A sorsolásnak köszönhetően november harmadikán volt
a nagy játék, ahogy a média bezengte. Hétfő Esti Játék (Monday Night Football,
MNF), ami még nagyobb hangsúlyt adott a dolognak. Amióta Cliff átigazolt,
mindenki ezt a játékot várta. Green Bay Packers – Seattle Seahawks, itt
Seattle-ben.
Meglepett, hogy Cary milyen gyorsan lépett. Azt
hittem, csak alkoholmámoros lelkesedés volt, amikor Stella Reynolds után
érdeklődött, de durván egy hete felhívott, és eldicsekedett, hogy
"megszerezte a csajt". Gyanítottam, hogy a részéről ez nem annyira
komoly, ha így beszélt róla, de örültem, hogy jól érzi magát. Azóta Stellával
is beszéltem, és megdorgáltam, hisz az esküvő óta előfordult, hogy beszéltünk
telefonon, de egyetlen szóval sem említette, hogy a sógorom, kerülgeti. A
távolság ellenére kezdtünk összehangolódni, bár gyanítom, ennek inkább volt
köze a fiúkhoz, mint a sok közös vonáshoz. Ő ízig, vérig nagyvárosi lány volt,
én pedig csak egy vidéki fruska.
Mindenesetre nagyon vártam a mérkőzés napját, és
hogy újra személyesen találkozzunk.
April már olyan volt, mintha a testvérem lenne, de
a beosztása miatt rengeteg időt töltött a kórházban, így eléggé behatárolt volt
az az idő, amit együtt tölthettünk. Persze megragadtunk minden lehetőséget,
hogy négyesben bulizzunk. Ted mostanában elég sok szabadidővel rendelkezett,
bár a csapatvezetés már felajánlott neki egy jól fizető állást, de ő még
ódzkodott. Félt a játék közelében maradni úgy, hogy többé nem léphetett pályára
a mezében, és a védőfelszerelésében. Tudtam, hogy fáj neki, de az élet ment
tovább, mi hárman pedig tartottuk benne a lelket.
A férjem? Nos, rengeteg idejét elvette a sok edzés,
a meccsek, de mindig szakított rá, hogy velem lehessen. A hétvégi játékokra
rendszeresen elkísértem, persze csak a háttérben maradva, nem akartam elvonni a
figyelmét, de utána ott voltam neki, hogy együtt örüljek vele a győzelemnek,
vagy támogassam, ha vesztett a csapat.
Ma reggel nem szólhattam hozzá, annyira feszült
volt, bár kifelé nem mutatta, de most játszott először a régi csapata ellen, és
a lelkem mélyén tudtam, hogy miattam váltott. Ha én nem lennék, eszébe sem jutott
volna elszerződni máshova. Emiatt bántott is a lelkiismeret, de mindig
megnyugtatott, és azt mondogatta, hogy bármennyire imád játszani, a focin kívül
is van élet. Szerettem volna igazán boldognak látni, és folyamatosan azon
gondolkoztam, hogy érhetném el. Terveim voltak, de nem mertem még megosztani
senkivel.
A család megkapta az egyik VIP páholyt, és onnan
figyeltük a játékot.
Stella, mint fotós, persze Cary csapata mellett
tüsténkedett, de párszor rám mosolygott, és integetett. Ilyenkor viszonoztam a
gesztust, de fél szemmel mindig a pályát néztem. Már egy hete hatalmas port
kavart, hogy a két testvér egymás ellen fog játszani. A média minden szinten
ezt hozta a tévében, a sportmagazinokban, de még az MTV is megemlítette
egyszer. Nagyon kíváncsiak voltak a testvéri rivalizálásra. Csak azt nem
tudták, hogy ők ketten mennyire imádják egymást, amikor egy riporter
megkérdezte Cliff-et, hogy mit vár a játéktól, és mit szól ahhoz, hogy az öccse
kifecsegte a csapatának is, és a nagyközönségnek is, hogy az új posztja nem
annyira fekszik neki, ő csak elnevette magát, és ennyit mondott: Cary aranyos kölyök.
Persze ez az egymás elleni játék ebben a formában
nem igaz, hisz mindketten a védelemben játszottak, így sosem voltak egyszerre a
pályán, de azért éreztem, hogy Cliff emiatt is izgul. Az indokait ismertem,
félt attól, hogy Cary esetleg féltékeny lesz rá, amiért őt ennyire sztárolják.
Bár a régi csapatában sok barátja maradt, de legalább ennyien nehezteltek is
rá. Nem volt könnyű dolga, de megállta a helyét, és én büszke voltam a
férjemre.
Már közel jártunk a félidőhöz, kimentettem magam,
és lesétáltam a játékos folyosókijáratához, hogy a szünetben vethessek rá egy
biztató pillantást. Most épp a mieink támadtak, amikor Cary lecsapott az egyik
elkapó játékosunkra, és kisodródtak a kispad elé. Enyhén összegabalyodtak az
eséstől, és Cliff ösztönösen mozdult, hogy felsegítse, amikor Cary durván
ellökte a kezét.
- Húzz innen! – sziszegte – Foglalkozz a
csapattársaddal!
Aztán már vissza is rohant a pályára. Cliff
döbbenten meredt utána, aztán felém fordult a kijáróhoz, már megszokta, hogy
ilyenkor ott várom, de én is tanácstalanul vontam meg a vállam.
A félidőre úgy vonultak le a csapatok, hogy a
Seattle állt vesztésre, és amikor Cary elfutott Cliff mellett epésen odaszólt.
- Látod, nélküled is megy a szekér.
Cliff megállt, a keze ökölbe szorult, tudtam, hogy
ideges a mérkőzés, meg a médianyomás miatt, és azt is tudtam, hogy az adrenalin
nem hagyta, hogy túllépjen az öccse előbbi viselkedésén, de amit tett, az
mindenkit meglepett, főleg engem, aki tudtam, hogy mindig a pályán hagyta a
dühét.
Megragadta Cary karját, visszarántotta, és
visszakézből lekevert neki egy pofont. Persze a másik férfinak több se kellett,
és a két testvér pillanatokon belül egy hömpölygő kupac volt a földön.
Tudtam, hogy csak a meccs okozta feszültség miatt
van, de ijesztő volt, ahogy ez a két óriás egymásnak esett, és csak fokozta a
hatást a hatalmas védőfelszerelés rajtuk. Annyira ledöbbentem, hogy nemhogy
megnyikkanni, de megmozdulni sem tudtam. Dermedten figyeltem, ahogy a
játékostársaik próbálják szétszedni őket. Persze a kamerák, riporterek azonnal
körülöttük voltak, meg persze a bírók, akik azonnal kizárták őket a további
játékból, és egy-két mérkőzésnyi eltiltást is kilátásba helyeztek.
Ez végre lecsillapította őket, de amikor az
öltözőbe kísérték a két férfit, válogatott szidalmakat szórtak egymásra.
Rémülten hallgattam őket, akik pár héttel ezelőtt még együtt nevettek valami
idétlen filmen, és a lehető legnagyobb ökörségeket csinálták azon a nyári
grillpartin.
Még most is bevillant, ahogy egy bugyuta paródiának
készült zenére, még bugyutább lépésekkel táncoltak, egymás vállát fogva, és
könnyezve a nevetéstől. Mintha most két teljesen másik embert láttam volna.
Lassan elfordítottam a fejem, és szembe találtam
magam Stellával. Még csak pár hete találkozgatott komolyabban Cary-vel, de
láttam, hogy a részéről ugyanolyan komoly a dolog, mint Cliff és köztem. Stella
ugyanolyan dermedt volt, mint én, a szeme fátyolosan szegeződött rám. Hirtelen
odalépett mellém, és megfogta a kezem:
- Ugye ez nem volt komoly?
- Nem tudom – feleltem. – Még sosem láttam őket
ennyire kikelve magukból.
- Azt hiszem, ez a mi hibánk – értetlenül felvontam
a szemöldököm. – A média, az újságok, a tévé. Egész héten azt sulykolták
beléjük, hogy riválisok, és erre még rájött az is, hogy Cliff a Packers-ben
játszott, és mindig háttérbe szorította Cary-t.
Hirtelen szerettem volna ellent mondani, de
belegondoltam, és valahol mélyen éreztem, hogy Stella-nak igaza van.
- Ki kell békítenünk őket – sóhajtottam fel, mire
Stella bólintott.
- Cary ki fog készülni, ha ilyesmi miatt
összevesznek.
- Cliff szintén.
Egymásra néztünk, és szinte azonnal tudtuk, hogy mi
a dolgunk.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Korán volt még, de éreztem, hogy valami nem oké.
Álmosan pislogni kezdtem, és tapogatva kerestem valamit… valakit. Rémülten
ültem fel, kicsit bele is szédültem, de az szemem azonnal kutakodni kezd.
Cliff az ágy lábánál ült teljesen magába roskadva,
nehezen tudtam kivenni az arcát, csak az előszobából beszűrődő fény világította
meg, de azt láttam, hogy szomorú. Majdnem olyan kétségbeesett arcot vágott,
mint amikor Ted balesete után bejött a kórházba.
Csendesen odakuporodtam mellé, de észre sem vette.
Lágyan a füle mögé simítottam a haját, erre végre felnézett. A szemében ülő
fájdalomtól könnybe lábadt a szemem.
- Cary? – kérdeztem halkan. Ő pedig elgyötörten
bólintott. – Minden rendbe jön, bébi, érzem.
- Most próbáltam felhívni, de kinyomott.
- Nagyon korán van még – néztem az órára.
- Green Bay-ben már mindjárt nyolc óra. Ilyenkor ér
haza a futásból.
Felsóhajtott, és kiegyenesedve beletúrt a hajába.
Tudtam, hogy ideges, ez mindig annak a jele volt nála.
- Nem tudom, mit csináljak Megan! – tört ki belőle.
– Még azt se hagyja, hogy bocsánatot kérjek. Tudom, hogy én voltam a hülye, de
nem beszél velem.
Úgy éreztem, itt az ideje, hogy elmondjam a
Stella-val közös összeesküvésünket.
- Cliff, holnap meglátogatjuk a szüleidet.
- Tessék? – nézett rám. – Ez meg honnan jött?
- Beszéltem velük, és ők is úgy gondolják, hogy
csak személyesen tudjátok ezt megbeszélni.
- De nekem edzenem kell – ellenkezett erőtlenül.
- Beszéltem az edzővel is, elenged, most úgyis
pihenő hetetek lesz, pár nap nem gond.
- Be kell gyakorolnom ezt az új posztot.
- Tényleg? – kérdeztem megrökönyödve. – Ki akarsz
békülni vele?
Nem válaszolt, csak átölelt, és a vállamra hajtotta
a fejét. Éreztem, ahogy bólogat.
- Rendben, akkor szólok anyádnak, hogy biztosan
megyünk.
Halványan elmosolyodott.
- Kösz – suttogta.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Volt
már részem feszélyezett hangulatú családi találkozóban, de ez a mostani messze
túltett mindegyiken. A Marcus szülők, aggódtak és dühösek voltak egyszerre, a
két fiú úgy fújt a másikra, mint a gyilkolni kész macskák. Stella nem is mert
jönni, azt mondta, nem ez a megfelelő időpont, hogy hivatalosan bemutatkozzon.
Így egyedül álltam a családi kereszttűz közepén, mint valami élő villámhárító,
és már nem is tűnt annyira ragyogó ötletnek, amit kitaláltunk.
-
Mégis, mit gondoltatok magatokról? – dörögte az apjuk olyan hangon, hogy
megfagyott bennem a vér. – Erre tanítottalak benneteket? Ez nektek a tiszta,
fair játék? Mióta esünk egymásnak? Mikor láttátok, hogy a nagybátyátok, vagy én
összeugrottunk, amikor egymás ellen játszottunk? És egyáltalán…
Idősebb
Cliff halántékán vészesen lüktetni kezdett egy ér, mire Elizabeth azonnal
odalépett hozzá, hogy nyugtassa, de ellökte a kezét.
-
Jártok ti egyáltalán agressziókezelésre? Mert úgy látom, nagy szükségetek lenne
rá.
Mindketten
mormoltak egy halk igent, de szinte csak én hallottam.
-
Az én fiaim! – emelte égnek a karját a férfi. – Felülnek a média
mocskolódásának! Tényleg nem fogjátok fel, hogy erre utaznak? Ezt akarták
elérni, és sikerült nekik. Címoldalon vagytok, nagy szerencsétek lesz, ha nem
kaptok eltiltást, megérdemelnétek.
-
Sajnálom, apa – szólalt meg Cliff, és rögtön utána Cary is csatlakozott a
bocsánatkéréshez.
-
Nem tudom, mi ütött belém – folytatta az ifjabbik testvér. – Én kezdtem, de nem
tudom, miért, talán az adrenalin… tudom, nem mentség – tette hozzá, amikor az
apja szikrázó szemeibe nézett. – Ne haragudj Cliff!
Felé
nyújtotta a kezét, amit a férjem megragadott, és magához húzta egy
medveölelésre a testvérét.
-
Te se haragudj, öcskös. Nagyon sajnálom, hogy megütöttelek.
Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel, és lerogytam a kanapéra Elizabeth mellé. Megforgattam a
nyakam, és közben a nyakszirtemet masszíroztam.
-
Fáradt vagy, kicsim? – kérdezte az anyósom.
-
Kicsit, rengeteget kell bent lennem a munkahelyemen.
-
Ha ennyire megvisel, talán változtatnod kéne, de nem szólok bele.
-
Semmi gond – kezdtem mosolyogni. – Szeretem a munkámat, és ha letelik a
gyakornoki év, véglegesítenek. Erre vágyom, mióta lediplomáztam. Egy kis
fáradtság miatt nem adom fel.
-
Az én feleségem, olyan kitartó, amilyennek szeretem. – ült le mellém Cliff, és
átölelt. – Kösz, bébi.
-
Nem hagyhattam, hogy rosszban légy az öcséddel.
-
Mihez is kezdenék nélküled?
-
Levadásznád az összes Seahawks csirkét az ólban. Tudom ám, hogy irigyek, amiért
lenyúltalak.
-
Sosem voltam oda a szurkolólányokért hosszú távon, ők csak szórakozni akarnak.
-
A Green Bay-i lányok még most sírnak utánad. – csatlakozott hozzánk Cary, és a
bátyja karjába bokszolt.
-
Képzelem. Láttam Larry-t, jó lesz ő búfelejtőnek.
-
Nos, te léptél le – vigyorgott Cary, aztán rám nézett. – De akkor sem hagynám,
hogy megcsald Megant.
-
Eszembe sem jutna, ő az én őrangyalom.
A
halántékomhoz dörzsölte az állát, ahogy megcsókolta.
-
Ezek szerint még nincs úton a trónörökös? – kérdezte Cary nem kis
kíváncsisággal a hangjában, mire elpirulva ráztam a fejem.
-
Cary? – szólt rá Elizabeth. – Hogy lehetsz ennyire tapintatlan?
-
Hé, Cliff mondta, hogy akkor megborotválkozik. – emelte fel a kezét védekezőn.
– Bele kéne húznod, mert lassan úgy festesz, mint valami őskori barbár.
-
Dolgozunk rajta, ne aggódj – biztosította a férjem, Elizabeth közben felállt.
-
Túl sok nekem az infó, inkább megnézem a sültet. Jut eszembe Cary, legközelebb,
ha nem lesz ilyen paprikás a légkör, hozd el Stellát is magaddal, ideje, hogy
bevonjuk a családba. Ugye jól látom?
Ha
nem láttam volna, nem hiszem el, de Cary elvörösödött, és csak halkan hebegett
valamit, hogy legközelebb nem hagyja otthon. Halkan felkuncogtam, de nem fűztem
hozzá semmit. Ezek szerint Cary is belesétált a hálóba.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Nem
örültem, hogy Hálaadáskor utaznunk kellett, túl sok minden szakadt a nyakamba
az utóbbi hetekben, és Cliff balhéjának hullámai is épp csak elcsitultak. De a
Seahawks a 49ers ellen játszott San Francisco-ban, és a fiúk a békülés örömére
kitalálták, hogy jöjjön össze a család. A szüleik persze repestek az örömtől,
és mivel ők az év nagy részében Kaliforniában éltek, most igazán boldogok
voltak. Még egy házat is kibéreltek, csak hogy ne kelljen szállodába mennünk.
Cliff valahogy elintézte, hogy a meccs reggelén velünk lehessen, bár tudom,
hogy az edzője füstöt eregetett dühében, de belement. Cary pedig úgy döntött,
hogy továbblép Stellával, és elhozza magával, igaz neki edzenie kellett volna a
Packers-el. Nem tudom, mit tudnak a Marcus fiúk, de mindig elérik a céljukat az
edzőiknél.
Igazi
ünnepi hangulat volt a házban, mi nők a konyhába száműzve, míg a férfiak a
kertben játszottak a gyerekekkel, és futball-sztorikat meséltek. Alig vártam,
hogy elkészüljön az ebéddé avanzsált vacsora, hogy utána kicsit pihenhessek,
mielőtt elindulunk a stadionba.
Sajnos,
ahogy ebben a családban gyorsan megszokhattam, megint áthúzták a számításaimat.
Karaoke-partit rendeztek, és természetesen a férfiak kihívták a lányokat. Sosem
szerettem nyilvánosan énekelni. Kisiskolás koromban még jó hangom volt, de nem
foglalkoztam azzal, hogy képezzem, így teljesen elvesztettem. Hamis
kornyikálásnál többre nem futotta, annyira sem, hogy a fürdőszobában próbálgassam.
Viszont
tény, a fiúk sem voltak jobbak, könnyesre kacagtuk a szemünket, amikor meghallottuk
őket.
A
jókedvemet csak az a masszív kimerültség érzet nyomasztotta, ami most már ijesztően
eluralt napok óta. Sokszor fájt a fejem, néha úgy szédültem, hogy képtelen
voltam állva maradni, és egy alkalommal az irodában úgy éreztem, hogy menten
elájulok. Emlékszem az egyik munkatársam meg is ijedt, és orvost akart hívni,
de én csak intettem egyet, és inkább korábban hazajöttem. Az étvágyam sem volt
az igazi, és lassan igazat kellett adnom Cliffnek, szükségem lett volna egy
kiadós pihenésre. De nem most, ma még várt rám egy jó kis szurkolással
egybekötött mérkőzés, és reméltem, hogy a férjem ismét megmutatja, mennyire
megéri, hogy a liga egyik legeredményesebb védőjének tartják. Előtte viszont
még énekelnem kell neki, amit már előre rühelltem, de muszáj volt részt vennem
benne, csak ne jönne megint a szédülés, és a fekete foltok…
…Pityegés,
fertőtlenítőszag, halványzöld falak, és feszült aggodalom bizsergése a levegőben.
Amikor kinyitottam a szemem, Cliff aggodalomtól csillogó szemei voltak az
elsők, amiket megláttam.
-
Jobban vagy, bébi? – kérdezte nyugtalanul.
Mellettem
feküdt az ágyon, ami teljesen előírás ellenes volt, de őt láthatóan nem
érdekelték a szabályok, csak gyengéden megcsókolt, és nem engedett az
öleléséből.
-
Dörzsöl a szakállad – motyogtam, de én is alig hallottam a hangom – megint ki
fog vörösödni a bőröm.
-
Akkor sem fogok még megborotválkozni – mosolygott le rám, mire nyelvet
öltöttem, mint egy kisgyerek, és lehunytam a szemem.
-
Akkor pedig húzz el innen! – ennyire még telt, mielőtt a fáradtság megtette a
hatását, és arra, hogy szorosan megfogjam a kezét, nehogy komolyan vegye, és
magamra hagyjon…
΅΅΅΅΅΅΅΅
…Kinyitottam
a szemem, és megint megláttam a sok aggódó arcot, de valami megváltozott. Cliff
dühös volt, ahogy a szülei is, nem értettem, miért. Tettem valamit, amivel
feldühítettem őket?
-
Jó reggelt! – suttogtam rekedten.
Cliff,
aki épp az ügynökével beszélt az ajtónál, félbehagyta a mondatot, és odarohant
az ágyam mellé.
-
Jó reggelt, szépségem – megcsókolt, hiába próbáltam elhúzódni. – Mi a baj?
-
Nem mostam fogat, és olyan a szám, mint…
-
Ne butáskodj! Három napra kiütötted magad, szerinted érdekel, van-e szájszagod?
-
Három nap? Jézusom, fel kell hívnom a főnökömet, és…
-
Mindent elintéztem, te csak pihenj, bébi. Azt mondta, hogy a héten még látni
sem akar, pihend ki magad, és utána átbeszélitek a munkaszerződésedet.
-
Ki fog rúgni – sóhajtottam kétségbeesve.
-
Súghatok, drágám? – mosolygott rám Cliff ellenállhatatlanul. – Véglegesíteni
akar, fix munkaidővel. Nyugodj meg, és csak arra figyelj, hogy összeszedd
magad! Ma hazaengednek, és az egész hét a miénk, már béreltem egy magángépet,
két nap múlva indulunk. Mindig is szerettél volna eljutni Rómába.
-
Róma? – értetlenül néztem rá. – De neked játszanod kell, hét végén meccsed lesz
az Eagles ellen.
-
Nem lesz, bébi – suttogta.
-
Okkkké – nyugtalanság költözött a hangomba, és minden erőmet összeszedve
felültem. – Mi történt? Megsérültél?
-
Nem, bébi, de ne most beszéljük meg. A lényeg, hogy szabad vagyok, és mehetünk.
-
Mondd el!
Meglepett,
mennyire erőteljes a hangom, ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam.
-
Felfüggesztettek, de ne most beszéljük meg, kérlek.
Cliff
könyörgött. Még soha nem könyörgött nekem.
-
De…
-
Kérlek, bébi! Otthon elmondom, de ne itt.
Megsimogatta
az arcomat, én pedig magamhoz húztam, és olyan szorosan öleltem, ahogy eddig
soha. A vaku elvakított egy pillanatra, de mire észbe kaptam, egy biztonsági
ember, le is fogta a lesifotóst, és nem túl finoman a kijárat felé lökdöste.
-
Ez mi volt? – néztem az ajtó felé, ahol a kéretlen fickó állt az előbb.
A
család többi tagja már körülöttünk volt, és az apósom becsukta a kórterem
ajtaját.
-
Fiam, jobb, ha elmondod most, mintha útközben tudja meg. A hiénák itt
lebzselnek a bejárat körül.
Cliff
mélyet sóhajtott, és lassan megszólalt:
-
Stella, tudod Cary új barátnője, átvert minket. Csinált egy csomó képet rólunk,
és volt közte néhány olyan, ahol látszik, hogy a szakállam kidörzsölt.
-
Igen. És?
-
Az az újságírónő az esküvőről, kerített egy jó kis sztorit belőle, meg abból,
hogy elájultál csütörtökön.
-
Milyen sztorit? – a gyomrom görcsbe rándult.
-
Az írták, hogy megvertelek.
-
Hogy micsoda? – kiáltottam fel, és megfeszültem. – Hol az a ribanc?
-
Nyugodj meg, Megan! Majd az ügynököm, és az ügyvédem lerendezi.
Felfüggesztettek, de két hét múlva lesz a meghallgatás, addig mindent
letisztázunk, és bepereljük az újságot. Te ne idegesítsd magad ezen, most
pihenésre van szükséged.
-
Hogy volt képes Stella ilyesmire – fröcsögtem. – Egyáltalán nem tűnt ilyen
ármánykodónak.
-
Mindnyájunkat becsapott – mondta az apósom. – Nekem kifejezetten szimpatikus
volt újságíró létére.
-
De én többször is beszéltem vele, és egyáltalán nem… Nem tudom elhinni –
nyögtem. Cliffre néztem. – Bébi, mi lenne, ha beszélnék az újságírókkal?
Elmondanám, hogy az egész csak hazugság, és soha nem bántanál?
-
Azt hinnék, hogy megfélemlítettelek.
-
A francba! – odabújtam a férjemhez, aki szorosan átölelt.
-
Mindent rendbe hozunk, ígérem – súgta a fülembe.
-
Mr. Marcus! – az egyik nővér lépett be, kedvesen mosolyogva. – Megszereztük a
kocsit, ki tudnak menni. A média nem sejt semmit.
A
férfiak kimentek, bár az anyósomnak nagy része volt abban, hogy Cliff elhagyta
a szobát, amíg gyorsan felöltöztem. Közben az orvos az utasításokkal együtt
odaadta a zárójelentést, és az egyik betegszállító liftet használva, a
gazdasági bejáraton át elhagytuk a kórházat.
Hazafelé
sikerült kiharcolnom, hogy megmutassák azt a bizonyos cikket. Miután
elolvastam, és megnéztem a képeket, rájöttem, hogy néhány valóban Stella képe,
azok, amiket Hálaadáskor készített, de volt pár régebben készült kép, amikről
eddig fogalmam sem volt. Egyértelműen lesifotók voltak, homályosak, távoliak,
amiket kinagyítottak, és olyan megvilágításba helyeztek, mintha épp egy kiadós
szorongatás után készültek volna. A nyakamon horzsolásnyomok, épp a házunk
kapuján léptünk ki, Cliffel a nyomomban.
-
A fenébe! – sziszegtem.
-
Ugye, megmondtam – fordult felém a férjem.
-
Nem, te okostojás! Nézd az arcod! Borosta. Ez akkor készült, amikor… –
felpillantottam Cliff szüleire, és elhallgattam. – Mondtam, hogy kidörzsöl a
borostád.
Elpirultam,
amikor Elizabeth kajánul elmosolyodott az első ülésen.
-
Amúgy ezt a képet nem Stella készítette. Utoljára akkor volt Seattle-ben,
amikor a Packers ellen játszottatok.
-
Nem tudhatod – felelt Cliff
-
Ugyan már, ő a csapatuk fotósa, nem fog csak miattunk órákat utazni egy
paparazzikép miatt. Ezt te sem gondolod komolyan. Különben is, mi érdeke lenne
abban, hogy tönkre tegyen, főleg, hogy Caryvel randizik. Tudja, milyen hatással
van egy ilyen eset a karrieredre.
-
Honnan tudná? – kérdezte az apósom a volán mögül, miközben az utat figyelte. –
Lehet, hogy direkt rátok szállt.
-
Ez hülyeség, drágám, miért tenne ilyet? – felelt helyettem Elizabeth, kezdtem
érezni, hogy mellettem áll.
-
Hallottál Jack Haralsonról, ugye? – most már teljes bedobással védtem Stellát.
-
Persze, az a mocsok, megverte, és megerőszakolta a barátnőjét. De…
-
Stella volt az.
-
Tessék? – mind döbbenten meredtek rám.
-
Elmesélte, csak Cary és én tudtunk róla, nem akarta, hogy sajnáljuk.
-
Lehet, hogy ez volt a csali – folytatta az apósom. – Hogy befogadjuk.
-
Egy: nem beszélt róla nektek, ha csali lett volna, elmondja. Kettő: Cary
véletlenül jött rá, megtalálta a cikket, ami akkor készült, és egy ismerőse
segített neki, hogy megszerezze az eredeti képeket. Stella borzalmasan festett
rajtuk. Három: Stellának semmi oka nincs tönkre tenni Cliffet.
-
Hacsak nem a karrierje miatt tapos el mindenkit.
-
Nem hinném, hogy ennyire félreismertük volna – mondta halkan Elizabeth. – Az a
lány egyenes. Én mondom, nem sokra fogja vinni ebben a szakmában.
-
Főleg, ha a Packers szerződést bont vele emiatt. – sóhajtottam.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Cliff kimerülten rogyott le a kanapéra,
hátraejtette a fejét, és a kezével takarta el a szemét. Hálás voltam azért,
hogy az újságírók nem neszelték meg, a szökésünket, így holnap a személyzeti
útvonalakon ki tudunk szökni, és elutazhatunk. Leültem mellé, és szorosan
hozzábújtam. Még nem pihentem ki magam, de már jó úton haladtam, bár a fura
fejfájások nem múltak, és az étvágyam sem volt az igazi. Ha a kórházi vizsgálat nem igazolta volna az
ellenkezőjét, azt hihettem volna, hogy terhes vagyok, de sajnos az eredmények
alapján csak kimerültség volt, sőt az orvos azt mondta, ha ennyire túlhajtom
magam, nem is fogok teherbe esni. Tehát muszáj kipihennem magam.
- Jól vagy, bébi? – kérdezte vontatottan Cliff.
- Én igen, de te nagyon kikészültél.
- Csodálod? Lehúzhatom a karrieremet a vécén.
- Ne mondd ezt, tisztázunk minden vád alól.
Minden rendben lesz, tudod, hogy én melletted vallok, és elmondom nekik, hogy
koholmány az egész.
- Gondolod, el fogják hinni? – nézett rám fáradt
szemekkel.
- Gondoskodom róla, hogy így legyen –
megsimogattam az arcát, és a mellkasára hajtottam a fejem. – Szeretlek, bébi –
suttogtam.
- Én is, kicsim – még szorosabban ölelt, én pedig
éreztem a kétségbeesését.
Eldöntöttem, hogy nem számít, mibe kerül, de
megvédem a férjemet, bárkitől, aki ártani akar neki. Nem hagyhatom, hogy néhány
firkász rajta élje ki a mocskos, beteges, szenzációhajhász vágyát.
Megijedtem, amikor a telefon megcsörrent, de csak
lassan mozdultam. Cliff volt, aki végül érte nyúlt, de ő is félve fogadta a
hívást, közben a kijelzőt mutatta, ahol megjelent a Sports Illustrated
főszerkesztőjének a neve.
- Hallo – szólt bele fáradtan, és kihangosította
a hívást.
- Üdvözlöm, Mr. Marcus. Jason Toretti vagyok a Sports Illustrated-től. Kérem, ne tegye le a telefont, muszáj
beszélnem önnel. Itt van velem Stella Reynolds is, és ki van hangosítva.
- Remek – Cliff nem örült ennek igazán, de én
igen, most bizonyíthatja, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban – És mit akarnak
még tőlünk? Esetleg valami szaftos sztorit? Mert azzal nem szolgálhatok, és az
ügyvédem megtiltotta, hogy beszéljek magukkal.
- Cliff, kérlek – Stella hangja olyan megtört,
kétségbeesett volt, hogy én azonnal tudtam, hogy igazam volt. – Ez az egész egy
hatalmas csalás. Floyd Madsen a meccsetek alatt ellopta a memóriakártyámat, és
lemásolta a képeket. Talán emlékszel, hogy félidőben kerestem a gépemet.
- Ja, rémlik valami – felelt szárazon a férjem,
de láttam, hogy már nem ellenséges a tekintete.
- Tudom, hogy az én hibám, jobban kellett volna
vigyáznom, vagy legalább kivenni a kártyát, de úgy voltam vele, hogy csinálok
pár képet nektek is a meccsről. Ha tudtam volna…
Elcsuklott a hangja, így a főnöke folytatta.
- A lényeg, hogy egyeztetek az igazgatósággal, és
közzé teszünk egy kiigazítást. De addig is, én szeretnék személy szerint
bocsánatot kérni a történtekért.
- És én is – motyogta Stella reszketegen.
- Stella, te sírsz? – kérdezett vissza Cliff.
- Nem érdekes – suttogta, de ezt már szinte nem
is hallottuk.
- Hogyne lenne érdekes – eljött az ideje, hogy
kiálljak érte. – Látod Cliff, én mondtam, hogy valami nem kerek a sztoriban.
Nyugodj meg, Stella, hiszünk neked. Nem lesz semmi baj.
Cliff rám meredt, de egy pillantással
elnémítottam.
- Ebben nem lennék ennyire biztos, Mrs. Marcus –
mondta a férfi. – A férjét felfüggesztették, és a meghallgatásig nem játszhat.
- Mondjátok meg, mikor lesz a meghallgatás,
elmegyek, és mindent elmondok – Stella a hangjából ítélve erőre kapott. –
Helyrehozom.
- Hálásak vagyunk, Stella – felelt Cliff, és
láttam rajta, hogy hisz neki. – Majd értesítelek, és köszönöm. Most elviszem
Megan-t pár napra. Európába, de ez titok. Senki sem tud róla a családon kívül.
- Persze megértjük, számíthat a diszkréciónkra,
Mr. Marcus. És ígérem, itthon is minden rendben lesz, személyesen gondoskodom
róla.
Bontottuk
a vonalat, és végre kissé megnyugodtunk.
-
Látod, mondtam, hogy Stella-nak nincs része benne.
-
Fura, de valamiért hiszek neki.
-
Mert ismered már valamennyire, és tudod, hogy jó ember.
Egymásra
mosolyogtunk, aztán felálltam, hogy még egyszer ellenőrizzem a csomagjainkat.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Róma,
az örök város, ahogy a mondás tartja. Csodálatos hely, valóban, és ha nem
lettünk volna annyira zaklatottak, valószínűleg sokkal jobban értékeltük volna
a rengeteg látnivalót, de így szinte csak végigrohantunk mindenhol. A tíz napos
utazásból hármat szántunk rá, és amennyi mindent szerettünk volna megnézni,
inkább egy maratoni futóversenyre emlékeztetett. Magamban eldöntöttem, hogy ha
mindennek vége, és végre megnyugszunk, akkor visszajövünk, és alaposan
megnézünk mindent, mert most csak a legismertebb helyekre jutottunk el. A Kolosszeumhoz,
a Bazilikához, és még sorolhatnám, annyi helyre, de számomra volt egy fontos
momentum a Trevi kútnál, ami nagyon meghatott.
Épp
fotózkodtunk, amikor odajött hozzánk egy fiatal srác, talán korom béli, kissé
fura angolsággal megszólalt, és kezet nyújtott Cliffnek.
-
Szia! Pete vagyok, Londonból. Ne haragudj, hogy megszólítalak, de ugye te vagy
Cliff Marcus? El se hiszem, hogy eljövök Rómába, és veled találkozom. Nagy
rajongód vagyok, még a Packers korszakodból. Remélem, visszatérsz hozzájuk, ők
a kedvenc csapatom, de nélküled nem az igazi a csapat. Seattle meg nem a te
világod.
-
Kösz, haver! – mosolygott rá a párom. – Örülök, hogy megismertelek. Átgondolom,
amit mondtál.
Láttam,
hogy feszeng. Sajnos még ez a távolság, sem tudta feledtetni vele, hogy mi vár
rá otthon. Pedig az összes ismerős, és még a csapatvezetés is biztosította,
hogy kiállnak érte, de sajnos a média befolyása, mint tudjuk felmérhetetlenül
nagy. Cliff még itt is próbálta álcázni magát, annyira tartott attól, hogy
néhányan majd számon kérik. Én ugyan mondtam neki, hogy leállítok mindenkit, és
igazolom, hogy mekkora aljas hazugság, amit az újságok terjesztenek róla, de
nehezen hitt nekem. Ezért is lepődött meg, amikor a srác folytatta:
-
Gondolom, unod, de készíthetnénk egy közös fotót? Csak, hogy a barátaimnak
dicsekedhessek vele.
Cliff
rám nézett, én pedig kivettem a srác kezéből a gépet, és elkattintottam pár
képet.
Pete
most rám nézett:
-
Ugye te vagy Megan? Jó, ha tudjátok, hogy otthon mindenki tisztában vele, hogy
az a cikk csak koholmány. Mellettetek állunk.
Most
én voltam, aki köszönetet mondott neki, és átöleltem Cliff derekát.
-
Készíthetek rólatok egy képet? Bizonyítéknak, hogy tényleg nincs gond köztetek.
-
Persze – nevettem el magam.
Beszélgettünk
még egy keveset, de aztán a srácnak mennie kellett, a csoportja továbbállt. Még
láttam, hogy valamit a szájához emelve motyog, aztán a kút vízébe dobott egy
érmét. Visszanézett, a pénz után mutatott, és rám kacsintott. Azt hiszem,
tudtam, mit kívánt, és hálásan biccentettem felé.
Bár
az utazás arra volt hivatott, hogy Cliff megnyugodjon, és lélekben
felkészüljön, én pedig pihenjek pár napot, a terv kudarcra volt ítélve. Nem a
média, vagy a rajongók miatt, Európában nem vert akkora port az eset, mint az
Államokban, de a kedvesem képtelen volt kiverni a fejéből, hogy egy firkálmány
miatt derékba törhet a karrierje. A futball az életét jelentette, anélkül
félember volt, ezt nagyon jól tudtam. Az anyósom, bár még csak pár hete voltunk
házasok, párszor már megjegyezte, hogy igazi futballista-feleség vagyok,
alárendelem magam ennek az egész üzleti cirkusznak. Mert valljuk be, az
amerikai futball egy hatalmas, egész országot behálózó üzlet, pont, ahogy a
jégkorong, a baseball, vagy a kosárlabda. Aki ebben él hamar meg kell tanulja a
szabályait, különben kitaszítja magából. Azt pedig nem szerettem volna, lehet,
hogy Cliff élete a futball, de az én életem ő volt, és a férjem igenis képes
volt rá, hogy előkelő helyet szorítson benne nekem is, nem hagyhattam cserben.
Támogattam
őt, mellette álltam, és próbáltam tartani benne a hitet.
Róma
után Velence volt a cél, bíztam benne, hogy a romantikus hangulat segít neki
felvidulni, de sajnos, nem így volt, naphosszat a telefonon lógott, és
egyeztetett az ügyvédjével, az ügynökével, a csapatvezetéssel, akik mind
biztosították, hogy mellette állnak. Egyedül Caryvel nem beszélt. Az öccse
eldöntötte, hogy kikiáltja Stellát a főgonosznak, és pár sikertelen próba után
Cliff feladta, hogy meggyőzze.
Jason
Toretti a Sports Illustrated főszerkesztője,
részletesen beszámolt az igazgatósági ülésről, ahol Stellát minden felelősség
alól felmentették, a kiigazító, és bocsánatkérő cikk a következő számban
megjelenik. Daphne Harrist és Floyd Madsent elmarasztalták, kártérítésre
kötelezték, és elbocsátották. Cliff szerette volna ezt is elmesélni az
öccsének, de már fel sem vette a telefont. Az anyósomék pedig elmondták, hogy
azóta a cikk óta olvasatlanul dobál ki minden újságot, és a tévét se hajlandó
nézni. Teljesen őrült módjára viselkedik, mintha őt vádolták volna, és nem a bátyját.
A tényekhez tartozik, hogy hamar rájöttem, mennyire családi vonás ez náluk,
Cliff azért menekült a világ másik végére, hogy ne kelljen látnia, hallania
ezeket a szerinte rémséges híreket. Azt mondta, összegyűjti az erejét, hogy
amikor visszamegyünk összeszedetten állhasson a bizottság elé, bár én tudtam,
hogy csak felesleges magamutogatás lesz a liga részéről, hogy elmondhassák, a
szabályzatnak megfelelően jártak el. Én biztos voltam Cliff felmentésében.
Az
utolsó esténket töltöttük Velencében, másnap már Firenzébe készültünk, amikor
megelégeltem kedvesem morózus hangulatát. Még a délutáni gondolázás sem
derítette jobb kedvre, pedig a gondolás nagyon kitett magáért. A végén bőkezű
borravalót kapott, de én nem kaptam meg kedvesemtől a romantikus hangulatot,
amiért az egészet szerveztem.
Elkeseredésemben
már teljesen felpaprikázva léptem ki a lakosztály hálójából a nappaliba, ahol a
férjem a kanapén gubbasztott, és épp nem a telefonnal volt elfoglalva, hanem
könyvet olvasott. Nagyon belemerülhetett a
történetbe, vagy csak egyszerűen lekötötték a gondolatai, mert nem figyelt fel
az érkezésemre így esélyem adódott hosszan megfigyelni az arcának zord,
gondterhelt vonásait és a hosszú szalmaszőke tincsek összevisszaságát. Az olvasólámpa
fénye ragyogó körbe vonta az izmosan robosztus testét.
Még egy percig figyeltem, ahogy a könyvet tartva
megfeszül a bicepsze, és a pólója szinte pattanásig nyúlik rajta. Tennem kell
valamit.
„Egészségben,
betegségben, jóban és rosszban…” – nem is volt
olyan régen, hogy megfogadtam, támogatom és mellette leszek.
Az elhatározás gyökeret vert a lényemben és szinte
ellökve magam az ajtótól, odasiettem.
-
Cliff Marcus! – szólítottam meg csendesen.
Felnézett
rám, de a szeme alig villant.
-
Emlékszel még arra, ki vagyok? – kérdeztem, és lassan kikötöttem a vadonat új selyem
köntösöm övét.
-
Mi a baj Megan? Azt vártam, hogy megfürödj.
-
Értem – sóhajtottam, és lassan közelebb léptem. – Tehát te már nem tudod, ki
vagyok, és eszedbe sem jut, hogy ifjú házas vagy, a feleséged pedig vágyik az
érintésedre.
-
Hogyne tudnám Megan, csak…
-
Én mindig azt hittem, a férfiak egy kis szexszel vezetik le a feszültségüket.
De úgy látom, nálad ez másképp működik.
Megfordultam,
hogy visszainduljak, de az én védőjátékosom bebizonyította, milyen gyorsan
képes leteríteni a célpontját. Persze engem nem döngölt a földbe, helyette megfogta
a karomat, és lehúzott maga mellé.
-
Bocsáss meg, bébi! – súgta a fülembe, elgyötörten. – Megan, sajnálom, hogy… – kezdte volna, de gyorsan a
szájára tettem a kezem, a szakállának már puha sörtéi csiklandozták a
tenyeremet. Pontosan tudtam, hogy bocsánatot akar kérni, amiért csak testben
van velem, a gondolatai pedig messze-messze járnak valahol a Stadionban, ahol a
csapattársai nemsokára egymásnak feszülnek, egy olyan „csatában”, aminek nem
lesz részese.
Másodpercekig, vagy pecekig csak egymás szemébe
néztünk, bennem nem kellett olvasnia, tudta, mit érzek. Nekem azonban be
kellett törnöm, a falak mögé, amiket az utóbbi pár napban emelt maga köré, nem
az irántam való érzéseiben kételkedtem, attól féltem, hogy ő maga törik össze a
falak mögött. Kifelé kemény harcosnak mutatta magát, de legbelül szenvedett,
mégpedig pokolian.
- Hagyjalak magadra? – kérdeztem, és rettegtem a
válaszától, ha most elküld, akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Ha most nem
engedi, hogy mellé álljak, akkor a házasságunk olyan, mintha nem is létezne.
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
-
Ne haragudj, egyszerűen, szét vagyok esve, az életem darabokban…
Szorosan
hozzábújtam, és átöleltem. Halkan duruzsolni kezdtem neki, ahogy egy
kisgyerekhez szokás.
-
Tudod jól, hogy mindenki hisz benned, tudják, hogy nem tettél semmit. Minden
rendben lesz, bébi. Engedd meg, hogy egy kicsit ellazítsalak, hadd legyek jó
feleséged. Mostanában annyira kerülsz.
-
Nem szándékos, Megan.
-
Tudom, de ezen változtatnunk kell. Megengeded?
Felém
fordult, és gyengéden megcsókolt.
-
Nem gondolnád át ezt a szakáll dolgot, édes? A borostáddal nincs bajom, de…
-
Csináltam már neked kicsi Cliffet? – simogatta meg a hasam.
-
Nem, de…
-
A szakáll addig marad.
-
Akkor viszont dolgozzunk rajta, szeretném már újra látni az arcodat.
Fájdalmas
volt látni, mennyire megadóan fordul felém. Vigaszt akartam adni, valamit, ami talán segít, valamit, ami
esetleg elfeledteti a gyötrő kínjait… valamit, amitől nem érzi magát ennyire
elveszettnek, ennyire feleslegesnek. Nem volt másom, önmagamat adtam.
Felemelkedtem, és fölé térdeltem. Egy kicsit lehajolva és odabújva hozzá, a
kezemet gyorsan a szám váltotta fel és gyengéd csókkal hívtam.
Szinte sosem szokta hagyni, hogy irányítsam, mindig
„felülkerekedik” rajtam, meghódít, de most lassan, kinyílott a szája az
ostromom alatt. Imádtam az ajkainak ízét és azt, ahogy a szakállának puhasága
simogatott.
Kezeimmel a sűrű szőke sörényébe túrtam, és ha
lehetséges még sokkal jobban összekócoltam. Az ujjaim elvesztek a dús, hűvös
tincsek között, erősebben magamhoz vontam, hozzásimultam, hogy érezze, hozzá tartozom,
míg
a halál el nem választ.
Tudtam, hogy egy szempillantás alatt uralhatna,
mert sokkal erősebb, és a benne lakozó ősember gyakran hangot is adott ezen
igényének, de nem tette. Ez az egész most róla szólt. Hogy tudja,… érezze, én
mindig mellette állok.
Hangosan zihálva eleresztettem a száját, és egészen
közelről figyeltem, ahogy a szemében a vágy szikrái lassan pislákolni,
kezdenek, majd felgyúlnak és ezer lánggal lobogni kezdenek.
Az ajkaimon pajkos mosollyal egyszerűen kikaptam a
könyvet a kezéből és messzire dobtam.
- Hééé! – háborodott fel játékosan, végre egy
halvány mosoly. Bármely más esetben ennél sokkal nagyobb tisztelettel bánnék egy
könyvvel, de most nagyon útban van.
- Az olvasás ideje mára lejárt – suttogtam elfúló
hangon, amikor megéreztem, hogy elértem a célom.
Mozgolódni kezdtünk, hogy a szűk kanapén jobban
elférjünk, de kifogott rajtunk, és Cliff a következő pillanatban lecsúszott a
földre. Nem felejtett el figyelni arra, hogy nehogy megüssem magam, és közben a
keze becsúszott a hálóingem alá. Mosollyal jutalmaztam, amikor elégedett horkantással
jött rá, nincs rajtam fehérnemű.
- Az én odaadó kis feleségem – sóhajtotta, és
megemelkedett.
Csak annyira tolta le a nadrágját, hogy
kiszabadítsa magát, és erőteljesen hozzám dörzsölje magát. Nem vágytam
előjátékra, annyira kiéheztem rá az elmúlt héten, hogy mohón megemelkedtem, és
felnyársaltam magam.
Hangos nyögéssel borultam le rá, ő pedig azonnal
megdermedt, és tartott, hogy kicsit csak érezzük egymást. A hajunk
összegabalyodott, az egyik kezével felnyúlt, és összefogta a tincseket. Ahogy
enyhén meghúzta, felkuncogtam, szerettem, amikor így tartott fogva, végre
éreztem, hogy kezd visszatérni hozzám.
Mozogni kezdtem, közben végig a szemébe néztem. Nem
kapkodtam, gyengéden adtam át magam neki, vártam, hogy végre magához térjen, és
újra ő irányítson. Nem kellett sokáig várnom. Sosem csalódtam a férjemben, most
sem. De nem gyűrt maga alá, hagyta, hogy azt érezzem, ma este én nyújtok
támaszt neki. Nem hittem, hogy szerethetem őt jobban, de tévedtem.
Ezen az estén újra beleszerettem a férjembe.
Zihálva kapaszkodtunk egymásba, egyikünk sem törte
meg azzal, hogy elhúzódik a másiktól. Csak amikor már kezdett kényelmetlenné
válni, akkor lazítottunk, de akkor is vonakodva.
- Végeztél? – kérdezte Cliff mosolyogva. – Mert
örülnék, ha nem így lenne.
- Felébresztettem az alvó oroszlánt? – kérdeztem
vissza.
- Bolond voltam, hogy engedtem elaludni –
sóhajtott. – Többet nem hagyom.
- Ezt értékelem.
Megragadtam Cliff kezét, és magam után húztam. Nem
tiltakozott és könnyedén felemelkedve követett a hálószobába.
Az ágynál megállva szembefordultam vele és végre
észrevehettem az őszinte jókedvű mosolyát.
– Mit tervezel velem Kicsim?
Alaposan végigmértem. Mit tervezhetne egy hozzám
hasonló lány, egy olyan férfival, aki hatalmas, kívánatos és maga a
megtestesült álom?
Nem feleltem, csak megragadtam a pólóját és
magamhoz rántottam felvállalva a veszélyt, hogy egész egyszerűen alatta fekve
találom magam az ágyon elterülve.
– Hm… – dörmögte – Tetszik.
– Nem mondtam semmit.
– Nem is kell, már látom a szemeiden. – a mosolygós
ajkaira tapasztottam a számat és hagytam magam egyszerűen elveszni a csókban.
Mind a két kezemet a pólója alá csúsztattam, és
lassan végig cirógattam a hasának izmait és mintegy véletlenül hagytam, hogy
egy kicsit lejjebb kalandozzak. A melegítőnadrág és a bokszeralsó valahol
útközben lemaradt, de nem is bántam, megragadtam a férfiasságát, ami meglepően
gyorsan tért magához. Hangosan beszívta be a levegőt és az egész testemet
borzongató kellemes morgás hagyta el a száját. Keményen, forrón simult a
tenyerembe, miközben Cliff finoman hozzám kezdte dörzsölni magát és egyre
szenvedélyesebbé vált a puhatolózó csókunk.
Az ismétlés ugyanolyan, ha nem fergetegesebb volt,
és csak miután kedvesem elaludt, akkor mertem felengedni. Most az sem zavart,
hogy a karjaival és a lábaival indaként font körül. Mellkasomon éreztem a
szakálla csiklandozását, ahogy lassan vette a levegőt, és cirógatott.
Annyira szerettem ezt a férfit, hogy az szinte
fájt, de nem fájhatott, hisz az enyém volt. Mosolyogva hunytam le a szemem,
hogy én is békés álomba merüljek.
΅΅΅΅΅΅΅΅
A
maradék pár napot kellemes kábulatban töltöttük, és bár mindketten tudtuk, hogy
otthon egy nagy csata vár ránk, igyekeztünk mindketten megfeledkezni róla. Másnap
elutaztunk Firenzébe, és itt hasonlóképpen jártunk, mint Rómában, annyi
látnivaló volt, és annyira kevés időnk, hogy szinte egy őrült rohanás volt a
három nap. Egy valami azonban megváltozott, és ezt a változást a szállodában
tapasztaltam, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk a lakosztály ajtaján,
és Cliff kitette a "Ne zavarjanak" táblát a kilincsre.
Igen,
visszakaptam a szenvedélyes szeretőmet, és nem mondhatnám, hogy panaszkodtam
volna emiatt, sőt.
A
boldogság-lufi akkor pukkant szét, amikor hazaérve újságírók hada fogadott
minket a repülőtéren. Még jó, hogy volt, akire számíthattunk. Cliff szülei egy
elsötétített ablakú, bérelt autóval vártak, és az én szüleim, akik nem voltak
annyira ismertek, segítettek kijutni egy személyzeti kijáraton. Örökké hálásak
leszünk a néhány reptéri alkalmazottnak, aki szintén a segítségünkre volt.
Az
apartmanház előtt aztán újabb akadállyal néztünk szembe, de Cliff apja gyorsan
döntött, megfordult, és elhajtott, mielőtt az fotósok gyanút foghattak volna. Így
még bő egyórás autókázás várt ránk, de elviseltük, mert cserébe a régi
házunkban, a gyerekkori szobámban alhattunk – ami meglehetősen fura, de egyben
romantikus volt.
A
tárgyalásig hátralévő pár napot itt töltöttük, majdnem teljes
elszigeteltségben, csak Cliff bonyolította a telefonjait az ügyvéddel, az
ügynökével, és még ki tudja kikkel, akire most szüksége volt. Cary
nehezményezte, hogy míg ő a bátyja mellé állt, addig pont ő, akinek szerinte a
legtöbb oka volt gyűlölni Stellát, a nő mellé állt, és elfogadta a segítségét a
meghallgatáson. Csak remélni tudtam, hogy Cary észhez tér, és megbocsát a
lánynak, tudtam, hogy Stella teljesen belehabarodott a sógoromba., és viszont.
Egy ilyen félreértés nem állhat közéjük. Megfogadtam, hogy amint túl leszünk
ezen a tortúrán, megpróbálok beszélni vele, bár Cliff szerint nem kellene
beleszólnom, de nem tudtam nézni, ahogy mindketten őrlődnek.
΅΅΅΅΅΅΅΅
A
meghallgatást szerencsére karácsony előttre tették, nem húzták az időt. Még
csak a folyosón várakoztunk, és Cliff már annyira ideges volt, hogy ha valaki
csak élesebb pillantást vetett rá, már robbant. Ezért leültettem egy sarokba,
és próbáltam lekötni minden figyelmét.
-
Hol van Stella? – kérdezte vagy húszadszorra, és a bejárat felé pislogott. –
Biztos átvert, és szarban hagy.
-
Nyugodj meg, bébi! Itt lesz, az előbb hívott a reptérről, késett a gép, de
időben ideér.
-
Cary is…
-
Ugyanazzal a járattal jön – megsimogattam a karját.
-
Egy gépen jönnek? – kapta fel a fejét. – Jézusom, akkor Cary megöli.
-
Cliff, nyugi! Minden rendben lesz.
-
Így van – szólalt meg ekkor mögöttünk Cary. – Csak nem hitted bátyó, hogy
cserbenhagyunk.
Odafordultunk,
és először nem hittük el, amit láttunk. Cary és Stella kézen fogva álltak a
folyosón, és mindketten szerelmesen mosolyogtak egymásra.
-
Igazatok volt, én tévedtem Stellával kapcsolatban, de tisztáztuk, és most itt
vagyunk, hogy megvédjünk a hiénáktól.
-
Így igaz – tette hozzá Stella. – És ha megmondod, hogy hol van az ügyvéded,
máris átadok neki egy hivatalos nyilatkozatot a szerkesztőmtől, és az
igazgatótanácstól, amiben minden felelősséget az újság vállal. Igaz, ez nem
hivatalos, de a bizottság már megkapta, úgyhogy azt hiszem, nem kell hosszú
tárgyalásra számítanod. Jason azt üzeni, hogy megérti, ha pert indítasz, de
reméli, hogy nem döntesz így.
-
Az ügyvéd már bent van, az elnök bekérette… – kezdte Cliff, de elhallgatott,
amikor eljutott a tudatáig, hogy milyen híreket is kapott.
A
tárgyalás tényleg nem volt hosszú, a bizottság felmentette Cliffet, amikor az
új dokumentumok a birtokukba jutottak, és javasolták Cliffnek, hogy indítson
polgári pert Daphne Harris és Floyd Madsen ellen, amennyiben kártérítési igénye
merülne fel. Az ügyvéd megköszönte, és azt mondta, átgondoljuk, de mindketten
tudtuk, hogy nem fogjuk ezt tenni. A Sports Illustrated
által felajánlott összeget Cliff felajánlotta egy gyermekkórház fejlesztésére,
és ezzel a részéről az ügyet lezártnak tekintette.
A
csapat, és a vezetés nagy örömmel, és bizalmuk teljes biztosításával fogadták a
visszatérő harcost, a védelem koordinátora, pedig azonnal kemény munkára fogta,
hogy behozza a lemaradást. Cliff pedig a tőle megszokott vehemenciával vetette
magát az edzésbe, és a következő heti meccsen megmutatta az ellenfélnek, hogy
miért is kell rettegniük tőle.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Nem
mondom, hogy neki köszönhetően, de a csapat nem csak a rájátszásba jutott be,
de ott álltunk az NFC bajnoki címének küszöbén, a döntő napján. A Seattle volt
a hazai csapat, nem kellett utazniuk, így elérkezettnek láttam az időt, hogy
felfedjem a titkomat a férjem előtt.
Reggel
épp végzett a fürdőszobában, és már kijött volna, amikor beléptem mellé, és
oldalról a kezébe csúsztattam egy teljesen új borotvát. Először csak nézte,
aztán féloldalasan rám sandított.
-
Megmondtam, hogy majd csak akkor, ha…
-
Akkor van, Cliff – suttogtam, és megsimogattam a hasam. – Hétfőn voltam
orvosnál.
Cliff
Marcus pedig frissen borotválva, boldogságtól ragyogva jelent meg a stadionban,
és a beavatottak hozzám jöttek gratulálni…
΅΅΅΅΅΅΅΅
Augusztus
közepe volt, már nagyon a terhességem végén jártam, két hetem volt még a kiírt
időpontig, de néha már úgy éreztem, a kicsi nagyon ki szeretne jönni. Épp az
orvostól igyekeztem eljutni a stadionba, ahol az előszezon második meccsét
játszották a csapatok. A forgalom miatt sajnos lekéstem az elejét, de tudtam,
hogy Cliff csak kispados, még nem akarták teljes erővel bedobni, és az
újoncokat is ki akarták próbálni az edzők.
Ami
először meglepett, az az volt, hogy rengeteg rendőrautó állt a stadion
környékén. Nem volt jellemző az ilyesmi egy focimeccsen, alig találtam
pakolóhelyet, mert a fenntartott parkolóba be sem jutottam, sorompó zárta el.
Kezdtem ideges lenni, így amikor kiszálltam, nem is mentem el a hátsó
bejáratig, hanem a főbejárat felé indultam.
A
döbbenet akkor ért, amikor Morgan, a biztonsági ember elém állt, és udvariasan,
de határozottan feltartott.
-
Ugyan Morgan! Ne mondja, hogy nem ismer meg.
-
Megismerem, Mrs. Marcus, de sajnálom, nem mehet be. Van egy kis fennforgás.
Kérem, menjen vissza a kocsijához, és távozzon.
-
Megőrült? A férjem bent van, a csapat játszik, dehogy megyek…
-
Kérem, Mrs. Marcus, ne kelljen rendőrt hívnom.
-
Mi történt? – a rémület a torkomba kúszott, és keserű epe íze lepte el a
számat. A hasam befeszült, éreztem, hogy valami nagyon nagy baj lehet. – Mi van
a férjemmel?
-
Vele semmi asszonyom, de nem engedhetem be.
-
De miért, az isten szerelmére? – A feszültség tompa fájdalommá erősödött, és
most már rettegtem.
-
Asszonyom, kérem… – könyörögve nézett rám, majd a kollégájára, aki a
segítségére sietett.
-
Mrs. Marcus, legyen szí…
A
robaj hátborzongató volt. Mind a hárman egyszerre néztünk fel a főbejárat fölé
magasodó toronyra, ami megremegett, és lassan elindult felénk. Sikítani
szerettem volna, elfutni, de minden tagom, a hangszálaimmal együtt lebénult.
Csak néztem a felém közeledő hatalmas acélszerkezetet. Sikoltozást hallottam a
távolból? Vagy az én hangom tért vissza? Nem tudtam, de szerencsére még a
fájdalom előtt elsötétült előttem a világ.
Cliff…
Érdekes volt a már megismert történetet, most Megan és Cliff szemszögéből olvasni. Örülök a hírnek, a kis jövevényről, de borzasztóan aggódom ahogy befejeződött a történet. Remélem nem fog egyikőjükkel se történni semmi baj! De mi történhetett a stadionban? Milyen csavarral bolondítod meg a történetet, és engem!! Kiváncsivá tettél, de nagyon!! Várom a folytatást!!!
VálaszTörlésSean történetében fény derül a nagy kérdésre. Hogy mi lesz Megannal, és a kicsivel? Még nem írtam meg, majd elmondják, ha odaérek :)
VálaszTörlésCccccc! Addig meg, hagy izguljak ugye?
VálaszTörlésHááát, szombat a bejegyzés napja, és még írom a sztorit. Nagyon beértem magam.
VálaszTörlésMondtam én, hogy ügyes vagy! Lehet bízni Benned!
Törlés:)
Törlés