15. fejezet

Hason feküdt, nem tudta elviselni a ragyogó csillagokat, a labirintust juttatták az eszébe, mint szinte minden. A nappali ég a lány szemeit idézte, az égetően tűző nap, a tüzes vágyat, amikor ölelte, a víz ujjai selymes cirógatását, a szúrós kaktuszok csípős nyelvét.

Fanyar mosolyra húzódott a szája, nem segített, hogy eljött, sőt egyre jobban kínozta a hiánya.

- Rica! – suttogta a nyeregbe, amit a feje alá tett párna helyett.

Lansa a hamvadó tűz másik oldaláról figyelte. Sajnálta barátját, amiért ennyire megzavarta a lány, dühös volt Ericára, amiért elárulta. De még őt is megtévesztette, annyira őszintének tűnt.

Felült, és megpiszkálta a tüzet, majd rátett néhány fahasábot. Tokalah felé fordult:

- Nem alszol?

- Ahogy te sem, Testvér.

Tokalah is feltápászkodott:

- Zavarnak a csillagok.

- Nem inkább egy kék szempár, és két ölelő kar hiányzik?

- Nem foglalkozom vele többet! – morogta az indián. – Majd Rosie segít.

- Te is tudod, hogy Rosie ezen nem tud segíteni – nézett rá Lansa. – A szíveden ejtett sebet nem tudja begyógyítani.

Tokalah előrehajtotta a fejét a térdei közé, és átfogta a tarkóját.

- Ne beszéljünk róla! Elment. Vége.

- Ezt akarod?

- Ezt most úgy kérdezed, mintha bármit tehetnék.

- Tenni akarsz? Állj bosszút! Menj utána, és ne hagyd, hogy hozzámenjen! Hiúsítsd meg az esküvőt!

- Nem akarok tovább csatázni vele. Elfogadtam, hogy számára ez csak játék volt. Majd túl leszek rajta. Holnap elmegyek, és beszélek Wahkan Tankával, adjon útmutatást.

- Ahogy gondolod, Testvér. – sóhajtott Lansa. – Feküdj le! Szükséged van a pihenésre.

- Igazad van! Majd kelts fel két óra múlva!

- Rendben.

Erica nyugtalanul forgolódott, az esküvői ruha ádáz szörnyetegként uralta a szobát. Legszívesebben szétszaggatta volna, de John bácsi közölte vele, hogy ha kell, egy krumpliszsákban is hozzáadja Theodore-hoz, ő dönt.

Még két nap. A lány tehetetlenül sodródott valami felé, amitől irtózott. Hiába reménykedett, Tokalah azt hitte, becsapta őt, nem fog utána jönni. Erica pedig szigorú őrizet alatt volt. A nagybátyja bevetette békebírói tekintélyét, és szobafogságra ítélte a lányt a szemtelenségéért. Csak akkor léphetett ki a házból, amikor a ruháért ment, de akkor is a nyomában volt John egyik embere. Esélye sem volt, hogy megszökjön, de mivel tudta, mi forog kockán, nem is tette volna meg. Csak a csodában reménykedhetett, hogy a fiú valahogy rájön az igazságra, meggondolja magát, és eljön érte. De vajon visszatér-e, mielőtt az esküvő végérvényesen elszakítja tőle? Tuwa mesélte egyszer, hogy néha az ilyen kirándulásaik egy hétig is eltartottak, ha így lesz, már rég New Orleansban lesz, mire Tokalah bármit is tehetne.

- Hol vagy most, Tokalah? Hol vagy, Istenem?

Zokogva a párnába temette az arcát, és zaklatott álomba sírta magát.

Tőr feszült a nyakának. Azonnal teljesen éber volt, de nem mozdulhatott. A harcos közömbösen nézte, de szúrós tekintete szinte átfúrta.

Nem értette, miért nem keltette fel Lansa, de ez most nem számított, a szeme körbecikázott, és gyorsan számba vette az öt kiowa harcost.

- Kik vagytok? – kérdezte az, amelyik a nyakának szegezte a kést.

Tokalah azonnal tudta, hogy ő a portyázó csapat vezére.

- A nevem Tokalah – mondta határozottan a fiú.

A harcos szeme megrebbent.

- Tokalah? – kérdezett vissza.

Az embereire nézett, akik szintén meglepődtek. Szinte egyszerre egyenesedtek fel, és leeresztették a fegyvereiket.

- Az apád Tukayoo, a mescalerok főnöke?

- Igen ő az, és igen, valaha a főnökük volt. Ti kik vagytok?

Végignézett a harcoson, harminc év körüli volt, erős, szálkás izomzatú tekintélyes férfi. Tokalah nem láthatta onnan, ahol feküdt, de a magasságát, annyira becsülte, mint az apjáét, vagy a sajátját. Jobban megnézte a férfi arcát, és a vonásai ismerősnek tűntek:

- Neka?

A férfi kemény szája mosolyra húzódott:

- A Nagy Szellem meghallgatta az imánkat. – szólt az embereihez, majd jobbját nyújtotta a fiú felé.

- Valóban Te vagy az, Tokalah?

- Igen – felelt egyre nagyobb zavarral.

- Jól mondtad, Neka vagyok. Mind azt hittük, meghaltatok már évekkel ezelőtt. Hol jártatok? Hol vannak a többiek? Hol vannak az apáitok?

- Miért kellene válaszolnom. Apám ellenségének a harcosa vagy. Nem fogom elárulni őt.

- Nem kérem, hogy eláruld. Üljünk le a tűz mellé, és meséljünk!

Letelepedett, mintha a táborhelyet ő állította volna. A három fiú gyanakodva figyelte a férfiakat, akik helyet foglaltak vezérük mellett.

- Ugyan Tokalah! Hát nem emlékszel rám? Neka vagyok. Én tanítottalak lovagolni, az anyádnak köszönhetem az életemet. Az adósotok vagyok. A szándékaink békések, a Szellemekre esküszöm.

Végre a három fiú lassan leült.

- Talán emlékeztek még Oya-ra. – mutatott a jobbján ülő zord harcosra, aki kurtán biccentett.

- Tokalah, téged megismerlek. Apád nemes vonásait látom, és anyád csodás smaragdszemét. Büszkék lehetnek rád. Erős harcos vált belőled. Te pedig Lansa vagy, igaz? A büszke, és kegyetlen Kohana fia. Ő is büszke lehet a fiára, hiszem, hogy te is olyan kegyetlen harcos vagy, mint ő. És te, te csak Muraco lehetsz, Hok’ee, és Tehya fia. Mondd, dédapád nyomdokába lépsz, és bölcs sámán lesz belőled?

- Jól ismersz minket – válaszolt Tokalah. – Sajnálom, mi sajnos nem tudjuk dicsőíteni nemes, és büszke tetteiteket. Távol éltünk tőletek, de biztos vagyok benne, hogy a törzs dicsőségére válnak.

- Apád jól nevelt. Nem hozol szégyent rá.

- Miért kerültetek ilyen távol a falutól? – kérdezte Tokalah.

- Nem vagyunk olyan távol, mint hinnéd. Ezen a nyáron a táborunkat nyugatabbra kellett felvernünk, mert a Zöld folyó vize túlságosan megduzzadt, a népünk biztonságosabb helyet keresett. Alig egynapi járásra vagyunk innen keletre.

A fiú nem mutatta ki, hogy a hír nyugtalansággal tölti el.

- A törzset még mindig Kangee vezeti?

- Igen – mondta a harcos keserű hangon.

- Talán nem vagytok megelégedve azzal, ahogy a népet vezeti?

- Rabszolgák vagyunk a saját földünkön – szólalt meg Oya. – De ahogy elnézem, ti remekül éltek. Mindhárman egészségesek, és erősek vagytok. Nem kell nélkülöznötök.

- Nem értem a szavaidat? Provokálni akarsz?

- Nyugalom, ifjú barátom – szólt Neka. – Oya forróvérű, de büszke harcos. Nehezen viseli, hogy a saját törzsünkben egy idegen ellenség, egy kiowa a főnök. Kangee a büszkeségünket tiporja.

- Miért nem szálltatok szembe vele? – kérdezte Lansa.

- Mert nem vagyunk elegen, és az asszonyainkon állna bosszút. A harcosaink elestek, nem maradtunk sokan, akik szembeszállhatnának vele – felelt Neka.

- Hol vannak apáitok? – csattant fel Oya. – Hol voltak az elmúlt tíz évben? Ők voltak a legerősebb harcosaink. Egyedül ők élték túl a mészárlást, aztán elmenekültek, és gyáván meghúzták magukat, miközben mi megalázottan tűrtük az ellenségünk zsarnokoskodását.

- Ne. Merészeld. Gyávának. Nevezni. Apáinkat! Őket száműzte Kangee. – mondta továbbra is nyugodtan Tokalah, nem hagyta, hogy a másik harcos kihozza a sodrából, de a figyelmeztetést a másik sem hagyhatta figyelmen kívül. – Mindössze annyit tudtak, hogy rajtuk kívül senki nem élte túl a csatát, csak néhány gyermek, ahogy azt te is mondtad, Neka. Hónapokba telt, mire visszanyerték az erejüket. És amikor visszatértek, hogy lássák, mit tehetnek, azt látták, hogy az a néhány ifjú harcos, aki életben maradt, Kangee hűséges harcosaként követi a parancsait. Négyen álltak szemben egy egész törzzsel. Mondd Oya, te a bölcs, és kegyetlen harcos, vállaltad volna a biztos halált, és magára hagytad volna asszonyodat, és gyermekeidet? Apáink úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg mi is erős harcosokká válunk, és akkor támad. Kétségbe vonod apám bölcsességét?

- Bocsáss meg Tokalah! – mondta a férfi. – Igazad van, mi is a családunk biztonságával törődtünk. Apád bölcs, amilyen mindig is volt.

- Ne vitázzunk! – szólt közbe Neka. – Én úgy látom, hogy mind egyet akarunk, visszavenni a törzsünket. Talán megbízol bennünk annyira, hogy elmondd, hol találjuk Tukayoo-t.

- Casa de Sol. Anyám egykori birtokán élünk.

- Értem, bocsáss meg ifjú Tokalah, de úgy vélem, nem veled kell tárgyalnunk a támadásról.

- Én is úgy vélem. – értett egyet a fiú.

- Menjetek vissza, és közöljétek apáitokkal, hogy Neka hamarosan meglátogatja! Beszélek azokkal, akik mellénk állnak, és jelentkezem, hogy kidolgozzuk a tervet.

A férfi hangjából kicsengő ádáz elszántság, mindenkit izgalomba hozott, Tokalah kegyetlen mosollyal figyelte, ahogy a lovaikra ülnek.

- Alázatos, vagy és büszke egyszerre.  – nézett Neka Tokalah-ra. – Ez bölcsességre vall. Remélem, egy napon apád örökébe lépsz, és hatalmas főnöke leszel a törzsünknek.

- Én remélem, hogy a sors megadja nekem a kegyet, és ilyen remek harcosok segítik utamat – válaszolt a fiú. – Járjatok szerencsével, a Nagy Szellem óvjon benneteket!

A férfiak ellovagoltak, a három fiú pedig néma döbbenettel figyelte őket.

Miután a lovaik patája által felvert por elült, ők is összepakoltak, és lélekszakadva vágtattak vissza a birtokra. Neka szavai felvillanyozták őket, bár Tokalah nem tudott felhőtlenül örülni a híreknek. Tíz éve erre a pillanatra várt, és most, amikor elérkezett, beárnyékolta a veszteség fájdalma, és a harag. Nem tudott csak a közelgő csatára összpontosítani, pedig tudta, hogy most ezt kellene tennie.

Érezte magán barátai kutató pillantását, és inkább előrelovagolt, hogy ne lássák könnyáztatta arcát.

Amikor megérkeztek a birtokra, a fiúk azonnal apáikat keresték. A férfiak épp visszatértek az állatoktól, és feszült figyelemmel hallgatták a beszámolót.

- Ezek szerint Neka beszél a többi harcossal? – kérdezte Kohana.

- Igen, apám – mondta Lansa. – És amint tudnak, üzennek nekünk. Várnak ránk.

- Már évek óta – folytatta Muraco. – Csak nem tudtak lépni. Úgy gondolták, vezető nélkül nem tehetnek semmit.

- Pont, ahogy te gondoltad, apám – nézett fel merengéséből Tokalah. – a biztonságukat előrébb helyezték, féltették a családjaikat. Most már megértelek. Meg tudod bocsátani az engedetlenségemet?

- Nincs mit megbocsátanom, fiam. A te korodban én ugyanígy gondolkodtam. De most végre lehetőségünk nyílik rá, hogy visszaszerezzük azt, ami a miénk. Mit mondott Neka, hányan állnak mellettünk?

- Még nem mondta meg pontosan.  – mondta nyugodtan Tokalah. – Beszél azokkal, akikben megbízik, és üzen.

- A Nagy Szellem a mi oldalunkon áll, érzem – tette hozzá Muraco.

A férfiak még sokáig tervezgettek, de most, hogy tisztázták a legfontosabb kérdést, Tokalah gondolatai elkalandoztak. Erica jutott az eszébe, az, amikor utoljára látta, és megint felizzott benne a harag. Úgy festett, mint egy istennő, és úgy is viselkedett, egészen addig, amíg a ficsúr meg nem csókolta. Akkor Tokalah csak egy szajhát látott.

Megint sikerült neki, újra megalázta, és ráadásul ezúttal nem csak a becsületét tiporta, hanem a lelkét is, összetörte a szívét. Könyörtelenül, előre kitervelte, amint rájött, hogy mit akar tőle a fiú, és visszavágott. Felállt, és szó nélkül kilépett a könyvtárból, nem törődve a többiek kíváncsi pillantásaival. Egyenesen a labirintusba ment, először céltalanul tekergett a szűk ösvények útvesztőjében, aztán rájött, hogy a lábai arra a helyre viszik, amit megosztott a lánnyal.

Leült a padra, és megtörten nézett körbe, ez a hely többé nem ad megnyugvást háborgó lelkének. Szinte érezte a lány hajának puha érintését, ahogy a mellkasára omlik, emlékezett tüzesen vágyakozó kék szemeire, felidézte a hangját: „Mutasd a csillagokat!”

Dühösen felpattant, és nem tudva, mit csinál, tépni kezdte a sövény leveleit, a padnak esett, és darabokra törte a faragott fa bútort. Hagyta, hogy a fájdalma, és a dühe utat találjon. Eszelősen tombolt, mire kifulladva a földre rogyott, a békés menedék nem is emlékeztetett egykor szépségére. Mindenütt faforgácsok, és leszaggatott levelek, faágak hevertek.

A sarkára ült, fejét hátravetette, és csukott szemmel próbált lenyugodni. Zihálva kapkodta a levegőt, és nem vett tudomást a könnyekről, melyek az arcát mosták.

- Rica! Miért?

Valaki lágyan megérintette a vállát:

- Fiam!

- Anyám! – rezzent össze a fiú, és igyekezett elrejteni az arcát.

Jordan leült mellé, és gyengéden átölelte:

- Ennyire megvisel, hogy elment?

- Nem! – vágta rá Tokalah. – Dühös vagyok. Megint megalázott, és…

- Nem te akartad megalázni őt? Azzal, hogy elcsábítod, aztán pedig eldobod magadtól? Nem így akartál bosszút állni azért, amit veled tett?

- Először igen, de… de… aztán én már nem…

- Nem akartad bántani, mert megszeretted.

A fiú erőtlenül rázta a fejét.

- Apád ugyanezt akarta tenni velem, és ő is elbukott. Megszeretett, ahogy te is megszeretted Ericát. Ne hazudj magadnak!

- De őt ez nem érdekli, más, mint te. Te szeretted apámat, és még most is szereted, Erica azt a másikat választotta. Apámnak igaza volt, én túl kevés vagyok neki, miattam nem marad itt. Visszamegy New Orleansba, és boldog lesz.

- Én ezt nem hiszem.

- Tessék?

- Mielőtt tegnap reggel elindultak, beszéltem vele, de ő téged akart, veled akart beszélni. Azt mondta, tudnod kell az indokait, nekem nem beszélt róla, mert a nagybátyja nem engedte, de neked el akarta mondani. Ő nem akart elmenni, szinte könyörgött a szemével, hogy találjak ki valamit.

- Komolyan beszélsz, anyám? Hisz az a férfi megkérte a kezét, és ő igent mondott.

- Nem ő mondott igent. Az egészet a nagybátyja intézte el a feje fölött. Erica nem akarja ezt a házasságot.

- Hogyan? De miért? – döbbent meg egyre jobban a fiú.

- Valami van e mögött, amiről nem beszél egyikük sem. Én azt mondom, tedd félre a sértett büszkeséged, és harcolj érte!

- Ő döntött úgy, hogy elmegy, ha igazán szeretne, itt maradt volna.

- Nem hadakozhat John akarata ellen. Apáddal annakidején mi is háttérbe helyeztük a boldogságunkat a büszkeségünk, és a kötelességek miatt. És öt évig szenvedtünk. Ha te most hagyod elmenni Ericát, ő végleg távozik az életedből, elutazik New Orleansba, férjhez megy valakihez, akit nem szeret, és mindketten boldogtalanok lesztek. Ezt akarod? Vagy harcolsz a boldogságodért? Oda kell, vigyelek a sírhoz, hogy emlékezz, mi számít az életben?

Felálltak, és elindultak ki a labirintusból.

- Bocsáss meg anyám! – nézett vissza Tokalah tombolásának maradványaira. – Segítek rendbe hozni.

- Először a szívedet hozd rendbe, minden egyéb ráér – mondta kedvesen az asszony.

- Valóban úgy gondolod, hogy Erica engem választ?

- Biztos vagyok benne.

- Akkor most azonnal indulok – csillant fel Tokalah szeme. – Ha kell, megszöktetem.

- Az nem lenne bölcs dolog. Beszéljünk apáddal, talán ha ő is veled megy, több sikerrel jársz.

- És persze féltesz – mosolygott a fiú az anyjára.

- Ez talán nem baj.

- Jaj, anyám! Annyira hálás vagyok, hogy ilyen szüleim vannak. Vajon apám még mindig a támadást tervezgeti? Talán nem jó ötlet most ilyesmivel zavarni őt.

- Ettől ne félj! Számára a család az első. Előre megyek, és beszélek vele, akkor könnyebb dolgod lesz.

- Köszönöm.

Jordan sietve távozott, Tokalah elgondolkodva követte: Lehetséges, hogy mégis minden igaz volt? Rica szereti, és ez az egész őrület csak képzelődés? Ha odamegy, visszakaphatja?

„Nem hagyom, hogy elvegyen tőlem!” – gondolta, és elszántan futni kezdett kifelé.

Amint kiért az ösvényről, belefutott Lansába, és Muraco-ba.

- Épp érted indultunk. – mondta Lansa. Végignézett a barátján – Mi van veled? Úgy festesz, mint aki most tudta meg, hogy a Nagy Szellem megáldotta.

- Mert így van – mondta, és nem tudta visszafogni a mosolyát. – Tévedtél, Testvér. Rica szeret! Harcolni fogok érte, és visszaszerzem.

- Biztos vagy ebben? Honnan veszed?

- Most beszéltem anyámmal. Ő mondta el, hogy Erica, csak kényszerből ment bele a házasságba, de valójában mást akar. Nem hagyom, hogy az a ficsúr elvegye tőlem. Küzdeni fogok érte.

- Ha ez igaz, akkor bocsánatkéréssel tartozom. Számíthatsz rám mindenben, veled tartok, és segítek.

- Ahogy én is – szólt közbe Muraco, aztán összeráncolta a homlokát. – De akkor ki küldte a sürgönyt?

- Ez most nem számít, ezzel ráérünk később foglalkozni, most az a fontos, hogy időben odaérjek, és hazahozzam Ricát – mosolygott továbbra is Tokalah. – Először beszélek apámmal, és kitaláljuk, mit tegyünk.

- Rendben.

Elindultak a ház felé, amikor a boltív alatt megpillantották Rosie-t, aki vidáman énekelve cipelte a frissen mosott ruhát, hogy kiteregesse.

- Jó estét, fiatalurak! – nevetett rájuk kacéran.

- Jó estét, Rosie! – köszöntek vissza, oda sem nézve.

- Nocsak, már szinte észre sem veszik a szegény Rosie-t – panaszkodott a nő.

- Mit akarsz? – nézett rá Tokalah.

- Csak gondoltam, most, hogy a kis vézna úrilány elment talán én is megfelelek az igényeidnek. Ha gondolod, este szívesen látlak a szállásomon.

- Köszönöm, de nem tartok igényt a szolgálataidra, talán Lansa…

- Hah! – fortyant föl a nő, amitől az említett fiú összerezzent. – Megkóstoltad a finom ágyékot, és az enyém már nem is felel meg az igényeidnek? Pedig biztos vagyok benne, hogy sokkal többet nyújthatok neked, mint az a kis szürke penészvirág.

- Hogy merészelsz így beszélni Miss Greysonról? – dörgött rá Tokalah. – Mosd ki a szádat, mielőtt ilyeneket mondasz!

- Nocsak, a kisasszony elcsavarta a fejed, pedig neki nem te kellesz, hanem a nagyvárosi szépfiú. Rögtön elment vele, pedig nem hitte, hogy utána jön. De szívesen vette a közeledését a vacsoránál, rólad egészen megfeledkezett.

- Te honnan tudsz arról, hogy Erica nem számított rá? – nézett gyanakodva a fiú.

- Onnan, Testvér, hogy ő küldte a sürgönyt – mondta furcsán tompa hangon Muraco.

Felé néztek, és látták, hogy a szeme elréved.

- Rosie tette. – suttogta.

- Igen, én voltam, hogy felnyissam a szemed. Ez a csitri nem való hozzád, neked igazi nő kell.

- Olyan, mint te? – Tokalah szeme összeszűkült a haragtól.

Rosie kacéran elmosolyodott, nem vette észre a kitörni készülő vulkánt az indián szemében.

16. fejezet

Megragadta a nő karját, és visszarángatta az udvarra. Rosie elejtette a kosarat, és a tiszta ruhák a porba hulltak, de egyikük sem foglalkozott vele, ahogy Rosie fájdalmas tiltakozásával sem.

Tokalah az udvar közepére penderítette a nőt, a másik két fiú pedig úgy helyezkedett, hogy ne tudjon elmenekülni.

- Mit műveltél? – sziszegett rá az indián fenyegetően.

- Elküldtem egy sürgönyt. – mondta dacosan.

- Miért?

- Hogy megszabadítsalak attól a városi fruskától.

- És ki kérte, hogy ezt tedd? – Tokalah hangja remegett a haragtól.

- Hát Miss Greyson!

- Mi? – döbbent meg a fiú.

- Azért dobta úgy a levelet, hogy megtaláljam, neki nem volt elég bátorsága hozzá.

- Hogy gondolhattad ezt? – üvöltött Tokalah.

- Tényleg azt hitted, hogy szeret? – nevetett fel a nő. – Sosem szeretett, csak megjátszotta. Neki te csak egy mocskos indián vagy. Nem való hozzád.

- És ki lenne hozzám való? Talán te?

- Inkább én, mint az a kis céda! Te sosem leszel elég jó neki.

Tokalah-nál ekkor telt be a pohár.

- Hallgass, szajha! – üvöltötte, és előrántotta a tőrét.

Rosie felsikított, és hátrálni kezdett, de Lansa megragadta a karját, és a másik felé lökte.

- Ne! – sikította a nő. – Nem teheted! Nem ölhetsz meg!

- Nem is akarlak. Nem mocskolom a kezem a véreddel – sziszegte az indián, ahogy közeledett Rosie felé.

- Tokalah, könyörgöm! – suttogta, de a harcos nem válaszolt. Egészen közel állt hozzá, és mielőtt cselekedett, körbenézett.

A ház teljes népe, a családja, barátai, és a munkások is mind kisereglettek a hangzavarra, és most némán figyeltek.

- Lansa! – intett a fejével, mire a másik hátrahúzta a nő karjait, és térdre kényszerítette.

Tokalah megragadta Rosie kontyát, és egyetlen határozott mozdulattal kitépte a hajtűt. A nő megint felsikított a fájdalomtól, és a félelemtől, de az indián nem törődött vele. Ádáz tekintettel fogta az ujjai közé az első tincset, és lassú, kínzó mozdulattal tövig vágta.

Rosie eszelősen sikoltozott, már tudta, mi történik, és fellángolt benne a gyűlölet. Tehetetlenül vergődött, miközben Tokalah szinte megkopasztotta. Amikor végzett undorral hátralépett:

- Most pedig takarodj innen! Soha ne merd betenni a lábad a birtokra! Undorodom tőled, szajha!

- Akkor persze jó voltam, amikor az ágyamba másztál! – sziszegte a könnyeivel küzdve Rosie. – Amikor élvezetet leltél a lábaim közt!

- Átkozom a napot, ami az utamba sodort. – mondta halkan.

A nő térdelve Lansa felé fordult:

- Kérlek! Te mindig jó voltál hozzám! Miért hagytad, hogy ezt tegye? – nézett rá könyörögve.

- Mert elárultad a testvéremet. Mert megaláztál azzal, hogy a második helyre kényszerítettél – halkan beszélt, szinte kedvesen, mintha egy kislányhoz beszélt volna. – Én szerettelek, Rosie. Azt akartam, hogy az asszonyom légy. Szembeszálltam apámmal, hogy veled lehessek, és boldoggá tegyelek. De te elárultál mindnyájunkat, és ezt nem tudom megbocsátani. Jobb, ha azt teszed, amit Tokalah mondott! Hagyd el ezt a birtokot, és soha többé ne lássunk itt!

Elfordult, és remegő tagokkal elindult az apja felé.

- Lansa! – állt fel a nő. – Kérlek, várj! Én… Lansa! Azt mondtad szeretsz. Én is szeretlek. Kérlek, ne lökj el!

A fiú megállt, visszafordult Rosie felé:

- Már nem érdekelsz… szajha! Soha többé nem akarunk itt látni! Ne rontsd itt tovább a levegőt!

- Lansa, kérlek! – nyújtotta felé a karját.

Lansa megragadta, és a kapu felé vonszolta:

- Takarodj! – üvöltött rá.

Durván kilökte a nőt a kapun, nem foglakozott vele tovább. Visszafordult, és elindult a többiek felé. Tokalah mereven figyelte, csak amikor mellé ért, akkor szólalt meg halkan:

- Sajnálom, Testvér! Ha tudom…

- Túlélem – válaszolt Lansa. – Te most azzal törődj, hogy hazahozd Ericát!

Miközben beszélt, az apjára nézett, aki kemény pillantással mérte végig, aztán intett, hogy kövesse. Az ifjú harcos szó nélkül elindult Kohana után.

Tokalah még látta, hogy az apja félúton megállítja a barátját, halkan mond neki valamit, aztán ő is behívta a fiát a házba.

- Apám – kezdte Tokalah, de Tukayoo csendre intette.

- Anyád elmondta, mi történt, és hogy mire készülsz. Azt is elmondta, hogy tévedtem Ericával kapcsolatban, és hogy nem akart fájdalmat okozni neked. A viselkedése alapján jó okom volt hinni, hogy csak a bolondját járatja veled, nem gondoltam, hogy az érzelmei ennyire megváltozhatnak.

- Igen, először engem is a bosszú vezérelt – válaszolt Tokalah –, de minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban megismertem, és megszerettem őt. Remélem, hogy nem tévedek, és ő is így érez, de az sem baj, ha nem. Meg kell próbálnom, tőle kell hallanom, ha elutasít. Beszélnem kell vele.

- Értelek, fiam. Reggel bemegyünk a városba, még az esküvő előtt, hogy tisztázhasd vele.

- Köszönöm, apám.

A két férfi bevonult a könyvtárba, hogy megbeszéljék a részleteket.

Eközben Rosie tehetetlenül állt a birtok kapujában, nem mert visszamenni, de elindulni sem akart. Végül meglátta a közeledő Jose-t, a férfi cipelt valamit. Ahogy odaért, a nő lábához dobta az összecsomagolt motyóját, és egy tömlő vizet:

- Ez kitart a városig. Többé ne lássunk ezen a környéken!

Bevágta Rosie orra előtt a kaput, és visszament a szállásra.

Az asszony felvette a csomagot, megfordult, és botorkálva elindult a sötétben. Düh, megalázottság, és bosszúvágy kavargott benne, könnyek áztatták az arcát, miközben magában fogadkozott, hogy megfizet mindazért, amit vele tettek.

Már órák óta úton volt, és gyanította, hogy eltévedt, de nem állt meg. A távolban halvány fényt látott, remélte, hogy a város fényei, és sietősre vette az iramot.

Csak amikor egészen közel ért, és a fény mellett ülők is meglátták, akkor jött rá, hogy egy tábortűz körül pihenő indiáncsapatba botlott. Rémülten állt meg, de a férfiak már észrevették, és felálltak.

Tudta, hogy esélye sincs a menekülésre, ezért inkább hagyta, hogy odavonszolják, és a lustán terpeszkedő vezér lökjék.

A harcos végignézett a csapzott nőn, szeme megakadt szakadt blúzán, ami láttatni engedte dús kebleit, és azonnal felkorbácsolta benne a vágyat. Bár tudta, hogy indiánok büntették meg szajhaságáért, de még így is kívánatosnak tartotta.

- Mi a neved asszony? – kérdezte kimérten.

- Rosario Alvarez. Rosie. – suttogta.

- Hogy kerülsz ide?

- Elűztek a birtokról, ahol szolgáltam – felelt remegve, tisztában volt vele, hogy az élete veszélyben van, ezért készségesen válaszolt.

Lopva végignézett a férfin. Félt tőle, de ugyanakkor lenyűgözte erőtől duzzadó izomzata, és vad külseje. Még sosem látott férfiasabb példányt. Az arca kemény csatákról árulkodott, kegyetlen szeme gyilkosságok szellemeit idézte meg. Látta a harcos szemében megjelenő leplezetlen vágyat, és azonnal életre kelt benne a szajha, tudta, mivel foghatja meg, és ezzel mentheti saját magát.

Alázatosan lehajtotta a fejét.

- Miféle birtokról? A környéken szinte az összes birtok lakatlan, egyedül Casa de Sol nem – a kérdés kemény volt, és a nő megijedt, tudta, hogy okosan kell játszania.

- Onnan – mondta halkan.

- És mi történt veled?

- Megaláztak, pedig én csak segíteni akartam nekik.

- Mit tettél, hogy úgy bántak veled, mint egy szajhával?

- Meg akartam menteni a gazdámat egy szuka karmaiból.

Az indián nevetni kezdett:

- Nekem ez elég féltékenyen hangzik. Te akartad magadnak a gazdádat?

- Inkább megölném, amiért ezt tette velem. – sziszegte Rosie, megfeledkezve kényes helyzetéről.

- Harcias asszony vagy. Ez tetszik. És amint látom, a tested sok örömet adhat egy férfinak.

A nő felemelte a fejét:

- Szeretnéd örömödet lelni benne? – kérdezte, és a harcos számára egyértelmű volt az ajánlat.

- Talán – nézett végig újra a nőn. – Bár egy levetett szajha számomra nem sokat ér.

Rosie megrándult.

- Rosie! Ugye ez a neved? Mondd csak, miért nem mentél a városba, ahelyett, hogy itt kóborolsz a sivatagban az éjszaka közepén?

- Eltévedtem.

- Senki sem tudja, hogy itt vagy?

Rosie megrémült:

- De, a városban várnak – mondta gyorsan, de az indián gúnyos kacaja tudatta vele, hogy a férfi tisztában van az igazsággal. – Theodore Whitmore, ő vár rám.

Fogalma sem volt, miért mondta ezt, de észrevette, hogy meglepi vele a férfit. Óvatosan felsóhajtott.

- Értem, és ez a Theodore tudja, mit műveltek veled?

- Még nem, de ha megtudja, biztosan elégtételt vesz. Nem fogja hagyni, hogy Tokalah így bánjon velem.

- Tokalah? – emelte fel a hangját az indián.

- Igen. Az anyjáé Casa de Sol, meg a férjéé.

- Kicsodák a szülei?

- Jordan Cassidy, és Tukayoo, a mescalerok egykori főnöke.

Az indián dühösen felüvöltött, és előrántotta a tőrét. Rosie torkának szegezte:

- Miről beszélsz, álnok kígyó? Ki küldött a nyomomba?

- Senki! – zihált rémülten a nő. – Az igazat mondtam.

- Hazudsz! Tukayoo és a családja évekkel ezelőtt meghalt, ahogy a mocskos barátai is.

- Nem. Higgy nekem, kérlek! Ott élnek.

- Halálra kínoztam őket. Nem élhették túl. Kangee nem hagyja életben az ellenségét!

- Bocsáss meg, Kangee, dicső főnök, hogy ezt mondom, de túlélte, és ellened szervezkedik.

A kiowa megragadta a nő vállát, és felemelte, az arcuk egészen közel került:

- Vezess el hozzá! Ha segítesz, jutalomban részesülsz. A kedvemben járhatsz, ágyasommá teszlek. Ha hazudsz, kínok közt fogsz elpusztulni, de előtte odavetlek az embereimnek, hogy kiszórakozzák magukat.

- Nem hazudok neked – nyögte rémülten Rosie. – Esküszöm. Én ugyanúgy a halálukat akarom.

- Akkor vezess oda! Még ma éjjel végzek velük – hörögte elszántan.

Rosie felállt, de hirtelen eszébe jutott valami, és visszakuporodott a férfi elé:

- Bölcs Kangee! Meghallgatod a javaslatomat? Talán segíthetek, hogy dicső bosszút állj Tukayoo-n és a családján. Olyat, amivel megerősítheted a hatalmadat, és bebizonyíthatod, hogy te vagy a leghatalmasabb törzsfőnök.

- Mire gondolsz? – nézett rá gyanakodva a férfi.

- Ne menj a birtok ellen! Ha ott ölöd meg őket, akkor a régi harcosai kétségbe vonhatják a dicsőségedet. De ha odacsalod a táborodba, és ott mészárolod le őket, akkor a harcosai térdet hajtanak előtted.

- Agyafúrt asszony vagy – kezdett vigyorogni az indián. – Talán azt is tudod, mivel csaljam oda őket?

- Van a városban egy lány, Erica Greyson. Tukayoo fia szerelmes belé, feleségül akarja venni. Ha őt elrabolnád, biztosan utána menne, és az apja vele tartana. Akkor az egész törzs előtt vethetnél véget mindennek. Akik ellened szervezkednek, azok is tudnák, hogy halál vár rájuk, ha lázadoznak.

Kangee nem tudta leplezni elégedettségét, ahogy a nőre nézett:

- Remekül forog az agyad asszony létedre.

Felemelte a fejét, és végignézett az emberein:

- Rowtag, Noshi! Ti itt maradtok, és vigyáztok rá, amíg elintézem ezt a dolgot. Kössétek meg, nehogy elszökjön!

- Nem viszel magaddal? – nézett rá döbbenten Rosie.

- Ugye nem gondolod, hogy ennyire ostoba vagyok. – mondta gúnyosan az indián. – Nem hagylak megszökni, és sosem viszek asszonyt a portyára. Itt jó helyen leszel, míg visszatérek.

Megfordult, intett a többi harcosnak, és pár perc múlva eltűntek a város irányában.

Erica zajt hallott a bolt felől. A feszültségtől képtelen volt elaludni, és minden neszre összerezzent, a padló reccsenésére, egy kutya vonyítására, vagy a macskanyávogásra.

De ez a zaj a boltból jött, tudta. Valaki járkált odalent. Óvatosan felkelt, megfogta a petróleumlámpát, és kilépett a folyosóra, hogy szóljon a nagybátyjának. Rémülten dermedt meg, kemény kéz tapadt a szájára, és erős kar ragadta meg a derekát. Felemelték a földről, és nem törődve a heves rúgkapálással valaki levitte a földszintre. Ott megjelent előtte egy indián ádáz arca, néhány gyors mozdulattal kipeckelte a száját, és összekötözte.

Rettegett, amikor egy férfi a vállára vetette őt:

- Hagyd itt a jelemet! – mordult hátra. – Azt akarom, hogy Tukayoo tudja, én vittem el a lányt.

Ezek után már csak a félelemre tudott figyelni: elrabolták, valaki elviszi, és azt akarja, hogy Tukayoo tudja, de miért? Hisz őket nem érdekli. Vajon mit akarhatnak tőle? Beleremegett a gondolatba, hogy esetleg megerőszakolhatják. Mi lesz vele, ha ez megtörténik, ha indiánok rabszolgája lesz, és senki sem fogja tudni, hova viszik. Könnyek lepték el a szemét.

„Tokalah!”

A rettegés jótékony volt vele, elvesztette az eszméletét, és csak akkor tért magához, amikor durván lelökték a lóról.

- Kösd ki! – hallotta a homályon keresztül.

Odarángatták a másik nő mellé, felnézett rá, és döbbenten felnyögött:

- Rosie?

- Nocsak, kisasszony! – vigyorgott kárörvenően a nő. – Megint találkozunk. Theodore úr nem tudta megvédeni?

- Rosie, hogy kerülsz ide?

Azonnal választ kapott. Elrablója lehajolt, és elvágta Rosie szíjait.

- Kangee most megjutalmaz – mondta a férfi, és a kezét nyújtotta.

A nő felállt, visszanézett a rettegő lányra, aztán kacéran, csípőjét csábítóan ringatva megkerülte a férfit, és elindult a gyékénye felé.

Erica undorral nézte, ahogy a harcos durván levetkőzteti, és hanyatt löki.

Rosie arcáról lassan lehervadt a mosoly, ahogy Kangee kegyetlen, érzelemmentes szemébe nézett. A férfi levette az ágyékkötőjét, az asszonyra feküdt, durván simogatni kezdte a testét, és néhány pillanattal később vadul a magáévá tette a nőt.

Erica elfordította a fejét, nem tudta nézni, a durva szexet, bár Rosie hangjából ítélve őt nem zavarta annyira, de a lány a könnyeit nyeldeste.

A férfi gyorsan végzett, elégedett mosollyal állt fel. Megigazította az ágyékát takaró ruhadarabot, lenézett Rosie-ra, aki még mindig zihált, aztán végigjáratta a tekintetét kiéhezett emberein:

- Tiétek! – mondta egyszerűen, és arrébb lépett.

- NEEEE! – sikoltott fel Rosie, de nem tehetett semmit a felé közeledő harcosokkal szemben.

Erica csak a szemét tudta behunyni, elfordult, de a nő kétségbeesett sikoltozását, a férfiak kéjes röhögését nem tudta kizárni az elméjéből. Csukott szemhéján keresztül könnyek áztatták az arcát.

Aztán megérezte, hogy valaki durván megfogja az arcát. Nem mert sikoltani, de tudta, hogy most ő következik, lassan kinyitotta a szemét, és egyenesen Kangee-ra nézett:

- Mi a baj, Miss Greyson? Csak nem félsz? Nincs rá okod. Senki nem nyúl hozzád. Egyelőre. – sóvárogva nézett végig a lányon, amitől Erica reszketni kezdett. – Hmmm, Tokalah nem vezetett be a gyönyörök rejtelmeibe?… Ez meglep…Már tudom, mihez kezdek veled. – sátáni vigyora csak még jobban megrémítette Ericát, de igyekezett titkolni. Némán nézett farkasszemet a férfival. – Visszaviszlek a falumba, és megvárom, amíg utánad jönnek. Mert tudom, hogy Tukayoo és a fia utánad fognak jönni. És akkor megölöm őket. De előtte még megalázom, és megkínzom mindkettőt. Tokalah szeme láttára teszlek a magamévá, hogy a halála előtt tudja, mindent, ami fontos neki elvettem tőle. És miután meghalt, te a rabszolgám leszel. Addig senki nem fog bántani.

Lágyan, szinte kedvesen megsimogatta a lány arcát, és felállt. Közölte a döntését az embereivel, aztán derűsen nézte, ahogy tovább mulatoznak Rosie-val.