End Zone

(Célterület)

Sean – Sal

Befejező rész

Sal:

Dühös vagyok Burtre, Seanra, de legfőképp magamra. A dühöm mégsem azért forrong, mert hagytam magam elcsábítani, hanem mert lebuktam, és ebben az egész helyzetben ez a leg frusztrálóbb. Az eszem tiltakozik, de a testem egészen mást akar. Seant, mégpedig mindenestől.

Feszülten támasztom a folyosó falát, már mindent leellenőriztem, nincs itt semmi, és ide már senki nem is jöhet be, csak a csapat. Már túl vannak a bemelegítésen, a lelátók megteltek, és megkaptuk a jelentéseket, miszerint egyetlen gyanús elemet sem szűrtek ki, ami jó hír, tekintve a stadion több mint 65000-es befogadóképességét. Bennem mégis ott van a rossz érzés, és nem tudom megmagyarázni az okát.

Seant azóta nem láttam, hogy az aulában elváltunk. Láttam, mennyire feszült, és talán ez is lehetett az oka, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni, valami, ami fölött elsiklottam, valami, vagy inkább valaki. Éreztem, hogy ma történni fog valami, a kérdés csak az, hogy mi, és mikor, és ki lesz az, aki megteszi. Mindenkit lenyomoztunk, de mégis tudom, hogy valaki Sean közeléből.

- Hello, Salena! – szólít meg Ewan, miközben egy hatalmas sporttáskát cipel, aminek a félig nyitott végénél kikandikál egy flakon Gatorade, és pár törölköző – Hogy-hogy nem Sean közelében vagy?

- Szia! Letiltottak.

- Ja, hallottam. Jó kis port kavartatok a tegnapi műsorral, Solomon ügynök most próbálja csitítani a kedélyeket.

- Tessék?

- A társad mondta, hogy valaki elküldte a videokamerák felvételét az ügynökségre. Nem erről beszéltél? Azt hittem, már tudod. Tényleg sajnálom, nem hittem, hogy bárki vissza fog élni vele.

- A franc! – suttogom, tudhattam volna, de eszembe se jutott. Tényleg nem vagyok alkalmas a feladatra. – Szóval valaki elküldte?

- Igen.

- Ki juthatott be a szerverhelységbe?

- Csak a biztonságiak.

Figyelem Ewant, de teljesen őszintén mondja, amit mond, de a biztonságiakkal Burt tartja a kapcsolatot. Talán mégis elárult? Kattog az agyam, de közben arra gondolok, hogy mindezt most félre kell tennem. Csak azért is megmutatom, hogy képes vagyok megvédeni Seant. Erre kell koncentrálnom.

- Értem. Mindegy, ezzel most nem érek rá ezzel foglalkozni. Te miért vagy itt?

- Bemelegítés, mint erőnléti edző, én is kellek. Mindjárt jönnek.

- Ja, persze – bólintok. – Menj csak.

Nézem, ahogy távolodik a csapat kispadja felé, aztán visszafordulok, hogy még egyszer bejárjam a területet.

Jó tízperces séta után már a másik kijárónál lépkedek, amikor Shauna közeledik felém, meglepően lassan, és önmagához képest meglepő öltözékben. Egy Seahawks-os melegítő van rajta, a keze a zsebében, a haja lófarokba fogva, és feltűnően feszült.

- Szia! – szólítom meg. – Te itt lehetsz ilyenkor? Nem csak a személyzet…

- Fogd be! – szól rám ridegen, és alaposan végigmér. – Van engedélyem.

- Megnézhetem?

- Mi van? Stage Passom van. Ewan barátnőjeként bárhova bejuthatok. Akadj le rólam.

- Miért vagy ideges? – kérdezem, de közben a pillantásom a zsebében rejtőző kezeire téved, nagyon rossz érzés fog el.

- Nem vagyok ideges, csak kiakaszt, hogy mindenhol beléd botlok. Lenyúltad Seant, oké, de most már eltűnhetnél. Vedd észre, mikor vagy útban!

- Miért is vagyok útban? – igen, valami nagyon nem stimmel, és kezdem sejteni, mi az. – Mit keresel te itt a meccs előtt?

- Ewannel akartam beszélgetni kicsit.

- Szerintem ő most nem fog rád érni.

- Azt te nem tudhatod – mögém néz, és ahogy megfordulok, látom, hogy a férfi lepakol valamit a toronylelátó alá.

- Mi a…? – már indulnék, de Shauna meglepő erővel megragadja a karomat, és visszaránt.

Mivel nem számítok rá, így a felkészületlenség eredményeképp a falnak csapódom, és beverem a fejem valamibe. Kissé elkábulok, de nem eléggé ahhoz, hogy elveszítsem a lélekjelenlétemet. Előkapom a fegyverem, de mivel a fejem nem teljesen tiszta, Shauna könnyedén kirúgja a kezemből. A fene? Ennyire ruganyos lenne?

- Mi ez az egész?

- Tudod, az F.B.I néha annyira kiszámítható. Csak egy irányban gondolkodtok. Arra számítottatok, hogy a merénylő, majd megjelenik, és bumm-bumm, lelövi Seant. Ennél azért kicsit gazdagabb a fantáziám.

- TE? – kábán nézek rá, aztán a lelátó felé fordulok, ahonnan Ewan már eltűnt. Nem tudom, mit rakott le, de szólnom kell, mielőtt valami baj lesz, és… Ewan???? – Ő is benne van?

- Ki? Ewan? Az a melák agyhalott? Dehogy. Csak segített, de fogalma sincs az egészről. Elég volt párszor letérdelnem, és a tenyeremből evett. Megkérdeztem, hogy nézhetném-e a meccset a pálya mellől, és ő persze elintézte. Még italt, és némi cuccot is bejuttatott nekem. Megkértem, hogy tegye le a lelátóhoz. Upsz. Ciki, ha az embereitek ennyire megbíznak egy alkalmazottban. Nem nézték át alaposan a táskát, bár csak pár flakon Gatorade-t találtak volna, és az edzőruháimat.

- A flakonba rejtetted a robbanóanyagot – suttogom, és közben felmérem a terepet, a fegyverem a rúgás eredményképp legalább háromméternyire hever a földön. Talán, ha le tudom ütni, mielőtt észbe kap…

- Ne akarj hősködni! – mosolyog rám, és előhúzza a kezét. Azonnal felismerem a detonátort. – Csak nem gondolod, hogy annyira bolond vagyok, hogy odamenjek. Innen elég egy gombnyomás, és vége.

Felnevet, és figyeli, ahogy próbálok kitalálni valamit.

Beszéltesd, Sal! Időt kell nyerned.

- Az apját is te ölted meg?

- Vicces, igaz? Mindenki egy férfit keresett. Mondjuk, büszke is vagyok az álcámra. Senki nem jött rá.

- De miért? Mit ártottak neked?

- Sean apja ölte meg az apámat. A vérszerinti apámat. Esélyem se volt megismerni, még a születésem előtt meghalt, és anyámnak meg kellett őt tagadnia, mert MacAllynek köszönhetően mindenki gonosztevőnek tartotta.

- De Sean apja sokkal később adta fel az IRA-s kapcsolatait.

- Sean apja, mindig is kettős ügynök volt, a kormánynak dolgozott. Mázlija volt, hogy nem lepleződött le előbb. Sokáig én se tudtam, ki a felelős apám haláláért, és miért kellett eljönnünk Írországból. Csak a gimiben jöttem rá, anya felismerte azt a ribanc feleségét egy értekezleten. Azóta terveztem, hogy hogy álljak bosszút.

- De megölted, akkor Seant miért?

- Nem érted, igaz? Azt akarom, hogy az egész családja pusztuljon el. Az enyémet tönkre tette.

- Nem hiszem, hogy olyan rossz dolgod lett volna.

- Anyám katona férje mellett? Na, ne röhögtess, alig volt velünk, és akkor is állandóan bántotta anyát. Nem így képzelem a boldog gyerekkort.

- Conort hogy sikerült elintézni?

- Anya egyik régi barátjának a fia segített. Elég kalandos módon beszéltük le, több kapcsolaton keresztül, de mint az ábra mutatja, bevált. Nem sikerült lenyomozni.

- Mikor akarod? – kinézek, tudom, hogy Sean családja már a lelátón ül.

- Nem gondolod, hogy elmondom. Mindenesetre látványos lesz.

- Ezzel egy csomó ártatlan embert is megölsz.

- Járulékos veszteség – vonja meg a vállát. – De talán sikerül szűkre szabnom. Tudom, hová szólnak a jegyek, oda készítettük be a bombát, csak néhány környező sor esik áldozatul.

Odakint felzúg a tömeg, és tudom, hogy a Seahawks játékosai hamarosan kijönnek a pályára bemelegíteni. Nem halogathatom tovább, tennem kell valamit. Megrázom magam, és lendületesen megindulok Shauna felé. Amire azonban nem számítok, az a sokkoló. Éles áramütést érzek az oldalamban, ahogy a drótok kilőve, belém csapódnak, és minden elsötétül.

Csak pár perc, de épp elég, hogy Shauna eltűnjön. Azonnal a rádiómat keresem, de persze nem találom. A francba! Elvitte. Felállok, és kissé szédelegve elindulok kifelé, szerencsére hamar összeakadok az egyik biztonságival, és tájékoztatom a helyzetről, aki máris intézkedik. Kapok egy walkie-talkie-t, amin végre szólni tudok Burtnek.

 A biztonságiak intézkednek, és a csomagot keresik, én is megyek velük, de amikor megtaláljuk, rájövünk, hogy nagyobb a baj, mint hinnénk. Gondolom, Shauna nem bízta a véletlenre. Az egyik biztonsági észrevesz valamit, ami mozgásérzékelőnek tűnik.

- Nézze ügynök, ezt nem tudjuk hatástalanítani, fogalmam sincs, mire indul be, és mekkora a hatótávolsága, hívni kell a tűzszerészeket.

- Értem, intézem. Maguk viszont kezdjék kiüríteni a lelátót, csak lehetőleg ne keltsenek pánikot.

- Tudjuk a dolgunkat – biccent, és már megy is.

Ekkor azonban a táska rezegni kezd, kinyitom az oldalsó zsebet, és a kezembe veszem a mobilt. Volt pofája beállítani hívásjelzőnek a fényképét. Kihangosítva felveszem.

- Helló, gyorsan megtaláltátok.

- Vége van Shauna – felelem. – Már intézkedünk, kiürítjük a lelátót, nem éred el a célod.

- Jaj, Salena. Most komolyan? Ha akárcsak egy ember is megindul, megnyomom a gombot.

- Ezt nem teheted meg.

- Kipróbálod? – belenevet a vonalba. – Tudod mit, van egy ajánlatom.

- Nem…

- Tudom, az F.B.I nem tárgyal túszejtőkkel. De én most veled tárgyalok.

- Mi az ajánlat? – feszült a hangom, tudom, hogy a lehetőségek egyike sem lesz elfogadható, de a kisebbik rosszat kell választanom.

- Sean, vagy a többiek. Beérem vele is, azzal azt hiszem, épp elég sokkot okozok az anyjának. Akkorát, amekkorát a férje okozott anyámnak. Hozd el nekem Seant, akkor a többiek megússzák.

Dermedten állok, a biztonsági ember a bomba fölött áll, és engem figyel.

- Vigye Seant! – tátog. – Én riasztom a többieket.

Reszketve bólintok, bár nem tudom, helyes-e, amit teszek.

- Itt vagy még Salena?

- Viszem Seant – nyögöm elfúló hangon.

- Szóval feláldozod. Azt hittem, jobban szereted. Ezek szerint tévedtem. Itt várok a folyosón, és csak ketten gyertek, ha bárkit meglátok, robbantok.

Nem veszíthetem el a fejem, de a kép, ahogy Sean apját láttam a hullaházban folyamatosan elém villan, csak épp most Sean az, aki a boncasztalon fekszik. Megrázom a fejem, és elűzöm a képet. Épp akkor érek a játékos kijáró folyosójára, amikor kilépnek az öltözőből. Burt is ott van, és nagyon beszél az egyik biztonságival, majd rám néz, és már intézkedik.

- Mindenki állj! – kiált.

Azonnal reagálnak, bár a játékosok, kellően a játékra vannak hangolva, így feszülten toporognak, de tudják, miért vagyunk itt.

Burt mellém lép, és Sean sem késlekedik. Mellettem áll, és a karomra szorítja a kezét. Még így talpig felszerelésben is csodásan fest, ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni, a helyzet ellenére sem.

Felvázoljuk a helyzetet, és szerencsére Sean egyező véleményen van. Burt már riasztja a csapatot, akik a torony felé mennek, hogy elkezdjék a kiürítést, míg Sean és én a másik folyosó felé megyünk.

- Megölöm azt a ribancot. – sziszegi.

- Jelenleg te vagy veszélyben – nézek föl rá – ne hősködj, oké? Valahogy kibeszélem a dolgot.

- És ha téged fog bántani?

- Ne legyél nevetséges, rajtad akar bosszút állni, nem rajtam.

- Azzal okozza a legnagyobb fájdalmat, ha téged bánt – suttogja.

Elengedem a fülem mellett, most nincs idő érzelgősségre.

- Oké, van valami terved? – kérdezi.

- Beszéltetni kell, amíg kiürítik a lelátót, utána valahogy le kell fegyvereznünk.

- Oké, a pisztolyod?

- Amikor kiütött a sokkolóval, elvitte.

- Szóval nincs pisztoly – összegzi.

- Nincs, de ismerek néhány fogást, csak valahogy el kell érnem, hogy ne rád figyeljen, nem akarom, hogy bajod essen.

Oldalasan rám vigyorog, de tudom, hogy csak terelni akar.

- Kimászunk ebből, nyugi – mondja végül. – Végül is, van rajtam "páncél".

- Bár a golyótól is megvédene – sóhajtom, amikor befordulunk a folyosóra.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Shauna ott áll, a fegyverem a kezében, épp azt tanulmányozza, és csak a lépteinkre emeli fel a fejét.

- Ezt szeretem – köszönt minket mosolyogva. – Betartod a szavad.

Nem válaszolok, csak Sean elé lépve elindulok felé.

- Ugye csak ketten jöttetek?

- Megbeszéltük – felelem szárazon. – Add ide a detonátort!

- Ne szaladjunk már ennyire előre, előbb Sean fejét akarom.

- Shauna nem kell ezt tenned – váltok hangot. – Oké, elveszítetted az apádat, de a bosszú nem hozza vissza. Azzal, ha te is tönkre teszel egy családot, semmit sem érsz el. Nem leszel boldogabb tőle.

- Nem is ez a célom. Én csak büntetni akarok. Meg akarom büntetni azokat, akik ezt tették velem.

- Már megbüntetted azt, aki megölte az apádat, a többiek nem tehetnek semmiről.

- Nem tehetnek? – hirtelen felvisít, még én is megtorpanok a hangjától. – Liam, és Conor ott voltak. Végignézték, ahogy az apjuk hidegvérrel lelövi az apámat. Ők ugyanúgy bűnösök. – látom, ahogy a lány szeme elborul, kihúzza a zsebéből a detonátort, és felemeli. – Harrods ügynök, te semmit nem értesz ebből, igaz? Tudod te, milyen Írországban, a saját hazádban elnyomásban élni, és attól félni, hogy mikor törnek rád, és visznek el? Apám ez ellen küzdött, és az az áruló ezért megölte.

- Az apám nem volt áruló, csak békét akart – hördül föl mögöttem Sean, és érzem, ahogy megindul.

- Te se vagy különb nála, megérdemled a halált.

- Senki nem érdemel halált Shauna – vágok közbe, és próbálom visszatartani Seant. – És ami azt illeti, nem hiszem, hogy neked túl sok fogalmad lenne arról, amiről itt beszélsz? Hány éves voltál, amikor idejöttél az anyáddal? Egy amerikai katona nevelt lányaként nem hinném, hogy túl nagy félelemben kellett élned. Ez az érvelés erősen sántít.

- Látod, semmit sem értesz – rázza a fejét. – De mit is magyarázkodom itt neked. Állj félre! – felemeli a fegyveremet. – Állj félre, vagy téged lőlek le előbb. A nevelőapámnak volt egy haszna, megtanított lőni, úgyhogy ne hidd, hogy csak blöffölök.

- Shauna, ne tedd! – Sean hangja most halálosan nyugodt. Megkerül, és elém lépve közelíteni kezd a lányhoz. – Tudom, milyen fájdalmat érzel, most már én is átélem, de tényleg nem megoldás, ha mindenkit megölsz magad körül. Én kellek, rendben, itt vagyok. Salt engedd el! Kérlek!

- Sean! – suttogom, de ő csak hátraint az egyik kezével.

- Salena most szépen kisétál, velem pedig azt teszel, amit akarsz.

Jelez a kezével, én pedig elindulok. Persze eszem ágában sincs magára hagyni, de jelenleg ez tűnik az egyelten megléphető mozdulatnak.

- Nem akarsz te ártani senkinek Shauna. Ismerlek, jó barátom voltál, miért tennéd ezt? Már megbüntetted a családomat, legyen elég ennyi bosszú. Gondold át! Erre nincs szükség.

Befordulok Shauna mögé, de ahelyett, hogy távoznék, megállok, és lassan a detonátort szorongató keze felé nyúlok.

Még túl kevés a tapasztalatom, ilyen éles helyzetben sosem voltam, és ennek most meg is lesz az eredménye, a lány hátra pillant, és mozdul.

Gyorsan zajlik le minden, Sean előre ugrik, elkapja a pisztolyt, és taszít egyet Shaunán, én a lány derekát fogom meg, és rántok rajta egyet. Igazi focis szerelést mutatunk be, de sajnos nem sikereset.

Lassítva látom, ahogy Shauna Seanra mosolyog, és megnyomja a gombot…

΅΅΅΅΅΅΅΅

Hátraesem, de van annyi egyensúlyérzékem, hogy megtartsam magam, mielőtt a fejem a falnak csapódik. Sean durván a földre taszítja Shaunát, és hozzám ugrik, miközben a lelátó felé emeli a tekintetét. Rettegve figyeli, ahogy a szerkezet kezd elhajlani.

- Anya! – nyögi, és rohanni kezd.

Én utána, és csak reménykedem benne, hogy időben utolérem.

- Sean! – sikoltom, de nem hallja. – SEAN! – igen, ezt a hangot rövidke focistakarrierem során fejlesztettem ki. A férfi megtorpan – Kiürítettük a lelátót, biztonságban vannak.

Először hitetlenkedve, majd a rémülettől elkerekedő szemmel néz először rám, aztán a fejem fölé:

- Pindurka! – és ugrik…

Sean:

A gépek pityegnek körülöttem, érzem az infúziós tű feszítését a vénámban, lehunyt szemem alól érzékelem az éles fényeket.

Nem tart sokáig, és minden kitisztul:

Rohanok a lelátóhoz, anya, Conor, Liam és a családja; mind ott vannak.

- SEAN! Kiürítettük a lelátót, biztonságban vannak.

Az én kis testőröm most is vigyáz rám.

Shauna jelenik meg mögötte, ráfogja a fegyvert, és a lelátó egyik tartógerendája, kiszakad a helyéről.

- Pindurka!

Előrevetem magam, tudom, hogy engem a sisak, és a vért megvéd, de ő védtelen. Kinyúlok, és magam alá rántom, ahogy vetődöm. Hatalmasat esünk, és igen, a súlyom, biztos okozott neki jó néhány zúzódást, de inkább én, minthogy felnyársalja a gerenda. Valami a hátamnak csapódik, és kiszalad belőlem a levegő. Csillagokat látok, a sötét égbolton, de hát fényes nappal van. A fények egyre sűrűbbek, és szabályosak… mintha feküdnék, és sebesen szaladna fölöttem az ég. Hangok, hangosak, de nyugodtak.

"Szerencséje volt, megvédte a felszerelés, de az agyrázkódást nem zárhatjuk ki, és vannak felszíni sérülései, reméljük semmi belső. April, szólj a traumára, küldjenek valakit a biztonság kedvéért."

"Igen, doktor Wolf"

Ez Babuci. Hogy kerül ide? Úgy tudtam, ügyel…

"Egy-kettő-három… hol a fiz-só? Kössék be, és nézzünk várképet. Teljes rutint kérek!"

Valaki felnyög, olyan a hangja, mint az enyém.

"Nyugalom, Mr. MacAlly! Azonnal segítünk. April, fájdalomcsillapítót!"

Kábulat…

΅΅΅΅΅΅΅΅

Már nyugodt vagyok, April bejött pár perce, és elmondta, hogy szerencsére senki nem sérült meg komolyabban, rajtam kívül, de én sem halok bele. Ezen még mosolyogni is tudok. Sal nagyon megijedt, és beütötte a fejét, amikor ráugrottam, de megúszta egy enyhe agyrázkódással, felügyelettel el is hagyhatja a kórházat. Bár Wolf doki csak a saját felelősségére engedte el.

A fájdalomcsillapítóktól álmosan bambulok magam elé, anyát várom. Amikor kinyílik az ajtó, kíváncsian várom, ki lép be.

Sal óvatosan bedugja a fejét, és csak azután lép be, amikor látja, hogy ébren vagyok.

- Szia! – mondja halkan. – April mondta, hogy bejöhetek. Jobban vagy?

- Szia! – próbálok barátságos hangon megszólalni, de a krákogásom nem segít. Látom Sal szemében, hogy megszeppen, ezért megköszörülöm a torkom, és újra próbálkozom, most egy árnyalatnyit jobb az eredmény. – Igen, megmaradok.

Halványan elmosolyodik, és közelebb lép.

- Megijesztettél – sóhajtja.

- Tudom, ne haragudj, hogy úgy rád ugrottam, csak…

- Ha nem teszed, most kiskanállal kaparnának össze a fűről – néz a szemembe. – Köszönöm.

Mosolyra húzom a számat, szeretném megsimogatni, de nem tudom, megtehetem-e, azzal, hogy lebuktunk, talán eljátszottam az esélyemet.

- Alap, Pindurka. Tudod, hogy bármit…

Megrázza a fejét, mire elhallgatok. Csak nézzük egymást, és tudom, hogy itt a vége. Ott ül a szemében.

- Mi történt? – kérdezem halkan.

- Miután felrobbant a bomba, és összedőlt a lelátó, te rám ugrottál, hogy megvédj… Shauna is ott volt… ő nem volt ilyen szerencsés.

- Meg is érdemelte – sziszegem epésen, de aztán Sal szemébe nézek. – De én nem erre gondoltam. Mi van azzal, hogy lebuktunk?

Szomorúan lehajtja a fejét, és megrázza. Most látom meg igazán, hogy milyen a páncélja nélkül: itt áll az ágyam mellett, ez a törékeny apró nő, aki alig ér a vállamig, a karja nem ér át, amikor megölel, de olyan szorosan tud hozzám bújni, ahogy senki más. Aki a keménysége mögött, egy szeretetéhes virágszál, én pedig nem tudtam vigyázni rá. Hagytam, hogy átgázoljanak rajta.

A magas kórházi ágy mellett, kislánynak tűnik, nem tudom megállni, a hóna alá nyúlok, és felhúzom, közben felszisszenek kicsit a fájdalomtól, de nem foglalkozom vele különösebben. Döbbenten néz rám, de nem ellenkezik.

- Sal, annyira sajnálom!

- Nem kell – nyögi. Kihúzza magát, és mosolyogni próbál. – Nem bántam meg semmit, oké? Köszönöm.

Megsimogatja a kezem, érzem, hogy az övé remeg, miközben lefejti magáról a karomat, és elfordul.

- Hé, beszélek velük, most, hogy vége, már nem kell…

- Hagyd, elmúlt…

- Nem, én…

- Sean… elmúlt. Vége.

Ahogy a szemébe nézek, tudom. Megtört, szomorú, de határozott. Semmivel sem tudom meggyőzni, mégis próbálkozom:

- Jók vagyunk együtt, ne csináld ezt! Nem adhatod fel! Én melletted állok, elmondom nekik, hogy az én hibám. Nem engedem, hogy ezért elmarasztaljanak. Adj egy esélyt, hogy most én védjelek meg! – feljebb húzódom, és megint felszisszenek, most a kötésem felé nyúl, de aztán visszahúzza a kezét. – Pindurka, kérlek.

- Áthelyeztek, Sean. – közli szárazon, semmi magyarázat, semmi mellébeszélés, csak a tény az arcomba.

- Hová?

- Los Angeles.

- Utazok, ha csak ezen múlik… Sal…

- Nem, Sean! Én kértem, szükségem van a távolságra, gondolkodnom kell. Azon, hogy mihez akarok kezdeni az életemmel, a munkámmal… veled. Túl sok volt ez nekem, nagyon bekavartál az életembe.

- Felkavartalak? Szóval neked is jelentett valamit. Akkor van még remény? – felcsillan a szemem, de aztán ki is huny a fénye, ahogy Salre nézek, csak ürügy vagyok. – Miért áltatsz?

- Nem áltatlak. – felel. – Át kell gondolnom, túl sok volt ez egyszerre, ha veled maradok, fel kell adnom mindent, amiért eddig dolgoztam. Így is pengeélen táncoltam az ügynökségen. Akad néhány rosszakaróm, akik arra vártak, hogy elkövessek egy botlást, és most ráharaptak.

- Tehát csak ennyi vagyok? Egy botlás? – kissé felemelem a hangom, de észre sem veszi.

- Nem. Nem így értettem… Nem tudom… Csak engedj elmenni, kérlek. Ne nehezítsd meg.

- Salena, szeretlek.

Szomorúan elmosolyodik, és megrázza a fejét.

- Gyógyulj meg hamar! Látni akarlak játék közben.

Elfordítom a fejem, hogy ne lássa a kínomat.

- Menj innen! – sziszegem, nem kellek neki, csak próbál finoman leszerelni.

- Rendben – suttogja, és lecsúszik az ágyról.

Hallom, ahogy az ajtóhoz ér, de ott megtorpan.

- Bocsáss meg! – suttogja, mielőtt kilép.

Utána akarok kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon, csak nézem a szürke ajtót, és nagyokat nyelve próbálom lecsitítani zakatoló szívemet.

Sal:

Ezt kell tennem. Nem működne. Mind a kettőnknek olyan az életvitele, ami egy olyan társat kíván, aki képes teljesen alárendelni magát a másik félnek. Sean az év nagy részében a csapatnak él, igaz, itt Seattle-ben, de alapvetően rengeteget utazik. Az én munkám pedig… nos, leszámítva az állandó életveszélyt, az én munkám folyamatos titkolózás. Ha nyomozunk, arról nem beszélhetek, és ha az ügy érdekében utaznom kell, védeni valakit, vagy esetleg beépülni…

Nem, ennek a kapcsolatnak nincs jövője, és ezt hamarosan Sean is be fogja látni. Találkozik majd egy kedves lánnyal, aki szeretni fogja, és odaadó szerelemmel várja őt haza a meccsek után, hogy boldogan ünnepelhessenek. Én ezt nem tudom megadni neki.

Jól esik a hátamnak a hideg csempe, lassan lesiklom a földre, és egy kicsit átadom magam a gyengeségnek. Most kell kiadnom, mielőtt újra visszatérek az ügynökök kemény világába.

- Jól van? – szólít meg, egy apró termetű doktornő.

Ahogy felnézek, csak homályosan látom, és rájövök, hogy könnyes a szemem. Gyorsan felállok, és csendesen biccentek. Nagyjából egyforma termetűek vagyunk, de én most pindurkának érzem magam mellette. Pindurka – nyelnem kell. A doktornő határozottan megfogja a karom, és a várószoba felé terel.

- Sean rendben van, nyugodjon meg. Hamarosan újra a pályán futkorászhat a többiekkel.

- Igen, tudom. Nem is erről van szó. Azt hiszem, kiborítottak az események.

- Kér esetleg egy nyugtatót? Kerítek egy orvost, aki adhat.

- Maga nem orvos? – nézek rá meglepődve.

- Még csak rezidens vagyok – mosolyog, és hirtelen rájövök, ki az.

- Maga nem Elena? Mark menyasszonya?

- De igen – szélesedik a mosolya. – Maga pedig Sean testőre.

- Az voltam – sóhajtom. – de amint a mellékelt ábra mutatja, nem a legjobb.

- Butaság, Sean maga nélkül már a múltkori lövöldözésben meghalt volna. Mark mesélte, milyen profin viselkedett.

- Köszönöm.

Közben elérünk a folyosó végén lévő ajtóhoz. Elena határozottan belép, és meg sem rezzen, amikor egy hadseregnyi hegyomlás támad neki. Csendesen meghúzódom a falnál, és igyekszem láthatatlan maradni. Annyira nem illek ide.

- Nyugalom fiúk. Mindenki jól van a körülményekhez képest. Sean megúszta pár karcolással, néhány nap, és kutya baja, nevet majd az egészen.

- Mi van a húgommal? – a mély baritonra felkapom a fejem, még emlékszem, milyen kurta karriert futott be Ted Hendry a pályán, pedig igazán nagy tehetségnek ígérkezett.

- Megan még a műtőben van.

- Tényleg Ted, te miért nem vagy ott? – kérdezi Mark, miközben odasomfordál a barátnőjéhez, és alattomosan megcsókolja a füle mögött.

- Nem engedték, hogy felmenjek. Csak egy ember lehet a váróban. Cliff kirúgott. Olyan, mint valami oroszlán, körbe járkál, és tépi a haját.

- Csodálod? A feleségét majdnem maga alá temette többtonnányi acél. Reméljük, nem lesz baj se vele, se a kicsivel. – lép be April fáradtan, és ahogy a kávéautomatához lép, hozzásimul a férfihoz.

Mindenki aggódik, és elfelejtik, hogy én is itt vagyok. Persze megértem, a rokonaik, barátaik. Én csak egy kívülálló vagyok, aki kapott pár pillanatnyi betekintést az életükbe. Tulajdonképpen nem is akartam bejönni ide, csak egy kicsit megnyugodni, mielőtt csatlakozom Burt-höz, hogy megjelenjek a bizottság előtt. Még lesz egy vizsgálat, mielőtt rábólintanak az ítéletre.

Körbenézek, a játékosok halkan beszélgetnek, a csapattársuk, és a rokonok esélyeit latolgatják. Elena Mark mellett áll, és ahogy Sean állapotáról beszél valakivel, a férfi gyengéd szeretettel öleli, issza minden szavát. Elfordulok, hogy ne lássam, de akkor Aprilt pillantom meg, miközben a férje hátát simogatja, masszírozza, és igyekszik lelket önteni belé. Ted felnéz rá, és szerelmesen megcsókolja. Lassan indulok el, észre sem veszik a távozásomat. Ahogy kiérek a folyosóra, megszaporázom a lépteimet, mert nem akarok találkozni senkivel, főleg Sean testvéreivel. Tudom, hogy Sean anyját befektették a kardiológiára megfigyelésre, annyira megijedt. Félő, hogy szívrohamot kap, ezért az orvosa inkább előrelátó volt. A testvérei, most kettejük közt ingáznak, próbálják mindkettőt megnyugtatni. Jobb is, hogy így alakult, nem akarok magyarázkodni, nem akarok én lenni a kívülálló, aki belesodorta őket ebbe a helyzetbe.

Sean kórterme előtt megállok. Kihallom Liam hangját:

- Anyával minden rendben, öcskös. Csináltak nála EKG-vizsgálatot, csak az izgalom miatt lett rosszul, de már mondtuk neki, hogy jobban vagy, mint ahogy megérdemelnéd. Az orvos azt mondta, hogy hamarosan felkelhet, és akkor átjön megmosni a fejed.

- Ja, gondolom – Sean hangja. Istenem, mennyire megtört. Én törtem össze, de muszáj volt elengednem.

- Ne szomorkodj! Rendbe jönnek a dolgok.

Nem hallom a válaszát, talán jobb is.

- Megyek, megnézem anyát, aztán még visszajövök, addig pihenj!

 Ki kell innen szabadulnom, nem láthat meg. Rémülten húzódom be a folyosó egyik zugába, és várom, hogy tiszta legyen a levegő. Úgy osonok ki, mint egy besurranó tolvaj. A parkolóban Burt vár, nem kérdez, nem vádol, csak kinyitja nekem a kocsiajtót, aztán elindulok a végzetem felé. Los Angeles felé, ahol felejtenem kell. Mindent.

Cliff:

Őrület. Ez vett körül. Mindenhol sikoltozó, kiabáló emberek. Egytől egyig rémültek. Most örültem igazán, hogy Megan késett.

Próbáltam segíteni, ahogy a többiek is, de a biztonságiak azonnal kitereltek minket a pálya környékéről, és védett helyre vittek minket. Sejtettük, hogy Sean támadójának lehetett a műve, de csak akkor tudtunk biztosat, amikor az edző halálra vált arccal megjelent, és megtette a bejelentését:

- Gondolom, már sejtitek, hogy ez nem baleset volt. Valaki bombát helyezett az északi lelátó alá.

- Akkor ezért ürítették ki? – nézett fel Mark, aki épp Elenával beszélt. – Egérke épp most mondja, hogy odaviszik a sérülteket. Sokan vannak, bébi?

Az edző megrázta a fejét, és amíg a kórházi hírekre vártunk, ő folytatta.

- Tudjátok, hogy Sean F.B.I védelem alatt állt. Nos, a támadás ellene, illetve a családja ellen irányult.

- Tényleg, hol van Sean? – néztem körül, a nagy kavarodásban fel sem tűnt, hogy a kölyök nincs sehol.

- Útban a kórházba, egy mentőben – mondta ki a súlyos szavakat az edző. – Harrods ügynök, és ő épp a lelátó közelében voltak, az állítólagos elkövetőt próbálták jobb belátásra bírni. Seanra ráesett egy tartógerenda. Egyelőre nem tudjuk, milyen állapotban van.

Elborzadva néztünk egymásra, senki sem volt képes megszólalni. Aztán hirtelen bennem bekattant valami, a szekrényemhez ugrottam, és előkaptam a mobilt. Már a fülemnél volt a készülék, mire a többiek is kapcsoltak, és őrült módjára hívták a rokonaikat, hogy megnyugtassák, vagy épp érdeklődjenek a hogylétük felől. Megan telefonja csak cseng, és cseng, de nem válaszol, csak az automata hangposta. Ted az, aki végül meghozta a híreket.

Belépett az öltözőbe, az ő arca sem rózsásabb a miénknél. Egyenesen rám nézett, és csak tátogni tudott.

- Ember, mi van már? – üvöltök rá.

- Megan…

- Mi van vele? – a rémület jeges kézzel mart a gyomromba.

- Ideért – nyögi. – A főbejáratnál állt, Morgan tartotta vissza, de…

- DE?

- A torony külső szerkezete… – kapkodva vette a levegőt, és már tudtam, hogy nagyon nagy baj van.

- Mi történt a feleségemmel? – kérdeztem, elfúló hangon. Már vártam a kínszenvedéstől eltorzult arcot, amikor képtelen kimondani, hogy a húga nincs többé, de rettegtem. Ez nem történhet meg. Megan mindent túlél, túl kell élnie. Az én drágámnak nem eshet baja, hisz hamarosan megszületik a kisfiúnk. Megan nem hagyja, hogy bármi baj érje. Végig annyira vigyázott rá, nem lehet, hogy most… – Ted, mi van velük?

- Nem tudom biztosan, Morgan azt mondta, hogy a társa elrántotta Megant, és igazából csak nagyon nagyot esett, de mire odaértem, a mentő már elvitte. Most kérdeztem Aprilt, de ő is csak annyit tud, hogy azonnal felvitték a nőgyógyászatra, a szülőszobába. Utána érdeklődik, és majd hív…

Nem érdekelt, mit akar még mondani, kirángattam a kocsi kulcsot a táskámból, nem érdekelt, hogy mez van rajtam, rohantam a kijárat felé.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Hogy ideges lennék? Ááá, dehogy! Az előbb rúgtam ki a sógoromat a váróból, mert idegesített, hogy nem érti meg, csak egy ember lehet itt, amikor kihozzák Megant a műtőből. Hogy miért, azt nem értem, talán a fertőzés miatt, de az biztos, hogy nem ő lesz az, aki mellette lesz.

Nyílt az ajtó, és egy nővér lépett ki, egyedül, egy gurulós dobozszerűt tolt maga előtt, amiben egy takaróba bugyolált valami mocorgott. Felnézett rám, és mosolyogni kezdett.

- Mr. Marcus, szeretné megnézni a kisfiát? – elakadt a lélegzetem. – Jöjjön, vinnem kell a koraszülött osztályra, de előtte megnézheti.

Elkocsonyásodó léptekkel közelítettem meg az inkubátort, és kapkodva vettem a levegőt. A kisfiam. Él, és úgy tűnik, rendben van.

- Ugye nincs baja? – kérdeztem, miközben a plexire helyeztem a kezem, és le sem vettem róla a szemem.

- Eddig minden rendben van vele, de kicsit korán jött, és nem a legtermészetesebb úton, úgyhogy pár napig megfigyeljük.

- Nem foghatom meg? – néztem a nővérre esdekelve.

- Sajnálom, de nincs beöltözve. Fél óra múlva jöjjön a csecsemőosztályra, a felesége szobájában megmosakodhat, és a nővérpultnál tud kérni tiszta ruhát.

- Oké, köszönöm. - visszafordultam a fiamhoz, és már nem akartam küzdeni a könnyeimmel. Itt van az én kis bátor hősöm. – Tarts ki, kisöreg! Nagyon vártunk, most nem szúrhatsz ki velünk, megértetted?

Azt hiszem, meghallott, mert egy pillanatra kinyitotta a szemét, és felém pislogott.

- Megismerte a hangját – mosolygott a nővér. – Bocsásson meg, mennem kell, különben bajba kerülök. Később megnézheti az osztályon.

- Ott leszek. – már indult volna, de még utána szóltam. – Nővérke, a feleségem is jól van, ugye?

- Még tart a műtét, és én csecsemős nővér vagyok, de biztosan mindjárt jön valaki, aki tájékoztatja.

- Értem – nyögtem, és a hajamba túrtam. Hogy fogom kibírni? Fogalmam se volt róla, hogy van Megan. A kicsi rendben van, de az én angyalkám, talán az életéért küzd. Megint nyílt az ajtó, ezúttal egy idősebb nővér jött ki, de hiába érdeklődtem, azt mondta, ő nem adhat felvilágosítást, de a műtét rendben zajlik…

… A szobában ültem, és Megan sápadt, gyönyörű arcát figyeltem, miközben C.J-t simogatta. Kimerült volt, és gyenge, de most előtört belőle az igazi anyatigris. Azt hiszem, a kórházi személyzet egy életre megjegyezte, hogy ne ellenkezzen Megan Hendry-vel. Olyan hévvel követelte, hogy hozzák ide a fiúnkat, hogy nem mondhattak ellent neki.

Szerencsére mind a ketten jól voltak, az ijedtség sokkal nagyobb volt a tényleges bajnál. A biztonsági ember, aki félrerántotta őt a lezúduló torony alól szintén megúszta néhány csonttöréssel, Megan is csak pár zúzódást szerzett. Elképesztő, mennyire szerencsés volt. És hogy én mennyire szerencsés vagyok, hogy ő az életem része, és megajándékozott ezzel a csöppséggel.

Nem tudok betelni a boldogsággal, ami elárasztott, amikor kitolták a műtőből, és az orvos elmondta, hogy minden rendben, csak a császármetszés miatt húzódott el a dolog.

Mostanra mind a ketten jól voltak, C.J. is kikerült a koraszülött osztályról, holnap mehetünk haza.

Haza. Nos, ez most elég kényes helyzetté vált, egyelőre az anyósomékhoz megyünk, mert Megan bérelt lakását már visszamondtuk, és még nem volt meg az új otthonunk, bár az adásvétel már csak az aláírásunkra várt, és utána költözhetünk.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Alig tudtam elhinni, hogy mindez velem történt. Az utóbbi másfél évem, olyan mozgalmasra sikerült, hogy másnak egy életre elég lett volna. Majdnem rokkanttá tettem valakit, aki azóta a legjobb barátommá vált, feleségül vettem a húgát, aki egy angyal, és teljessé teszi az életemet. Megszületett a kisfiam, aki amilyen pici, olyan hangos, és mozgékony. Megan már látja benne a jövő futballsztárját. És mindezek tetejébe, még költöztünk is. Nem is akárhová, hanem vissza Green Bay-be. Amikor a tavalyi szezon elején csapatot váltottam, nem a legutolsó indokként szerepelt az a tény, hogy Megan Seattle-ben él. Ezért lepett meg, hogy a terhessége nyolcadik hónapjában elém állt, és bejelentette, állást ajánlottak neki, ő pedig gondolkodik rajta, de főleg tőlem függ a döntése. Az a cég ismételte meg az ajánlatát, akit még az esküvőnk előtt javasoltam neki, de akkor kerek-perec nemet mondott. Most sem értettem igazán, miért gondolkodik rajta, de aztán részletezte: a mostani helyén, még csak próbaidős, bár ez egy fokkal jobb a gyakornoki állásánál, de nem 100%-ig biztos. A Green bay-i társaság pedig biztos állást kínált magasabb fizetéssel, bár nem értettem, erre miért lenne szüksége, de nem hadakoztam vele emiatt. És ami a legfontosabb, sokkal gyermekbarátibb munkáltatói politikája volt, mint a mostani helyének.

Hogy ez miért függött tőlem? Természetesen a csapatom miatt. Igaz, hogy sokan úgy vannak, hogy több ezer kilométerre élnek a csapatuk székhelyétől, de láttam, mit tehet ez a távolság a kapcsolatokkal, az állandó utazás is iszonyatosan fárasztó, épp elég a meccsekre utazni, nem hogy még azért is ezt tegyük, hogy pár kikényszerített órát tölthessünk a családunkkal. A szüleim, és a testvéreim is Green Bay-ben élnek. Eszembe se jutott ezt kérni, de Megan számára elég nyilvánvaló volt, hogy áldozatot hozzon a kapcsolatunkért, ő határozottan kijelentette:

- Bébi, te megtetted értem, most rajtam a sor. És Green Bay gyönyörű város, sokkal zöldebb, mint Seattle, amúgy sem szeretem a túl nagy zsibongást. C.J.-nek is jobb lesz.

Megsimogatta a hasát, és közben rám mosolygott. Ennél több nem kellett nekem, felhívtam a Packers vezetőségét, és rákérdeztem. Meglepett, mennyire könnyen belementek, pár hét alatt lezavarták a tárgyalásokat, és a novemberi Trade-en megegyeztek a Seattle-i vezetéssel, elcseréltek.

Persze mire idáig jutottunk, már végképp eldőlt, hogy költözünk, nem akartam abban a városban maradni, ahol majdnem elveszítettem a családomat.

És most itt vagyok, visszatértem, és csak lestem, amikor az első edzéseken a szurkolók úgy fogadtak, mintha el sem mentem volna. Az öcsémmel vállvetve küzdhetek megint, és mi ketten talán a liga legütősebb párosa vagyunk. Rettegnek tőlünk, ha mind a ketten a pályán vagyunk.

Megan itt ugyanúgy kijött az edzésekre, mint Seattle-ben, és ugyanolyan lelkesedéssel vetette magát az itteni szociális munkába. Mint kiderült volt egy apró kis lódítás abban, amit előadott nekem, mert nem azt az állást kapta, amiről beszélt, hanem a játékosok feleségei által fenntartott szervezet munkatársa lett. Naphosszat azzal foglalkozott, hogyan segíthetne a rászorulókon, és én büszkén figyeltem minden ténykedését. Ahogy az idő telt, egyre jobban szerettem őt, és minden nap csodálkoztam azon, hogy képes vagyok felülmúlni a saját érzéseimet.

Ma volt az a nap, amikor újra felölthettem a tradicionális zöld-arany mezt a nevemmel, felvehettem az aranysárga sisakot, és kiléphettem a "megszentelt" gyepre, Lambeau Field gyepére. Aki nem tudja, milyen itt a csapatszellem, az sosem fogja megérteni ezt az érzést, de bennem abban a pillanatban életre kelt, hogy aláírtam az új szerződésemet, és kezet fogtam az ügyvezetővel.

Alig vártam már a meccset, és alig vártam, mit fognak szólni a szurkolók a másik új csapattaghoz.

Sean feszengve lépkedett mellettem. Már teljesen rendben volt fizikailag, és ez a változás a lelkének is jót tett. Hogy miért jött ő is? Azt hiszem, elég egyértelmű, rengeteg oka volt, hogy felszámolja a Seattle-i múltját.

- Minden rendben lesz, kölyök. Imádni fognak, ismerem őket.

- Oké – sóhajtott kissé idegesen.

Neki nem csak az első játéka volt a Packers színeiben, hanem az első a támadás óta, és tudtam, hogy nagyon bizonyítani akar, önmagának, a családjának, és valakinek, aki már nem volt vele, de tudatni akarta vele, hogy képes élni.

- Meg tudom csinálni!

- Ez a beszéd! – csaptam a vállára, és figyeltem, ahogy kiszalad a pályára, amikor a hangosbemondó beharsogta a nevét.

Nekem még várnom kellett, a védelem csak a támadók után következett, de közben, bár a közelgő összecsapásra összpontosítottam, de magam elé idéztem a családom arcát. Most mindenki; anya, apa, a testvéreink, a családjaik, Stella – Cary menyasszonya, de még Ted, és April is itt voltak. És persze Megan. C.J. még kicsi, rá Megan szülei vigyáznak, de a játék után hatalmas családi bulit csapunk, ahol mindenki ott lesz, aki él, és mozog, a szüleim háza megint egy grillparti színhelye lesz, már alig várom, de most mennem kell, hallom a nevem, és hallom, ahogy a tömeg éltetni kezd: hazatértem.

Sean:

Nem voltam épp a topon, a felületi sebeim néhány heget leszámítva teljesen begyógyultak, és már részt vettem az edzéseken. A lelkem viszont még mindig hatalmas nyílt sebtől sajgott. Néha sikerült megfeledkeznem az ügynökről, aki becsörtetett az életembe, és linebacker-eket meghazudtoló keménységével egy életre megjelölt, de nagyon sokszor befurakodott a gondolataimba. Még így, hogy kétezer mérföldnyire költöztünk, kísértettek azok a napok, amit a menedékházban töltöttünk.

Fura érzés volt. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a képességeim, vagy az események miatt cserélt le a csapat. Vagy esetleg köze van ehhez egy bizonyos barátnak, aki most itt állt mellettem, és velem együtt melegített a meccsre. Amikor Cliff elkezdett tárgyalni a Packers-el, hogy visszajönne, nagyon elkeseredtem. Ted mellett ő volt az, akit igazán a barátommá fogadtam. Eszembe sem jutott, hogy én is vele jövök. Nem tanúvédelem, ahhoz túl ismert vagyok, mivel Shauna meghalt, és minden szálat elvarrtak, nincsenek a családomra vadászó IRA ügynökök. Inkább csak arról van szó, hogy a történtek után már nem éreztem az otthonomnak a környéket, és a várost. Így mikor október végén felvetődött, hogy a Packers érdeklődne utánam, nem álltam az útjukba.

Ennek köszönhettem, hogy most itt álltam, és nem kis szorongással készültem életem első mérkőzésére a hatalmas Lambeau Fielden, ahol minden a fociról, a szurkolásról, és arról a szoros kapcsolatról szólt, amit egy ilyen szintű csapat megérdemel. Nem az újdonsült csapattársaimtól tartottam, ők azonnal befogadtak. A szurkolók reakciójától féltem, hogy mit fognak szólni ahhoz, hogy az NFC rivális csapattól érkeztem.

Lassan elkezdődött a himnusz, lehajtottam a fejem, és hangosan kifújtam a levegőt.

- Ne izgulj! – veregetett vállon Cliff. – Inkább fordulj meg, és köszönj a szurkolóidnak.

- Mi van? – néztem rá, mire a hátam mögé mutatott.

Ahogy a lelátó felé néztem, a tömeg éljenezni kezdett, és meglengették a zászlókat. Voltak egészen elvadult rajzok, átszerkesztett, átrajzolt Seahawks logó, és mellette a Packers emblémája, csillogva.

                                  

Alatta pedig a felirat, ami azonnal átmelengette a szívemet:

"Welcome, Sean! You're home!"

"Isten hozott, Sean! Itthon vagy!"

Nagyot nyelve kezdtem mosolyogni, és kiintegettem a szurkolók felé, akik még hangosabb ovációval fogadták a visszajelzésemet.

Most már vigyorogtam, összecsaptam a kezeimet, és elindultam az irányító felé. Azt hiszem, zseniálisan bizonyítottam az első félidőben, vezet a csapat, és nem kis részem volt abban, hogy az irányítónk nem került a földre minden egyes labdaindításkor.

Lefújták a második negyedet, és a csapat elindult a nagyszünetre az öltözők felé, amikor megláttam, hogy egy apró alak szalad felém, talpig Green Bay szerelésben, de ott volt nála egy kis Seahawks zászló is.

Ahogy a közelembe ért, én is futni kezdtem, és épp csak megálltam előtte, ő már a nyakamba ugrott.

- Sal? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Majd elmesélem, csak azt akartam, hogy tudd, itt vagyok, és drukkolok neked.

- De… nem helyeztek át L.A-be?

- Hosszú történet, elmesélem a meccs után, ha még meghallgatsz.

- Viccelsz, naná! De csepegtess, nem bírom ki még egy óráig bizonytalanságban.

- Kértem, hogy adjanak irodai munkát, fix munkaidővel. Átgondoltam, hogy ami veled… velünk történt, az túl sok nekem. Bele se kellett volna vágnom, maradtam volna egyszerű rendőr…

- Akkor nem találkoztunk volna, bébi.

Rám nézett, és mosolyogni kezdett.

- Nálad a pont.

- Tehát irodai meló, és hol?

- Milwaukee.

- Az jóóó. Csak két óra kocsival.

- Akarsz még?- kérdezte reménykedve.

- Ez ugye csak költői kérdés volt?

Elmosolyodott, és mielőtt letehettem volna, könnyedén megcsókolt. Hirtelen elöntött a bizonyosság, hogy velem van, a kezem a derekára siklott, és mintha csak tollpihe lenne, felemeltem, ki a fejem fölé, és megpördültem vele. 

Gyöngyözve kacagott, és szerelmesen nézett le rám. Azt hiszem, sok megbeszélni valónk lesz, de rengeteg időnk is, egy egész élet.

Vége

Szerzői megjegyzés:

Talán kicsit érzelgős lett a vége, de mentségemre szolgáljon, hogy a szurkolói szívem a Green Bay Packers csapatáé, és nem voltam képes száműzetésben hagyni a két kedvenc játékosomat, bocsánat érte.

("I'm Green and Gold 'til I'm Dead and Cold")