3. fejezet

Tukayoo némán figyelte a mexikói sátrát. Nem hagyták nyugodni a lány szavai. Tényleg furcsa volt, hogy egyedül a férfi élte túl a támadást, de miért várt? Talán azért, hogy rátaláljanak? Mégis kik? Jordan apja keresőcsapatot indítana, ha a lánya nem ér haza? Valószínű. És vajon kiket küld utána. Hajcsárokat, vagy katonákat?

A fiú kezdte érezni, hogy felelőtlen volt, de nem hagyhatta sorsára a lányt. Bárki más talál rá, mostanra halott lenne. Benézett a sátorba, nyugodtan aludt, a takaró megint lecsúszott róla, és szabadon hagyta csábító idomait. Tukayoo gyorsan visszafordult, nem engedhet ezeknek a gondolatoknak. A lány olyan vágyakat keltett benne, amit eddig csak Shadi volt képes. Felkavarta a vérét, forróságot ébresztett az ágyékában, de ellen kell állnia. Talán a szellemek teszik próbára az érzéseit. De nincs mit próbára tenni. Szereti az asszonyát, és a születendő gyermekét. Jordan csak egy fehér démon. Gyönyörű, és gyermekien ártatlan, de nem hagyhatja, hogy a vágyak magukkal ragadják. Talán, ha megengedné az embereinek, hogy szórakozzanak vele, akkor ez a vágy elmúlna. De tudta, hogy sosem tenne ilyet. Megesküdött a lánynak, hogy épségben hazajuttatja, és így is lesz.

A térdére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Valamikor a legsötétebb hajnali órákban zajra lett figyelmes. Résnyire nyitotta a szemét, és megpillantotta a felé közeledő mexikóit. Lassan haladt, minden lépésre figyelt, és közben a többieket nézte.

A tőr megvillant kezében, és Tukayoo tudta, mire készül. Hangtalanul cselekedett, ő is előhúzta a kését, ügyelve, hogy a férfi ne sejtsen meg semmit, és várt.

Miguel leguggolt elé, és óvatosan az indián nyaka felé emelte a fegyvert. A fiú villámgyorsan reagált. A mexikóinak ideje sem volt, hogy felkiáltson, máris a földön feküdt, a tőr fél méterre volt a kezétől, és Tukayoo fegyvere a nyakához feszült.

- Mire készülsz? – sziszegte az indián.

- Megvédem a kisasszonyt – felelt, és feszengve próbált szabadulni a szorításból.

- A kisasszonynak csak tőled van félnivalója. – morogta Tukayoo.

- Elraboltátok, meggyaláztátok – vagdalkozott a férfi, de a hangja bizonytalan volt.

- Semmit sem tettünk vele, megvédtük a haramia barátaidtól, akik megtámadták.

- Ez nem igaz.

- Te is közéjük tartozol, igaz? Miért tettétek? És miért akartad megölni Miss Cassidy-t?

- Nem akartam megölni, csak titeket. Haza akartam vinni.

- Hazudsz! – Tukayoo hangja keményen csattant.

Jordan rémülten lépett ki a sátorból. A többi harcos is felébredt a zajra, és szorosan körbeállták a férfit.

Tukayoo felrántotta, és a tűz hamvaihoz lökte. Hok’ee azonnal tudta, mi a dolga. Felszította a tüzet, nem törődött a rémült mexikói rettegő pillantásaival. Jordan értetlenül nézett körbe, csak nem meg akarják kínozni?

- Ne! – nyögte, és megragadta az ifjú harcos karját. – Kérlek, ne tegyétek!

- Mit? – nézett le a lányra.

- Ne bántsátok!

- Nem fogjuk, csak meg akarom tudni az igazat.

Leguggolt a remegő férfi elé. Jordan lekuporodott mögötte, és figyelt.

- Mondd el az igazat! – dörrent az indián a férfira.

- Nem tudom, miről beszélsz? Megtámadtak az indiánok, lemészároltak mindenkit, és elvitt…

Hok’ee tőre Miguel nyakára feszült. Jordan és ő egyszerre sikoltottak fel, de Lootah, lefogta a lány karját, és megnyugtatóan felé biccentett.

- Az igazat! – morogta Tukayoo.

- Rendben – nyögte a másik. – El akartuk hajtani a marhákat… Az embereim lerohanták a tábort… Az egyik őr észrevette, és riasztotta a többieket… Nem akartuk megölni őket.

- Hazudsz! Ha nem akartátok, akkor miért csaltátok el Jordant?

- Rátok akartuk terelni a gyanút, azt akartuk, hogy az apja azt higgye, elraboltátok, és megöltétek.

- Miért? – szólalt meg Jordan döbbenten.

- A földért, Miss Cassidy. Mi másért? – nézett a lányra.

- Miért akartátok az apacsokra terelni a gyanút? – kérdezte.

- Mert így tőlük is megszabadultunk volna.

- Mocskos áruló – sziszegte Jordan.

Tukayoo felállt:

- Kötözzétek meg! – adta ki az utasítást.

- Mire készülsz? – nézett rá a lány.

- Megígértem, hogy visszaviszlek benneteket. Így is lesz.

- De… ez a… ez egy gyilkos!

- Pontosan. Ő tudja igazolni, hogy nem a mi bűnünk. Épségben hazaviszünk, és apád tudni fogja, hogy ártatlanok vagyunk. Megkapja az igazi bűnöst.

- Gondolod, hogy hinni fog neked? Egy mocskos rézbőrűnek? – kiáltott Miguel.

- Nekem hinni fog – nézett rá megvetően Jordan.

- Azt fogja hinni, hogy megfélemlítették.

- Az apám tudni fogja, hogy nem így történt. – csattant fel a lány, és villámló szemmel nézett a reszkető mexikóira.

Tukayoo meglátta benne az erőskezű vezetőt. Már értette, miért mondta, hogy sokat számít a szava. Fiatal kora ellenére határozott volt, és kemény.

Közben Hok’ee szorosan összekötözte a fogoly kezét és lábát, egy kidőlt fa korhadt törzséhez húzta, és ott hagyta, de néhány méterre tőle lekuporodott, és szótlanul figyelni kezdte.

Tukayoo a lány felé fordult.

- Feküdj vissza, még alhatsz néhány órát, mielőtt elindulunk!

- Nem tudom, hogy képes leszek-e aludni ezek után.

- Azért próbáld meg! – mondta kedvesen, és váratlanul megcirógatta a lány arcát.

Jordan döbbenten nézett a fiúra, aki szintén meglepődött a merészségén.

- Bocsáss meg! – motyogta, és sietve elfordult.

A lány úgy érezte, mintha lágy selymet húzott volna végig az arcán, kellemes, borzongató érzés járta át. Aztán megrázta magát, nem foglalkozhat ilyesmivel, ez a fiú egy másik világ szülötte, ráadásul felesége van. De ahogy az indián távolodó alakja után nézett, el kellett ismernie, hogy az egész farmon, de még a városban sem látott olyan férfit, aki ennyire tökéletes lett volna.

A fiú izmai minden egyes lépésnél megfeszültek, és lágy, de mégis erős kötegekben idomultak a testéhez. Olyan volt, mint egy erőtől duzzadó hegyi oroszlán.

Gyorsan visszamászott a sátorba. Próbált lecsillapodni, de nehezen tudott elaludni.

Amikor reggel felébredt, hallotta, hogy a férfiak már javában készülődnek. Kiment, és csendesen figyelte, ahogy összepakolnak. A tábor romjai közt találtak némi enni, és innivalót, amit a haramiák nem vittek magukkal. Jordan most elővett néhány adag szárított húst, és felkapott egy tömlő vizet. Odalépett Kohanához, aki kevéske maradék ételét rágcsálta. Leguggolt elé, és odanyújtott felé egy jókora darab húst.

Az indián meglepve nézett rá, de amikor a lány mosolyogva felé nyújtotta az élelmet, lassan bólintva elfogadta. Beleharapott, aztán szélesen a lányra vigyorgott.

Tukayoo hálás tekintettel figyelte, ahogy a lány szétosztja a húst az emberei közt. Amikor hozzá ért, így szólt:

- Köszönjük, Miss Cassidy. Nem csak kemény vezető, hanem nagylelkű is.

- Nem kértem, hogy így hívj! Szeretném, ha továbbra is Jordannak hívnál!

- Nem tudom, hogy lehet-e.

- Kötelező – mosolygott rá a lány.

- Azért takarékoskodj az adagoddal – mosolygott vissza a fiú. – Mi elvagyunk a sajátunkkal. Miattunk ne éhezz!

- Nekem van elég. Nektek viszont szűkösen kell beosztanotok.

- Még egyszer köszönöm. A többiek nevében is.

Reggeli után lóra ültek. Miguelt a saját lovához kötözték. És Hok’ee szorosan mellette lovagolt.

Csendesen, és gyorsan haladtak, az indiánok folyamatosan figyeltek mindenre. Nem akarták, hogy valaki hirtelen támadjon rájuk.

Jordan se szólt. Lefoglalta a gondolatait, hogy Miguel milyen álnok módon árulta el az apját.

Emlékezett, amikor két hónappal ezelőtt megjelent a ranchon, kiéhezve, rongyosan. Azt mondta, a családja Mexikóban éhezik, és ő azért jött el, hogy munkát találjon. Azt is mondta, hogy napok óta nem evett, Jordan apja megszánta, ételt, szállást, és munkát adott az idegennek, és ígéretet tett arra, hogy Miguel hamarosan idehozhatja a feleségét, és a gyerekeit. Ő pedig úgy hálálta meg mindezt, hogy az első adandó alkalommal lemészárolta a társait, és elhajtotta a munkaadója csordáját. Abba bele sem mert gondolni, hogy mi volt a terve ővele.

Szomorúan gondolt az emberekre, akiket otthon várt a családjuk: Carlos, Alejandro, Alberto és a többiek. Mindnek felesége és gyerekei voltak, akik most családfenntartó nélkül maradtak. Jordan tudta, hogy az apja sosem küldené el őket, és a ház körül adhatnak olyan munkát az asszonyoknak, amit el tudnak végezni, de a veszteséget ezzel nem pótolhatják. Nem adhatják vissza nekik a szerető férjeket, és apákat.

Könnyes szemmel fordult el, képtelen volt a mexikóira nézni. Inkább a kopár sivatagot figyelte. Az idei év nagyon száraz volt. A vízmosások sorra kiszáradtak, és a folyók vizét csak nagy nehézségek árán tudták elvezetni a ranchokra a telepesek. Rengeteg birtok ment tönkre.

Casa de Sol szerencsés helyzetben volt. Rengeteg tartalékkal rendelkezett, és Max Cassidy remek munkásokat talált, akik most is azon dolgoztak, hogy vizet varázsoljanak a sivatag közepén megbújó Édenkertbe. Jordan csak így hívta az otthonát. Itt született, és bár az édesanyját elveszítette, az apja szeretete kárpótolta őt. Rajongott a birtokért, nem tudta volna máshol elképzelni az életét.

Ráadásul ott volt Juanita, aki szakácsnőként került a birtokra, az apja esküvőjét követően, de Jordan mindig is anyja helyett anyjaként tekintett rá. Max Cassidy is családtagként kezelte az asszonyt, és örömmel vette, amikor a férje, Pedro is munkát vállalt náluk, mint felügyelő.

Jordan boldog volt. Egészen mostanáig nem kellett szembesülnie a csalárdsággal, és az árulással. Bár az apja úgy nevelte, hogy képes legyen önállóan is megállni a helyét, azért az utóbbi időkben, már szervezett összejöveteleket, bálokat, ahol a lánya megismerkedhetett a környékbeli farmerek lányaival, és partiképes fiatalemberekkel.

Jordan szerette ezeket a vendégségeket, szívesen ismerkedett. És azt kimondottan élvezte, hogy az ifjú férfiak körülzsongják. A barátnője, Scarlett, és ő rengeteg fejet csavartak el, de sosem mentek tovább az illendőség határain. Ezt a lovagok is tudták, éppen ezért érezték jól magukat a társaságukban.

De az idei év a mulatságoknak is gátat szabott. A rengeteg telepes, az elpusztuló földeket hátrahagyva a nagyobb városokba költözött, így nem volt társaság. Scarlett családja is elköltözött, és Jordan az utóbbi fél évben unatkozott. Egyre többet segített az apjának, hogy üres napjait kitöltse, és egyre jobban élvezte a munkát.

Most is ő ajánlotta fel, hogy kijön a csordával, legalább nem kell otthon ücsörögnie az üres házban.

Hirtelen érezte, hogy Diablo megugrik. Meglepve nézett körül.

- Elkóboroltak a gondolataid – mosolygott rá Tukayoo, erősen fogta a ló gyeplőjét. – Azt mondtam, hogy ebédre megpihenünk itt az árnyékban. Ma különösen forró napunk van. Megvárjuk, amíg csillapodik a hőség.

- Rendben – motyogta kábán a lány.

Lassan követte a kis csapatot, ahogy behúzódtak a hatalmas sziklák árnyékába.

- Min gondolkodtál? – kérdezte az indián.

- Miguel árulásán, és a farmon. Hogy mennyi mindent felborított, családokat tett tönkre.

- Apádat is, igaz?

- Nem, apám tudja pótolni a veszteséget, és a munkások továbbra is nálunk maradhatnak. Amit nem tudunk pótolni, az a családok vesztesége az elvesztett férfiak miatt.

- És ahogy látom, ez téged elszomorít.

- Persze, hogy elszomorít. Egy szerető férj, vagy apa elvesztése mindig tragikus. Még sosem szembesültem ezzel, de el tudom képzelni az asszonyok fájdalmát.

- Apádnak igaza lehetett, amikor téged jelölt ki örökösnek. Lány létedre nagyon jól látod a dolgokat.

Jordan fintorogva nézett az indiánra a megjegyzés miatt, de az nem reagált rá.

- Egy jó vezető mindig törődik az emberei jólétével, nem csak utasítgat.

- Szerintem te is jó vezetője leszel a törzsednek – nézett rá a lány.

- Én nem hiszem. Felelőtlen vagyok, még egy gyerek, jól mondta Kohana.

- Miattam? – kérdezte Jordan. – Azért, mert nem hagytál a sorsomra?

- Részben, de főként a mexikói miatt. Én megbíztam benne, ő nem. És neki lett igaza.

- De amikor rájöttél, helyesen döntöttél. Ezt Kohana is értékelte.

- Miről beszélsz? – fordult a lány felé.

- Láttam a tiszteletet a szemében, amikor megbeszéltétek, hogy mit kell tennetek.

Tukayoo elmosolyodott, jó érzés volt tudni, hogy a harcos végre elismeri őt. Fura, hogy ő maga nem vette ezt észre. Körülnézett, az emberei elbóbiskoltak az árnyékban.

- Pihenj kicsit! – szólt a lányhoz. – Az egész napos lovaglás kimeríthetett.

- Nem érzem, hogy fáradt lennék – válaszolt Jordan, de azért elnyúlt az árnyékban. – Te nem pihensz? – nézett fel.

- De – ásított a fiú, és a sziklafalnak támaszkodva behunyta a szemét.

Kohana a másik sziklánál ülve figyelte, ahogy az ifjú kimerülten dől hátra. Halványan mosolyogva vette át a figyelő szerepét, tudta, hogy a fiú napok óta nem aludt rendesen.

Amikor a nap ereje csökkent, csendesen odalépett hozzá:

- Főnök, ideje indulnunk! Estig még rengeteget haladhatunk.

Tukayoo kábán nézett fel:

- Minden rendben? – kérdezte. – Elaludtam.

- Legalább pihentél egy keveset. – veregette meg a vállát a férfi. – Amúgy semmi sem történt. A foglyunk is rendesen viselkedett.

- Köszönöm, hogy figyeltél.

- Nem kell megköszönnöd. – állt fel, és elindult, hogy a többieket is felébressze.

Tukayoo Jordan felé fordult, és óvatosan keltegetni kezdte.

- Jordan! Indulnunk kell! Ébredj!

A lány nehezen tért magához, közben a fiú alaposan megfigyelte az arcát. Sápadt bőrét erősen megkapta a nap, néhol piros volt, amennyit a blúz láttatni engedett, az a rész is barna volt. De alvás közben a dekoltázsa egy kissé szétnyílt, és látszott, hogy ahol nem éri a bőrét a nap, ott tejfehér, selymesen lágy. Tukayoo megint erős késztetést érzett, hogy megérintse, de visszafogta magát. Csak a lány arcát cirógatta meg gyengéden.

- Jordan!

A lány végre kinyitotta a szemét. Zavartan ült fel, és gyorsan megigazította magán a ruhát. Nem mert a fiú szemébe nézni.

Tukayoo is zavart volt, gyorsan felállt, és arrébb lépett, hogy a lány összeszedhesse magát.

- Hok’ee, most én viszem a foglyot, és te mész a lánnyal! – szólt a másik ifjúhoz.

Jordan értetlenül nézett rá, de nem szólt. Szó nélkül felült Diablo hátára, és csatlakozott a fiatal harcoshoz.

Estig szó nélkül mentek, amikor végül lepihentek, és leültek a tűz mellé az indián úgy helyezkedett, hogy távol kerüljön a lánytól. Nem akart megint kísértésbe esni.

Kohana szorosan kikötözte Miguelt, egy fához, aztán csatlakozott a többiekhez.

Vacsora után Jordan elindult a mexikói sátra felé, és most senki sem állította meg. Nem értette, mi történt Tukayoo-val, a fiú teljesen visszahúzódott.

Nem foglalkozott vele, ledőlt az egyik bőrre, betakarózott, és hamarosan elaludt.

Tukayoo csendesen figyelte a lányt, szívesen felajánlotta volna a sátrát ma éjjel is, de amikor a másik sátorhoz indult, nem állította meg. Jobb ez így, meg kell tartaniuk a távolságot. Visszafordult a tűzhöz, és tovább beszélgetett a társaival.

- Főnök, megkedvelted őt, igaz? – kérdezte Kohana. Az indián azonnal kihallotta a változást a férfi hangjából.

- Okos, és becsületes – mondta a fiú.

- És jólelkű – mosolygott Kohana.

- Igen, az.

- Miért nem…?

- Shadi az asszonyom – mondta egyszerűen Tukayoo.

- Értem – nézett a mexikói sátra felé a férfi.

- De nem hagyom, hogy bárki bántsa! – értette félre a férfi szándékait.

- Nem is áll szándékomban. De nem kellene egyedül hagynod! Te is hallottad a pumákat a közelben.

- Igen, de nem hiszem, hogy támadnának.

- Rátennéd az életedet, vagy az övét?

- Nem akarok bemenni hozzá – morogta Tukayoo.

- Te képes vagy ellenállni neki. Visszatart a feleséged, de mi? Minket semmi sem tart vissza, és ez a lány nagyon csábító.

- Nem tudom – sóhajtott.

- Menj be! Rossz érzésem van, legalább egy puma ólálkodik a környéken.

- Majd a sátor előtt vigyázok rá.

- Aludnod kell! Kimerült vagy, napok óta nem aludtál rendesen. Menj be hozzá! Kérlek, most fogadd el, amit mondok!

- Rendben – mormolta Tukayoo, felállt, és elindult a sátor felé.

Lassan mászott be, remélte, hogy a lány még ébren van, és nem ijed meg tőle, de nem így volt. Jordan egy vastag takaróba burkolózva aludt.

A fiú körülnézett, de a szűkös helyen nem volt választása. Ez a sátor sokkal kisebb, és kényelmetlenebb volt, mint a sajátja. Kénytelen volt szorosan a lány mellé feküdni. Hátat fordított neki, és próbált Shadi-ra gondolni.

Végül sikerült elaludnia, de nem tartott soká a nyugalma. Az éjszaka közepén közvetlen a tábor szélénél vonyítás verte fel a csendet. Mindketten ijedten riadtak fel. Jordan döbbenten nézett a fiúra, aki szélsebesen arrébb húzódott. A puma megint morogni kezdett, és Tukayoo szó nélkül kisiklott a sátorból. Mire kiért, a tőr már a kezében volt, szeme a környéket pásztázta. A társai is fegyverrel a kezükben figyeltek.

A lány ki akart mászni, de az indián halkan sziszegve ráparancsolt:

- Menj vissza! Ne adj neki célpontot!

Macskamozgással körbejárta a tábort, közben elment a rettegő mexikói mellett.

- Kérlek! – suttogta alig hallhatóan. – Ne hagyjatok itt!

Tukayoo szeme rávillant, aztán újra lesütötte, és figyelt. Ekkor hallotta meg a mozgást a fogoly mögött. A férfi rémülten szűkölt, ahogy az indián lekuporodott mellette.

Az állat támadott, Tukayoo pedig villámgyorsan mozdult, pont, mint előző éjjel, csak most nem a mexikói volt a célpont. A puma halk nyikkanással rogyott a földre, és nem mozdult többet.

A harcos most Miguel felé fordult, elvágta a kötelet, ami a fához szegezte. Felrántotta, és a sátorhoz vonszolta. Amikor odaért, halkan beszólt:

- Jordan, gyere ki!

A lány remegve mászott ki, és félreállt, hogy Tukayoo belökhesse a másik férfit.

Kohana már ott állt mellettük.

- Majd én vigyázok rá! Te maradj a lánnyal, Főnök!

Tukayoo gyengéden megfogta Jordan karját, és a saját sátrához kísérte. Miután a lány bemászott, követte.

- Nem fogsz megijedni, ha melléd fekszem, igaz? – kérdezte.

- Nem, sőt megköszönöm. Most egy kicsit megijedtem. – motyogta. – Több puma is lehet a környéken?

- Előfordulhat – válaszolt a fiú, és közben szorosan a lány mellé húzódott. Jordan gyermekien összekuporodott, és Tukayoo mellkasához bújt.

- Most úgy érzem magam, mint amikor egy viharos éjszakán apa mellé bújok, és ő megvéd. – suttogta mosolyogva.

Az indián gyengéden átölelte, örült, hogy a lány ezt mondta, most érezte igazán, mennyire gyerek még. Lágyan megsimogatta a haját.

- Aludj jól! Én megvédelek.

4. fejezet

Jordan furcsa hangokra ébredt. Azonnal látta, hogy a nap még nem kelt fel, és abból, hogy mennyire fáradtnak érezte magát, rájött, hogy nagyon korán lehet. Alig pár órát alhatott.

Kintről tűz ropogásának a hangja, és kissé büdös, de számára jól ismert szagok szálltak a sátorba. Akkor érzett ilyet, amikor levágták az állatokat. Kíváncsian mászott ki, és a látvány megdöbbentette.

A harcosok az elejtett pumát darabolták. Tukayoo kezében az állat májával felé nézett.

- Felébredtél? – mosolygott rá.

- Mit műveltek? – kérdezte döbbenten.

- Elvinni nem tudjuk, de amit lehet, azt hasznosítjuk.

- Úgy érted… megeszitek? – fintorgott a lány.

- Igen, lenyúztam, a szőrméje, tökéletes lesz télre mokaszinnak. A húst pedig megesszük.

- Képesek vagytok megenni egy puma húsát? – Jordan-t a rosszullét kerülgette.

- Persze, te is eszel húst, nem?

- Igen, marhát, és csirkét. Amit ezért tartunk.

- Ez sem más. – mondta a fiú, és jót mulatott a lány viszolygásán. – A szárított készleteinkre szükség van a hazaútra, és a friss hús jól jön az embereimnek.

- Én biztosan nem eszem belőle – nyögte Jordan elszántan.

- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Tukayoo, és lefejtette az állat hátsó lábáról a húst. – Gondolom, még sosem éheztél.

Jordan elgondolkodott a harcos mondatán. Valóban, hallott róla, hogy az indiánokat sokszor azzal kényszerítették megadásra, hogy kiéheztették őket. Folyamatosan űzték a faluk lakóit egyik helyről a másikra, és nem hagyták, hogy vadásszanak. Végül sokszor az éhség végzett velük. A férfiak a vendégségek során nemegyszer azzal kérkedtek, hogy ifjú korukban, a katonaságnál sokszor láttak olyan indián táborokat, ahol éhen halt gyermekek és asszonyok tetemei hevertek szerteszét.

Odalépett Tukayoo mellé, elvette a levágott húst, nyársara tűzte, és a tűz fölé helyezte. Aztán megfogta a fiú mellett heverő tőrt, és újabb darabot hasított az állatból. A fiú csendben figyelte a lány ténykedését, aztán ő is folytatta, amit elkezdett. Végül a tűz fölött ott sorakoztak a nyársak, minden harcosnak egy.

Az indián kérdőn Jordan-ra nézett:

- Biztosan nem kérsz? – már hasította a következő darabot.

- Én…

- Kóstold meg, nem rosszabb, mint a marha! – mosolygott rá. – És sokkal jobb, mint a szárított hús.

Jordan visszamosolygott, és bólintott.

- Neki is adsz belőle? – kérdezte Miguel felé intve.

- Nem vagyunk vademberek, nem hagyjuk éhezni. – felelt a fiú egyszerűen.

Közben a többi harcos felkészült az indulásra. Utána leültek a tűz mellé, és megették a húst. Jordan már nyúlt a maradékért, hogy odavigye a fogolynak, de Tukayoo lefogta a kezét.

- Majd én – mondta, és elvette a nyársat a lány kezéből.

Odalépett a fatörzshöz, ahova hajnalban újra kikötötték a férfit, kioldozta az egyik kezét, és odanyújtotta a húst:

- Itt maradok, amíg megeszed. Ne próbálkozz semmivel! – sziszegte fenyegetően.

Leült, és mereven figyelte Miguel minden mozdulatát. A mexikói látszólagos higgadtsággal ette meg az ételt, nem nézett fel egészen addig, míg az utolsó falatot le nem nyelte.

Akkor Tukayoo felrángatta, odavitte a lovához, felültette, és a lábait összekötve az állathoz rögzítette.

Ezután mind elkészültek, és útnak indultak. Tukayoo megint gyors tempót diktált, hamar túl akart már lenni a dolgon, és elindulni haza. Nem értette, miért zavarja ennyire a lány közvetlensége, kedvessége. Még a két nappal ezelőtti apró vitájuk sem oszlatta el ezt a zavart, amiből pedig kiderült, hogy a lány ízig-vérig fehér. Bár tudta, hogy erre számíthat, de legbelül valahogy mégis azt remélte, megérti őt.

Már megint megzavarja a gondolatait. Megrázta magát. Mit számít neki, hogy mit gondol a lány, hisz hamarosan megszabadul tőle, és többé nem keresztezik egymás útját.

- Hok’ee! – szólt a társának. – Gyere ide! Én előrelovagolok.

Megsarkalta a lovát, és otthagyta a többieket.

Jordan értetlenül nézett utána, meglepte a harcos viselkedése. Rögtön az első pillanattól kezdve közvetlen volt vele, de aztán hirtelen megváltozott. A barátságos fiú teljesen eltűnt, és tartózkodóvá vált. Csak azt érezte, hogy kedveli őt, és kíváncsi volt, milyen lehet a felesége. Hirtelen furcsa érzés tört rá, rosszul esett neki, hogy a fiú szíve már foglalt, még sosem volt olyan férfi, aki ilyen hatással lett volna rá, ahogy végignézett a harcos tökéletes testén, eddig idegen vágyakozás járta át. Szerette volna megérinteni a feszes izmokat, megtudni, milyen lehet a bronzos bőr alól látszó izmok játéka. Hogy milyen érzés lenne, ha a karjában tartaná, úgy, mint Jeremy. Akkor nem érzett semmit.

A szomszédos ranch gazdájának fia mindig is szerelmes volt belé, hevesen udvarolt neki, de Jordan képtelen volt viszonozni az érzéseit. Amikor néhány hónapja – mielőtt a fiú családja visszautazott keletre – Jeremy elhívta lovagolni, hirtelen kitörtek belőle a szavak:

"- Jordan, drága Jordan! Én képtelen vagyok itt hagyni téged! Szeretlek! Azóta szeretlek, hogy először megláttalak! Légy a feleségem! Boldoggá tennél! És én is azon lennék, hogy boldog asszony lehess mellettem! Mondj igent, és beszélek apáddal! Velünk jöhetnél. Nem kellene, hogy itt maradj ezen a halott vidéken. Kérlek, mondj igent!"

Szorosan magához ölelte a lányt, és ügyetlenül megcsókolta. Jordan fintorogva tűrte, félt, hogy leesik a lóról, ha ellenkezik, de boldog volt, amikor az ajkaik szétváltak.

"- Jeremy, ezt soha többé ne merészeld megpróbálni! – kiabált zihálva. – Nem leszek a feleséged! Hogy képzelted, hogy így közeledhetsz felém?

- Bocsáss meg, én azt hittem… – a fiú láthatóan zavarban volt a merészségétől, és megbántódott a visszautasítástól.

- Értsd meg, én még nem állok készen arra, hogy férjhez menjek. – Jordan érezte, hogy goromba volt, ezért próbálta menteni a helyzetet. – Jeremy, én mindig is barátként tekintettem rád, mint egy testvérre. Sosem gondoltam, hogy te másként érzel. Bocsáss meg, ha félrevezettelek! Nem lehetek a feleséged, mert te nekem sokkal többet jelentesz, mint egy férj.

Megsimogatta a fiú karját, és bocsánatkérőn mosolygott rá."

Megijedt, miért szeretné, hogy ez a vadember megölelje? Ráadásul neki felesége van. Ennyire romlott lenne, más férjét akarná? Hirtelen hányingere lett önmagától.

Körülnézett, vajon védelmezői észrevették a vívódását? De úgy tűnt, senki nem figyelt rá, egyedül Hok’ee, de ő is csak azt figyelte, hogy jól érzi-e magát.

- Jordan, minden rendben? – kérdezte. – Szomorúnak látszol.

- Nem, semmi bajom, csak gondolkodtam – mosolygott a fiúra. – Hamarosan megérkezünk, gondolom Tukayoo már örül.

- Honnan veszed? – nézett rá Hok’ee meglepve.

- Biztosan szeretné már újra látni a feleségét.

- Oh, igen. Szeretne hazaérni, mire Shadi ideje elérkezik. Ott akar lenni mellette a szülésnél.

- Szülés? – döbbent meg Jordan. – A felesége várandós?

- Igen, a nővérem az első gyermeküket várja. Nagyon boldogok, Tukayoo már nagyon várja a fiát.

- Miért biztos benne, hogy fiú? Ez csak akkor derül majd ki, amikor megszületik.

- Megérzés – mondta.

- Értem. – nézett előre Jordan. – Sok dolgot nem értek veletek kapcsolatban.

- Nem is kell, hogy megértsd.

- Igazad van. Csak hajt a kíváncsiság.

- Mint minden fehér embert. – mondta keserűen a fiú.

- Tudom – felelt csendesen Jordan. – Telhetetlenek vagyunk. Mindent meg akarunk szerezni magunknak, és mindent irányítani akarunk. Megértem az elkeseredettségedet.

Elfordult, és az útra szegezte a tekintetét. Hamarosan megpillantotta az ismerős vidéket, a dombot, ahol annyit játszadoztak gyerekkorukban Scarlett-el, és mosolyra húzódott a szája. Most is benőtte a fű, bár a forró napfény, és a hőség sárgára égette. És a kis facsoport, ami a tetején állt, szinte sikoltva könyörgött az éghez némi esőért. A lombkoronák bágyadtan, elsárgulva kókadoztak. Hazaért, és bár a környezet sivár volt, mégis melegséggel töltötte el a lány szívét. Előrelovagolt Tukayoo mellé:

- Itt már nem fenyeget veszély. Nyugodtan visszafordulhattok.

- Nem hagylak egyedül a mexikóival – nézett rá a fiú.

- Tudok rá vigyázni, meg van kötve a keze. Semmit sem tehet.

Ahogy beszélt, felértek a domb tetejére. Jordan előrenézett, és döbbenten nyögött fel:

- Uramisten! Mi…?

- Katonák – jegyezte meg nyersen Tukayoo.

- Mit kereshetnek Casa de Sol-ban?

- Gondolom az apja hívta őket, hogy megkeressék. – mondta kárörvendően Miguel hirtelen támadt bátorsággal a hangjában.

- Vagy épp elfogták a barátaidat, és őket hozták vissza – nézett a karámok felé a lány, de csalódottan látta, hogy a csordának nyoma sincs.

Hangosan sóhajtott.

- Tukayoo, innen elboldogulok. Menjetek, mielőtt észrevesznek benneteket! Nem akarom, hogy veszélybe sodorjátok magatokat miattam.

- Igazad van – nézett rá megint az indián. – De akkor sem hagylak vele egyedül. Hok’ee, gyere velem! – majd az anyanyelvén folytatta. – Lootah, Kohana, ti innen fedezzetek!

- Igen főnök – válaszolták. – Légy óvatos!

Hok’ee átvette a mexikói lovának a gyeplőjét Kohanától, és elindultak lefelé a dombról.

Jordan idegesen figyelte a ranch bejáratát, remegve várta, hogy kinyíljon, és kivágtassanak rajta a katonák.

- Tukayoo, erre nincs szükség. Csak veszélybe sodrod magatokat. Kérlek! Gondolj a feleségedre! – nyögte a harcosnak.

A fiú lelassított, és feszülten nézett előre. Jordan követte a pillantását, és rémülten látta, ahogy az apja, és három katona kivágtat a kapun.

- Kérlek, menjetek! – könyörgött. – Menjetek!

Végre bólintott, Hok’ee átnyújtotta a gyeplőt Jordan-nak. A két indián visszafogta a lovát.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettetek, és hazahoztatok. Örökké hálás leszek.

- Nem tartozol köszönettel – mondta Tukayoo, az arca feszült volt.

- Menjetek, mielőtt ideérnek! Isten veletek!

- Isten veled! Légy boldog!

A két fiú sietve megfordította a lovakat, és elvágtattak. Jordan valamiért szomorúságot érzett. És félelmet. Remélte, hogy az apja hisz neki, és engedi, hogy az indiánok békében távozzanak.

Jordan reszkető kézzel ragadta meg foglya gyeplőjét, és elindult az apja felé.

- Jordan! Drága kislányom! Hát élsz! Istenem, már a legrosszabbtól tartottam.

- Apám! – zokogta a lány.

Egymáshoz értek, és a férfi remegve, sírva ölelte magához a lányát.

- Hogyan? – kérdezte. – Elengedtek, de miért? Az apacsok?

- Nem voltam fogoly. Ők mentettek meg, mexikóiak támadtak ránk, és az apacsok mentettek meg.

- Istenem, ez hogy lehet? – kérdezte a férfi döbbenten, és aggódva végignézett a lányán.

- Mr. Cassidy, kiküldöm az embereimet, még elkaphatjuk őket – mondta a lovas katona.

- Ne! – kiáltott Jordan rémülten. – Semmit sem tettek velem. Nem bántottak. Mindent elmesélek, csak menjünk haza!

Max Cassidy ekkor vette észre, hogy a lánya a kezében szorongatja Miguel lovának a gyeplőjét, és a férfi megkötözve ül a lovon.

- Várjon hadnagy! Hallgassuk meg a lányomat! Mi történt? Mi ez az egész? – kérdezte döbbenten.

- Nem indiánok támadták meg a tábort, hanem a mexikóiak. Miguel is közéjük tartozik. Mindenkit megöltek, engem előtte elcsaltak, és úgy intézték, hogy azt higgyétek, apacsok tették. Az egész csordát elhajtották.

- Miguel, mit mondasz minderre? – nézett a férfira az apja.

- Valóban így történt uram, de engem is kényszerítettek, hogy eláruljam. A családomat fenyegették.

Jordan megrökönyödve nézett hátra, legszívesebben leköpte volna a férfit.

- A családod biztonságban van. Tegnap megérkeztek, miattuk nem kell aggódnod. – mondta Max. – Gyertek, menjünk haza! Hadnagy? Eressze el Miguelt!

- Apám – kezdte Jordan. – Miguel nem…

- Majd, ha kipihented magad, és túljutsz az ijedtségen, mindent elmesélsz részletesen. Most menjünk, Juanita már élőhalott volt az aggodalomtól.

Jordan dühösen meredt a mexikóira, aki viszont elégedett vigyorral lovagolt a katonák mellett.

Egyikük sem látta a domb tetején, a fák takarásában álló magányos mescalero harcost, aki szúrós tekintettel figyelte, mi történik. Amikor Miguelt eloldozták, haragosan villámló szemmel fordult az emberei felé. Kohanára nézett, aki előre megmondta, hogy hibázik, ha megbízik a sápadtarcúakban. Mennyire igaza volt. Most mégis keserű elégedettség járta át, hogy a harcos ezt nem veti a szemére. Felé biccentett, aztán intett az embereinek, és elindultak haza.

Amint beértek, mindenki rohanvást köszöntötte Jordant, aki a megkönnyebbüléstől reszketve szállt le a ló hátáról. Az egyik lovász elvezette Diablo-t az istálló felé, Max pedig szorosan ölelte a lányát, mintha többé nem akarta volna elengedni maga mellől.

- Istenem, kicsim! Micsoda öröm! Már annyira féltem, hogy elveszítelek!

- Itt vagyok, apám! Minden rendben, jól vagyok!

- Mr. Cassidy! – kezdte a hadnagy. – Ha gondolja, még mindig…

- Ne! – csattant fel Jordan. – Apám, hagyd elmenni az indiánokat! Kérlek! Ők mentettek meg, nélkülük halott lennék. Nem ártottak senkinek.

- Hadnagy, hallotta a lányomat. Nem megyünk utánuk. Elég volt a gyilkolásból!

- Miféle gyilkolásból? – nézett döbbenten Jordan.

- Amikor Jose nem érkezett meg a hírekkel, hogy jól vagytok, üzentem a Fort Stockton-ban állomásozó csapatok tábornokának, hogy küldjön segítséget. Ő küldte a hadnagyot az embereivel. Útközben belefutottak egy apacs faluba, és csatába bonyolódtak velük. Erről jut eszembe! Hadnagy, még be sem mutattam hivatalosan a lányomat: Conrad Scott hadnagy, ő a lányom, Jordan Cassidy.

- Kisasszony! – mosolygott kedvesen a férfi. – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem.

Szalutált, majd könnyed mozdulattal kezet csókolt a lánynak.

- Isten hozta az otthonunkban, hadnagy!

Jordan bájosan visszamosolygott, és közben alaposan végigmérte a férfit. Szőke, göndör haja rafinált fürtökben lógott ki a kalap alól, szürkéskék, huncut szeme, az óceánra emlékeztette a lányt. Finomvonású arca, még kackiás bajusza ellenére is kisfiús volt. Tökéletes ellentéte volt az apacsnak. Jordan nehezen hitte el róla, hogy képes lenne gyilkolni. Kék egyenruhája viseltes, de makulátlanul tiszta volt, ahogy az a hadseregben már megszokott volt. Diszkréten takarta alakját, de a lány azonnal meglátta a férfiban rejtőző erőt.

Conrad is alaposan felmérte magának a lányt. Fáradtsága ellenére is volt benne valami csábító. Kócos aranyfürtjei rakoncátlanul keretezték a tökéletes, gyermeki arcot. Ártatlanul csillogó smaragdzöld szemei bujaságot ígértek. És tökéletes teste arra várt, hogy egy férfi karjában találjon gyönyört. A hadnagy azonnal tudta, hogy ilyen feleségre vágyik. Bár sejtette, hogy a lány a farmerélet hatására keményebb, mint a városi úrilányok, de ez a kihívás csak tetszett neki. Rögtön tudta, hogy mit akar, megtörni ezt a szépséget, és a magáénak tudni. Már amúgy is gondolkodott a családalapításon, most már azt is tudta, hogy kit akar a feleségének. Elhatározta, hogy finom úrihölgyet formál a csinos farmerlányból, akivel megjelenhet bármilyen puccos városi rendezvényen, és büszkén mutogathatja, mint a feleségét.

- Nos, akkor vonuljunk be! – mondta Max Cassidy, felrázva a két fiatalt a kábulatból. – Jordan, szedd rendbe magad a vacsorához! Hadnagy, szívesen látjuk az asztalunknál.

- Köszönöm a meghívást uram! A világért sem hagynám ki – mosolygott, aztán elsietett az emberei felé.

Jordan az apjával bement a házba, és azonnal Juanitát kereste.

- Drága, kicsi leánykám! – sírta az asszony.

- Mamácska! Hazajöttem! – forrón átölelték egymást.

- Mi történt veled? Azt hallottam, hogy apacsok foglya voltál! Istenem, bele sem merek gondolni, mit tettek veled!

- Jaj, mamácska! Semmit, semmit sem tettek. Megmentettek egy csapat mexikói banditától, és végig úriemberek voltak. Egyetlen ujjal sem értek hozzám.

Közben az apjára nézett, hogy elhiszi-e, amit mond.

- A vezetőjük megesküdött, hogy épségben, érintetlenül hoz haza, és így is tett. Egyikük sem tett semmi olyat, ami bűnös lenne.

- Nehéz ezt elhinni a vademberekről – mormolta az apja.

- Pedig így történt. – felelte a lány – Hidd el! Ha másként lenne, én lettem volna az első, aki utánuk küldi a hadnagyot. De ők semmi rosszat nem tettek, bűn lenne, ha bántanánk őket.

- Hiszek neked, kicsim – ölelte meg a férfi. – Most menj, pihenj, és készülj a vacsorára! Juanita, kérlek, segíts neki!

Ezzel kifordult a konyhából, és a dolga után nézett. Az asszony könnyek közt, mosolyogva ölelte ismét magához a lányt.

- Kicsikém! El kell mesélned mindent!

- Rendben mamácska! Menjünk!

Conrad Scott odalépett az embereihez, és közben intett Miguel-nek.

- A kisasszony elfogultnak tűnik – mondta. – Meséld el te, hogy mi történt valójában!

- Az úgy történt uram, hogy a haramiák, még akkor szemet vetettek Casa de Sol állataira, mielőtt én idejöttem volna. Megfenyegették a családomat, hogy ha nem segítek nekik, akkor megölik őket. Üzennem kellett nekik, amikor a csorda védtelen helyen volt. Én úgy tudtam, hogy senkit sem akartak megölni, csak a csordát akarták elhajtani. Ezért kellett elcsalnom, Miss Jordan-t azon a reggelen. Hogy egyikük se essen kísértésbe. Aztán másnap hajnalban támadtak, mindenki aludt kivéve egyetlen őrt, akit nem tudtak időben elhallgattatni, így riasztotta a többieket. A mészárlásban nem vettem részt, elrejtőztem. Úgy terveztem, hogy megkeresem a kisasszonyt, és hazahozom, de közben rátaláltak az apacsok. Nem tudom, mit tettek vele, mielőtt rám találtak, de a kisasszony nagyon kezes volt, túl kezes. Mindenben szót fogadott a vezetőjüknek.

- Gondolod, megfélemlítették?

- Lehetséges, uram!

- Talán meg is… gyalázták?

- Nem tudhatom uram, de Miss Jordan a főnök sátrában töltötte az éjszakákat.

- A mocskos, barbár vadember! Hozzá mert érni egy fehér lányhoz! Elvette a tisztességét! Ezért megfizet! Esküszöm, megkeresem, és megölöm! De előtte megtudja, milyen a pokol tüze. Tudni fogja, hogy nem nyúlhat büntetlenül egy fehér asszonyhoz.

- Uram. Legyen óvatos! A kisasszony védelmezi őket, és az apja feltétel nélkül hisz neki.

- Ne félts, Miguel! Tudom, mit fogok tenni. Megmentem a kisasszony becsületét. Most menj, a családod már biztosan vár!

Conrad fejében már kialakult a terv. Meg akart állapodni, egy birtokot akart, ahol megbecsülésben élhet, és az emberek felnéznek rá. Tisztelik és tartanak a hatalmától. Mindig is erre vágyott, és most az élet tálcán kínálja a lehetőséget.

Elégedett mosollyal készült a vacsorára, és felépítette a tervet, amellyel meghódítja Jordan Cassidy szívét.

Tukayoo és csapata őrült tempót diktált, és másnap reggelre elérték a falut. Jókedve azonnal elszállt, amikor meglátta a távolban a felszálló füstöt pontosan az otthona fölött. Egy pillanatra megállította a kis csapatot. Mind döbbenten nézték az elszürkült eget, és a szívüket rémület járta át. Óvatosan lovagoltak be a faluba, figyelve minden apró mozgásra. Elszörnyedve nézték a feldúlt tipiket. Tukayoo félelemmel, és haraggal kereste a túlélőket, amikor a megmaradt főnöki sátorból kirontott az anyja, és rohanni kezdett felé:

- Fiam! – zokogta.

- Mi történt, anyám? – kérdezte, ahogy leugrott a lóról, és odarohant. – Hol van Shadi?

- Fiam! – ölelte magához az asszony.

Tukayoo ekkor látta meg porig égett otthona maradványait.

- Hol van Shadi? – kérdezte újra, és a hangja megremegett.

- Megölték – sírta a nő. – Az egyik sápadtarcú leszúrta.

A fiú kétségbeesve rohant a sátorhoz, és őrjöngve túrta szét a romokat:

- Shadi! Hol vagy? Shadiiiiiiiiiiiiiiii!

Térdre rogyott. Nem érdekelte, hogy gyengének tűnik, a szeméből előtörtek a fájdalom könnyei.

Érezte, hogy valaki mellé térdel:

- Bátyám! – suttogta Tehya.

- Hagyj egyedül! – morogta.

- Apánk beszélni akar veled.

Tukayoo felemelte a fejét, bólintott, és lassan, tántorogva elindult a sátor felé. Odabent az apja fogadta, nem a törzsfőnök. Ő is megsérült a küzdelemben, és bekötözve feküdt a fekhelyén. Most azonban tudta, hogy a fiának szüksége van a támogatásra. Mindig büszke volt arra, hogy Tukayoo kemény, kegyetlen harcos, tudta, hogy jó vezető válik belőle, de még fiatal volt, és a lelke ép. Most pedig akkora sérülés érte, hogy egyedül képtelen lenne megbirkózni vele.

Senki sem zavarta meg őket a gyászban. Amikor napokkal később az indián kilépett a sátorból, már nem a boldog fiú volt, hanem egy keserű, bosszúszomjas harcos.

A túlélők elmondták, hogy egy csapat kékkabátos támadta meg a falut, és akik nem tudtak elrejtőzni, azokat könyörtelenül lemészárolták. Shadi nem volt elég gyors, a katonák vezetője, akit a többiek Scott hadnagyként emlegettek, utolérte, és kegyetlenül leszúrta. Esélyt sem adott a fiatalasszonynak a menekülésre.

Nevetve mártotta belé a kardját, és közben így kiáltott:

- Legalább a fattyad nem fog fehéreket ölni!

Tukayoo egyetlen célja a bosszú lett. Feltette rá az életét, hogy megkeresi, és bosszút áll a hadnagyon.

Conrad Scott ez idő alatt magabiztosan kezdett bele a tervébe. Jordan ártatlan és tapasztalatlan szíve könnyű prédának bizonyult. A csodás csokrok, és ajándékok, amivel elhalmozta megtették a hatásukat. A lány úgy érezte, beleszeretett a férfiba.

Város szerte az a hír járta, hogy milyen remek parti, és minden lány az ő szerelméről álmodozott, irigyelték Jordant. De Conrad terveit senki sem keresztezhette. Nyílegyenesen haladt a célja felé, és minden esélye megvolt a győzelemre.