?
A lány végre
kinyitotta a szemét, a könnyek szakadatlanul áztatták az arcát.
- Engedj… hol
vagyok? – nézett körül zavartan.
- Csak álmodtál,
Édes. Térj magadhoz! Minden rendben, csak álom volt.
- Weayaya! –
suttogta Hope megkönnyebbülten. – Ölelj meg, kérlek!
A fiú magához
húzta, és percekig ringatta a lányt, hogy megnyugodjon.
Ez az álom most nem
illant el, és a képek folyton visszakúsztak Hope szeme elé, amitől újra és újra
reszketni kezdett.
- Meséld el! –
nógatta halkan a fiú. – Akkor könnyebb lesz. Máshogy fogod látni.
- Nem tudom, nem
akarom megint felidézni.
- De hát most is
azt teszed – mondta az indián. – folyamatosan reszketsz, mert nem tudsz másra
gondolni. Mondd el!
- Azt hiszem,
tudom, mit jelentett az a villanás tegnapelőttről. Tudom, hogy mitől féltem,
emlékszem, mit tettem. – a könnyei újra előtörtek.
Weayaya még
szorosabban ölelte, gyengéden simogatta a hátát:
- Mondd el!
Szabadulj meg tőle!
- Nem minden tiszta
– suttogta Hope. – Egy vonaton ültem, marhaszállító vagonban. Nem voltam
egyedül, voltak még lányok. Egy párat ismertem közülük, de nem tudom, honnan.
Nagyon sötét volt, és mind féltünk. Aztán jött az a férfi. Végignézett minket,
válogatott. És végül engem választott. Elrángatott a többiektől, a vagon másik
végébe. Letepert, és szaggatni kezdte a ruhámat. Olyan volt, mintha tényleg
megtörtént volna. Lehet, hogy megtörtént? – összerázkódott. – Istenem, lehet,
hogy… hogy megerőszakolt, csak eddig nem emlékeztem rá? – rémülten nézett a
fiúra.
- Nyugodj meg! Nem
történt meg. Én voltam az első, aki így ért hozzád.
- Hála istennek –
suttogta. – Annyira borzasztó, hogy nem emlékszem a múltamra.
- De most egyre
jobban úgy tűnik, hogy visszatérnek az emlékeid.
- Rettegek tőlük. –
szorosan a fiú mellkasához préselte magát, de még mindig remegett.
- És történt még
valami az álmodban? – simogatta meg az arcát Weayaya.
- Igen. Amikor
bántott, védekezni akartam. Rugdostam őt, ahol értem, és akkor felkiáltott,
összegörnyedt, én pedig el akartam szaladni. Ahogy felálltam, belekapaszkodtam
valamibe, és az eldőlt. Talán egy farakás volt, nem tudom. Aztán a férfi
üvöltött, én meg leugrottam a vonatról. Azt hiszem, ezután üldöztek. Tudod,
amit meséltem, amikor annyira féltem.
- Jaj, Kicsim! –
suttogta. – Ez borzalmas lehetett. De már elmúlt, többé nem kell, hogy félj
emiatt.
- Szerinted is
megtörtént? – nézett rá a lány. Végre kezdett megnyugodni.
- Igen. Szerintem
ez egy elfeledett emléked volt. Talán ez a félelem okozza, hogy mostanáig nem
voltál képes emlékezni. Most, hogy végre előtört, talán a többi is előjön.
- Ezek után nem
tudom, hogy akarom-e?
- Nyugodj meg!
Emlékek nélkül fél ember vagy. Kell, hogy emlékezz!
- Pedig annyira jó
lenne, ha többé nem kellene emlékeznem, ha csak a jelen lenne, és mi ketten. –
a hangja elhalkult, motyogássá szelídült.
- Aludj, kicsi
Hope! Melletted maradok, ha akarod örökre. – lenézett, de a lány szemei már
csukva voltak, és édesen aludt a karjában.
Óvatosan
visszadőlt, a farkas megint felajánlotta a hátát.
Hope reggel kábán
nyitotta ki a szemét. Az éjszaka további része nyugalomban telt, de még mindig
az álom hatása alatt volt. Körbetapogatózott, de Weayaya nem volt mellette.
Villámgyorsan ült fel, és azonnal megnyugodott, ahogy körülnézett. A fiú a tűz
hamvai mellett ült, arccal keletnek fordulva, és láthatóan imádkozott.
Hope mosolyogva
lazult el. Megfordult, magára terítette a takarót, és cseppet sem lepődött meg,
amikor a farkas mellé ült. Az állat a lábára hajtotta a fejét, és szeretettel
telve nézett rá. A lány megsimogatta, és csendesen várakozott, amíg a fiú
befejezte az imáját.
Akkor a farkas
felállt, orrával megbökte a lány karját, megfordult, és elkocogott az erdőbe.
Hope utána nézett, most már ő is látta gömbölyödő hasát.
Lassan
visszafordult, és Weayaya-t nézte:
- Gyere ide, Kicsim!
– mondta kedvesen a fiú, és hátranyújtotta a karját.
Hope szinte futva
teljesítette a kérést, leült az indián mellé, hozzábújt, és hagyta, hogy
szorosan magához ölelje. Megsimogatta az indián karját.
- Mielőtt
továbbindulunk, átkötözöm a karod – mondta halkan.
- Köszönöm –
mosolygott kedvesen Weayaya, és megcsókolta a lány haját. – Jobban érzed magad?
– kérdezte.
- Egy kicsivel. Már
megnyugodtam, de még mindig nyomaszt a dolog.
- Én majd segítek,
hogy elmúljon. Melletted leszek, amíg csak akarod. Ha visszaérünk a falumba,
beszélek a sámánunkkal, hogy segítsen neked.
- A faludba? Nem
fognak neheztelni rád, ha egy fehér lánnyal mész vissza?
- Ne félj!
Megvédelek. Megvédelek mindenkitől, aki bántani akar. – szorosabban ölelte a
lányt.
- Nem akarok
elmenni Texasba – mondta hirtelen Hope. – Nem akarok elszakadni tőled, nem
akarok Wyatt felesége lenni.
- Nem is kell,
Édes. Maradj velem!
- Tessék? – a lány
felemelte a fejét, és a fiú szemébe nézett.
Weayaya megfogta a
derekát, és az ölébe húzta:
- Maradj velem! Ha
szeretnéd, együtt maradhatunk. Elvehetlek feleségül, és akkor nem kell
elmenned.
- Alig ismersz. –
nézett rá döbbenten Hope.
- De tudom, hogy
mit érzek. Szeretlek.
- Apám nem egyezne
bele – simogatta meg a fiú arcát.
- Ha visszaérünk a
faluba, és a Szellemek, meg a sámán előtt összekötjük az életünket, akkor
semmit sem tehet.
- Apám nem fogja
elismerni a házasságot, számára csak egy isten létezik, és előtte kell esküt
tennem.
- Nem akarsz az
asszonyom lenni? – kérdezte csalódottan Weayaya.
- Semmit sem akarok
jobban. El sem tudnám képzelni másik férfi mellett az életemet.
- Ha az istened
előtt kell esküt tenned, akkor nincs baj, azt bárhol megteheted – csillant fel
a fiú szeme.
- Bár ilyen
egyszerű lenne – sóhajtott a lány. – Azonnal megtenném.
Szorosan átölelte
az indián nyakát, és belecsókolt. Weayaya halkan, vágyakozva felnyögött. Hope
elhúzódott.
A nap lassan kezdte
megvilágítani a keleti látóhatár peremét, és Weayaya elkerekedő szemmel nézte,
ahogy glóriát von a lány alakja köré.
- Olyan vagy, mint
egy angyal – suttogta megigézve.
- Nálatok vannak
angyalok? – kuncogott fel Hope, de az ajkára fagyott a szó, amikor a fiú ajka
elnémította.
Hosszan, lassan
csókolta, közben folyamatosan simogatta a hátát, amit a lány szenvedélyesen
viszonzott. Amikor elváltak, Hope belenézett a fekete szemekbe, és gyengéden
elmosolyodott:
- Megkívántál?
Weayaya annyira
meglepődött a kérdésen, hogy szólni sem tudott, csak nyelt egy hatalmasat,
amikor megérezte a lány kezét a csípőjénél. Hope egy könnyed rántással kioldotta
a bőrszíjat, ami az ágyékkötőt tartotta, így kiszabadította a fiú vágyakozó
férfiasságát, és halk sóhajjal óvatosan elhelyezkedett az ölében.
Gyengéden, lassan
szeretkeztek, Hope arca néha megvonaglott, de ilyenkor Weayaya leállt, hagyta,
hogy a lány fájdalma elmúljon. Ahogy közeledtek a csúcs felé, ez a fájdalom
gyönyörbe csapott át, és Hope szenvedélyesen nyögdécselve élvezte, ahogy a fiú
a magáévá teszi. A gyönyör kapujában hangosan felkiáltott:
- Szeretlek!
Aztán ernyedten
borult a fiú vállára.
Weayaya az arcához
nyúlt, és felemelte a lány fejét.
- Mit mondtál? –
kérdezte döbbenten.
- Azt, hogy
szeretlek – Hope legalább annyira megdöbbent. – Mi a baj? Talán…
- Indián nyelven
mondtad – suttogta. – Honnan tudod?
- Nem tudom, talán
te mondtad az éjjel, és megjegyeztem.
- Lehet – mondta
bizonytalanul. – Nem tudom, nem emlékszem, mit mondtam az éjjel. Csak arra
emlékszem, amit csináltunk – pajkosan mosolyogni kezdett, és megcsókolta a
lányt.
- Tényleg, ha már a
beszédnél tartunk. Te hol tanultál meg angolul?
- Ez most hogy
jutott eszedbe? – nézett rá.
- Nem tudom, csak
úgy. Eddig annyira természetesnek vettem, hogy tudsz angolul. Csak most jöttem
rá, hogy neked ez nem az anyanyelved.
- Ha úgy vesszük,
az – nevetett fel. – Anyám tanított. Apámat is, és engem is. Ő volt az
egyetlen, aki beszélt a törzsben angolul, gyerekkoromban még nem tudtam, miért.
- És most már
tudod? – kérdezte Hope csendesen, mert látta, hogy a fiú tekintete szomorúvá
válik.
- Igen. Apám
elmondta az igazat anyámról. Ő nem kiowa volt. Gondolom, én ezért vagyok más,
mint a többiek.
- Ezt hogy érted?
- Hallottál arról,
milyen híre van a kiowáknak?
- Igen… kegyetlen
gyilkosok, vadak, és imádják kínozni a foglyaikat. De te nem vagy ilyen.
- Pontosan. Ezért
vagyok más. Sokáig azt hittem, apám ezért gyűlöl, de most már tudom, hogy nem
így van. Büszke rám, csak…
- Féltett. –
simogatta meg a karját Hope.
- Gondolom, de ez
gyengeség. A férfiak nem mutathatják ki az érzelmeiket, legalábbis mások előtt.
Apám védeni akart azzal, hogy kemény volt velem, miután anyám meghalt.
- Sajnálom
édesanyádat. – suttogta a lány. – Ha nem kiowa volt, akkor…
- Anyám apacs volt
– mondta egyszerűen a fiú.
- Apacs? De hát azt
mondtad, hogy a törzseitek ellenségek.
- Így is van. A
nagyapám, Kangee annakidején lerohant egy apacs falut. Majdnem az összes
harcost lemészárolta, a törzsfőnököt száműzte, és aztán átvette a törzs
irányítását. Apám, és a nagybátyám, akkor még szinte gyerekek voltak, apám
akkortájt vált harcossá. Aztán beleszeretett anyámba. Eredetileg apámnak
kellett volna a főnökünknek lennie, jog szerint őt illetné a cím, de a nagyapám
megtagadta tőle, amikor elvette anyámat. Aztán Tukayoo, az apacsok főnöke, és a
fia, Tokalah visszaszerezték a törzsüket. Megölték a nagyapámat, és elűztek
minket. Tukayoo felajánlotta, hogy aki akar, hűséget esküdhet, és maradhat, nem
akarta, hogy családok szakadjanak szét. Akkor még csak kisgyermek voltam, apám
talán maradt volna, de mint a törzsfőnök testvére nem tehette meg, anyám pedig
mellette maradt. Én is csak most tudtam meg, hogy ő valójában apacs volt.
Nagyot sóhajtott,
és szomorúan nézett maga elé. Hope odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta.
- Én boldog vagyok,
hogy te más vagy. Most már tudom, miért szerettem beléd.
Weayaya
elmosolyodott.
- Szeretlek, Hope!
– suttogta.
A lány felállt, és
elindult a patak felé. Az indián szótlanul figyelte, ahogy leveszi a tunikát,
és a víz fölé hajol. A haja lágyan előreomlott, és így láthatóvá vált
finomvonalú háta. Weayaya ekkor észrevett valamit, és azonnal odafutott a lányhoz.
- Megsérültél? –
kérdezte aggódva.
- Nem, miért? –
nézett fel Hope meglepve.
- Van itt egy piros
folt. – simított végig a lány lapockája alatt. – Megütötted?
- Jaj, nem –
nevetett fel. – Az egy anyajegy.
- Fura, olyan, mint
egy jel. – merengett el a fiú.
- Mama is mindig
ezt mondja – Hope felnézett. – Szerinte ez ismertető jel lehet.
- Talán ez
segíthet, hogy megtaláld a családodat – guggolt mellé az indián.
- Miért ilyen
fontos neked, hogy megtaláljam őket? – kérdezte Hope.
- Mert… mert ha
megtudjuk, honnan származol, talán… – kétségbeesve – nézett. – Hope, én azt
akarom, hogy az asszonyom legyél. De igazad van, a nevelőapád ebbe sosem
egyezik bele. Ha megtalálod az igazi családodat, ők talán… – elcsuklott a
hangja.
- Abban
reménykedsz, hogy ők áldásukat adják, hogy egy indián felesége legyek?
- Ez az egyetlen
reményem. TE vagy az egyetlen reményem – suttogta.
- Végül is a nevem
ezt jelenti.
- Keleti Remény –
mondta ki a fiú. Melegen a lány szemébe nézett. – Nem hagyom, hogy Wyatt
felesége legyél – mondta hirtelen, és a hangja elszánttá vált. – Ha kell,
elrabollak.
- Erre nem lesz
szükség – mondta a lány. – sosem leszek a felesége.
Weayaya magához
ölelte a lányt, és lágyan megcsókolta.
- Tényleg – nézett
fel rá Hope. – A te neved mit jelent?
- Lemenő Nap.
- A két véglet –
suttogta a lány.
- Ezért vonzzuk
egymást – simogatta meg. – Összetartozunk, senki nem állhat közénk.
- Senki – lehelte a
lány.
Mélyen egymás
szemébe néztek, és percekig mozdulatlanok maradtak.
Végül Hope magához
tért:
- Ideje
továbbindulnunk, ha Chavesék előtt el akarjuk érni a faludat.
- Igen – mondta
nehézkesen a fiú.
Felállt, és amíg a
lány befejezte a tisztálkodást, összepakolta a holmijukat.
Hope felöltözött,
és még egyszer végignézett a tisztáson. A patak ugyanúgy csobogott, mint előző
nap, a fák lombja ugyanúgy zöldellt, de ő érezte, hogy a világ teljesen
megváltozott egyetlen éjszaka alatt. Mosolyogva lépett a tűz maradványához,
leguggolt, és lágyan végigsimított a füvön.
- Mi a baj? –
lépett mellé Weayaya.
- Semmi. Mindig
ilyen nászágyról álmodtam – mondta halkan, és felállt. – Olyan furcsa, mintha
semmi sem változott volna, minden olyan, mint tegnap, de én… én más lettem, egy
új ember. Asszony lettem.
- Az én asszonyom.
- A te asszonyod –
suttogta.
Messze nyugatra,
egy erdőben rejtőző, folyóparti faluban az asszony kinyitotta a szemét. A tipi
halványan engedte át a derengést, a nap még alig kezdte el égi vándorútját, de
az asszony tudta, hogy hamarosan boldogságot hoz a számára.
Mosolyogva
keltegette a férjét:
- Visszatér!
- Hmmm?
- A lányunk
visszatér! Érzem!
- Miről beszélsz,
szerelmem? – nézett rá álmosan a férfi.
- Vele álmodtam!
Láttam őt! Hazafelé tart. Segítenünk kell neki, hogy ránk találjon, de
visszakapjuk.
- Egyetlenem, bár
igazad lenne! – mondta a férfi, és átölelte izgatott asszonyát.
- Higgy nekem!
Láttam őt! Életben van, hazudtak azok, akik az ellenkezőjét mondták. Él,
egészséges, és gyönyörű. És ebben a pillanatban nagyon boldog. Keleten volt,
ezért nem találtál rá. De most visszatér.
- Rica! Én is
szeretném, ha így lenne, de ne táplálj hiú reményt. Hányszor csalódtál már az
álmaidban? Nem akarom, hogy újra reménykedj, aztán csalódj!
- Tokalah! Ez most
más volt. Szinte éreztem őt! Magam előtt láttam az arcát… Beszélnem kell
Muraco-val! – mire kimondta, már fel is ugrott az ágyról.
Tokalah
utánakapott:
- Várj! Rendben,
beszélj vele, de várj egy kicsit, hisz még csak hajnal van.
- Oh, igaz! –
suttogta izgatottan az asszony, nem tudta elnyomni a mosolyát. – Visszakapjuk
Tansy-t, szerelmem!
Eleredtek a
könnyei, és Erica végre megint úgy érezte, teljes lehet a boldogsága.
Chaves hamar
felverte a tábort. Tudta, hogy az indián, és a lány a hegyen keresztül nem
haladhat túl gyorsan, de biztosra akart menni. Oda akart érni az úthoz, mielőtt
megérkeznek. Szerencsére Mr. Eastern remek szekereket választott az útra.
Remekül bírták a gyors tempót.
Most jó hasznát
vette a régi tudásának. Úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, és tudta, hogy
melyik úton fog jönni a fiú, ha gyorsan vissza akar érni a falujába. És miért
akarna mást? A kő csak ott van biztonságban. Így viszont nem kerülhet elé.
Felrángatta a kis
indián szukát:
- Menj, készíts
valami reggelit! Az urad biztosan éhes. De siess, nem akarom húzni az időt.
Chada meggyötört
tekintettel indult el a szekerek felé. A férfi már az első éjjel megszerezte
magának, és most úgy bánt vele, mint egy szajhával. Tudta, hogy ezek után nem
is számíthat más sorsra, hacsak Mr. Eastern nem könyörül meg rajta, de miért
tenné, hisz ő csak egy cseléd. Bármikor talál helyette másikat.
Bemászott a ponyva
alá, és előszedte a lisztet, és a borsót.
- Chada! –
szólította meg Margaret. – Hogy érzed magad?
A lány könnyes
szemmel nézett az asszonyra.
- Jaj, kicsim! –
odamászott, és átölelte a lányt. – Látom, hogy félsz. Ha kiszabadulunk, te
velünk maradsz. Érted? Nem hagyom, hogy magával vigyen! A családhoz tartozol,
bármit tett is veled az a vadállat.
- Köszönöm,
asszonyom! – zokogta a lány. – Köszönöm! De a férje hagyni fogja…?
- William ugyanúgy
szeret, mint én. Ő sem hagyná, hogy ilyen sorsra juss egy gazember miatt.
Nyugodj meg, kicsim!
- Hé, te lány!
Készül már a reggeli? – üvöltött be Hunter. – Chaves nem mondta, hogy sietni
akar?
- Máris készítem –
kiabált ki rémülten.
- Menj, egy perc,
és megyek segíteni. – suttogta Margaret.
Chada lebotorkált a
szekérről, és a tűz mellé lépett, amit időközben Wyatt gyújtott.
A férfi is tudta,
mit tett Chaves a lánnyal, és szánalommal telve figyelte. Alig nőtt még ki a
gyerekkorból, Kelvintől tudta, hogy csak tizenhat éves, és ez a vadállat kiölte
belőle az ártatlanságot. Wyatt tisztelettel nézte, ahogy Chada próbálja
elrejteni a gyötrelmek nyomát, és mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben
zokogna. Igazi, erős indián asszonnyá vált ezalatt a néhány nap alatt. A férfi
most vette csak észre, mennyire szép. Hollófekete haja egyenesen omlott alá a
csípőjéig, sötét szemei, még a fájdalom ellenére is csillogtak. Az alakja még
gyermeki volt, látszott, hogy nem még nem érett nővé, de amit a formái
sejtettek, az alapján csodás asszony válhat belőle.
Chada felemelte a
fejét, és a pillantásuk találkozott. Wyatt gyorsan elfordult, nem akarta, hogy
a lány azt higgye, neki is mocskos szándékai vannak vele.
A lány zavartan
figyelte a férfit, érezte magán a tekintetét, és amikor ránézett, egy röpke
pillanatra úgy érezte, Wyatt-nek tetszik, amit lát, de olyan gyorsan elfordult,
hogy Chada azt hitte, csak képzelődik. Miért is érdeklődne a férfi egy
megrontott indián csitri után, gondolta keserűen.
Visszafordult a
tűzhöz, és befejezte a reggelit.
Amikor a nap a
delelőre ért, három indián harcos indult el az erdei faluból. Tokalah, és két
barátja Muraco, és Lansa megesküdtek, hogy nem térnek haza Tansy nélkül.
Muraco a törzs
sámánjaként egyet értett Rica-val. Ő is látott égi jeleket, amelyekből azt olvasta
ki, hogy a lánya él, és jól van, de nagyon homályos volt minden. Felkészítette
az asszonyt, hogy lehetséges, hogy korán várja a csodát, és talán Tansy még
hosszú ideig nem tér vissza.
10.
fejezet
Kiúszott a
tóból, és felkapaszkodott a sziklaperemre. Leült, és kinézett a partra:
„Nézd, anyám!
Sikerült!” – kiabált ki boldogan.
„Ügyes vagy,
Kincsem! Csak vigyázz, nehogy megcsússz!”
Felállt, és
beszaladt a vízesés alá, azon keresztül minden olyan volt, mint
Tündérországban. A napfény megtört a csobogó vízen, és ezernyi szikrával szórta
be a félhomályos derengést. Mosolyogva gondolt a mesékre, amit az anyja mondott
neki esténként. A kis barlangból futott neki, átsuhant a vékony zuhatagon, és
hatalmasat csobbant, amikor beérkezett a tóba. Még hallotta anyja ijedt
kiáltását, aztán már csak a víz alatti világot látta. A növények lágyan
ringatóztak, és ahogy elúszott köztük, végigsimogatták a testét. Kényelmes
tempókkal kiúszott, odasétált az anyjához, aki mosolyogva ölelte át:
„Apád hamarosan
megérkezik.”
„Már itt is
van.” – hallotta meg a háta mögül a kellemes hangot.
Megfordult, és
ott állt előtte egy méltóságteljes indián.
„Boldog
születésnapot, Tansy!” – mondta, és átnyújtott egy csokor hóvirágot.
„Boldog
születésnapot, Kicsim!”- mondta az anyja is, és egy gyönyörű babát adott át
neki. – „Elsa mama vár minket a városban, sütött neked tortát.”
Hope kábán
pislogott. Weayaya karjában feküdt, a vízesés mögötti kis barlang védelmében.
Körülnézett, és furcsa érzés járta át. Álmában ezen a helyen járt, és itt voltak
vele a szülei. Boldog volt akkor. Könnyek buggyantak ki a szeméből, az álmok
meséltek neki, és ő egyre biztosabban tudta, hogy a múltja olyasmit tartogat,
amire sosem gondolt volna. Hope Eastern ebben a pillanatban jött rá, hogy ő
Tansy. És indián.
Végignézett a
mellette fekvő fiún, és eszébe jutott a nap, amikor elindultak. Milyen
ellenséges volt akkor, milyen elszánt, de Hope már akkor is érezte, mennyire
vonzza őt. Most, ahogy mellette aludt, annyira gyermeki volt az arca, halvány,
boldog mosoly bujkált a szája szegletében.
- Szeretlek –
suttogta boldogan. – Egyformák vagyunk. Igazad van. Összetartozunk.
Óvatosan
végigsimított a fiú arcán, aztán felkelt. Beállt a vízesés alá, hagyta, hogy a
langyos forrásvíz lecsorogjon a testén. Aztán lassan hátrált néhány lépést,
nekifutott, és keresztülugrott a vízfüggönyön. Csodás érzés volt, ahogy a víz
erőteljesen a bőréhez ért. És már csobbant is a tóban. Nyitva tartotta a
szemét, és gyönyörködött a vízi világban, a növények lágyan lebegtek, pont,
mint az álmában. Mosolyogni kezdett, és lustán a felszínre emelkedett. Kacagva
úszott ki a partra, megnézte, megszáradtak-e a kimosott ruhái, aztán lefeküdt a
parton, és hagyta, hogy a nap sugarai felszárítsák bőréről a vizet.
Hallotta, amikor a
fiú is a vízbe ugrik, és a part felé tart. Felkönyökölt, és figyelte őt. Nézte,
ahogy kiemelkedik a hullámokból, mint egy isten, és a vízcseppek gyémántként
csillogva gördültek le az izmain.
Weayaya fölé
hajolt, lágyan megcsókolta, és a lány nem ellenkezett, amikor a fiú újra szeretni
akarta. A szenvedélyük az egekig csapott, szerették volna megállítani az időt,
de végül Hope erőt vett magán, és felöltözött.
- Indulnunk kell! –
mondta vonakodva.
- Maradj velem,
Hope! – ült fel a fűben.
- Itt vagyok.
- Nem. Úgy értem,
örökre. Legyél az asszonyom!
A lány leült mellé,
és mélyen a szemébe nézett.
- Először meg kell
tudnom, hogy ki is vagyok valójában. – sóhajtotta.
- Megint álmodtál?
- Igen – bólintott.
– Mit jelent az, hogy Tansy?
- Kis virág. Ez egy
indián név. Miért kérdezed ezt most?
- Mert álmomban itt
voltam, ennél a tónál, és egy indián ezen a néven hívott.
- Tansy – ismételte
a fiú. – Ez gyönyörű név, pont, mint te. Lehet, hogy indián vagy? – csillant
fel a szeme.
- Nem tudom – még
nem mert hinni ebben. – Talán. Szeretném kideríteni.
- Segítek. Ha kell,
az összes törzset végigjárom.
- Nyugodj meg! –
kacagott föl a lány. – Először is menjünk tovább. Még annyira zavaros minden,
talán, ha az álmok többet elárulnak, utána biztosabb leszek a dolgomban.
- A faluban a sámán
segíthet. – gondolkodott Weayaya.
- Így van, úgyhogy
siessünk! Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb kiderülhetnek a dolgok, és…
- És a feleségem
lehetsz.
Hope megint
felkacagott, és a fiú nyakába vetette magát.
- Igen! Igen! Igen!
Weayaya forrón
átölelte, hallgatta a lány gyöngyöző nevetését, és a szíve megtelt szerelemmel.
Hunter hunyorogva
figyelte a hegy lábát. A lemenő nap arany fénybe vont mindent. Nem szerette ezt
a napszakot, ilyenkor könnyen elrejtőzhetett a szeme elől bárki, senkinek nem
vallotta be, még magának sem, hogy egyre rosszabbul látott. Már egy napja itt
voltak, és vártak. Csendes Víz megvizsgálta a nyomokat, így tudták, hogy Hope
és Weayaya még nem értek át, de a férfi kezdett nyugtalankodni. Lehet, hogy a
főnöke tévedett, és mégis másik utat választott a fiú? De aztán gondolkodni
kezdett, emlékezett még a régi időkre, amikor ezen a környéken vadásztak a kis
indián fattyakra. Ez volt az egyetlen biztonságos út.
Unta már a
várakozást, Chavest persze nem zavarta, ő volt kivel szórakozzon. Az indián
lány már teljesen megtört. Hunter tudta, hogy Chaves, miután kiszórakozta rajta
magát, eladja, vagy megöli. Sajnálta a lányt, látta, mennyire dolgos, kedves,
de Chaves az ilyesmivel sosem törődött. Számára kétféle nő létezett, az egyik,
aki a háztartását szolgálta ki, a másik, aki a testi vágyait. De sosem tartotta
embernek őket, pedig ez a lány sokkal többet ér. Látta, hogy néz rá az férfi,
Kelvin barátja. Remélte, hogy neki sikerül megszabadítania ettől a vadállattól.
Furcsa érzés volt,
talán, hogy öregszik, és rájött arra, mennyire egyedül van, felébredt a
lelkiismerete. Szeretett volna kitörni ebből az életből, és nyugalmat maga
körül. Talán még nem késett el vele. Csak valahogy le kellene ráznia magáról
Chaves láncait. Gondolt rá, hogy feladja őt, és a vérdíjból vígan eléldegél, de
aztán rájött, hogy hányszor köszönhette az életét a másiknak. Ezt nem teheti
meg, de az első adandó alkalommal lelép.
Hirtelen valami
megmozdult a távolban. Odakapta a fejét, de nem látott semmit, aztán néhány
pillanattal később megint látta. Most már egyértelmű volt, valaki közeledik. A
sziklák rejtekében visszafutott a szekerekhez.
- Chaves, valaki
jön. Még nem tudtam kivenni, de talán ők azok.
- Csendes Víz! Menj
az embereiddel, ha ők azok, kapjátok el, és hozzátok ide őket!
A pawnee szó nélkül
felállt, intett a másik két indiánnak, és nesztelenül elindultak.
- Ti pedig – nézett
a foglyok felé. – Meg ne merjetek mukkanni, különben a lány azonnal meghal.
Margaret remegve
bólogatott. William még mindig kába volt, mert a reggeli szökési kísérlet után
Chaves alaposan helyben hagyta.
Kelvin, és Wyatt a
kerékhez kötözve ültek, kipeckelt szájjal. Chada pedig az úrnője mellett
kuporgott, és próbálta megnyugtatni.
- Jack, készülj! A
te gondod az öreg kiowa, ha csak egy nyikkanással is jelezni próbál a fiának,
vágd el a torkát!
Hunter Sahale mellé
kuporodott, és belenézett a szemébe. Az indián rezzenéstelenül állta a
tekintetét, de belül majd’ szétrobbant. Nem attól félt, hogy a fia nem bír el a
három pawnee-val, de vele van a lány, és ő gyengítheti. Ha azzal foglalkozik,
hogy megvédje, ő maga válik védtelenné.
Idegőrlő volt a
várakozás, végül nagy sokára megjelent a három indián. Csendes Víz a lányt
rángatta durván, a másik kettő Weayaya lovát vezette, a fiú élettelenül feküdt
a ló hátán, a tarkójából vér szivárgott.
- Nincs nála a kő,
főnök. – mondta Csendes Víz.
- Hope, hamarosan
elérjük hegy lábát. Tudom, hogy gyorsan átértünk, de rossz érzésem van. Félek,
hogy megelőztek minket.
A lány hátranézett.
Az egész napos lovaglás, és a déli kitérő hatására mindketten fáradtak voltak,
de boldogan simultak egymáshoz.
- Talán nem arra
jöttek, mint mi.
- De ha mégis,
akkor óvatosnak kell lennünk. Vigyáznom kell rád, és a követ is el kell
rejtenem.
- Add nekem!
Eldugom a ruha alá, talán nem veszik észre.
- Az nem jó, biztos
átkutatnak.
- De még az sem
biztos, hogy találkozunk velük – próbált érvelni a lány.
- Lehet, de inkább
készüljünk fel, minthogy meglepetésként érjen.
Hope előrenyúlt, és
megsimogatta a ló sörényét, és Weayaya-nak hirtelen eszébe jutott a megoldás.
Megállította az állatot, leszállt, és levette a nyakából a követ rejtő tasakot.
Gyors mozdulatokkal a ló sörényéhez kötözte, és úgy igazította, hogy a sűrű
szőr közt észrevétlenül bújt meg a csomag.
- Remélem, itt nem
találnak rá. – mondta. – Ha nincs baj, akkor is jó helyen van.
- Biztosan minden
rendben lesz – nézett rá a lány. Próbálta pillantásával nyugtatni a fiút, de
látta, hogy hiába. Valahol legbelül ő is érezte a nyugtalanságot. Ahogy Weayaya
visszaszállt mögé, megsimogatta az arcát. – Szeretlek.
- Én is szeretlek,
Kicsim – mondta feszülten az indián.
Óvatosan haladtak a
köves úton.
Amikor a három
pawnee kiugrott egy nagyobb szikla mögül, Hope ijedten felsikoltott, és
megfeszült Weayaya karjában.
Az egyik harcos
azonnal a ló mellé ugrott, és lerántotta a rémült lányt, miközben a másik kettő
a másik oldalról Weayaya-t fogta le. Az indián hatalmas rúgással földre küldte
az egyik támadót, de közben a másiknak sikerült maga mellé húznia. Közelharcba
keveredtek, de Weayaya fél szemmel folyamatosan azt figyelte, mit művel Csendes
Víz Hope-al. A lány keményen küzdött, de a férfi erejével szemben tehetetlen
volt, hamarosan a földhöz szegezve feküdt, és képtelen volt mozdulni. Weayaya
eszelős üvöltéssel ütött, amitől ellenfele megtántorodott, így a lány
segítségére tudott sietni, de mielőtt elérte volna, érezte az ütést a tarkóján,
és utána elborította a sötétség.
- Weayaya! –
kiáltotta Hope rettegve.
Csendes Víz
vigyorogva szorította a földhöz a dühösen vergődő lányt. Felizgatta tüzes
ellenállása, de észben tartotta Chaves parancsát. Talán majd, ha ráun, akkor
megkaphatja, szívesen elszórakozott volna vele.
- Fogd be a szád,
szajha! – üvöltött Hope-ra.
A lány
elhallgatott, de a szeme minden érzelmét elárulta az indiánnak, tudta, hogy Hope
képes lenne megölni, ha fegyverhez jutna. Látta benne az elszántságot, és az
erőt. Hirtelen a vágy mellett tisztelet ébredt benne.
- Kutasd át a fiút!
– szólt a másikhoz, aki Weayaya mellett térdelt. – Keresd meg a követ!
A férfi
teljesítette a parancsot, de csalódottan válaszolt:
- Nincs nála,
főnök.
- Hol van a kő? –
nézett most a lányra.
- Milyen kő? –
kérdezte Hope értetlenül.
- Ami a kiowa
fattyúnál van.
- Nem volt nála
semmilyen kő – mondta határozottan a lány.
Csendes Víz dühösen
felrántotta.
- Vigyük vissza
őket, majd Chaves szóra bírja a kisasszonyt. A fiút tegyétek a lóra, és
menjünk!
Hope reszketve
figyelte, ahogy Weayaya testét durván a nyeregre dobják, csak remélhette, hogy
a seb nem komoly, mert a fiú semmi életjelet nem adott, pedig mostanra magához
kellett volna térnie.
A pawnee durván
megragadta, és rángatta az úton. Hamarosan elérték a szekérkaravánt, és a lány
megkönnyebbülten látta, hogy a családjából mindenki él. Aztán Sahale felé
pillantott, aki feszülten nézte a lovat. Az arca nem árult el érzelmet, de Hope
sejtette, hogy micsoda rettegés, és fájdalom lehet most benne.
- Nincs nála a kő,
főnök. – mondta Csendes Víz.
Az a férfi, aki a
főnöküknek látszott, most dühösen fordult Sahale felé:
- Hova rejtettétek
a követ? – förmedt rá.
- Megmondtam, hogy
nem találod meg – az indián láthatóan büszke volt a fia leleményességére.
Chaves odalépett a
lóhoz, lerántotta a fiút, aki ernyedten esett a földre. Durván átkutatta, aztán
dühösen Hope felé fordult:
- Hova dugtátok? –
megragadta a karját, és erősen megrázta.
- Nem tudom, miről
beszélsz – sikoltott a lány.
- Hagyja békén! –
kiáltott rá Margaret, de az egyik pawnee tőre a torkához feszült, így inkább
elhallgatott. Sírva figyelte, ahogy a férfi megrángatja a lányát.
- Ne hazudj! Hol
van?
- Nincs nála –
krákogta rekedten Weayaya, aki mostanra magához tért. – Ne bántsd!
- Nocsak! –
vigyorgott a mexikói. – A bimbózó szerelem. Na, akkor találjuk ki, hogy hova is
rejtettétek el azt a nyavalyás követ. Miss Hope? Van ötlete? Vagy dolgozzam meg
az indiánt?
- Ne, kérem ne!
- Hope hallgass! –
sziszegte Weayaya.
- Rendben, akkor lássuk, mit mondasz te, ha hallod a kisasszony sikolyát. Jack!
Hunter odalépett
melléjük.
- Fogd le a kezét!
Hunter tudta, hogy
mire készül Chaves, vonakodva lefeszítette a lány kezét egy sziklára.
- Emlékszik, Miss
Hope? Vagy hívjam inkább Tansy-nak? Én soha nem felejtem el, mit tett a
kezemmel.
Hope rémülten
figyelte, ahogy felemel egy többkilós követ a földről, és elindul felé, ekkor
látta meg a férfi nyomorék bal kezét, és a rettegve sóhajtott fel:
- Istenem! – nyögte
halkan.
- Így van! Látom,
már tudod, ki vagyok.
- Ne, kérem, ne! –
Hope szemébe könnyek gyűltek.
- Hozzá ne nyúlj! –
sziszegte Weayaya, és próbált felállni, de szédelegve visszarogyott. – Nincs
nála. A kő ott van…
- Lenyeltem –
mondta hirtelen Hope.
Chaves döbbenten
állt meg. A többiek is a lányra meredtek.
- Egy akkora követ,
most ugye viccelsz?
A lány Weayaya felé
nézett, aki lassan megrázta a fejét. Chaves megragadta a karját, és megrázta. A
tunika alól kicsúszott a nyakába akasztott medál, a férfi megmarkolta:
- Ez sem rossz! –
vigyorgott, és letépte a lány nyakából. – Talán ez is ér annyit, mint a másik.
- Ez csak egy kő –
mondta Hope remegve. – Én találtam, és anyám készíttetett nyakláncot belőle.
- Ugyan kislány, ez már akkor a nyakadban volt, amikor
elraboltalak az indián anyádtól, ne próbálj hazudni nekem. Na, jó, vége a
türelmemnek, Jack! Fogd le a kis szuka kezét! Most visszaadom, amit tőled
kaptam, Miss Hope!
Felemelte a követ,
és a lány kezére célzott.
- NEEEE! – üvöltött
fel Weayaya rémülten, és ugrani akart, de az egyik pawnee lefogta. – A ló
sörényéhez kötöttem. – mondta elgyötörten.
- Okos fiú, majd
arra is sort kerítek, de előbb ezt fejezem be. – Chaves lendületet vett, Hope
pedig rettegve, összeszorított szemmel készült a zúzó fájdalomra.
Ekkor az egyik
szikla mögül, hangosan morogva előrontott a farkas. Dühödten ugrott a férfi
jobbjának, és belemart. Az ugrás lendülete arrébb lökte a mexikóit, aki így
elesett, és az állat alá került. A farkas morogva feküdt a mellkasára, és nem
hagyta megmozdulni.
- Öljétek meg! –
üvöltött rémülten Chaves.
A három pawnee
döbbenten állt, de egyikük sem mert a farkasra támadni. Hunter tért észhez, és
az állat felé mozdult. Sahale, aki időközben kiszabadította a kezét, most felé
ugrott, és a férfira vetette magát, a földre teperte, kicsavarta a kezéből a
tőrt, és a torkának szegezte.
Mindez pillanatok
alatt történt, Hope fel sem fogta, csak rémülten szorongatta a kezét, agyában
képek kergették egymást, és a valóság kezdett elúszni. Weayaya látta, hogy Hope
az eszméletlenség határán van, nehézkesen odakúszott, még mindig szédelgett az
ütéstől, és épp akkor ölelte át a lányt, amikor az belezuhant az öntudatlanság
kútjába.
- Hope, Kicsim! –
nyögte, de alig tudta megtartani a lányt.
„Megint mennetek
kell?” – kérdezte az asszony.
„Chu’a nem
nyugszik. Inkább mi lépjünk először, minthogy ő lepjen meg minket. Ez csak egy
őrjárat Rica. Hamarosan visszatérünk.”
„Vigyázz
magadra, Tokalah!” – ölelte meg az anyja.
„Tansy, vigyázz
anyádra, és az öcsédre!” – mosolygott rá a férfi.
„Úgy lesz apám.”
– mondta Hope.
„Tokalah…
„Chu’a nem
férhet a közeletekbe, szerelmem. Előbb ölöm meg.”
Valaki
megragadta, és kitépte a kezéből a babát. Leszakadt a feje, és Hope sírt:
„Anyám! Segíts!”
– de az anyja nem hallotta. A férfi pedig magával rángatta.
„Micsoda
gyöngyszem! Kék a szeme, Chaves láttad?”
„Tüzes kis apacs
szuka, jó pénzt kapunk érte!” – nevetett a mexikói.
„Ha eladnánk a
kiowáknak… Chu’a egy vagyont fizetne az ellensége lányáért.”
„Nem akarok
törzsi háborúba keveredni. Kihagyjuk a kiowákat.”
A vagon
rázkódott, a férfi rajta feküdt, és a ruháját tépte, Hope rémülten rugdalózott.
Ágyékon találta a férfit, aki felüvöltött, Hope pedig rohanni kezdett, ahogy a
vagon nyitott ajtaja felé futott, felborította a fatüzelésű kályhát, ami Chaves
kezére borult, ahogy utánakapott.
Leugrott, a lába
elviselhetetlenül fájt, de ahogy megszűnt a pörgés, felállt, és rohanni
kezdett. Aztán elkapták, mert túl hangosan sírt félelmében. Addig verték, míg ájultan
rogyott a földre.
Madam Lulu
kedves volt vele. Nem akart szajhát csinálni belőle.
„Mr. Eastern, ez
a kislány túl értékes. Vigye magával, tudom, hogy szeretne örökbe fogadni egy
kislányt, mentse meg!”
„Miért nem teszi
azt vele, amit a többivel is?”
„Ő annyira jó…”
„Lulu! Az
igazat!”
„Na, jó! Nem
bírok vele, engedetlen, akaratos, és a többieket is erre bíztatja. Nekem nem
kell ilyen lány.”
„Tudunk valamit
a családjáról?”
„A szállítóm egy
apacs táborból hozta el.”
Aztán teljes
sötétség.
Weayaya nem törődött
senkivel, Hope-ot szólongatta, de a lány teljesen öntudatlanul feküdt a
karjában. A három pawnee közben csendesen a lovához osont, és sietve eltűntek,
amikor látták, hogy a helyzet nem az ő kedvükre alakul.
Hunter halkan
megszólalt:
- Nem teszek semmit,
elengedhetsz.
- Ne nézz
bolondnak! – sziszegte Sahale.
- Esküszöm!
Bármire, amire csak akarod.
- Áruló – hörögte
Chaves, akit még mindig fogva tartott a farkas.
- Sahale, engedd el
a többieket! – mondta Hunter.
Az indián lassan
felállt, és elengedte a többieket. Margaret azonnal a lányához szaladt, és
ébresztgetni kezdte.
- Kicsim, Hope!
Drágám, térj magadhoz!
Weayaya arrébb
húzódott, és hagyta, hogy az asszony átvegye a helyét, bár közben a szíve
sajgott. A keze megakadt valamiben, lenézett, és meglátta Hope nyakláncát.
Felemelte, és Margaret mellett odahajolt, hogy visszaakassza a lány nyakába. A
nő hálásan nézett a fiúra, és azonnal meglátta benne azt az érzelmet, amit csak
az anyai szív vehet észre. Gyengéden megsimogatta a fiú karját, és amikor Weayaya
felnézett, melegen rámosolygott.
Eközben Kelvin
odalépett a földön fekvő Chaveshez. A farkas félrehúzódott, és hagyta, hogy a
férfi felrángassa a földről a mexikóit.
A férfi sziszegve
ölelte magához a karját, és dühösen nézett végig a többieken.
- Takarodj! –
szólalt meg Kelvin, aki hirtelen nagyon bátornak érezte magát, odalépett a
férfi mellé, és lökött rajta egyet.
Chaves azonban nem
hagyta magát, ahogy megfordult, és lehajolt a táskájáért, sebzett karja
ellenére megragadta a földön heverő tőrét, és visszafordult.
A többiek, csak
Kelvin fájdalmas kiáltására figyeltek fel, aztán csak azt látták, hogy a farkas
ugrik, és határozott mozdulattal átharapta a mexikói torkát. A férfi hörögve
esett össze, és néhány pillanattal később holtan feküdt a földön. Wyatt, és
Chada eközben odaszaladtak Kelvin mellé, és próbálták elállítani a vérzést.
Chaves hasba szúrta a férfit.
Sahale odalépett,
és segített nekik. Végül sikerült ellátni Kelvint, és végre mindenki kezdett
magához térni, a feszültség alábbhagyott, és csak ültek. Egyikük sem szólt,
arra vártak, hogy a félelmük csökkenjen, és újra józanul tudjanak gondolkodni.
Hope végre
megmozdult, kinyitotta a szemét, és kábán nézett körül. Weayaya megsimogatta az
arcát, de a lány ijedten lökte el a kezét. Az indián döbbenten nézett rá, de
nem mert kérdezni semmit, csak figyelte a lány szemében megjelenő kétkedéssel
vegyes félelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése