1. fejezet

Bármerre nézett sötét volt, csak a távolban remegő halvány fényfolt mutatott némi útjelzést. A hasadék sziklafalai fekete óriásként tornyosultak fölébe. Jordan Cassidy rettegve rohant a másfél méter széles szurdokban.

Nem mert hátranézni, üldözőinek hangja egyre közelebbről hallatszott. Az egyetlen reményt a hasadék túlsó végén pislákoló fény jelentette. Tábortűz fénye volt. És ahol tábortűz van, ott emberek is vannak. Csak remélhette, hogy nem ugyanolyan haramiák várnak rá a túloldalon, mint akik üldözték, de már ez sem számított. Csak jusson ki ebből a halálcsapdából.

Szerencsére követői is gyalogosan voltak, lovaikat a hasadék bejáratánál hagyták. Azt persze nem tudhatták, hogy Jordan remek futó, amikor kisgyermek volt, az apja arra nevelte a ranchon, hogy fiútestvér híján, mindent magának kell megoldania. Remekül bánt a lovakkal, és naponta hosszú mérföldeket futott, hogy az erőnléte rendben legyen.

Még jó, hogy amikor kilovagolt a csordákhoz nadrágot és inget vett föl, így most nem kellett a súlyos szoknyával bajlódnia. Az lényegesen lelassította volna, de a fűző már így is fojtogatta. A tüdeje sípolt a megerőltetéstől, és az izmai is kezdtek begörcsölni. A félelem jócskán rontotta az esélyeit.

Végre kiszabadult a fojtogatóan szűk járatból, a csillagos ég szinte olyan érzést nyújtott, mintha mély vízből merült volna fel, hogy levegőhöz jusson. De a reményei abban a pillanatban elszálltak, amint körülnézett.

Valóban volt tábortűz, és valóban ültek körülötte… apacsok. És a tűz a sziklaperem alatt meghúzódó kis völgyben volt, amit képtelen lett volna időben elérni.

Kétségbeesve próbált kiutat keresni, de nem vette észre a kaktuszok és cserjék közt megbújó szűk ösvényt. A lábai remegni kezdtek, és reszketve rogyott térdre. Megadta magát a sorsnak. A vállai előrebuktak, ahogy zokogva összeroskadt.

A kábulat előtti pillanatban még úgy érezte, erős karok ragadják meg, és emelik fel: hát utolérték…

Tukayoo lassan sétált fel az ösvényen. Derűsen hallgatta, ahogy harcosai vidáman ünneplik azt a bejelentését, hogy hazatérnek. Már két hete távol voltak a falutól, de szerencsére jó hírekkel mennek vissza. Az aggasztó szóbeszédek a mexikói portyázó haramiákról alaptalannak bizonyultak. Ha voltak is ilyen bandák, nem merészkedtek át a szurdokon. Az ifjú harcos remélte, hogy betartják a határokat. Most végre megnyugodva térhettek haza. Az élelmiszer tartalékaik megcsappantak, és ez a környék csak kígyókkal, és apróvaddal szolgált. A harcosai tartalmasabb ételre vágytak.

Shadi is biztosan nagyon várja már. Ő is várta a viszontlátást. Remélte, hogy még a szülés előtt hazaérnek. Ott akart lenni az asszonya mellett, amikor a fia a világra jön. Shadi hiába mondogatta, hogy ő úgy érzi lányuk lesz, Tukayoo biztos volt benne, hogy első gyermeke fiú.

Jól titkolta, de kisfiús izgalommal várta már. Nagyon fiatal volt még, ahogy az asszonya is, de már gyermekkorukban tudták, hogy összetartoznak.

Amikor a fiú megkérte az lányt az apjától, az egész törzs örömmel fogadta. Tukayoo zsenge kora ellenére kimagaslott a társai közül, és kivívta az idősebb harcosok tiszteletét bátorságával, és ügyességével. Ő pedig tudta, hogy a főnök fiaként milyen kötelességei vannak a népével szemben.

Mosolyogva áll meg a sziklafal mellett, hogy könnyítsen magán, amikor a lány szinte kiesett a hasadék sziklái közül. Zihálva állt meg, az égre nézett, aztán térdre rogyott. A fiú meghallotta az üldözők kiabálását. Gondolkodás nélkül a lányhoz ugrott, a karjába kapta, és elindult vele a tűzhöz.

Az emberei meglepve néztek fel, ahogy a tűz mellé lépett, némán figyelmeztette a többieket, adott néhány utasítást, és a harcosok késedelem nélkül teljesítették. Felkapták a fegyvereiket, és hangtalanul eltűntek az ösvényen.

Tukayoo bevitte a lányt a sátorba, intett a legfiatalabb harcosnak, hogy maradjon vele, aztán az emberei után sietett.

Pont akkor ért fel, amikor az üldözők kirontottak a sziklák közül. Öten voltak, mint a harcosok. Részegek, és az indián azonnal tudta, hogy könnyű dolguk lesz. Néhány perc alatt felülkerekedtek rajtuk.

Tukayoo térdre kényszerítette a vezetőjüket. Agyát elborította a harcosok vérszomja. Megragadta a férfi haját, hátrafeszítette a fejét, és szinte öntudatlanul ragadta meg a kést. Üvöltve vágta el a torkát, és mielőtt ellenfele meghalt volna, végighúzta a fejtetőn, és csak akkor tisztult ki az agya, amikor a férfi összeroskadt előtte, és a véres hajcsomó ott maradt a kezében.

Zihálva próbált lehiggadni. Máskor tudta, hogy az áldozata egyben az ellensége is. Ez a férfi nem őt fenyegette, nem kellett volna tennie semmit, de ahogy felidézte a rettegő lány tekintetét, a reménytelen megadást, képtelen volt másként cselekedni.

Lassan körbenézett, látta, hogy az emberei is hasonló állapotban vannak. Térdre esett, és imádkozni kezdett a szellemekhez. A többiek csatlakoztak hozzá. Csak miután teljesen megnyugodtak, akkor tértek vissza a sátorhoz. A holttesteket úgy hagyták ott, ahogy összeestek.

Fáradtan ülték körül a tüzet, de Tukayoo azonnal bement, hogy megnézze, mi van a lánnyal.

Még mindig eszméletlen volt.

- Hogy van? – kérdezte az ifjút.

- Nem mozdul. – felelt a másik.

- Menj ki nyugodtan, Hok’ee! Pihenjetek le! Mondd meg a többieknek, hogy amint a lány magához tér, elindulunk.

- Haza akarod hozni, Tukayoo?

- Nem.

- Akkor?

- Elvisszük egy fehér város közelébe, ott elengedjük, hogy hazamehessen az övéihez.

- Komolyan gondolod? Nézz rá! Miért nem tartjuk magunknál? Biztosan lenne, aki szívesen az asszonyává tenné – mondta a fiú.

- Gusztust kaptál rá? – kérdezte Tukayoo.

- Nézd meg, milyen hamvas a bőre! – nyögte. – És a haja… Még sosem láttam ilyen hajszínt.

- Nem bántjuk! – jelentette ki a csapat fiatal vezére. – Nem azért mentettük meg. Ifjú vagy, és heves. Tanulj meg uralkodni az ösztöneiden!

- Értem. Bocsáss meg!

- Rendben. Most menj!

Amint kettesben maradt a lánnyal, végignézett a törékenynek tűnő testen. Az őzbőr nadrág szorosan feszült a lány csípőjére, kiemelve a kerekded formát. A világos ing se arra volt hivatott, hogy elrejtse a lány formálódó kebleit. Fiatal volt, szinte még gyermek. Évekkel fiatalabbnak tűnt Shadinál is. Aranyszín haja részben kibomlott, és huncut tincsek lógtak az arcába. Tukayoo sem látott még ilyen hajat, sőt még sosem látott közelről fehér lányt. Nem tudta megállni, megérintette az arcát, és kisimította a lágy, selymes tincseket.

A lány ijedten összerezzent, és kinyílt a szeme. Amint meglátta, hogy ki guggol vele szemben, rémülten felugrott, és felsikított.

- Sss! – emelte fel a kezét Tukayoo. – Senki sem fog bántani. – szólalt meg angolul.

Véres tenyere ellentmondott békés szándékainak, ezért gyorsan leengedte.

- Nem bántalak – ismételte meg. – Ez az üldözőid vére. Többé nem kell félned tőlük.

A lány még mindig némán, rémült szemmel nézte őt. A rettegés elnémította, tágra nyílt szemmel mérte végig a fiút.

Azonnal megbizonyosodott róla, hogy tényleg apacs. Elárulta jellegzetes öltözéke, a térd alatt megkötött bőr mokaszin, a vastag, erős anyagból készült ágyékkötő, aminek a hátsó fele jóval hosszabb volt, mint az eleje – Jordan nem értette, miért nem fordítva van – és a dús, fekete hajat kordában tartó vászon pánt, amit a tarkóján kötött meg.

- Elviszünk egy fehérek lakta városba – folytatta az idegen harcos – vagy, ha megmondod, merre laksz, akkor oda. A szavamat adom, hogy sem én, sem az embereim nem tesznek kárt benned. Épségben és érintetlenül hazaviszünk. Megesküszöm rá. Megesküszöm a feleségem életére.

A lány szemében ekkor valami megvillant. Tukayoo most látta, hogy smaragdzöld a színe. Megemelte a fejét, és döbbenten felnyögött.

Jordan is észrevette a reakciót, és éledő reménye azonnal elszállt. Ez a vadember mégsem engedi el. Az apja mindig próbálta tiltani attól, hogy egyedül ilyen messzire kilovagoljon, de muszáj volt jönnie, az egyik jól tejelő marha elszökött. Nem tehetett mást, az embereket annyira lekötötte a munkájuk, hogy mire észrevették, az már késő lett volna. Jordan gyorsan kapcsolt, és utánaeredt.

És most itt volt, hatalmas bajba keveredett. Megszabadult ugyan az üldözőitől, de apacsok kezére került. A hírhedten kegyetlen, barbár vademberek nem arról voltak híresek, hogy kesztyűs kézzel bánnának a foglyaikkal. És most ez a harcos látható vágyakozással nézett rá.

Rémülten nézett körbe, a menekülés útját keresve, de a fiú pontosan a sátornyílás előtt guggolt. Azt tudta, hogy annyi ideje nincs, hogy átmásszon a bőrök alatt.

Visszanézett az indiánra, akit láthatóan mulatatott a viselkedése.

- Szomjas vagy? – kérdezte.

Jordan dermedten kuporgott.

- Érted, amit mondok? – a fiú hangja most türelmetlenné vált.

Végre sikerült bólintania.

- Szo… szomjas vagyok – suttogta a lány.

Tukayoo a bejárat mellett felakasztott tömlőért nyúlt, és odanyújtotta neki.

- Víz.

- Köszönöm. – bátortalanul érte nyúlt.

Hatalmas kortyokkal itta a hűs nedűt. Most érezte csak, mennyire kimerítette a futás. Még sosem menekült az életéért. Majdnem teljesen kiitta a tömlő tartalmát, bocsánatkérően nézett az indiánra, ahogy visszaadta.

Meglepetésére a fiú nevetni kezdett.

- Látom, tényleg szomjas voltál. Jobban érzed magad?

Jordan megint bólintott.

- Ha az előbb nem szólaltál volna meg, azt hinném, néma vagy – folytatta könnyed hangnemben Tukayoo.

Próbált minél kedvesebben beszélni a lányhoz, hogy csillapítsa a félelmét. Közben pedig a tenyerébe öntötte a maradék vizet, és lemosta róla a vért. Jordan összerázkódott.

A fiú felnézett rá. Szeme pajkosan, melegen csillogott.

- Hidd már el, hogy nem bántunk! Ha akarod, megmutatom neked, mit tettünk azokkal, akik üldöztek, de nem hiszem, hogy látni szeretnéd.

A lány szemében újabb félelemszikra lobbant, Tukayoo azonnal tudta, hogy hibázott.

Gyorsan megtörölte a kezét az ágyékkötőben, ami így belátást engedett alá, a lány zavartan elfordult. A harcos leült Jordannal szemben, és melegen a szemébe nézett.

- Tukayoo vagyok. Téged hogy hívnak?

- Jo… Jordan.

- Üdvözöllek, Jordan! – mosolygott.

A lány szemében a rémületet lassan értetlenség váltotta fel. Kezdte elhinni, hogy az indián tényleg nem fogja bántani, de nem értette a viselkedését.

- Miért? – kérdezte halkan.

- Mit miért? – kérdezett vissza a fiú.

- Miért vagy ilyen kedves?

- Azt szeretnéd, ha bántanálak?

- Nem! – húzódott megint hátrébb a lány.

- Nyugodj meg! Nem is foglak. És az embereim sem.

- Hol tanultál meg angolul? – kérdezte Jordan.

Tukayoo-t meglepte a lány reakciója, nem értette, miért váltott hirtelen témát.

- Tessék?

- Hol tanultál angolul beszélni?

- Gyerekkoromban sokszor járt nálunk egy kereskedő, a törzsünk üzletelt vele. Aztán apám az ő javaslatára elküldött keletre, az iskoláitokba.

- Hány éves vagy? – kérdezte hirtelen Jordan.

- Ezt nem értem – lepődött meg a fiú.

- Azt mondtad, megesküszöl a feleséged életére. Hány éves vagy, hogy már van feleséged?

- Ez a huszadik nyár, amit megéltem, ha erre gondolsz.

- Igen.

- És te? – kérdezte.

- Ősszel leszek tizenhét.

Tukayoo megint megnézte magának a lányt, nem tévedett, nagyon fiatal, de már kész nő.

- Neked van már férjed?

- Mi? Dehogy! – tiltakozott hevesen Jordan.

A fiú megint mosolyogni kezdett. A lány belenézett az arcába, és teljesen megnyugodott. Már tudta, hogy az ifjú tényleg nem fogja bántani. Annyira őszinte, meleg volt a mosolya, hogy minden kétségét eloszlatta.

- Merre laksz? – kérdezte Tukyaoo. – Hazaviszünk, nehogy valami baj érjen.

- Eljönnél velem a fehérek földjére?

- Fehérek földjére? – villant a szeme. – Itt minden a miénk, a fehérek csak elvették tőlünk.

- Bocsáss meg! – suttogta Jordan megszeppenve.

A fiú azonnal ellazult.

- Semmi baj. – a hangja kimért maradt. – Próbálj aludni! Reggel elindulunk.

Kimászott a tűz mellé, és lekuporodott. A többiek az utasítását várták.

- Reggel indulunk. Elvisszük a legközelebbi város határába, vagy ha megmondja, melyik ranchon lakik, akkor oda.

- Bölcs döntés ez, főnök? – kérdezte Lootah. – Annyira közel menni a fehérekhez? Mostanában folyamatosan járőrőznek a csapataik.

- Majd óvatosak leszünk. – mondta Tukayoo.

- Főnök, miért érdekel a lány? Csak egy idegen.

- Védelemre szorul.

- És megkívántad – mondta Kohana.

- Mit beszélsz? Engem vár Shadi.

- Attól még kiélvezhetnéd a kicsikét. Mikor jutsz hozzá, hogy egy ilyen hamvas bőrű, aranyhajú, kívánatos lányt megkaphass? – erősködött Kohana.

- Hallgass! – förmedt rá Tukayoo.

- Akkor engedd meg, hogy mi szórakozzunk vele!

- Senki nem nyúlhat hozzá egyetlen ujjal sem – mondta haragosan a fiú. – Ha bárki megpróbálja, azt megölöm. Megesküdtem neki, hogy érintetlenül juttatjuk haza.

- Megint túl jólelkű vagy! – mondta Kohana. – A fehérek talán tekintettel vannak az asszonyainkra? Megalázzák őket, mielőtt megölik.

- Azt mondtam, hallgass! Ha ellenszegülsz a parancsomnak, akkor meg kell küzdened velem. Mi nem leszünk olyanok, mint a fehérek. Menjetek aludni, Lootah, te és Hok’ee őrködjetek! Lehet, hogy azoknak voltak még társaik. – intett a szirt felé. – Holnap reggel elindulunk. Visszavisszük a lányt, aztán indulunk haza.

Felállt, és elindult a sátor felé.

- Te vele alszol a sátorban? – kérdezte Kohana.

- Talán gondod van ezzel? – kérdezett vissza Tukayoo.

Kohana az egész felderítő út alatt próbálta aláásni a tekintélyét. Megkérdőjelezte az utasításait, és volt, hogy nyíltan ellenszegült neki. Kezdett nagyon dühös lenni rá. Igaz nem Tukayoo volt a törzsfőnök, egyelőre, de az apja után őt illette meg a tisztelet. Kohana nehezen viselte, hogy egy nála jóval fiatalabb harcos utasítgassa. Abban bízott, hogy a főnök halála után rá hárul majd ez a megtiszteltetés, nem a taknyos Tukayoo-ra, aki épphogy férfikorba lépett.

- Nem, csak minket tiltasz a szórakozástól, te pedig egész éjjel élvezheted.

Az ifjú harcos morogva fordult idősebb társa felé. Hok’ee elé állt:

- Főnök, ne engedd, hogy feldühítsen! Ez a célja. – súgta a fiú fülébe.

- Igazad van! – szólalt meg kimérten. – Menj be hozzá te! De ha csak egy haja szála is meggörbül, megöllek.

Ellépett a sátor elől, és rezzenéstelen tekintettel meredt a harcosra. A másik végül lehajtotta a fejét, és bocsánatkérésfélét mormolt.

Tukayoo megfordult, és bemászott.

Jordan ugyanúgy kuporogva ült, ahogy az indián ott hagyta, hallotta a kinti beszélgetést, de mivel az indiánok az anyanyelvükön beszéltek, semmit sem értett belőle. Csak annyit fogott fel, hogy megmentője kemény vitát folytat az egyik harcossal. Sejtette, hogy ő a vita tárgya. Nagyot nyelt a gondolatra, hogy mi lesz, ha Tukayoo képtelen megvédeni őt a többiekkel szemben. Végül meghallotta, hogy a kellemesen zengő mély hang a sátor elől dörren haragosan a másik felé. Összerezzent, érezte, hogy ez a vita csúcspontja, most dől el, ki nyert. Remegve figyelte, ahogy a takaró megemelkedett, és a kinti világosságból bemászott egy alak. Nem ismerte fel, rettegni kezdett, hogy a másik hang tulajdonosa jön, hogy bántsa.

Az alak leült, és felé nézett. Hangosan engedte ki a levegőt, amikor megszólalt:

- Miért nem alszol? – kérdezte Tukayoo. – Pihenned kell, holnap hajnalban indulunk, és hosszú lesz az út a városig.

- Nem kell a városig vinnetek – suttogta. – Alig egynapi járásra vannak a legelők, ahova kihajtottuk a marhákat. Ha odáig elvisztek, ott már biztonságban leszek. A hajcsárok ismernek.

- Nem lesz gond, ha mi viszünk vissza? Hányan vannak?

- Húszan vannak kint, de van köztük indián, nem lesz baj.

- Nem tudom – mormolta a fiú halkan.

- Te megvédtél azoktól a vademberektől, én megvédelek benneteket tőlük. – mondta a lány határozottan.

Tukayoo felkacagott, most egészen kisfiússá vált, Jordan is mosolyogni kezdett.

- És a te szavad elég, hogy megfékezzen húsz feldühödött hajcsárt? – kérdezte a fiú, amikor abbahagyta a nevetést.

- Meg tudom győzni őket. Hidd el!

- Hiszek neked – komolyodott el az indián. – De most már tényleg aludj!

- Az előbb miattam vitáztál az embereiddel? – kérdezte Jordan.

- Emiatt ne aggódj! Szót fogadnak nekem.

- Nem szeretném, ha miattam…

- Mondtam, ne aggódj miattuk!

- De egyszer csak idecsöppenek, és minden terveteket felborítom.

- Jordan, megígértem, hogy biztonságosan visszajuttatlak. Így is lesz. Az embereim nem fognak bántani. És most próbálj meg aludni!

A sátor másik felében lévő fekhelyhez hajolt, felemelt egy szőrmetakarót, és Jordan felé nyújtotta.

- Köszönöm – mondta halkan a lány.

Lefeküdt, magára húzta a szőrmét, és hamarosan álomba szenderült.

Tukayoo a másik fekhelyről figyelte őt. Képtelen volt aludni, Kohana megjegyzése járt az eszében: megkívántad. Tényleg erről lenne szó? Vagy csak a lány idegen külseje zavarta. A bőre, a szeme, és a csodásan aranyló haja. Igaza volt Kohanának, a lány nagyon kívánatos volt. De csak ezek miatt, mert más volt. Most, hogy beszéltek, még inkább érezte, mennyire más, mint a törzsbéli lányok, ő még annyira gyerek volt, egy kisasszony, ugyanakkor kemény. Rettegett, de igyekezett titkolni, és erősnek mutatta magát.

A fiú hirtelen megrázta magát. Nem gondolhat ilyesmire! Ez a lány egy boszorkány. Megkavarja a fejét. Neki ott az asszonya, akit szeret, hamarosan gyermekük lesz. Nem foglalkozhat egy ilyen kislánnyal, egy sápadtarcú kislánnyal. Hajnalban elindulnak, visszaviszi, utána hazatér, és elfelejti, hogy ismerte.

A lány megmozdult, ahogy fordult, a takaró lecsúszott a válláról, és a mellkasáról.

Tukayoo megbabonázva nézte a formás kebleket. Közelebb hajolt a lányhoz, amikor mozgolódást hallott kintről.

Pillanatok alatt cselekedett, a sátor előtt volt, kezében tőr, és hangtalanul figyelt.

Látta az osonó alakot, ahogy a másik is észrevette őt. Megálltak egymással szemben.

- Mit mondtam neked Kohana? – szinte lehelte a szavakat.

- Finom volt a fehér szajha? – kérdezte válasz helyett.

- Megmondtam, hogy ne szegülj ellen a parancsomnak!

- Én is kérem a részemet a lányból.

- Jordan a védelmem alatt áll. Ha őt akarod, előbb velem kell végezned.

- Legyen! – vigyorgott a harcos.

- Álljatok le! – állt közéjük Hok’ee. – Testvéreim, ne forduljatok egymás ellen egy gyereklány miatt!

- Kohana! Most figyelmeztettelek utoljára. Nem nyúlhatsz a lányhoz!

A harcos felhorkant, és közelebb lépett Tukayoohoz. A fiú megfeszítette az izmait, és felkészült a támadásra.

Kohana elérkezettnek látta az időt, hogy szembeszálljon Tukayooval, de Hok’ee közéjük állt.

- Kérlek! – mondta a fiú. – A testvéreim vagytok, ne kelljen végignéznem, ahogy megölitek egymást!

- Kohana, menj vissza a helyedre! Ha hazaérünk, megküzdhetünk, de ennek most nincs itt az ideje. Össze kell fognunk, hogy mind túléljük.

- Nem lenne rá szükség, ha nem hoztad volna a nyakunkra! – sziszegte a férfi.

- Mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy megöljék?

- Nem kéne, hogy egy sápadtarcú miatt kockáztass mindent!

- Így döntöttem. Nem hagyom, hogy a lánynak baja essen. Most pedig menj!

Kohana visszament a fekhelyéhez, de közben szúrós pillantást vetett Tukayoo felé.

- Főnök – szólalt meg angolul Hok’ee, hogy Kohana ne értse. – Kint maradok, figyelek rá.

- Nem, pihenj le! Meg tudom védeni magunkat.

Tukayoo maga elé engedte a fiút, aztán ő is bemászott.

- Istenem! – nyögte az ifjú harcos. – Tukayoo, ez a lány…

- Tudom. Feküdj le, kölyök, és próbálj nem figyelni rá!

Hok’ee hamarosan halkan horkolva elaludt, de Tukayoo nem hunyta le a szemét. Minden apró zajra figyelt, de szerencsére az éjszaka hátralévő része békében telt.

Az indián végül lehiggadt, bár a lány megjelenése zavart keltett az emberei közt, és őt magát is felkavarta, de próbált hideg fejjel gondolkodni. Ő csak egy fehér lány, aki segítségre szorul.

Talán azért akarta épségben visszavinni, hogy bebizonyítsa a sápadtarcúaknak, hogy ők nem barbárok. Még élénken emlékezett arra, hogy amikor az apja elküldte a fehérek iskolájába, hogyan néztek rá. Meg kellett küzdenie azért, hogy elviseljék. El sosem fogadták, de mire befejezte, legalább nem zaklatták. Bár visszagondolva, az sem volt jobb, hogy levegőnek nézték őt. Egyetlen tanára volt, aki kedvelte őt, de miután végzett, az öreg angoltanárt megölte néhány bandita…

- Tukayoo! Főnök! Ideje indulnunk! – szólt hozzá halkan Hok’ee.

A fiatal harcos pislogva nézett fel, a nap már kezdte megfesteni a keleti látóhatárt.

2. fejezet

Amikor Jordan kinyitotta a szemét, először megdöbbent, de hamar rájött, hogy hol van, és mi történt vele.

Felpattant, és ki akart szaladni a sátorból, de erős karok húzták vissza. Rémülten fordult meg.

- Ne siess! – mondta halkan az indián. – Együtt megyünk ki.

- Miért? – nézett értetlenül a lány.

- Ugye nem akarod, hogy Kohana, és a többiek rád ugorjanak?

- Oh! – nyögött fel Jordan. – Értem. Persze, hogy nem akarom.

- Mellettem nem eshet bajod, de az embereim két hete nem voltak asszonnyal, és te a szemükben nagyon kívánatos vagy. Nem akarom, hogy felizgasd őket.

- Persze – mondta ismét, és közben a fiú szemébe nézett.

Arra gondolt, ahogy Tukayoo tegnap este nézett rá. Elképzelte, mi járhatott akkor a harcos fejében, és megborzongott. Hagyta, hogy a fiú előtte menjen ki, aztán követte. A többi harcos már kint várt. Összepakoltak, és útra készen várakoztak.

- Éhes vagy? – kérdezte Tukayoo.

Az egyik harcos dühös szemeket meresztett a fiúra. Jordan ijedten nézett körbe. Tukayoo az anyanyelvén szólt a férfihoz:

- Megmondtam, nem eshet baja!

- Tudom… főnök!

- Akkor mi a gond?

- Mit kérdeztél tőle?

- Hogy éhes-e?

- Mégis kinek az adagját csökkented le? – kérdezte Kohana.

- A sajátomat – mondta kimérten Tukayoo, és máris elővette a csomagjából a szárított húst. Kettéosztotta, és Jordan felé nyújtotta a nagyobb darabot.

A lány nem értette ugyan a szavakat, de a fiú gesztusaiból felfogta, miről van szó. Ránézett, aztán kinyújtotta a kezét, és a kisebb húsért nyúlt. Tukayoo szeme furcsa meglepetéssel megvillant. Halványan elmosolyodott.

Ekkor a másik fiatal harcos is elővette a saját adagját, letört belőle egy darabot, és Jordan felé nyújtotta.

- Megosztozunk – mondta angolul, és ő is a lányra mosolygott.

- Köszönöm – nézett rá a lány hálásan.

Megreggeliztek, aztán elindultak. Tukayoo megfogta a lova gyeplőjét.

- Visszamegyünk a szurdokon át. – adta ki az utasítást. – Eltalálsz a táborotokba?

- Gondolom – felelt a lány. – Végig kelet felé jöttem. Diablo nyomait biztosan megtaláljuk.

- Diablo a lovad? – kérdezte Tukayoo.

- Igen, a szurdok előtt, elhajtottam. Elég okos hozzá, hogy egyenesen visszamenjen.

- Rendben, akkor majd megkeressük a nyomát.

Elindultak az ösvényen, ám amikor felértek a szirtre, Jordan felnyögött. Meglátta üldözői megskalpolt, vérbefagyott holttestét, és a gyomra felkavarodott.

- Ne haragudj! Szólnom kellett volna – szólt halkan az indián. – Ne nézd őket!

Jordan szót fogadott, és hátat fordított a mészárszéknek. Lassan vette a levegőt, hogy csillapítsa a rosszullétét.

- Hok’ee, Lootah, ti mögöttünk jöttök! Kohana, te és a többiek előrementek! – rendelkezett az ifjú vezér.

Jordan látta, hogy a Kohana nevezetű férfi, megint szúrósan nézi a fiút. Az előbbi beszélgetéskor rájött, hogy vele vitázott tegnap éjjel Tukayoo. Sejtette, hogy ez volt az oka, amiért nem hagyta, hogy a férfi a hátába kerüljön.

Kantárszáron vezették a lovakat, ahogy beléptek a sötét hasadékba. Jordan megborzongott, amikor felidézte a tegnap éjszakát, a rettegés emléke átjárta őt, és megtorpant.

Tukayoo észrevette a reakcióját, bátorítóan megfogta a kezét, és közel húzta magához.

- Nem eshet bajod – mondta halkan. – Senki sem fog bántani.

- Köszönöm – motyogta halkan a lány, de a remegése nem csillapodott, csak akkor, amikor végre kijutottak a túloldalon.

Az indiánok feszülten figyeltek minden mozgásra, és jelre. Jordan csak állt, és nézte, ahogy a nyomokat vizsgálták.

- Van itt néhány nyom, ami elég zavaros – mondta Tukayoo. – Nyugat felől érkeztek, aztán dél felé fordultak, de azok már nem annyira mélyek. Ezek lehettek az üldözőid lovai – nézett Jordanra.

- Diablo bal első lábán sérült a patkó. Egy helyen két szöggel van felfogatva. – informálta az indiánt.

- Igen, látom. Itt van – mutatta. – Igazad volt, nyugat felé vezet, visszament. Valóban okos állat.

Ezután az emberei felé fordult, megmutatta nekik a nyomot, és megbeszélték, hogy amilyen gyorsan lehet, követik.

Felültek a lovakra, Tukayoo felhúzta maga elé a lányt, és elindultak. Gyorsan haladtak, az apacsok nem akarták húzni az időt. Jordan hamar felvette a ló ritmusát, szinte együtt mozogtak Tukayoo-val.

- Szóval az apád elküldött angol iskolába? – kérdezte a lány.

- Igen, ő a törzsünk főnöke, egy napon majd követem őt, és úgy gondolta, fontos, hogy kapcsolatba tudjak lépni a sápadtarcúakkal.

- Főnök leszel? – nézett hátra meglepve.

- Egy napon majd igen – mondta a fiú egyszerűen.

Nem nézett a lányra, eltökélte, hogy figyelmen kívül hagyja a szépségét.

- Jó lovas vagy – mondta az indián egy idő után.

- Ötévesen már lovagoltam – felelt a lány könnyedén. – Apám már kis koromban megtanított. Ahogy sok minden másra is.

- Mire? – kérdezte a fiú kíváncsian.

- A munkákra a földeken, a marhaterelésre, a farm ügyeinek a vezetésére.

- Miért kell ezt neked csinálnod? Erre a munkára ott vannak a férfiak.

- Igen, de valakinek kézben kell tartani a dolgokat. És apám már nem fiatal. Én fogom átvenni a helyét.

- Nincs bátyád?

- Volt egy, de csecsemőkorában meghalt. Aztán amikor én születtem, anyám is meghalt.

- Az apád nem akart új asszonyt?

- Nem tudom – vonta meg a vállát Jordan. – Nekem erről sosem beszélt.

- Értem. – mondta a fiú. – És a férfiak hallgatnak rád?

- Nem is tudod, mekkora szavam van. – mosolygott a lány. – Én vagyok a Casa de Sol örököse.

- Casa de Sol. Hallottam róla. – bólogatott az indián. – Az többnapi járás, onnan hajtottátok ki ilyen messzire az állatokat?

- A legelők kiégtek a szárazság miatt. Apám most próbálja odavezetni a folyó vizét, hogy újra kihajtsanak, de az állatok nem bírják addig.

- És engedte, hogy te is kilovagolj ilyen messzire?

- Nem volt választása.

- Igen, te vagy az örököse a birtoknak. A te felelősséged, hogy vigyázz az állatokra.

Jordan kiérezte a furcsa élt a hangjából.

- Miért mondod ezt? – nézett hátra. A fiú arca egészen közel volt, a szemei belemélyedtek az övébe. Jordan megborzongott.

- Túl fiatal vagy ekkora feladathoz. Ráadásul asszony. Nem a te feladatodnak kellene lenni.

- Mennyit tudsz te a gazdálkodásról? Ti csak vadásztok, és raboltok. – nem akarta, de a hangja élesen csengett.

- Mi nem szoktunk rabolni! – csattant fel Tukayoo. – És igenis gazdálkodunk a földjeinken. Azon a kevésen, amit ti, fehérek, még nem raboltatok el tőlünk.

- Az apám senkinek nem rabolta el a földjét – vágott vissza. – Amikor az őseink Texasba jöttek az a terület a senkiföldje volt. Apám nagyapja megművelte, állatokat vásárolt, és tenyészteni kezdte őket. Munkát adott az itt élő népeknek.

- Gondolod, hogy az apád nagyapja békésen szerezte meg a földet? – kérdezte keményen.

- Nem voltak itt indiánok. Nem kellett elvennie.

- Vagy neked ezt mesélték.

Jordan már épp vissza akart vágni, amikor Hok’ee hátrakiabált.

- Főnök, ott van a tábor, de…

Előrenéztek, Jordan felnyögött, amikor meglátta a sátrak füstölgő maradványait.

- Istenem! Mi történt? – zokogott fel.

Le akart ugrani a lóról, de Tukayoo keményen visszatartotta.

- Várj!

- De az emberek… az állatok!

- Meghaltak – léptetett vissza Hok’ee.

Jordan elgyengült, a zokogás megremegtette a vállát. Tukayoo szorosan megfogta a derekát, hogy ne essen le a lóról.

- Nyugodj meg! – mondta.

A lány azonban megfeszítette magát, és lecsúszott.

- Jordan! – szólt utána, és ő is leugrott, és megfogta a karját. – Jordan, várj! Hadd vizsgáljuk meg a nyomokat!

- Mit akarsz vizsgálódni? – üvöltött rá. – Nem látod a nyílvesszőket? Pont, mint a tieitek. A ti fajtátok volt!

Kirántotta magát a fiú fogásából, és elindult a sátrak közt. Kohana elé állt, és lefogta.

- Nézzetek körül! – adta ki a parancsot Tukayoo, és Jordanhoz lépett.

- Mi nem rablunk ki békés tehenészeket. – vetette oda nyersen.

- Főnök, a nyílvesszők hegye nem csontból van, hanem fémből. Ilyet a kiowák használnak. – mondta Lootah.

- Ezek itt patkolt lovak nyomai. És legalább egy naposak.

Tukayoo odahúzta a lányt.

- Nézd! – mutatta. – Ha annyira tisztában akarsz lenni az itteni dolgokkal, akkor tudnod kell, hogy mi nem patkoljuk a lovainkat. Csak a fehérek és a mexikóiak.

- De a nyílvesszők…

- A miénknek csonthegye van, és egyszínű tollszárat használunk. Ezek színesek, a kiowák használnak ilyet.

Hátranyúlt, és elővett egyet a hátára erősített tegezből.

- Látod a különbséget?

Jordan megvizsgálta, és már értette, miről beszél a fiú. Csendben bólintott.

- Ne haragudj! Én csak…

- Nem tudhattad. – enyhült meg az indián, és körülnézett. – De ezt nem indiánok tették.

- De, ha nem a ti fajtátok volt, akkor kik?

- Talán mexikóiak.

- Azok nem használnak íjat. – gondolkodott a lány.

Tukayoo figyelte, ahogy a kétségbeesése átalakul kemény számításba.

- Pontosabban apám egyszer mesélte, hogy akad néhány rablóbanda, akik előszeretettel hagynak olyan nyomokat, amik az indiánokra terelik a gyanút.

- Lehet – nézett rá a fiú.

- Főnök, senki sem élte túl. Az állatokat elhajtották délnek. Láttam a nyomokat. – mondta Hok’ee.

- Istenem! – nyögte újra Jordan. – Mit fogok mondani az apámnak? Majdnem a teljes csorda!

Elkeseredetten nézett körbe. Hirtelen megpillantotta Diablo-t, ahogy a vízmosás rejtekében ivott, egy másik lóval.

Futni kezdett feléjük.

- Jordan, hova mész? – kiáltott utána Tukayoo, de aztán ő is meglátta az állatokat. – Állj meg! Lehet, hogy…

A lány nem hallgatott rá, egyenesen a lóhoz futott. Hirtelen karok ragadták meg.

- Miss Cassidy! Miss!

- Miguel? – tért magához a megdöbbenéséből. – Te élsz? Hála istennek! Azt hittem, mindenkit lemészároltak!

Megölelte a férfit, aki rémülten hátrált, amikor meglátta a közeledő indiánt.

- Meneküljön, Miss Cassidy!

- Ne félj! Ők nem bántanak! Ők mentettek meg! Semmi baj, segítenek.

- Miss Cassidy, ezek támadtak meg minket! Felismerem, ő volt az! – mutatott Tukayoo-ra a férfi.

- Butaságot beszélsz, ők egynapi járásra voltak innen, ott találkoztam velük a szurdokon túl. Ők nem lehettek.

- Teljesen mindegy! – mondta remegve a férfi. – Indiánok voltak, mint ezek.

- Miguel, ők segítenek hazajutni. Nem kell félnünk tőlük.

Tukayoo közben odaért, és két lépéssel a lány mögött megállt. Gyanakvó tekintettel figyelte az idegent.

- Ki ez? – kérdezte.

- Ő az egyik emberünk – mosolyogott Jordan. – Most már biztonságban vagyok.

- Én azért betartom az ígéretemet – mondta kimérten. – Azt mondtam, hazaviszlek.

- Nem kell, hogy miattam veszélybe sodord az embereidet. Miguel majd hazavisz.

- Betartom, amit ígértem. – mondta, és közben keményen méregette a mexikóit. – Ha visszatérnének a támadók, ő egyedül nem tud megvédeni.

- Rendben – sóhajtott a lány. – De Miguel velünk jöhet, igaz?

Tukayoo hátranézett az emberei felé, aztán vissza.

- Nem hagyjuk magára.

- Köszönöm – nézett rá hálásan a lány.

- Én is köszönöm – szólt Miguel.

Jordan a lovához lépett, és határozott mozdulattal felült rá. Előrehajolt, és megsimogatta a nyakát:

- Szia, kicsim! Visszajöttem. Hazamegyünk.

Tukayoo mosolyogva figyelte.

- Gyertek! Menjünk innen, nehogy tényleg visszajöjjenek!

A többiek döbbenten figyelték, ahogy főnökük egy újabb idegennel tér vissza:

- Ezek szerint őt is magunkkal visszük? – kérdezte Kohana.

- Van jobb ötleted? – vetette oda Tukayoo. – Talán hagyjuk itt meghalni?

- Nem főnök, csak nem biztos, hogy ez jó ötlet. Mi van, ha ránk szabadítja a fehéreket, miután visszavisszük?

- Nem fogja.

- Miért vagy biztos benne?

- Mert az életét köszönheti nekünk.

- Gyerek vagy még, Tukayoo! – mondta keserűen a harcos. – Ez lesz a veszted. Nem bízhatsz ennyire a fehérekben!

- Nem kérdeztem a véleményedet! Induljunk! A Casa de Sol többnapi út. Ne vesztegessük az időt!

Innentől kezdve csendben haladtak tovább, Miguel a három idősebb harcos mögött haladt, és időnként gyanakvó pillantást vetett hátra. Tukayoo nem engedte el maga mellől a lányt.

Este megálltak egy kiszáradt vízmosásnál. Vacsora után a tűz körül ültek, az indiánok csendesen beszélgettek.

Jordan Miguel mellett ült, és figyelte a férfiakat. Különösen egyet. Ahogy ott ült, karját a térdén pihentetve, jól látszottak kidolgozott izmai, a combja feszesen ragyogott a sárgás fényben. A haja két vaskos fonatban simult a hátára. Most nem viselte a széles homlokpántot, így látszott magas homloka. A szemöldökcsontja enyhén előreugrott, és ez kissé vadállatias jelleget adott amúgy csinos arcának. Markáns arcéle élesen rajzolódott ki, fekete szemei most kisfiúsan ragyogtak. A másik fiatal harcos valami mulatságosat mondhatott, mert a többiekkel együtt felkacagott, aztán mosolyogva a lány felé pillantott.

Jordan zavartan kapta el a fejét, Miguelre nézett, és ő is nevetni kezdett. A férfi olyan testhelyzetben aludt, mintha lovon ülne, a lábai furcsán szétvetve, a kezeit is kitárta, és a bajsza belelógott a szájába.

De aztán elkomolyodott. Eszébe jutott, amikor a mexikói gyűlölködve Tukayoo-t gyanúsította a támadással. Annyira egyértelműen mondta, mintha arról akarná meggyőzni a lányt, hogy tényleg ők voltak.

Jordan gondolkodni kezdett, amikor aznap reggel a marha után indult, már követte valaki. Egyszer visszanézett, és látta a porfelhőt maga mögött. Hogy nem jutott eddig eszébe? Most már biztos volt benne. És aztán az a dolog, hogy Miguel túlélte. Nem rejtőzött el annyira, hogy ne vegyék észre. Akkor miért hagyták életben? És Diablo? Emlékezett, hogy hányszor akarták megvenni az apjától, annyira jó tenyészcsődörnek tartották. Őt miért nem vitték magukkal?

Hirtelen felállt, és arrébb sétált. Tukayoo azonnal felállt, és utána lépett:

- Hova mész? – kérdezte. – Ne kószálj el!

- Én csak… Beszélhetnék veled? – nézett fel.

- Persze – lepődött meg a fiú. – Mi a baj?

- Azt hiszem, igazad volt. Mexikóiak voltak.

- Igen, de ez most…

- Már követtek, amikor elindultam a marha után. Nem csak később jöttek utánam.

- Igen?

- Nem érted? Már akkor ott voltak a támadók. És az az állat ki volt pányvázva, én magam kötöttem ki előző este, emlékszem rá. Magától nem szabadulhatott el.

- Arra gondolsz, hogy elcsaltak a táborból?

- Lehetséges. És a nyomok, meg amit mondtatok. És ha én észrevettem Miguelt, akkor nekik is észre kellett volna venniük. Ráadásul itt van a lovam, tudod hány farmernek fáj rá a foga? Miért hagyták itt?

- Úgy gondolod, hogy Miguel…? – ráncolta a homlokát Tukayoo.

- Figyelj! Szerintem Miguel az ő emberük. Két hónapja vette fel az apám. Csak ő élte túl, és a saját lova, meg Diablo itt maradt. – kicsordultak a könnyei.

Tukayoo elnézett a válla fölött.

- Most is téged figyel – mondta halkan. – Ne áruld el magad, nem tudhatja meg, hogy rájöttél! Ha tartani tudjuk ezt a tempót, holnapután hazaérsz.

- De mi lesz, ha rátok támadnak, mert azt hiszik…?

- Leleplezheted őt – fogta meg a lány karját. – Egyedül te teheted meg.

- És mi van, ha tévedek?

- Szerintem ez kiderül, még mielőtt visszaérnénk – figyelte továbbra is a férfit. – Tudom, hogy felajánlotta a sátrát, de szeretném, ha inkább az enyémben aludnál. Ott meg tudlak védeni.

- Rendben, köszönöm.

- Gyere, menjünk vissza! Úgy látom, gyanús neki, hogy félrevonultunk.

Lassan visszamentek a tűzhöz, és leültek. Tukayoo az anyanyelvén tájékoztatta a többieket, akik többször Jordan felé néztek, és egyetértően bólogattak. A lány most látta meg Kohana szemében a tisztelet szikráját.

- Miss Cassidy? Mi történt? Valami baj van?

- Nem, miért?

- Mert rólunk beszélnek. – bökött feléjük.

- Te érted a nyelvüket? – döbbent meg a lány. Szándékosan hangosan tette fel a kérdést, hogy az indián meghallja.

Nem nézett feléjük, de Jordan látta, hogy azonnal fülelni kezdett.

- Nem, de jól olvasok a testbeszédből.

- Ja, értem – lazult el. – Ez téged meglep? Idecsöppenünk, és felborítjuk a terveiket. Természetes, hogy beszélnek rólunk.

- Olyan furcsa, Miss Cassidy. Megfélemlítették magát?

- Nem, miért?

- Bántották? Ugye nem gyalázták meg? – kérdezte rettegve.

- Nem, dehogy! Igazán úriemberként viselkednek. Mindnyájan. – érezte, hogy elpirul.

- Jaj, kisasszony! Tudja mi lesz, ha ezek visznek vissza minket? Miss Cassidy, az apja megöleti őket. És ki tudja, mit művel majd magával? Senki sem fogja elhinni, hogy ezek a vademberek nem…

- Az apám nem ilyen! Ő nem fog ítélkezni. És te igazolhatnád őket – mondta Jordan. – Ha te elmondanád, hogy nem bántottak, akkor biztosan hinnének neked.

- Gondolja?

- Apám bízik benned.

Tukayoo ekkor felállt, és odalépett hozzájuk.

- Jordan! Ideje lepihenni! Holnap korán indulunk. Gyere! – nyújtotta a kezét.

- Miss Cassidy? Mondtam, hogy itt van a sátram.

- Köszönöm, Miguel, de Tukayoo már felajánlotta, és…

- Én elalszom a szabad ég alatt – mondta az indián. – Neked nagyobb szükséged van a nyugodt pihenésre.

- Miss Cassidy…

- Nyugodj meg, Miguel! Minden rendben – mosolygott Jordan, aztán bemászott az indián sátrába.

A fiú bemászott utána:

- Légy óvatos vele! – mondta halkan.

- Ezek szerint egyetértesz velem?

- Nem mondtam, hogy nem.  Megteszed, hogy vigyázol? – nézett a lányra melegen.

- Igen – Jordan zavarba jött a pillantástól.

- Rendben. Aludj jól! – mondta, és kimászott.

Tukayoo leült a bejárat előtt, és miután a többiek is visszavonultak. Ő is lepihent, lehunyta a szemét, de nem aludt.

Késő éjjel a mexikói férfi kimászott, az ifjú harcos felemelte a fejét, és szótlanul figyelte. A férfi elment, hogy könnyítsen magán, a visszaúton a sátor felé nézett, egy pillanatra megállt, aztán visszamászott.