Előszó

Rica rémülten kapta fel Tasunke-t. A hároméves kisfiú értetlenül, kiabálva kapálózott anyja karjában. Jordan Tuwanak segített. A fiatalasszony nehezen mozgott, már csak napjai voltak hátra a szülésig, és most mind megijedtek, hogy a támadás árthat a kicsinek. A három nő lélekszakadva futott az erdő felé:

- Hol van Tansy? – sikoltotta Rica.

Jordan megtorpant:

- Menjetek!

Visszafordult, és a folyópartra rohant. Tudta, hogy a gyerekek még mindig ott játszadoznak a legszívesebben. Amikor odaért a sziklatömbök alkotta kis játszótér üres volt. Megnézett minden hasadékot, de semmit sem talált. Aztán végül a parthoz közel felfigyelt valamire. Odaszaladt, és zokogva emelte fel a földről Tansy kedvenc babáját, amelynek leszakították a fejét.

Rettegve futott vissza, nem mert Rica szemébe nézni. Már minden asszony visszatért. A támadás rövid volt. Rövid, és eredményes. A férfiak vadászaton voltak, nem volt, aki megvédje őket, de senki nem hitte, hogy fejvadászok támadhatnak rájuk. Csak gyerekeket vittek magukkal.

Az anyák fájdalmas zokogása átjárta a falut. Rica letette Tasunke-t Tuwa mellé, és az anyósához rohant:

- Megtaláltad? Kérlek, mondd, hogy megtaláltad!

Jordan lehajtotta a fejét, és odaadta a baba maradványait:

- Sajnálom, Rica!

- NEEEEEEM! TANSY!

Ájultan rogyott a földre.

Amikor magához tért, férje aggódó arcát látta meg először:

- Egyetlenem! Jobban vagy?

- Tokah! A lányunk…

- Amint összeszedjük a csapatot, indulunk. Még nem juthattak messzire, visszahozom őt.

- Istenem, Tokah! – zokogott fel az asszony.

Hania sátrából fájdalmas sikoly hallatszott, mindketten odakapták a fejüket, és még éppen látták, ahogy Jordan, belép. A bejárattól még visszaszólt:

- Rica, ne haragudj, de szükség lesz rád! Tuwa-nál megindult a szülés.

- Megyek – motyogta a nő, és már indult is.

- Rica! Esküszöm, nem nyugszom addig, amíg meg nem találom a lányunkat. – szólt utána Tokalah.

- Még csak nyolc éves, annyira gyerek! Mi lesz, ha bántják?

- Senki sem fogja bántani, pont azért, mert gyerek.

- És ha eladják? – kérdezte kétségbeesve az asszony. – Akkor soha többé nem látjuk.

- Megtalálom, esküszöm! – Tokalah megölelte a feleségét, aztán a lovához futott, a többi harcossal együtt elindultak a fejvadászok után.

Napokon át követték a nyomokat, de végül egy kisebb város határában rá kellett jönniük, hogy az emberrablók vonatra ültek, és magukkal vitték a gyerekeket. A városban senki nem hallott róla, hogy bármelyik gyermeket is eladták volna. Tokalah egy teljes napig lovagolt a sínek mellett, de tudta, hogy hiába. Tehetetlen dühében csak üvölteni tudott.

Lansa mellé léptetett:

- Testvér, menjünk haza! El kell mondanunk, mi történt. Aztán elindulunk, és megkeressük a keresztlányomat. Veled tartok, nem hagyom, hogy baj érje. Olyan nekem, mintha a sajátom lenne.

A főnök bólintott, visszafordították a lovakat, és elindultak a falu felé. Lansa egy elejtett villanásból látta, hogy Tokalah szemében kihunyt a csillogás, helyét kemény elszántság, és könyörtelenség váltotta fel. Tudta, hogy a barátja örökre elveszítette a képességet, hogy őszintén nevetni tudjon.