Napfény 2 - Mélyrepülés - részlet

Napfény és Sonny karácsonya

Az igazat megvallva nem nagyon szerettem New Yorkot. Túlzsúfolt, és hangos volt nekem. Ezt a nyüzsgést nehezen tudtam megszokni. Amikor először jártam itt még elbűvölt, de nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem az én világom.

Taima is így vélekedhetett, mert amikor beléptünk a bevásárlóközpont bejáratán szörnyülködve nyögött föl.

- Drága Manitu! Napfény, muszáj ezt nekünk?

- Valami szépet szeretnék adni Sonny-nak. Meg persze neked, és Mai-nak, és a többieknek. És persze apáékról sem feledkezhetek meg. Itt mindent egy helyen beszerezhetünk, és nem kell annyit kutyagolnunk.

- Mit csinálnunk?

- Kutyagolnunk. – néztem rá. – Gyalogolnunk.

- Ja, értem. Ezek a fura kifejezések, amiket használsz! Még mindig nem értem néha, hogy mit mondasz.

- Kölcsönös, ti is tudtok olyat mondani.

Felnevetett.

- Na, jó! Vezess! Amúgy van ötleted? – kérdezte.

- Nem nagyon – sóhajtottam.

Csak barangoltunk az üzletek közt, de semmi különlegeset nem láttam, amikor hirtelen megakadt a szemem egy folklór bolton. Azonnal odaszaladtam, és csodálva néztem a szebbnél szebb indián alkotásokat. Taima megjátszott rosszallással lépett mellém.

- Napfény?

- Nézd! Ezek gyönyörűek!

- És te komolyan úgy gondolod, hogy itt akarsz vásárolni?

- Tessék?

- Hugi! Ezek itt sorozatgyártott vackok. Otthon ezerszer szebbet csinálunk, és hidd el, jobban fognak örülni neki!

- Hülye vagyok, igaz? – fordultam el a kirakattól.

- Dehogy – nevetett. – Legalább ötletet kaptál.

- Igaz,ez tényleg jó ötlet. – mosolyogtam. – De segítened kell! Még nem tudod, mennyire kétbalkezes vagyok az ilyen dolgokhoz.

- A másik dolog mellett, ez nem lehet gond. – mosolygott vissza Taima.

- Olyan gáz, hogy nem megy! Annyira szerencsétlen vagyok.

- Miről beszélsz? Tudod, milyen jól haladsz vele? Érettségire készülünk, annyi a tanulnivalónk, csoda, hogy van energiád még erre is.

- Kösz – motyogtam.

- Na, gyere, te szerencsétlen – mondta nevetve. – Menjünk! Szerintem, nem itt kellene ajándékot nézned.

- Igazad van! – elindultunk kifelé.

Nézegettem a kirakatokat, és az egyik ékszerboltban megláttam egy csodás, ezüst karláncot. Úgy vonzotta a tekintetemet, mint a mágnes.

- Taima! Nézd!

A nővérem odapillantott, és ő is megállt.

- Tényleg szép!

A lánc egyszerű volt, semmi különleges nem volt benne, az egyetlen, ami megszakította a szolid kis lapocska volt, ami arra várt, hogy belegravírozzák a nevét.

Nem tudom, mi vezérelt, de bementem a boltba, és megvettem. Taima ott állt mellettem, és tudtam, hogy most egyet ért velem. Az eladó mondta, hogy a gravírozás körülbelül egy óra, akkor visszamehetünk érte.

- Mi volt ez? – kérdezte, amikor kiléptünk.

- Nem tudom. Csak egy érzés. Megláttam, és meg kellett vennem. Nincs magyarázat.

- Igen, én is éreztem. Nincs benne semmi, de mégis…

- Tudom. Figyelj, üssük el valamivel az időt, amíg jöhetünk érte.

- Oké, akkor most plázázunk? – nevette el magát.

- Olyasmi. – mosolyogtam.

De egyikünknek sem volt igazán kedve ehhez. Visszasétáltunk a bolthoz, ahol az indián holmik voltak, és gyönyörködtünk bennük. Ötleteket gyűjtöttem, bár az én csöppnyi tapasztalatom is elég volt hozzá, hogy lássam, mennyire silány másolatok. Szépek voltak, de az eredetikhez képest csak selejtek.

- Dee? – szólt rám valaki.

Meglepve fordultam a hang irányába.

- Maggie? – néztem döbbenten. – Szia!

- Szia! Akkor tényleg te vagy az! Nagyon megváltoztál nyár óta.

- Igen, gondolom, de te még mindig olyan vagy, mint voltál – mosolyogtam a festett fekete, kékszemű lányra. – Oh, Maggie! Hadd mutassam be Taimát. Taima, ő itt Maggie… Tom volt barátnője.

- Oh, szia! – mosolygott negédesen barátnőm. – Tom említette a neved.

- Tom? Te ismered Tomot? – nézett végig Taimán. Enyhe fellengzősség villant a szemében.

- Egy kicsit… együtt járunk – felelt a másik.

Maggie szeme elkerekedett, de aztán nem szólt semmit, inkább felém fordult.

- És te? Hogy kerülsz ide? Nem úgy volt, hogy visszautazol Budapestre?

- Változott a terv. Ideköltöztem, pontosabban Elmvale közelébe.

- Hova? – nézett értetlenül.

- Nem érdekes. – mosolyogtam.

Valahogy nem érdekelt, mit gondol. Bianca Southern-re emlékeztetett, és régi önmagamra.

- Olyan furán nézel ki. Tökre hosszú hajad, és most olyan, olyan indiános vagy.

- Indiános?

- Aha, olyan a bőröd, mintha egész nyáron tűző napon lettél volna, pedig már eltelt pár hónap, de mégis olyan… olyan cserzett, bocs – kuncogott. – Én nem is sminkeltél, úgy ahogy szoktál.

- Ezt most bóknak veszem.

- Pedig nem annak szántam. Olyan lefáradt vagy.

- Nézd! – szólt közbe Taima. – Miért piszkálod Napfényt?

- Napfényt? Mármint téged? – nézett rám.

- Igen – mosolyogtam.

- Mi történt veled a nyáron? Nem hittem, hogy ilyen indián-barát lettél.

- Sok minden történt. De nem szeretném megosztani veled, ha nem gond. Bocs, de most mennünk kell!

- Ja, gondolom. – a hangja egyértelműen kimértté vált.

- Oké, Taima, menjünk! Szia, Maggie!

- Sziasztok!

- De irritáló liba volt – motyogta Taima.

- Tudom. Örülök, hogy a bátyám időben megszabadult tőle. Te vagy a hozzá való lány, nem ez a… Nem is tudom, minek nevezzem. Annyira boldog vagyok, hogy rád talált.

- Jaj, Hugi! Köszönöm! – mosolygott, és átölelt, és az ékszerbolt felé nézett. – Hé, menjünk, szerintem kész van a lánc!

- Oké! Kíváncsi vagyok, tetszeni fog-e majd neki?

- Biztos, viszont eszembe jutott valami, szerintem ezt ne most add oda neki, hanem majd a szülinapjára. Februárban lesz.

- Nem is rossz ötlet – mosolyogtam.

A karácsonyi előkészületek, és a tanulás megint nagyon lekötötték az időnket, de Sonny megfogadta az öregek tanácsát, és hagyta, hogy levegyék a gondok nagyrészét a válláról. Így végre kezdte összeszedni magát, és jutott időnk egymásra is.

Apa felvetette, hogy töltsük New Yorkban az ünnepet, de végül abban maradtunk, hogy a Szentestét nála töltjük, és másnap leutazunk a rezervátumba, ahova ők is velünk jönnek.

Taima és Mai rengeteget segítettek, és így mindenkinek sajátkészítésű ajándékot tudtam adni.

Kérdezgettem Mait, hogy mit kapok Sonny-tól, de ő csak sejtelmesen mosolygott, és nem mondott semmit. Hiába próbálkoztam, senki nem adott támpontot, végül mire elérkezett az ünnep, már teljesen kikészültem.

Sonny, amikor csak tehette a közelemben volt, de folyton azt mondta, hogy karácsony előtt tilos a kérdezősködés. Ilyenkor legszívesebben belebokszoltam volna a hasába, de persze nem tettem.

- Te hogy állod meg? – kérdeztem huszonnegyedikén reggel.

- Mit? – nézett rám Sonny kedvesen.

- Hogy nem kíváncsiskodsz.

- Édes, nekem te vagy a legnagyobb ajándék!

- Akkor csomagoljam be magam, és bújjak a fa alá?

- Jaj, te! Én bolond asszonyom! – ölelt meg nevetve.

Felkeltünk az ágyból, és miután rendbe szedtük magunkat, lementünk a konyhába. Apa, és Mai az asztalnál ültek. Boldog voltam, apa végre elérte az igazgatóságban, hogy az ünnepekre elengedjék szabadságra, így a teljes téli szünetet velünk töltötte.

- Jó reggelt! – köszöntünk.

- Sziasztok! Mi a tervetek mára? – kérdezte apa.

- Semmi különös, a vásárlással végeztünk.

- Majdnem, még nem vettünk fát – nézett rám Sonny. – Elintézzük?

- Szerintem nem kell – mondta Tom, aki most lépett be Taimával. – Sziasztok!

- Miért? Mióta nem veszünk fát karácsonyra?

- Fa nélkül nincs karácsony – lépett apa a mosogatógéphez, és bepakolta a kávéscsészéket.

- Akkor nem értem – tártam szét tanácstalanul a karomat. – Miért nem vehetjük meg Sonny-val?

- Mert arra gondoltunk, hogy menjünk haza ma! – mondta apa.

- Már ma? – néztem izgatottan.

- Miért ne?

- Tudom, hogy mind szívesebben vagytok ott. És miattam ne ücsörögjünk itt a városban.

- Kösz, apa! – ugrottam a nyakába. – Nagyon szeretlek! Viszont akkor előtte felhívom anyát.

- Igen, ezt én is mondani akartam – szólt Tom. – Apa, te is jössz?

- Nem, nem hiszem, hogy kíváncsi lenne rám.

- Oké!

Berobogtunk a szobába, és tárcsáztuk a számot. Persze kihangosítva, ahogy mindig szoktuk, így sokkal egyszerűbb volt. Valahogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy Budapesten még kora hajnal van. Anya morogva szólt bele, de aztán hamar magához tért.

- Szia, anya! Boldog karácsonyt! – szóltunk bele egyszerre.

- Sziasztok! Nektek is boldog karácsonyt!

- Hogy vagy? – kérdeztem.

- Mit érdekel az téged? Felőled meg is halhatnék.

- Anya, ne mondd ezt! – lombozódtam le.

- Mégis mit vársz? Eszedbe sem jutott, hogy esetleg meglátogass.

- Anya, tudod, hogy a suli miatt nem tudok menni. Nagyon rövid a szünet, és az érettségi…

- Meg persze nem is akarsz hazajönni.

- Anya, muszáj ilyennek lenned?

- Milyen legyek? Itt a karácsony, a szeretet ünnepe, és ti tojtok a fejemre.

- Ha tojnánk a fejedre, akkor most nem hívtunk volna fel. – mordult fel Tom. – Anya, azért hívtunk fel, hogy boldog ünnepeket kívánjunk.

- Ezért kár volt.

- Na, jó! Nekem ehhez nincs idegem! – nyögte Tom, felállt, és kiment.

Felvettem a kagylót.

- Anya…

- Mi az? Lelkifurdalásod van?

- Nem, miért?

- Talán nem ártana! Itt hagytál, egyedül.

- De hát nem vagy egyedül! – mondtam meglepve. – Ott van neked Zoli.

- Lelépett egy huszonöt éves picsával – csattant fel.

- Sajnálom, tényleg. Anya…

- Ráadásul te is elárultál, ahogy az apád, és a bátyád. Azt várod, hogy örüljek neki? És meddig tart ez a nagy boldogság? Ha? Az a vadember még mindig kerülget? Komolyan azt hiszed, hogy ott jobb lesz neked?

- Anya, kérlek!

- Mire?

- Tudod mit? Nem érdekel, hogy szomorú vagy! ÉN boldog vagyok! Ha te ennek nem tudsz örülni, az nem az én bajom, és nem kell, hogy bűntudatom legyen emiatt. Neked is volt lehetőséged a boldogságra, többször is. Az, hogy nem tudsz vele mit kezdeni az a te bajod! Boldog karácsonyt!

Lecsaptam a kagylót, és a könnyeimmel küzdve ültem a kanapén, amikor Sonny bejött utánam.

- Tom mondta, hogy anyád nem örült a… Istenem, Napfény! Mi a baj?

Mellém ült és átölelt.

- Gyűlölöm! Hogy lehet ennyire gonosz? – most már zokogtam. – Élvezi, hogy elrontja az örömömet?

- Sss, nyugodj meg! Semmi baj, Kicsike! Ne foglalkozz vele! Itt vagyunk neked! Itt van édesapád, és Tom. Ők szeretnek téged. – hevesen vigasztalt. Közben lágyan ringatott a karjaiban. – És mi is szeretünk Mika és Mai a lányukként szeretnek. Hallod? Mi családtagként szeretünk, mindnyájan! Hozzám tartozol, Taima a húgaként szeret! Ne keseredj el! Kicsike, szeretlek!

- Köszönöm! Én is szeretlek! – szipogtam.

- Ne hagyd, hogy elrontsa az ünnepedet! Oké?

- Oké. – megtöröltem a szemem. – Mikor indulunk haza?

- Haza? – mosolygott Sonny. – Michael azt mondta, hogy reggeli után azonnal indulni szeretne, hogy hamar odaérjünk. És én is szeretném. Legalább az előkészületeknél is ott lehetsz. Tom megsúgta, hogy imádod díszíteni a fát, meg főzőcskézni.

- Igen – nevettem fel már vidámabban, letöröltem azt a néhány könnycseppet, ami még kicsordult, és felálltam. – Menjünk!

- Ja, nem, én nem veletek megyek. – nézett rám. – Előtte haza kell mennem, el kell intéznem pár dolgot a lakásban. Majd utánatok megyek.

- Hogy? Mi? De, hát nincs mivel jönnöd.

- Itt a furgon. Majd azzal – mosolygott.

- Megyek veled! – vágtam rá.

- Nem, Kedves! Te menj csak apádékkal!

- Sonny…

- Karácsonykor nem kíváncsiskodunk! – mosolygott rám bátorítóan.

- Oh! Azt hiszem, értem.

- Akkor elmész apádékkal?

- Persze. – átöleltem puszit nyomtam az arcára. – Mit kapok? – kérdeztem hirtelen.

- Nem tudom – nézett rám huncut mosollyal. – Kérdezd meg a Télapót, ha találkozol vele!

Nyelvet öltöttem rá, és kifordultam a konyhába.

Fél óra múlva már a lépcsőn lépkedtünk lefelé, Sonny elköszönt, bepattant a furgonba, és elhajtott. Szomorkásan néztem utána.

- Nyugi – fogta meg a karomat Mai. – Nagyon fog sietni. Ő sem szeret távol lenni tőled.

- Tudom – motyogtam.

Beültem Tom mellé, és az ablakhoz nyomtam az orrom.

- Sonny olyan izgatott. Szeretné tudni, hogy mit fogsz szólni az ajándékhoz. – vigyorgott Taima.

- Most direkt cukkolsz? – kérdeztem vicsorogva.

- Bocs – nézett rám.

- Semmi gond – mondtam.

- Anya miatt vagy kiborulva? – kérdezte Tom.

Csendben bólintottam.

- Napfény! Figyelj, mi melletted állunk – szólt Mai.

- Igen, tudom, Mai. És nagyon hálás vagyok nektek, csak…

- Mégiscsak ő az édesanyád. Értem, kicsim! – hátranyúlt, és megsimogatta az arcomat. – Ne szomorkodj! Segítünk, hogy csodás karácsonyod legyen.

- Köszönöm. – mosolyogtam.

Apáékkal az út elég unalmas volt, hamar elmerültem a tájban, aztán, amikor láttam, hogy Tom és Taima elbóbiskolnak, én is bekapcsoltam a lejátszómat, és próbáltam pihenni, az előző éjszaka nem sok időnk maradt az alvásra. Sonny az utóbbi napokban próbálta bepótolni azt az időt, amikor szerinte elhanyagolt.

Végül én is elaludtam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor Apa befordult Sonny-ék háza elé.

Hotan és Yuma épp akkor vonszolta át a hatalmas fenyőt a hóborította udvaron.

- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre, és nevetni kezdtünk.

- Be fog férni a házba? – néztem kétkedve.

- Hát, a nappalit egy kicsit átrendeztük – nevetett Hotan. – Persze Mai tudja.

Besétáltunk, és meglepve láttam, hogy a kanapé meg a fotelek a fal mellé kerültek. Az ablak előtt egy nagy üres tér várta, hogy felállítsák a fenyőt.

- Menjünk, pakoljunk le, aztán ti lányok, és Tom, díszítsétek fel a fát, mi pedig Mikával elkészítjük a vacsorát!

Gyorsan ledobáltuk a táskákat, és szaladtunk vissza a nappaliba. Hotan és Yuma addigra beállították a fát. Taima előkészítette a díszeket. Ahogy körbenéztem, és láttam a vörösbe, és zöldbe vont kandallót, a rengeteg karácsonyi dekorációt a lakásban mindenütt, átjárt a boldogság. Elfelejtettem anyám undokoskodását.

Mosolyogni kezdtem, igen ők a családom, itthon vagyok. Hatalmas lendülettel vetettem bele magam a díszítésbe, úgy ugrándoztunk, mint a gyerekek, még Tom is olyan volt, mint tízéves korában. Rengeteget nevettünk, csak hiányzott Sonny. Többször kinéztem az ablakon, de nem sokat láttam, mert odakint már besötétedett, és az utcai lámpák fényét elnyomta a sűrű hóesés. Láttam, hogy Tom és Taima néha ideges pillantásokat váltanak, és ők is az ablakot figyelik.

- Már ide kellett volna érnie, igaz? – néztem rájuk.

- Nem, nincs gond – mondta Tom, és megsimogatta a karom.

Megfogta a csúcsdíszt, és a fához lépett.

- Várj! – szóltam rá. – Azt hagyd meg Sonny-nak!

Vigyorogni kezdett, és letette a díszt az asztalra. Mai is belépett, és megcsodálta a fát, aztán az ablak felé nézett. Kezdtem ideges lenni, de ekkor végre kinyílt az ajtó, és belépett Sonny, teljesen átfagyva, mint egy hóember.

- Istenem, mi történt? – néztem rá.

- Lerobbant a kocsi, alig tudtam életet lehelni belé, de szerencsére sikerült. Itt vagyok – vigyorgott.

Levette a kabátját, azonnal hozzám lépett, és forrón átölelt.

- Ugye nem ijedtél meg nagyon?

- Nem – hazudtam ügyetlenül. Visszaöleltem. – Hiányoztál, fel kell tenni a csúcsdíszt!

Nevetve engedett el, és befejezte a fa díszítését.

- Tökéletes! – suttogta. Hátranyújtotta a karját, és magához húzott. – Csak apám hiányzik – mondta elhalóan.

- Velünk van, itt – a szíve fölé helyeztem a tenyeremet. – Örökké itt lesz veled.

- Igen – fogta meg a kezem. – Olyan sok erőt ad, hogy itt vagy velem.

- Ezt már mondtad párszor – bújtam hozzá.

- Annyira boldog vagyok, nélküled nem bírnám ki.

- Holló is boldog lenne, fiam! És tudom, hogy büszke lenne rád! – lépett mellénk Mai.

- Igen, anya! – mosolygott le rá Sonny.

- Gyertek, kész a vacsora!

Kimentünk a konyhába, kissé szűkösen ültük körbe az asztalt, de jó hangulatban ettünk. Aztán mind kiraktuk az ajándékokat, és leültünk a nappaliban. Először beszélgettünk, aztán Mai és Taima megtanítottak nekem egy karácsonyi huron dalt. Csodaszép volt, végül együtt énekeltük, aztán még több dalt énekeltünk. Nagyon meghitt volt a hangulat, az egész család együtt volt, Mika, Yuma, és Hotan is átjöttek. Közben a felnőttek tojáslikőrt iszogattak, és minket is megkínáltak vele, de nekem nem ízlett. Sonny és én az egyik fotel előtt ültünk a földön, összebújva, pont úgy, ahogy Tom és Taima. Ahogy végignéztem magunkon, könnybe lábadt a szemem. Talán még sosem volt ilyen csodás karácsonyom.

Nem tudom, mikor vitt be Sonny a szobájába.

***

Reggel az ablakon beszűrődő fakó fény ébresztett, ő még békésen aludt mellettem. Csendesen kimásztam az ágyból, odaléptem az ablakhoz, és kinéztem. Minden fehér volt, a kosárpálya alig látszott, a pad teljesen eltűnt a vaskos hóréteg alatt.

Mosolyogva fordultam meg, Sonny elgondolkodva figyelt.

- Mikor ébredtél fel? – kérdeztem.

- Ahogy felkeltél mellőlem. Rögtön megérzem, ha eltűnsz.

Mosolyogva bújtam vissza mellé. Hozzáfészkelődtem, és megcsókoltam.

- Én sem szeretek távol lenni tőled – suttogtam. – Tegnap, annyira rossz volt. Féltem, hogy valami baj ért.

- Ugyan, Kicsike! Tudod, hogy óvatosan vezetek. Sosem kockáztatnék. Sokáig szeretnék még veled maradni… örökre. Ez kizárja a kockázatot. – kuncogni kezdett.

- Min nevetsz?

- Az ajándékodon. Én beszélek az óvatosságról, és olyan ajándékot kapsz… Apád meg fog ölni!

- Mit kapok? – néztem fel kíváncsian.

- Nemsokára megtudod – cirógatta meg az arcom. – Gyere, szerintem nézzük meg!

Felpattantam, és gyorsan magamra kaptam a szabadidőruhámat. Sonny is felöltözött.

Megfésülködtem, és ahogy letettem a hajkefét a tükör elé, láttam Sonny savanyú arcát.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Nem hagytad, hogy én fésüljelek meg.

Megfordultam, összeborzoltam a hajam, és mosolyogva néztem rá.

Nevetve fogta meg a kefét, és gyorsan megigazította a frizurámat, aztán megcsókolt.

- Boldog karácsonyt! – súgta a fülembe.

- Boldog karácsonyt! – pusziltam a nyakába.

Kimentünk a nappaliba, a többiek is most ébredeztek. Mai, Mika és Yuma már ott ültek, és halkan beszélgettek. Amikor megjelentünk, gyorsan köszöntöttük egymást, kellemes ünnepeket kívántunk, és szétosztottuk az ajándékainkat. Nekem persze főleg hasznos dolgokat adtak, egy csodás bőrmellényt, sapkát. Apától egy regényt, Taimától pedig egy másik könyvet, ami egy gyűjtemény volt a huron legendákból, és a történelmük állomásairól.

- Istenem, Taima! Ez csodálatos! Ez annyira… Köszönöm! – mondtam könnyes szemmel.

- Oké, most én jövök – vigyorgott Sonny, és szétosztotta az ajándékait, de engem kihagyott.

Értetlenül néztem rá.

- Később – mondta kaján vigyorral. – Inkább lássuk a te ajándékaidat. Úgy látom, van ott még jó néhány csomag!

Remegő kézzel adtam oda a csomagokat. Mindenkinek egy kis aprósággal készültem. Csupa kis kézműves dolgokat adtam, és láttam, hogy mindenkinek sikerült vele örömet szereznem. Sonny-t a végére hagytam, kíváncsian figyeltem, ahogy mohón letépi a papírt és a kezébe veszi a csontból és gyöngyökből készült nyakpántot. Meghatottan nézte, aztán megkért, hogy adjam rá.

- Csodaszép, Kicsike! Köszönöm! – szorosan magához ölelt. – Imádom.

Csendesen ültünk, amikor valaki bekopogott az ajtón.

Sonny felállt, és beengedte Bubbát, aki egy aprócska dobozt adott oda neki.

- Napfény! Gyere, Édes! És csukd be a szemed!

Izgatottan követtem, ahogy kivezetett az udvarra, de már nem kérdeztem semmit, tudtam, hogy pillanatokon belül úgyis meglátom, mit kapok..

- Most kinyithatod! – súgta a fülembe.

Pislogva néztem előre, és a frissen hullott hótakarót néztem. Néhány méterrel előttem, egy hatalmas, feketén csillogó Harley Davidson állt.

Sonny a kezembe adta a dobozkát, kinyitottam, és megfogtam a motor kulcsát.

- Ezt kapom? – kérdeztem döbbenten.

- Nem tetszik? – nézett rám ijedten Sonny.

- Imádom! – ugrottam a nyakába. – De miért?

- Arra gondoltam, hogy ezzel bármikor ki tudsz jönni a múzeumba, ha nekem kint kell lennem. Kocsira nem volt elég pénzem – mondta bűnbánóan. – Ezt is Bubbával hoztuk helyre odakint.

- Neked is köszönöm, Bubba! – néztem a fiúra.

- Az ő ötlete volt, és csak segítettem neki – vigyorgott.

- Akkor is köszönöm – mosolyogtam.

Ekkor meghallottam apám rémült nyögését:

- Jesszus! Te erre fel akarsz ülni?

- Persze – néztem rá. – Sonny majd megtanít menni rajta, ugye?

- Naná! Nyugi Michael! Napfénynek nagyon jó érzéke van a vezetéshez, nem lesz gond!

- De teljesen más egy kocsi, és egy motor! – akadékoskodott apa.

- Ígérem, nem esküszöm, hogy nagyon óvatos leszek! – emeltem fel a kezem.

- Istenem, mivel érdemeltem ezt? – nézett fel az égre, de láttam, hogy nem haragszik.

- Amúgy Pesten én már motoroztam.

- Akkor megnyugodtam – vigyorgott apám, de éreztem a szarkazmust.

- Tényleg! Nem lesz gond!

- Sonny! – nézett a kedvesemre. – Veled még beszédem lesz.

- Hú, ez most komolyan hangzott! – mormoltam az orrom alatt.

- Mondtam – suttogta Sonny. – Özvegy leszel, mielőtt férjhez mennél.

- Ezzel ne viccelj! – néztem rá döbbenten.

- Ne butáskodj! – simogatta meg az arcom. – Szeretlek, nem hagyom magam!

- Sonny! Kérlek, hagyd abba!

- Rendben, ne haragudj! Michael, esküszöm, hogy vigyázni fogok Napfényre! Nem engedem, hogy baja essen!

- Aha – mormolta apám.

- Gyertek be! – lépett be az előszobába Mai. – Meg fogtok fázni.

Végül apa is megbékélt, és hét további része jó hangulatban telt.

Szilveszterkor hatalmas bulit szerveztünk, meghívtunk mindenkit. Hajnalig táncoltunk, ez most nem afféle indián buli volt, hanem igaz tombolós „fehér” buli. De mindenki remekül érezte magát. Amikor a hajnal első sugaraival elmentek a vendégek, úgy roskadtunk az ágyba, hogy azt sem tudtuk hol vagyunk.

Amikor januárban újra kezdődött a suli, Tom és apa visszamentek New Yorkba. Sonny felhívta a tanszéket, és megbeszélte, hogy ősszel visszamegy az egyetemre.

A szünet utolsó estéjén elmondtam neki, hogy számomra ez volt az igazi ajándék.

Fáradtan húzott magához a forró éjszaka után, és lágyan cirógatta a hajam. Megfogtam a kezét, és a tenyerébe csókoltam.

- Hogy jutott eszedbe a motor? – kérdeztem.

- Tudod, először mást szerettem volna venni neked. De aztán megláttam, és Tom azt mondta, hogy mindig vágytál egy vasra.

- Tom jól bekavart, ahogy mindig – nevettem.

- Szerettél volna inkább egy láncot, vagy ilyesmit? – nézett rám.

- Nem, nagyon örülök a motornak. Csak eszembe jutott, hogy Tom mindig mindenbe beleszól.

Felnevetett. Magához húzott, egy csókot lehelt a hajamba.

- Aludj, Kicsike! Holnap kezdődik a suli, jobb, ha kipihened magad.

- Igazad van – motyogtam. – Jó éjszakát, kedves!


És a végére, hogy tudjátok, ki volt, aki az egész történetet ihlette.

Íme Sonny, amilyennek én látom: