1. fejezet

Hope Eastern mosolyogva állt a teraszon, lenézett a távolban elterülő városra. St. Louis nem volt ugyan a szülővárosa, de amióta a család itt élt, szerette. Nem emlékezett a múltra, csak a sötétre. Az árvaház, ahonnan a nevelőszülei kiszabadították, biztosan nem bővelkedett pénzben. Szerencsére hamar elfelejtett minden rosszat.

A nevelőanyja Margaret, úgy szerette, mintha a saját vére lenne. Mindent megadott neki, ennek köszönhette most azt is, hogy a nevelőapja erőtlen tiltakozása ellenére hatalmas parti van készülőben. Hope tizennyolc éves lett. Nagyjából. A nevelőszülei azt a napot jelölték ki születésnapjául, amikor hozzájuk került. Az árvaházban azt mondták, nyolc éves, onnantól számolták hát a korát. A nevelőapja, William szintén imádta őt, bár Hope néha észrevette a szomorú villanást a szemében. A férfi nem tudta elfelejteni a lányát.

Hope-nak is elmondták, hogy mi történt, soha nem titkoltak el előle semmit. Madison négy éves volt, amikor a család egy városi ünnepségre sietett. Az állomásra mentek, hogy a többi városival együtt köszöntsék az érkező szenátort. Valaki a tömegből óvatlan volt, nem vette észre a szobalányt, és a kislányt, akinek a kezét fogta.

Minden egy pillanat alatt történt, a vonat nem tudott időben megállni, az orvos pedig nem ért oda időben. Azt mondták, Madison nem szenvedett, a kerekek azonnal végeztek vele. A nevelőapja azóta a vasút közelébe se ment. Gyűlölte a vasparipát, ami elvette tőle a lányát.

Hope a korlátra támaszkodva nézett le a városra. Még nem ment le a nap, de már láthatóan közeledett az este. Hamarosan készülnie kell. De addig még gyönyörködött a kilátásban.

A ház nem a város központjában állt. William Eastern ragaszkodott hozzá, hogy távol maradjanak a forgatagtól. Hope örült ennek, ő is szerette, hogy amikor hazatér, akkor csönd, és nyugalom fogadja a nyüzsgés után.

A családja a leggazdagabbak közé tartozott a városban, de mindenki tisztelte őket, mert soha nem hivalkodtak ezzel. Sőt, William Eastern a jótékonyságáról volt híres. A személyzet boldogan dolgozott náluk, hisz nagyon jól kerestek, és tisztelettel bántak velük, szerették a munkaadóikat.

A domb, amin a házuk állt, remek kilátást nyújtott, és amikor Hope kisebb korában a teraszról szemlélte a sokaságot, úgy érezte, ő a játékmester, aki irányítja a hangyányi emberkék életét. Vagy máskor arra gondolt, hogy ő az elvarázsolt királylány, akiért egy napon eljön a herceg fehér lovon, és megszabadítja a torony fogságából.

Mostanra persze felnőtt, és tudta, hogy mindez csak képzelgés, de néhanapján szeretett visszagondolni ezekre a képzetekre. Ez a felnőtt dolog rémisztette, annyira szeretett volna még gyerek maradni. Volt egy fogadott bátyja, Kelvin, aki nagyon szorgalmazta, hogy férjet találjon magának. A férfi sosem fogadta be igazán a családba, számára csak Madison volt a kishúg. Hope-ot mindig lelencnek tartotta, akit a szülei könyörületből vettek magukhoz. És persze féltette az örökségét. Jóval idősebb volt a lánynál, és számító. Tudta, ha az apja halála előtt talál férjet a lány számára, akkor William mindent Kelvinre hagy, ellenkező esetben osztozniuk kellene. És azt Kelvin nagyon nem akart.

Hope sem szerette soha a bátyját, de igyekezett a szüleik előtt ezt titkolni. Margaret igyekezett mindenben pótolni Hope számára a szülői szeretetet, sőt talán túlzásba is vitte. Elhalmozta, a szobája fel volt cicomázva mindennel, amire egy korabeli lány gondolhatott. A legtöbb csecsebecsét nem is használta. A gardróbja zsúfolásig volt pakolva a legújabb divat szerinti ruhákkal, kalapokkal, és Hope tudta, hogy sokat ezek közül egyszer sem fog felvenni, de a nevelőanyja ragaszkodott hozzá, hogy megvegyék. Ha nem félt volna, hogy ezzel megbántja az asszony érzéseit, Hope már rég elajándékozta volna a legtöbbet. Sosem akart többet annál, mint amire szüksége volt. Persze ő is szerette, ha kényeztetik, de inkább szeretettel, és nem pénzzel. Talán az árvaházi, elfeledett múltja miatt. Valahol legbelül csak arra vágyott, hogy szeressék.

Ébren semmire sem emlékezett abból az időből, mielőtt idekerült, de sokszor álmodott. És ilyenkor a rémálmok válogatott kínzások emlékét hozták elő. Éhezett, sötét volt, és sokszor megverték, nagy, és hatalmas szörnyetegek, akik ellen nem tudott védekezni. Szerencsére ezek az álmok egyre ritkábban gyötörték.

Kopogtak az ajtón:

- Tessék? – szólt hátra sem nézve Hope.

- Kisasszony, a mamája üzeni, hogy ideje készülődni, a vendégek hamarosan megérkeznek – mondta a belépő szobalány.

- Oh, igen – motyogta Hope, és belépett a teraszról.

- Kisasszony? Így volt kint? Még jó, hogy az anyja nem látta meg! Alsóneműben, Uramisten!

- Nyugodj meg, Chada! Senki sem látott meg – mosolygott Hope a creek származású lányra.

Még szinte kislány volt, tizenhat éves lehetett, és nagyon félénk. Az apja rabszolga-kereskedőktől vásárolta meg pár éve, amikor úgy vélte, Hope-nak szüksége lehet egy bizalmasra. De sosem bántak vele rabszolgaként. A munkájáért bőséges fizetséget kapott, ennek egy részét William a bankban gyűjtötte, hogy amikor már nem lesz szükség a szolgálataira, vagy férjet talál magának, ne üres kézzel kelljen elhagynia a házat.

Most sietősen a szekrényhez lépett, de nem a felakasztott ruhákhoz nyúlt, hanem elővett egy hatalmas ruhásdobozt. Hope felnyögött, de mire tiltakozhatott volna, belépett Margaret:

- Boldog Születésnapot, kicsim!

- Mama, kértem, hogy ne költsetek ruhára, hiszen annyi van!

- A tizennyolcadik születésnapodon nem mutatkozhatsz holmi ócska rongyban!

- De, hiszen ezek közül sokat, még csak nem is vettem fel! – nyafogott a lány.

- Nincs vita, ha meglátod a ruhát, te is így fogod gondolni. Chada, segíts!

Kiemelték a hatalmas ruhát, és Hope álla leesett a döbbenettől. A ruha színe pontosan megegyezett a szemével. Ugyanaz a kékeszöld, fényre változó szín. A csipkedíszítés csak még inkább fokozta ezt a hatást.

- Kifejezetten úgy rendeltük apáddal Európából. Azt akartam, hogy passzoljon a szemedhez – mondta az anyja.

- Sikerült – hápogta a lány.

Hope elismerte, ez a ruha mesés volt, gyorsan felvette, és megnézte magát a tükörben. A fűző kiemelte karcsú derekát, és a szoknya alatti abroncs ezt még inkább hangsúlyozta. Néhányszor nevetve megpördült, gyönyörködött magában, aztán Margaret nyakába ugrott:

- Köszönöm, mama! Ez egyszerűen meseszép!

- Nagyon szívesen, kicsim. A szülinapodon te leszel a legszebb! – mosolygott az asszony.

Hope leült a tükör elé, és szépítkezni kezdett. Közben Chada a haját készítette el. Ámulattal fésülte az ébenfekete tincseket.

- Kisasszony, tudom, sokszor mondtam már, de mindig elcsodálkozom, milyen gyönyörű a haja. Mint egy indiáné.

A lány felnevetett:

- Igen, sokan mondták már, hogy ha nem ilyen lenne a szemem, akkor azt hinnék, indián vagyok.

Chada finoman loknikba rendezte Hope haját.

- Várj! – mondta sietve a lány. – Talán kipróbálhatnánk valami újat. Elvégre nem vagyok már kislány. Valami nőiesebb frizurára gondoltam.

- Mit szólna egy lágy kontyhoz kisasszony? Egy olyanhoz, mint Miss McKintosh-é?

- Nem! Nem akarok hasonlítani rá! Valami mást találjunk ki.

Susannah McKintosh Kelvin menyasszonya volt. Igazi elkényeztetett, déli úrihölgy, bár a nagyszülei Írországból vándoroltak az Újhazába, de a lány ezzel senkinek nem dicsekedett.  Hope meglepődött, hogy Chada pont őt hozta fel. Susannah számtalanszor megalázta a szobalányt, és mindig lekezelően bánt vele. Hope még a gondolattól is irtózott, hogy hasonlítson rá. Végül Chada mesteri kontyot varázsolt a lány hajából, és néhány tincset lokniba csavarva hagyott leomlani a tarkójánál.

- Ez így tökéletes – mondta, amikor hátrébb lépett.

- Igen – nézte elbűvölve Hope. – Csodákra vagy képes. Köszönöm, Chada.

- Nincs mit, kisasszony! Mr. Eastern nem fog haragudni, ha ezt a láncot viseli este? – nézte a lány a vékony bőrcsíkot.

- A papa nem szólhat bele. Csak ennyi maradt a szüleim után, sosem válok meg tőle, ezt ő is tudja.

- De talán az alkalom…

- Nincs olyan alkalom, ami rávehetne, hogy levegyem – mondta határozottan a lány.

Odalent megszólalt a csengő.

- Megérkeztek az első vendégek – mondta izgatottan Chada. – Jaj, kisasszonyka, én úgy izgulok!

- Nyugalom Chada! – nevetett Hope, de ő is remegni kezdett.

Tudta, hogy sokan már vénlánynak tartották. A vele egyidős lányok, már mind jegyben jártak, vagy férjnél voltak, neki pedig még udvarlója sem volt. Voltak ugyan hódolói, de egyik sem került közel a szívéhez. Akiket pedig Kelvin szemelt ki a számára, kifejezetten riasztották. Igazi nagyvilági ifjak voltak, de a bátyja arra kínosan ügyelt, hogy gazdagok legyenek, ne pedig hozományvadászok.

A mai estétől is félt. Kelvin már közölte vele, hogy szeretné bemutatni egy iskolai barátjának.

Margaret visszatért, és mosolyogva nézett rá:

- Itt az ideje a belépődnek, kicsim.

Hope megrázta magát, a medált a ruha alá rejtette, és felállt.

- Mehetünk, mama.

Lassan elindultak. Hope végignézett a rövid, tágas folyosón. A falakat aranydrapéria borította, a gázlámpák maximális fokozaton ontották magukból a fényt. A falak mellett díszesen faragott karosszékek, és asztalkák sorakoztak. A szülei hálószobája után nyílt a lépcső a földszintre.

Félkörívben vezetett le a tágas előcsarnokba, ahol most csak néhány cseléd, és pincér lézengett, akik a pezsgővel megpakolt tálcákkal várakoztak. A szalon elé érve Hope rámosolygott az anyjára:

- Menjünk!

Margaret kinyitotta az ajtót, és beléptek. Hope szeme szikrázott a lenyűgöző csillárból áradó fénytől. A szalon akkora volt, hogy akár fél St. Louis elfért volna benne. A falak itt is aranyszínben pompáztak, a terem két oldalán mennyezetig érő üvegajtók sorakoztak, amelyek a fülledt estére való tekintettel sarkig voltak tárva, és beengedték a kertből a tömény virágillatot. A falak mentén rokokó stílusú karosszékek, és fotelek sorakoztak, hogy a táncban kifáradó vendégek leülhessenek pihenni. A padlót szintén a rokokót idéző, mintás márványkő borította, ahonnan a puha perzsaszőnyegeket az ünnepség idejére eltávolították.

Hatalmas éljenzés fogadta az ünnepeltet, a pincérek sebesen körbejártak, hogy mindenki megkaphassa az italt. Miután megkapták, köztük Hope is, William Eastern köszöntőt mondott:

- Drága leányom! Kedves vendégsereg, nagy büszkeséggel tölt el a tudat, hogy Hope betöltötte a tizennyolcadik életévét. Ahogy mind tudjátok, ő nem a vérszerinti gyermekünk, de úgy szeretjük. Az a tíz év, amióta itt él velünk, boldogságot hozott a család életébe. Remélem, az én drága kicsikém még nagyon sok örömöt hoz az életünkbe. Boldog Születésnapot, drága kislányom!

- Boldog Születésnapot! – zúgta a vendégsereg.

Poharak koccantak, mindenki szeretett volna az ünnepelt közelébe jutni, hogy gratuláljon. Óráknak tűnő percekig ölelgették, és csókokkal halmozták el. Örült, mikor végre a végére értek. Akkor a zenekar játszani kezdett, és William táncra kérte.

A fiatalemberek sorban álltak, és egy pillanatnyi pihenőt sem hagytak Hope-nak. Sorban táncoltak vele, és néhányan újabb ostromot intéztek a lányhoz, de ő nevetve, udvariasan kitért a bókok elől.

Végül az inas bejelentette, hogy a vacsora tálalva van, és a vendégek átvonultak a hatalmas étkezőbe.

A vacsora hosszúra nyúlt, a vendégek zsibongva beszélgettek, többször mondtak köszöntőt Hope tiszteletére. A hangulat a tetőfokára hágott. Az étkezés után a férfiak egy része elvonult, és konyak meg szivar mellett kezdtek beszélgetni a világ fontos dolgairól, de a fiatalok maradtak, és az ifjú hölgyeket szórakoztatták. A zenekar ismét játszani kezdett, és a táncolók újra elfoglalták a parkettet.

Egy idő után Kelvin odalépett Hope mellé:

-  Kedvesem, szeretném bemutatni neked a régi iskolatársamat. Wyatt, íme az én gyönyörűséges húgom! – Hope érezte a gúnyos élt a férfi hangjában, de figyelmen kívül hagyta.

- Miss Eastern! Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. A nevem Wyatt Harrington.

- Üdvözlöm, Mr. Harrington! Megtisztel, hogy eljött a partira. Kérem, szólítson Hope-nak!

- Köszönöm… Hope. De akkor kérlek, te is a keresztnevemen hívj!

- Rendben, Wyatt – rámosolygott a férfira, és alaposan megnézte magának.

Jóképű, csinos, és az első benyomása alapján udvarias, bár ezt ennyiből még nem ítélhette meg. Hope felfedezte, hogy a férfi izmos, biztosan sportol. Huncut mogyorószín szemei, pajkos mosollyal kutatták őt, barna haja akkurátusan volt megfésülve, de egy tincs a homlokába hullott. Hope kísértést érzett, hogy visszaigazítsa a helyére, de ellenállt.

- Wyatt apjáé a város északi felén lévő lovas farm – mondta Kelvin. – De a mi barátunk nem követi a családi hagyományokat. Építésznek tanult, most végzett az egyetemen.

Tehát lovagol, gondolta Hope, igen ez látszik rajta.

- Építész? – mosolygott a férfira. – Érdekes hivatás lehet. A semmiből megteremteni egy házat, lenyűgöző!

Wyatt arca felderült a lány csodálata hallatán. Ő is alaposan végigmérte a lányt. Telt keblek, karcsú derék. És igazán szeretni való a mosolya, ráadásul az ébenfekete haj ezzel a páratlan kék szemmel. A férfi azonnal megértette a sóvárgó fiúk elismerő szavait, amint meglátta a lányt. Őt is lenyűgözte a szépsége.

- Annyira meleg van idebent – mondta kellemesen zengő hangon. – Mondd Hope, nem lenne kedved sétálni velem a kertben?

- Úgy érted, kettesben? – nézett rá a lány. – Nem hinném, hogy ez illendő.

- Ugyan, hugi! Nincs ebben semmi megbotránkoztató. Menjetek nyugodtan.

Kelvin láthatóan élvezte, hogy Hope szeme végre megakadt valakin, és most igyekezett, hogy segítsen nekik abban, hogy egymásra találhassanak.

Lassú léptekkel elindultak, és a lány érezte az irigykedő tekinteteket a hátában.

Odakint a kertben kellemesen hűs volt a levegő, köszönhetően a könnyű esti szellőnek. A szalonból kiszűrődő fényben, és a csillagok alatt épp annyit lehetett látni, ami arra volt elég, hogy ne essenek el. De Hope úgy ismerte a kertet, mint a tenyerét. Mosolyogva vezette partnerét az ösvényeken, kedélyesen csevegtek, és Wyatt folyamatosan elbűvölte a lányt udvarias modorával. Egyáltalán nem volt tolakodó, nem próbálta bókokkal lerohanni. Beszélgettek az időjárásról, arról, hogy mi érdekli a lányt, ennek kapcsán aztán ráterelődött a szó a férfi hivatására. Hope kérdésekkel halmozta el. Valóban érdekelte, hogy miként jutnak el a tervektől a kész házig, és hogy milyen anyagokra van szükség hozzá. Wyatt-et egyre jobban elvarázsolta a lány kedves érdeklődése, látszott rajta, hogy élvezi a társaságát. Végre találkozott egy olyan lánnyal, akit nem csak a cicoma, és önmaga érdekel, hanem nyitott másokkal szemben.

Észre sem vették, hogy elrepült az idő. Csak akkor torpantak meg a kert végénél, amikor két furcsa alak jelent meg.

- Hogy kerülnek ide ezek? – döbbent meg Wyatt, és lenézően mérte végig a két indiánt.

Azok ketten meghallották a férfit, és feléjük néztek.

- Mr. Eastern hívott minket – mondta az idősebbik, és elindultak a szalon felé.

- Várjon! – szólt rá Hope. – Nem hiszem, hogy szerepelnének a vendéglistán.

A két férfi megállt, és visszanézett. A fiatalabbik végignézett a lányon, szemében elismerő fény villant. Hope viszonozta a pillantást, de az értetlen döbbenet sugárzott róla. A fiú azonnal zorddá váló, arcán megjelent a gyűlölet.

- Oh, hát megérkeztetek, Sahale! – lépett ki William a szalonból. – Gyertek velem, máris megbeszéljük a részleteket!

Intett a két férfinak, akik szó nélkül követték. Többé nem vettek tudomást a két fiatalról.

Hope döbbenten nézett utánuk.

- Milyen üzletet köthet apám az indiánokkal?

- Ezek a vademberek, csak arra jók, hogy kiszolgáljanak minket – mondta megvetően Wyatt. – Talán még arra sem, ahhoz is ostobák. Nem szabadna hagyni, hogy szabadon kószáljanak.

- Erre vannak a rezervátumok, nem? Hogy ott bezárva éljenek, és maradjanak meg maguknak. – szólt a hátuk mögül Kelvin.

- Hogy lehettek ilyenek? – nézett egyikről a másikra Hope. – Hisz ők is emberek.

- Jaj, Hugi! Te annyira naiv vagy! A te nagy szíved, ha rajtad múlna, még szavazati jogot is adnál nekik.

- Miért, nem érdemelnék meg? – vágott vissza keményen a lány.

- Hope, ezek szinte még állatok. Bőröket hordanak, és kézzel esznek félig nyers húsokat. Vadak, kezelhetetlenek, biztos vagyok benne, hogy azonnal megváltozna a véleményed, ha mondjuk egy kiowa, vagy sziú fogságába esnél, és hiába rimánkodnál, ő megerőszakolna… többször… mielőtt megöl.

- Kelvin, ne ijeszd halálra! – szólt közbe Wyatt, Hope rémült tekintetét látva. – Gyere, kedvesem! Menjünk be, kezd kissé lehűlni a levegő!

A lány hálásan fogadta el a férfi karját, és remegve sétált be a szalonba.

Odabent aztán újra feloldódott a hangulata, elfeledkezett az incidensről, és hamarosan nevetve fogadta az újabb bókokat, táncolt a fiatalemberekkel.

Egy alkalommal az előcsarnok felé pillantott, és meglátta a két távozó indiánt, a fiatalabbik benézett a szalonba, amíg a másik elbúcsúzott Hope apjától. A tekintetük egybeforrt, és a lányon hideg borzongás futott végig, a szúrós, kemény pillantástól. Úgy érezte, a fiú felfalja a szemével, és azt méregeti, mennyire értékes. Gyorsan elfordult, és figyelmét éppen az aktuális táncpartnerének szentelte.

A fiú szúrós tekintete mögött, értetlen elismerés bújt meg. Nem tudta megmagyarázni, sosem érzett vonzalmat a fehér nők iránt, de ez a lány furcsa hatással volt rá. Hagyta, hogy az apja elrángassa, és igyekezett a feladatra összpontosítani, de a lány arca folyton visszatért a képzeletébe.

A távozásuk után néhány perccel, William Eastern besétált a szalonba, és a vendégek figyelmét kérte:

- Kedves barátaim! Szeretnék bejelenteni valamit, ami azt hiszem, mindenkit meg fog döbbenteni, de az idő szűkösségére való tekintettel nem halogathatom tovább.

A terem elcsendesedett, és minden szem a férfira szegeződött.

- Margarettel egyetértésben arra az elhatározásra jutottunk, hogy ideje változtatnunk a jelenlegi életünkön. Itt már nincs olyan kihívás, amit még ne győztünk volna le. Fiatalnak érezzük még magunkat ahhoz, hogy megállapodjunk, és csak szórakozással töltsük a napjainkat. Úgy határoztunk, hogy belevágunk az ismeretlenbe. Megvásároltam Texasban egy nagyobb földterületet, ahol a családommal új életet kezdünk. Még elrendezem az itteni dolgaimat, és egy hét múlva indulunk nyugatra.

- Apám, ezt nem teheti! – kiáltott fel Kelvin döbbenten. – Nem dönthet az életemről!

- Erről nem nyitok vitát, fiam! – mondta kimérten William, nem akart vitatkozni a vendégek előtt, ez egyértelműen kiderült abból, ahogy Kelvinre nézett. – Már eladtam a villát, és a hozzátartozó birtokot. Nincs semmi, ami idekötne, te is velünk jössz!

Susannah McKintosh hangosan felzokogott, és kiszaladt a szalonból. Kelvin dühösen nézett az apjára, és követte.

Hope kapkodva vette a levegőt, de igyekezett úrrá lenni a remegésén.

Az apja odalépett hozzá, és ránézett Wyatt-re.

- Mondja, Mr. Harrington, önnek ugye építész diplomája van?

- Így van, uram.

- És mik a tervei a jövőre nézve?

- Még semmi tervem nincs. Jelenleg keresem az utam.

- Volna kedve velünk tartani Texasba? A birtok, amit megvásároltam, romos állapotban van. Szükségem lenne egy építészre, aki segít az újjáépítésben.

- Megtisztel Mr. Eastern, hogy rám gondolt.

- És? Elvállalja?

- Szíves örömest – mosolygott a férfi, és lopva Hope-ra nézett.

A lány érezte a vágyakozását, és zavartan mosolyogva elfordult.

Tehát Texas. Hope-ot nem zavarta a költözés, szerette az ismeretlen kihívását, ahogy a nevelőapja is. Mintha tőle örökölte volna. Megint mosolyogni kezdett a gondolatra, hogy Kelvin mennyire megharagudott. Nem tudta sajnálni a férfit, soha nem kötődött hozzá, de mivel ismerte Susannah-t, és tudta, hogy a bátyja pénzére utazik, annak örült, hogy Kelvin megszabadul tőle.

2. fejezet

A gardrób már szinte teljesen üres volt. Az anyja végre engedett, így Hope elajándékozta az estélyi ruhák nagy részét, de a legszebbeket Margaret nem engedte. Végül napokig tartó alkudozás után megegyeztek. Szerencsére Hope szerette az egyszerű lenvászon ruhákat, abból sem szűkölködött, így volt mit bepakolni az útra. A csomagjai már a szekéren pihentek.

Amikor az apja bejelentette, hogy szekérkaravánnal mennek, az egész család megdöbbent:

- De úgy hetekig tart az út! – panaszkodott az anyja. – És mi lesz, ha ránk támadnak?

- Ezért fogadtam fegyveres, képzett vezetőket, akik ismerik a területet, és tudják, hogy kerülhetjük el a támadásokat.

- Vezetőket? – nézett gyanakodva Kelvin. Ő volt az egyetlen, aki ellenezte az elutazást. Kemény vitákat folytatott az apjával, próbálta rávenni, hogy az öröksége terhére utaljon neki életjáradékot, hogy itt maradhasson, de az öreg hajthatatlan maradt.

- Egy család vagyunk, nem hagyom, hogy szétszakadjon. Jössz velünk, erről nem vitázom többet!

- Papa, milyen vezetőkre gondol? – kérdezte Hope kíváncsian.

- Emlékszel a születésnapi partidon arra a két indiánra?

- Micsoda? – üvöltött fel Kelvin. – Apám, már megbocsásson, de ez őrültség! Azokban a vademberekben nem lehet megbízni.

- Bízd csak rám, hogy kiben bízom meg! Tudom, mit csinálok.

- Melyik törzshöz tartoznak? – kérdezte Kelvin az apját. – Ugye nem kiowák, vagy sziúk?

Hope-ban felötlöttek a szavai, amiket a partin mondott: „ha mondjuk egy kiowa, vagy sziú fogságába esnél, és hiába rimánkodnál, ő megerőszakolna… többször… mielőtt megöl.”

- Seminole-ok – felelt William, és Hope észrevétlenül felsóhajtott.

- Egyébként is, miért nem megyünk vasúttal – sziszegte a bátyja, aki még nem adta fel.

- Tudod jól, miért nem – mondta nyersen az apja.

Mindnyájuknak eszébe jutott Madison, és beleegyezően hallgattak.

Hope most a szobájában állt, nézte az üres szekrényt, a függönytől megfosztott ablakot, és belemart a szívébe a búcsú érzése. Tudta, hogy néhány napon belül egy új család költözik a házba, egy másik lány fog a szobájában lakni. Más alszik majd abban az ágyban, ahol eddig az ő álmai születtek, másnak az édesanyja szalad be, ha rémálmai lesznek, hogy megnyugtassa, és más fog a teraszon állva arról álmodozni, hogy megtalálja az igaz szerelemet.

Könnyek szöktek a szemébe a gondolattól, de igyekezett féken tartani az érzéseit. Végül is most egy új lehetőség nyílik a számára, új embereket ismerhet meg, új vidékre költözik. Talán a múlt ködösen kísértő démonai is eltűnnek az életéből. Rettenetesen zavarta, hogy a rémálmok ködéből semmi konkrét dolog sem jutott el a tudatáig, de az éjszakái gyötrelmesen teltek. Az utolsó estén megint megjelentek valamiféle szörnyek, akik üldözték őt, és elkapták. Utána keményen megbüntették engedetlenségéért. Reszketve ébredt fel, de pillanatok alatt megfeledkezett az álom részleteiről. Ettől azonnal elszállt a szomorúsága. Igen, ha elmegy ebből a házból, akkor az álmok is biztosan elmúlnak. Ebben kell bíznia.

A jövőtől nem félt, a kihívás felcsigázta őt, készen állt a kalandokra. Felvette a szolid kalapot, és kifordult a szobából. A bejárat előtt már ott sorakoztak a megpakolt szekerek. Chada toporogva állt amellett, amelyiken majd együtt utaznak Hope-al.

- Jaj, kisasszony, annyira izgatott vagyok! – sóhajtotta.

- Nincs rá okod –mosolygott a lány. – Együtt vagyunk, mi rossz történhet velünk?

- Megtámadhatnak a banditák – sápítozott a szobalány. – És hallottam, hogy Texasban az apacsok, és a kiowák előszeretettel támadják meg az utazókat.

- Ezek csak mendemondák, Chada, és a vezetőink biztosan megtesznek mindent, hogy ezt elkerüljék.

- Arra a két indiánra gondol, kisasszony? – nézett kétkedve a lány.

- Igen, rájuk. Tapasztaltnak tűnnek, meg fognak védeni minket.

- Reméljük, de az indiánok nem mindig megbízhatóak.

- A papa jól megfizeti őket az út végén, nem áll érdekükben, hogy bántsanak – a lány elgondolkodva nézett az érkező indiánok felé.

A fiatalabbik azonnal észrevette a lány kutató pillantását, és mély elutasítással nézett vissza rá.

Hope gyorsan elfordult:

- Hátborzongató, ahogy rám néz.

- Hát igen, elég mogorva. – nézett oda Chada. – De az indiánoknál ez nem ritka. Nem szeretik különösebben a fehéreket.

- Kivéve téged – nevetett fel Hope.

- Jaj, kisasszony! Hisz maga olyan nekem, mintha a nővérem lenne – pirult el a lány.

William odaintette magához a lányát, és a többieket:

- Gyertek, ismerkedjetek meg a vezetőinkkel – mondta, amikor mindenki köré gyűlt. – Ő itt Sahale, és a fia Weayaya. Seminole-ok, és ők fognak minket elkísérni Texasba. Sahale, ő itt a feleségem, Margaret, a fiam, Kelvin, és a lányom, Hope.

A két indián kurta biccentéssel köszöntötte a munkaadóikat, aztán azonnal a szekerek felé fordultak, és szó nélkül megvizsgálták. Alaposan megnézték a kerekek, és váz állapotát, és azt, hogy rendezték el a csomagokat. Végül az idősebbik William-hez fordult.

- A szekerek jó állapotban vannak, bírni fogják az utat. Láttam, hogy van elég zsír, és víz, hogy a kerekeket karban tartsuk, de a csomagokat át kell rendezni. Némelyik szeréken túl sok a súly, míg a másik alig van megpakolva.

- A lányom nem fog zsúfoltan utazni. A felszerelési tárgyakat ott hagyjuk, ahol vannak. – mondta a férfi.

- Papa, nekem nem okoz gondot – szólt közbe Hope. – Ha ezzel jobban eloszthatjuk a terhelést, akkor nyugodtan pakoljunk át néhány ládát.

Az indián a lányra nézett, az arca rezzenéstelen maradt, de Hope érezte, hogy tetszett neki a merészsége, hogy szembeszállt az apja döntésével.

- Meggondoltad, Szívem? Nem kéjutazásra készülünk. Hetekig el kell majd viselned a zsúfoltságot.

- Nem lesz probléma. – mosolygott a lány, és már indult, hogy segítsen.

- Hagyja csak, Miss! – fogta le a karját a fiatalabbik indián. – Bízza ezt a férfiakra!

A lány meglepődött a fiú hirtelen közeledésétől, és elrántotta a karját. Weayaya elhúzódott, és visszazárkózott. Láthatóan rosszul esett neki az elutasítás. Komor tekintettel követte a lány lépteit, ahogy az anyjához sétált.

- Wyatt megérkezett már? – kérdezte Kelvin, amikor odaért.

- Tőlem kérdezed? – nézett rá Hope. – A te barátod.

- Igen, csak gondoltam, amint megjön, téged keres meg először.

- Miért tenné?

- Mert kedvel téged – vigyorgott elégedetten a férfi.

Hope zavartan elfordult, épp időben, hogy lássa az említett férfit leszállni a ház előtt megálló konflisról.

- Csak kérdezned kellett – mutatott előre, és mosolyogva viszonozta a közeledő Wyatt integetését.

- Hope! Kelvin! Szervusztok! Remélem, nem késtem!

- Pont időben – nyújtott kezet Kelvin. – még befejezzük a pakolást, aztán indulunk.

Hope lassan visszasétált a bejárathoz, hogy ne legyen útban, amíg befejezik a pakolást.

A bátyja fintorogva nézte, ahogy az inasok átpakolnak néhány ládát az egyik szekérből a másikba.

- Annak a rézbőrűnek nehezére esne segíteni? Vagy csak arra terjed ki a tudása, hogy felüljön a lóra, és nyargaljon? Ha valamit épségben kell egyik helyről a másikra átpakolni, az már sok lenne? Talán jobb is, még összetörne valami értékeset.

Wyatt-hez intézte a szavait, de szándékosan hangosan beszélt, hogy az érintett meghallja. Weayaya szeme elsötétedett a haragtól, keze ökölbe szorult, és már fordulni készült, hogy reagáljon, de az apja lefogta a karját:

- Fiam! Ne figyelj a sápadtarcú ficsúrra!

- De sérteget minket. Ezt nem kell eltűrnöm.

- Igazad van, és lesz alkalom, amikor elégtételt vehetsz, de most gondolj arra, hogy csupán ez az egy lehetőség kínálkozott. Minél gyorsabban el kell hagynunk St. Louis-t! Mielőtt rájönnek a dologra. Ha vadászatot indítanak, esélyünk sem lesz hazajutni.

- Igen apám! – hajtott fejet Weayaya.

Elfordult, hogy a lovához lépjen, és szemben találta magát Hope döbbent tekintetével. Azonnal tudta, hogy a lány minden szót hallott. Már bánta, hogy nem az anyanyelvén beszéltek, de az még árulkodóbb lett volna.

- Miss Eastern? Segíthetek valamiben? – kérdezte közömbösen.

- Nem… én csak… nem szeretnék útban lenni. – motyogta a lány halkan, aztán megfordult, és berohant a házba.

Felszaladt a szobájába, magára zárta az ajtót, és leült az ágyra.

„Mi volt ez? El kell hagyniuk a várost? Miért? Ki elől menekülnek? Lehet, hogy elkövettek valamit? Beszélnem kell a papával!”

Még percekig ült, és reszketett. A fiú szemei még most is perzselően égették az arcát. Ahogy ránézett, az a fenyegetés a tekintetében, megrémítette. Mi van, ha szól az apjának, és az indián dühében elvágja a torkát.

Hirtelen a nyakához kapott, és félve markolászni kezdte. Valaki kopogott az ajtón:

- Hope? Itt vagy? Indulunk, kicsim. – szólt be az anyja.

- Máris megyek. – sóhajtott a lány, és felállt.

Lassan sétált le a lépcsőn, a bejáratnál belebotlott az indiánba:

- Miss Eastern? – nézett rá keményen.

- Weayaya – nyögött rémülten Hope. – Miben segíthetek?

A fiú hidegen felnevetett.

- Maga nekem?

- Csak gondoltam, esetleg…

- Ami azt illeti, segíthet – mondta ridegen. – Jobb lesz, ha elfelejti, amit az előbb hallott.

Hope kiérezte a nyílt fenyegetést a hangjából. Nyelt egyet, és reszketegen bólintott.

- Senkinek… nem… beszélek róla.

Weayaya biccentett, és szó nélkül megfordult. Egyenesen a lovához lépett, és felült.

- Hope! – kiáltott felé Wyatt. – Gyere!

A férfi éppen felsegítette az anyját a szekérre, aztán a lány felé nyújtotta a kezét. Hope odalépett, és felszállt az anyja, és Chada után. Nem nézett többé a zord indián felé, de érezte magán a tekintetét. Tudta, azt figyeli, hogy valóban nem szól senkinek.

Bármennyire szeretett volna beszélni az apjával, nem tehette meg. Remegve ült be a ponyva alá, az anyja, és Chada mellé. Ekkor végre ki mert nézni, a fiú a karaván végénél állt, és várta, hogy az apja megadja a jelet az indulásra.

Hope-nak most módja volt alaposabban megnézni a fiút. A hosszú lábszárvédő, és a tunika, amit viselt, nem simult rá szorosan, de így is látszottak feszülő izmai, ahogy combjával megszorította a ló oldalát, hogy visszatartsa. Kezével keményen fogta a gyeplőt, az inak megfeszültek az alkarján. Arckifejezése rezzenéstelen volt, és elszánt. A szemét az apjára szegezte, egyenes orra, kiugró arccsontja, telt, feszes vonalú szája, és szögletes álla kifejezetten férfias jelleget adott neki, de közben volt benne valami, amitől Hope zavarba jött. A fiú kimondottan jóképű volt. Sűrű, hosszú haja lazán omlott le a hátán, egészen a csípőjéig ért, és a könnyű szellőben lágyan lengedezett. Zavartan elfordult, és ő is előrenézett. Figyelte, ahogy Sahale megadja a jelet, aztán a lovához szól, az állat felágaskodott, majd négy lábra ereszkedett, és toporgó léptekkel megindult.

Érezte magán a lány szemét, de nem vett tudomást róla. Nem akart ránézni, mert akkor képtelen lett volna másfelé fordulni. Már az első este is zavarta az a tűz, ami a lányból áradt, és most, amikor egy pillanatra megérintette, lávaként söpört végig rajta. Aztán Hope ridegen elutasította. Nem hagyhatja, hogy egy fehér nő ennyire elvegye az eszét.

A karaván megindult. A városon keresztülhaladva többen megnézték őket, néhányan nevettek, hogy ilyen ósdi módját választották az utazásnak, de ők nem törődtek velük.

Higgyenek, amit akarnak, gondolta William, már nem számít, ha beszélni kezdenek róluk. Pár nap, és messze maguk mögött hagynak mindent, ami a fejlett civilizációhoz köti őket.

A férfi hunyorogva nézett utánuk a nap még épp csak elkezdte égi útját, de már most fullasztó meleget ontott magából. Kilépett a ház falának árnyékából, és fanyar vigyorral kiköpött. Még egyszer jól megnézte a távolodó csapatot, aztán megfordult, és elindult a vöröslámpás negyed felé. Sokáig gyalogolt, és nem győzte visszautasítani a felkínálkozó utcalányok szolgálatait, pedig némelyik igazán szemrevaló lett volna. De most más dolga volt. Valami, amiért busás jutalmat remélhetett. Betért a Halott Bölényhez címzett fogadóba, ami inkább emlékeztetett egy ócska kocsmára, és körülnézett a füstös homályban. Az asztalok elszórtan voltak, a korai órára való tekintettel alig lézengett néhány ember odabent, nagyrészt csak másnapos szállóvendégek ültek az asztalok körül, fejüket a könyökükre támasztották. A megviselt, golyó- és késnyomokkal mintázott bárpult mögött testes, élénken kifestett asszony állt. Az arcán látszott, hogy a férje az elmúlt napokban megint megfenyítette, ahogy sűrűn szokta. A nő fakó szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, és fásultságot tükröztek.

- Reggelt, Katie! – vetette oda a belépő férfi. – Chaves felébredt már?

Az asszony először végigmérte a férfit, aztán hátrakiabált:

- Pancho! Hunter keres.

- Küldd hátra! – hallatszott a függönnyel takart ajtó mögül.

Katie visszafordult, és intett Hunternek, hogy bemehet.

Pancho Chaves a mocskos ágyon feküdt, lábait szétvetette. Durván ellökte a lábai közt szorgoskodó szajhát:

- Takarodj! Keress inkább ügyfelet! De ajánlom, vele legyél ügyesebb, ne halljak panaszt rád, mert… – jobb kezének mutatóujját elhúzta a nyaka előtt, egyértelműen jelezve, mire számíthat a nő, aztán felült. Begombolta a nadrágját, és beletúrt őszes-fekete, göndör hajába.

- Mit akarsz, amigo? – kérdezte az érkezőt. – Pénzt nem adok.

- Oh, pedig szerintem a híreim megérnek neked néhány dollárt – válaszolt vigyorogva Hunter.

- Milyen hírek?

- A két kiowáról, akik ellopták tőled azt a követ. Tudom, hogy sokat megér neked bármilyen információ róluk.

- Beszélj! – ugrott fel a mexikói.

- Láttam őket. Egy órája indultak nyugatra. Hallottál már Mr. Easternről, igaz?

- Ja, az övé az a kúria, ott a városon túl, miért?

- Nyugatra költözik a családjával. A kiowákat fogadta fel vezetőnek.

- Miért kéne neki vezető? – nézett gyanakodva az informátorra Chaves.

- Azért, mert Mr. Eastern nem hajlandó vonattal utazni. Szekérkaravánnal mennek.

- Akkor nem haladhatnak túl gyorsan – gondolkodott a férfi.

- Így van Pancho. És, ha kiérnek a sivatagba, ott bármi megtörténhet velük.

Chaves kárörvendően vigyorogni kezdett.

- Bármi. És nem csak nekik eshet bajuk. Ez az Eastern gazdag ember, gondolom, mindenét magával viszi.

- Pontosan.  – értett egyet Hunter, mohó szemmel figyelte a mexikóit.

- Ha igazat mondtál, akkor jól jársz, de ha hazudtál…

- Miért hazudnék?

- És mit kérsz a hírekért?

- Csak annyit, hogy ha utánuk mész, vigyél magaddal, és én is részesedjek a zsákmányból.

- Rendben, szedj össze néhány embert! De ne sokat, nem akarok sokfelé osztozni. És ne feledkezz el Csendes Vízről, szükség lesz rá a nyomkövetésnél.

Hunter vigyorogni kezdett, Csendes Víz már régen is sokat segített nekik, remek nyomolvasó volt, és személyes jóbarátja.

Már fel is pattant, és készülni kezdett. Megfordult, hogy felcsatolja a fegyverét.

- Chaves?

- Még itt vagy? – mordult vissza.

- Lenne még valami…

- Mi? – kezdett haragudni. Nem szerette, ha felesleges beszéddel húzzák az időt.

- Azt hiszem, ez megérne néhány plusz dollárt.

- Mondd már! Majd én eldöntöm, hogy megéri-e.

- Emlékszel még a kis szukára, aki…? – nem fejezte be, csak óvatosan Chaves keze felé nézett.

- Sosem felejtem el. Miért?

- Mert megtaláltam. Mr. Eastern őt is magával vitte.

- Miről beszélsz? Őt Lulunak adtuk el szajhának, talán nem emlékszel?

- De igen. De akkor is ott volt.

- Csak képzelődsz! – mondta a mexikói, de izgatottság fogta el. Lehet, hogy Mr. Eastern megvásárolta a lányt?

- Hidd el Chaves, száz közül felismerném!

- Szóval náluk szolgál? – csillant fel a férfi szeme.

- Nem – válaszolt Hunter. – Mr. Eastern örökbe fogadta. Hope Eastern az a kis szuka. Azért nem találkozhattál vele, mert sosem engedték erre a környékre.

Chaves szeme elsötétedett, a szája haragos üvöltésre nyílt, de aztán halkan, hidegvérrel szólalt meg:

- Miss Hope Eastern, azt mondod, ő az a kis dög?

- Biztos, mint a halál, azokat a szemeket nem felejtem el soha.

- Ha tényleg ő az, a napjai meg vannak számlálva.

Felemelte a bal karját, és jobbjával megdörzsölte megnyomorodott bal kezét.

William számított rá, hogy az út a sivatagon át kínzóan gyötrelmes lesz. Takarékosan kell bánni a készleteikkel. Megbeszélte Sahale-vel, hogy többször megállnak majd néhány város közelében, hogy pótolhassák a készleteiket. Az indián nem örült ennek, így végül abban maradtak, hogy amíg William a fiával beszerzi a készleteket, addig ők majd vigyáznak az asszonyokra. Bár Williamnek nem tetszett ez a variáció, de nem volt választása. Nem talált senki mást, aki vállalta volna a kimerítő utazást, hiába ajánlott fel hatalmas fizetséget.

A két indián önként ajánlkozott, amikor a kocsma mellett meghallották a férfi kétségbeesett próbálkozásait. Látták, hogy mindenki nevetve utasítja vissza őt.

- Ugyan, Mr. Eastern! A vasút idejében, szekérrel utazni? Megőrült maga? Nem fogom kitenni magamat, és az embereimet veszélynek.

Szinte mindenkitől ezt, vagy ehhez hasonló választ kapott.

Sahale, és a fia a kocsma melletti sikátorban bujkált, és próbáltak elrejtőzni a kíváncsi szemek elől. Szerencsére a rejtőzködés a lételemük volt, főleg, amióta megszöktek, de az éhség mostanra nagyon legyengítette mindkettejüket. Napok óta egy falatot sem ettek.

William Eastern lelombozva fordult be a sikátorba, és belebotlott Weayaya lábába, ahogy a fiú az árnyékba menekülve ült.

- Bocsásson meg! – motyogta a férfi, aztán kissé megrémült az indián látványától.

- Nem történt semmi – válaszolt Weayaya angolul.

William ekkor vette észre az apját, aki érdeklődve figyelte.

- Úgy hallom vezetőt keres, egy nyugatra tartó karavánhoz – mondta az idősebbik indián.

- Tud ajánlani valakit? – kérdezte bizalmatlanul William.

- A fiam, és én nyugatra készülünk. Ismerjük a területet, ha gondolja, mi segíthetünk.

A fiú döbbenten nézett az apjára, de az rezzenéstelen arccal várta a fehér férfi válaszát.

- Nem is tudom – motyogta William bizonytalanul. – Mi Texasba tartunk. Nekem olyan vezető kell, aki odáig elvisz minket.

- Az tökéletes, mi is odamegyünk. Ellátásért, és megfelelő fizetségért vállaljuk a munkát.

A fiú legszívesebben az apjára szólt volna, amiért ennyire egyértelműen fogalmaz. Néha úgy érezte, a hónapokig tartó nélkülözés megzavarta a bölcs Sahale elméjét, ha ilyen nyíltan könyörög, akkor elárulja őket. Ám ekkor a fehér férfi vigyorogni kezdett.

- És elvisznek Texasba?

- Ahogy mondtam – felelt az indián.

- Természetesen nem kívánom ingyen. Az ellátásukról is gondoskodom, és amint épségben megérkezünk, bőségesen megfizetem a munkájukat.

- Rendben.

William kezet nyújtott, az indián elfogadta.

- Ismerik a domb tetején álló kúriát? – mutatott az otthona felé William.

Az indián biccentett.

- Ma este partit adok, de szeretném, ha feljönnének, hogy megbeszéljük a részleteket. Egy héten belül indulni akarok, nem húzhatjuk az időt.

- Ez számunkra is megfelel – válaszolt Sahale. – Este ott leszünk.

Most, egy héttel később, William végre elindíthatta a családját. Figyelte az indián határozott viselkedését, és csodálkozott magán, amiért feltétel nélkül megbízik benne. Érezte, hogy neki és a fiának is sietős a távozás, kíváncsi volt az okára, de az ösztöne azt súgta neki, jobb, ha ezt nem feszegeti. A hét folyamán érdeklődött utánuk, de nem hallott semmi olyan információt, ami aggodalomra adott volna okot, így megnyugodott.

Lassan kiértek a városból, és ráfordultak a nyugat felé vezető kocsiútra. Sahale lelassított, és bevárta Williamet.

- Estig nem állunk meg – mondta neki. – Ugye az asszonyok nem fognak lelassítani minket? Szeretnék gyorsan haladni.

Bár kérdést tett fel, de William érezte, hogy nem vár választ.

- Kelvin! Menj hátra, és szólj anyádéknak, hogy estig nem állunk meg!

A férfi dühös fintorral az arcán megfordította a lovát, és továbbította az üzenetet.

Az utazás innentől kezdve unalmas volt. Hope Wyatt mellett ült a bakon, és gyönyörködött a tájban. Az út unalmasan egyhangú volt, nem nyújtott sok látnivalót, mindenhol csak fák, mégis csodálattal töltötte el a lányt. Úgy érezte, sokkal inkább tartozik ide, mint a városba. Hirtelen boldogság járta át, örült, hogy kiszabadult a fullasztó városból. Mélyeket lélegzett, arcát az ég felé fordította, és nevetni kezdett. A többiek meglepve nézték őt, de nem foglalkozott velük. Hátranézett a szekér mögé kötött lóra.

- Mama? Jöhetek lóháton? – kérdezte mosolyogva.

- Kicsim, én nem is tudom.

- De hisz csak át kell öltöznöm, Firenze amúgy is fel van nyergelve.

- Igen, vészhelyzetre, ha valami baj történne.

- Mama, kérlek! Mi baj történhetne?

- De nekem ne panaszkodj, ha az apád dühös lesz!

- Köszönöm, mama – kiáltott fel.

Sebesen hátramászott, elhúzta a függönyt, felvette a blúzt, és a lovaglónadrágját, és máris lóháton volt. Kioldotta Firenze kötőfékét, megragadta a gyeplőt, és a szekér mellé ugratott, aztán máris vágtára fogta. Figyelte az apját, de az nem szólt semmit, láthatóan nem zavarta a dolog.

Hope vidáman nyargalt, és mosolyogva nézte a tájat.

Weayaya kissé hátrébb követte, nem tudta levenni a szemét a tüzes jelenésről. A lány remek lovas volt, ezt azonnal látta. Úgy ült a nyeregben, mintha oda született volna. A nadrág feszesen simult formásan gömbölyű csípőjére, a blúz kiemelte kebleinek telt formáit, és a ló mozgásának ritmusára ringtak. Fekete haja kibomlott, és most rakoncátlanul lobogott a háta mögött. Kékes szemei drágakőként ragyogtak, és a fiú azon vette észre magát, hogy tátott szájjal bámulja.

Aztán Hope lelassított, és ő beérte.

A lány jókedve elszállt, és ijedten nézett rá.

- Menjen vissza a szekér mellé, Miss Eastern! Ne maradjon le, nem hiszem, hogy az apja örülne, ha magára kellene várnunk.

Hope felszegte az állát:

- Nem hinném, hogy te fogod eldönteni, mit csinálhatok.

De aztán előre ügetett, és a szekér mellett haladt tovább.