17. fejezet

Tokalah-ban tomboltak az érzelmek. Miközben készült, egyszerre örült, izgult, és félt. Rettegett, hogy Erica mégsem szereti, de tudta, hogy beszélnie kell vele. Ha nem is érez úgy, ahogyan ő, tőle kell hallania. A lánynak kell kimondania, hogy nem akarja őt. El fogja fogadni, és félreáll, de igaza van az anyjának, meg kell próbálnia mindent.

Felöltözött, és kilépett a folyosóra, pontosan akkor, amikor az apja is. Egymásra néztek, és Tukayoo bátorítóan megveregette a fia vállát:

- Jó reggelt, fiam!

- Jó reggelt!

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz.

- Én nem attól félek, hogy bajunk esik, tudom, hogy nagy harcos vagy, és tudod, mit csinálsz.

- Erica miatt aggódsz?

- Igen – bólintott idegesen a fiú.

- Nem bízol az érzéseiben?

- Szeretném hinni, hogy szeret, de félek.

- Beszéltünk anyáddal, és ő azt mondta, nincs rá okod.

- Tőle akarom hallani – suttogta – addig nem merem elhinni.

- Megértelek. Induljunk!

Lelépkedtek a lépcsőn, Jordan lent várta őket, és az aggodalom ellenére hatalmasat dobbant a szíve, amikor meglátta a két férfit. Ekkor döbbent rá, hogy a fia felnőtt.

A két indián szinte teljesen egyforma volt, most mindenki láthatta, hogy apa és fia mennyire hasonlít egymásra. Mindketten térdig érő mokaszint, és ágyékkötőt viseltek, mert a mai nap is legalább olyan forró volt, mint az elmúlt hetek bármelyike. Hajukat vászonpánt fogta hátra, a tekintetük tüzes elszántságot sugallt. Jordan nézte életének legfontosabb két férfiját, és a szíve összeszorult, de nem mutatta. Tuwa mellette állt, és szorongatta a kezét:

- Nincs más mód? – kérdezte félve. – A múltkor is baja esett.

- Apád vigyáz mindkettejükre – nyugtatta Jordan a kislányt, de ő ugyanúgy félt.

- Indulunk – mondta egyszerűen Tukayoo.

- Vigyázzatok magatokra! És hozzátok haza Ericát épségben.

- Úgy lesz anyám! – nézett rá Tokalah.

Az asszony rájuk mosolygott, de érezte, hogy most indián feleséghez méltóan kell viselkednie, és tudta, hogy ez mostantól a jövőben is így lesz. A férjében felébredt a törzsfőnök, felkészült arra, hogy visszaszerezze azt, ami az övé, és a fia ebben méltó társa lesz. Tudta, hogy amint hazaérnek, és megérkezik Neka, elindulnak, hogy megküzdjenek Kangee-val.

Csendben nézte, ahogy a két harcos lóra ül, és elindul. Tukayoo visszafordult, lenézett rá, és Jordanban megjelent egy kép a régmúltból: tizenöt évvel ezelőtt ugyanezzel a fájdalmas, szerelemmel telt pillantással nézett rá, amikor Jordan elküldte őket, hogy megvédje Conrad Scott haragjától.

- Szeretlek – mondta a férfinak.

- Szeretlek – Tukayoo lehajolt, és forrón megcsókolta. – Visszajövünk, visszahozom a fiadat.

- Tudom – suttogta könnyes szemmel.

A két harcos megfordult, és elvágtatott.

A városba érve, azonnal feltűnt nekik a nyüzsgés. Mindenfelé lovasok készülődtek, férfiak rohangáltak, fegyverekkel. És kiabáltak. Egyikük sem értette mit, de a hangjukból rögtön tudták, hogy baj van. Az emberek nem az esküvőre készültek. Feszült figyelemmel cikázott a tekintetük, ahogy a főtér felé ügettek, amikor az egyik katona észrevette őket:

- Visszajöttek! Hadnagy úr, itt vannak!

Hirtelen legalább tucatnyi fegyver csöve meredt feléjük. Megálltak, és komor tekintettel nézték az ideges fehéreket. Ekkor megjelent egy ismerős arc:

- Még van képed ide jönni? – üvöltötte Theodore. – Hol van? Mit műveltél vele? Megerőszakoltad? Megölted?

Tokalah mellé lépett, és le akarta rántani a lóról, ám a fiú egy jól irányzott rúgással a földre küldte. Újabb fegyverek irányultak rá.

- Várjatok! – szólt Theodore. – Először el kell mondania az igazat.

- Ne! – sikoltott egy nő. Elsa rohant feléjük rémülten. – Ne bántsátok őket! Nem ők voltak. Ők a barátaink.

- Mrs. Hudson! – nézett rá Theodore. – Bocsásson meg, de ebbe ne szóljon bele! Láttam, hogy méregeti ez a rézbőrű a menyasszonyomat. Gondolom, kapva kapott az alkalmon, hogy megszerezze. – visszafordult. – Hol van Erica?

Tokalah értetlenül nézett először a férfira, majd Elsára, és végül az apjára.

- Elsa, mi folyik itt? – kérdezte Tukayoo. – Azért jöttünk, hogy beszéljünk veletek, és ez fogad. Mi történt?

- Elrabolták Ericát! – sírta az asszony. Tokalah megvonaglott a nyeregben.

- Ugyan Mrs. Hudson, hisz ők voltak – erősködött Theodore.

- Téved, Mr. Whitmore – vetette oda a nő. – Gyertek be! A támadók nyomot hagytak, azt hiszem, neked szól, Tukayoo. Segítenetek kell!

A két indián, nem törődve a döbbent tekintetekkel, leszállt, és szinte futva követte az asszonyt a boltba.

Tukayoo abban a pillanatban tudta, ki a felelős, amint beléptek. A pulthoz lépett, és dühösen megmarkolta a tollat, és a nyílvesszőt. Felismerte a jellegzetes festést:

- Kangee! – sziszegte. – De honnan tudta, hogy Erica…?

- Ez most nem számít – nyögte haragtól reszketve Tokalah. – Menjünk utána!

Már fordult volna ki az ajtón, de az apja visszahúzta:

- Várj! Ha így mész utána, akkor ő fog győzni. Kangee okos. Oka volt, hogy Ericát rabolta el. Gondolkodj hideg fejjel!

- De minél tovább várunk, annál nagyobb az esély, hogy bántja! – mondta kétségbeesve. – Mennünk kell!

- Fiam, higgadj le!

Közben megérkezett utánuk John, Theodore, és a hadnagy néhány emberével. Tukayoo végignézett rajtuk, és már kezdte felmérni a helyzetet:

- Mikor történt? – nézett végül Elsára.

- Valamikor az éjszaka folyamán. Semmit sem hallottunk – zokogta a nő remegve.

Tokalah mellé lépett, és megszorította a karját:

- Visszahozzuk, esküszöm!

- Köszönöm – emelte fel a fejét hálásan.

- Ugyan már! Senki nem látja, hogy ez csak trükk? – höbörgött Theodore. – Összejátszanak a rablókkal. Ez a rézbőrű így próbálja megszerezni Ericát.

Az indián a férfira nézett, az arca kifejezéstelen volt, de a szeme elárulta, mennyire gyűlöli, és Theodore megértette, hogy pillanatok alatt képes lenne végezni vele.

- Üljünk le! – szólalt meg John. – Beszéljük meg, hogy mit tehetnénk, aztán cselekedjünk!

Körbeülték az asztalt a bolt végében, de Tokalah az apja mögött állt, és karját összefonta a mellkasán. Ahogy Elsa elment mellette, megérintette a feszülő izmokat, és érezte a harag rezgéseit. Tokalah kitartóan nézett farkasszemet Theodore-al.

- Kérlek, ne! – súgta neki Elsa, de ő nem válaszolt.

- Rendben – kezdte idegesen John. – Tukayoo, honnan tudod, hogy ez a… Kangee vitte el az unokahúgomat?

- Ez – emelte fel a nyílvesszőt – egy kiowa fegyver. A festése pedig egyértelműen elárulja, kié. Sosem felejtem el ezeket a jeleket. A toll pedig az én egykori főnöki fejdíszem egy darabja. Kangee tudja, hogy élek, és engem akar. Így jelzett.

- Istenem! – suttogta Elsa. – Ezek szerint Ericát csalinak használja?

- Igen. Valahogyan rájött, hogy az unokahúgod és a fiam közt gyengéd érzelmek szövődtek, és ezt használja ki.

- Miről beszélsz? – csattant fel Theodore. – Méghogy gyengéd érzelmek, Erica a menyasszonyom!

- Valóban azt hiszed, hogy erőszakkal elnyerheted a szerelmét? – kérdezte Tokalah kimérten.

- Ismerem őt! Inkább választana engem, mint egy ilyen rézbőrű kutyát!

- Vigyázz a szádra, sápadtarcú, mert egyszer még a fegyverem elé kerülsz! – sziszegte a fiú. – De nem most. Most a legfontosabb, hogy Ericát épségben hazahozzuk.

- Igazad van fiam. – vetett véget a szócsatának Tukayoo.

- De mi a garancia, hogy nem bántották? Hogy jól van? – nézett fel aggódva John.

- Nem őt akarja, hanem engem. A túsza csak akkor értékes, ha érintetlen. Addig biztonságban van, amíg oda nem érünk.

- De akkor azonnal bántani fogja. Talán nem jó ötlet, hogy ti menjetek érte.

- Ezért kell megelőznünk. Ki kell dolgoznunk egy tervet. Mi már amúgy is terveztünk egy támadást Kangee ellen. Szövetkeztünk az egykori harcosaimmal, akik segíteni fognak, és leszámolunk Kangee-val. Most csak azt kell kitalálnunk, hogyan hozzuk el a táborból Ericát, mielőtt a vérontás kezdetét veszi.

- Hány embered van? – kérdezte a hadnagy.

- Pontos számot egyelőre nem tudok. Mi heten vagyunk.

- És a birtok munkásai? – nézett rá John.

- Ők nem képzett harcosok, és nem kérhetem, hogy kockáztassák az életüket.

- Talán azért megkérdezhetnéd őket, segíthetnek.

- Én pedig felajánlom a katonáim segítségét – mondta a hadnagy. – Harminc képzett katona lőfegyverrel, több mint elég egy sikeres támadáshoz.

Tukayoo meglepve nézett a férfira, de aztán mosolyogva bólintott:

- Köszönöm, a többiek nevében is. Mi most visszamegyünk a birtokra, és felkészülünk, bevárjuk az emberemet, és amint ő megérkezik, indulunk.

- Mi is veletek tartunk – mondta a hadnagy. – Máris összeszedem az embereimet.

Felállt, és a kísérőivel kivonult.

- De hogy szabadítjuk ki az unokahúgomat? – kérdezte John.

- Ezt megbeszéljük menetközben. Szükség lesz az ottani harcosok segítségére.

- Értem – sóhajtotta. – Megyek a fegyveremért.

Felállt, de az ajtóból még visszafordult:

- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért lekezelően bántam veletek! Már tudom, mekkorát tévedtem. Te és a családod mind nagyszerű, nemeslelkű emberek vagytok. Köszönöm, hogy segítetek nekünk.

- Ez természetes. Mi tartozunk köszönettel a ti segítségetekért. – válaszolt Tukayoo, és felállt. – Gyere fiam!

A fiú még mindig kimérten nézte Theodore-t:

- Te nem készülsz? – kérdezte. – Nem akarsz szíved hölgyének a megmentésére sietni?

A férfi lekezelően nézett vissza:

- Nem vagyok harcos. Ezt a feladatot a katonákra bízom. Én majd itt leszek, amikor megtörten hazatér, és támogatni fogom a gyógyulását.

Tokalah megvetően felhorkant:

- Gyáva.

- Hogy merészelsz bírálni, te mocskos…

Ha nincs az apja, az indián a férfi torkának ugrott volna.

- Ennek nincs itt az ideje. Majd leszámoltok egymással, ha visszatértünk! Gyere fiam!

Kifelé menet Tokalah még visszaszólt:

- Erica fog dönteni. De tudd, harcolni fogok érte, és nem engedem, hogy erőszakkal magaddal vidd!

- Majd meglátjuk – felelt nagyképű magabiztossággal a férfi.

Az indián megfeszült, de nem reagált.

A birtok leginkább egy kaptárhoz hasonlított, ahogy mindenki rohangált, és készülődött. A katonák parancsokat teljesítettek, a munkások megtettek minden tőlük telhetőt. A fiatalabbak természetesen felajánlották a segítségüket. Tukayoo és az emberei már készen álltak. Tokalah a kapu előtt állt, és feszülten kémlelte a keleti látóhatárt. Hiába mondta az apja, mégis rettegett, hogy Kangee bántani fogja a lányt. Ha megteszi, biztos, hogy ezernyi kínzást talál ki neki, mielőtt megöli. Remegni kezdett a gondolattól, hogy Erica törékeny, gyönyörű testét meggyalázzák, a lelkét megtörik. Arra gondolni sem mert, hogy esetleg megölik. Rettegett ettől, de tudta, hogy akkor mit fog tenni. Megöli a gyilkosokat, aztán követi a szerelmét. Bár az öngyilkosság nem elfogadott, de megtalálja a módját. Képtelen lenne Erica nélkül élni.

Porfelhő kavarta fel a horizontot, a harcos azonnal jelzett a többieknek, és mind készenlétben várakoztak.

Hamarosan kibontakoztak a homályból két lovas körvonalai, és nemsokára már tudták, Neka, és Oya közeledik.

Bevágtattak a kapun, ajkukon elégedett kifejezés ült, és Tukayoo azonnal tudta, hogy sikerrel jártak.

- Neka, Oya! Üdvözöllek benneteket! Annyira jó látni, hogy jól vagytok.

- Tukayoo! – mondták, és tisztelettel fejet hajtottak főnökük előtt. – A harcosaid a parancsodat várják. Készen állunk, hogy az oldaladon harcolva visszaszerezzük népünk büszkeségét.

- Köszönöm – felelt a férfi, aztán barátian átölelte az érkezőket. – Van néhány újabb részlet, amit meg kell vitatnunk, mielőtt indulunk, de hamarosan ellenségünk vére tisztítja meg a földünket.

Amíg az indiánok félrevonultak tanácskozni, addig a katonák, a városiak, és a munkások tovább készülődtek. Jordan távolról figyelte őket, és a szíve mélyén boldog volt, hogy látta, a három különböző emberfajta egymás oldalán küzd az igazságért. Remélte, hogy egyszer eljön az a nap, amikor mindez már nem fog számítani, de sajnos ismerte az emberi természetet, és tudta, hogy erre vajmi kevés az esély.

Elfordult, és a sógornőjéhez ment:

- Tehya! Tukayoo és én megbeszéltük, hogy amikor elindulunk, én velük megyek. Kiszabadítják Ericát, és velem fog visszatérni, hogy ne veszítsenek időt. Megtennéd, hogy addig vigyázol Tuwára?

- Ezt kérned sem kell, nővérem – mondta feszült mosollyal a másik nő. – De ígérd meg, hogy vigyázol!

- Úgy lesz.

Megölelték egymást, és várták, hogy a férfiak befejezzék a megbeszélést.

Tukayoo a könyvtárba hívta a többieket.

- Neka, hányan állnak mellettünk?

- A mészárlás után nem sokan maradtunk, de beszéltem a fiatalabb harcosokkal is, akik még emlékeztek dicső tetteidre. Velük együtt negyven harcos követ téged. Nem sok, Kangee-nak legalább száz hűséges embere van.

- Itt vannak a katonák – mutatott ki az ablakon a főnök. – Ők mellénk álltak, és néhány férfi a városból, meg néhányan a munkásaink közül, akik értenek valamennyit a harchoz. Úgy vélem, ennyien elegen leszünk. Igaz hadnagy? – nézett az épp belépő férfira.

- Igen, én is úgy hiszem. Ráadásul az embereim jól képzettek. Velük akár előnyt is szerezhetünk.

- De először Ericát kell kiszabadítanunk, apám! Ha ott marad, veszélybe kerülhet az élete – mondta Tokalah.

- Erica? Kiről beszélsz? – Neka értetlen arckifejezése elárulta, hogy semmit sem tudott Kangee mocskos tervéről.

- Kangee elrabolt egy fehér lányt, hogy a faluba csaljon. – magyarázta Tukayoo. – Ezek szerint erről nem is tudtok.

- Nem, Kangee portyán volt néhány emberével. Ma délutánra vártuk a visszatérésüket.

- Most éjjel rabolták el Ericát – mondta Tokalah feszülten.

Neka végignézett a fiún:

- Jól látom, hogy aggódsz ezért a lányért?

- Igen – vágta rá büszkén.

- Nyugodj meg, Kangee nagyon büszke főnök. Ha akar is valamit a lánytól, először eldicsekszik a zsákmányával.

- Ezt hogy érted?

- Közszemlére teszi, hogy mindenki megcsodálhassa őt. De azonnal jogot formál rá, így senki nem nyúlhat hozzá. A lány egyelőre biztonságban lesz.

- Meddig? – kérdezte nyugtalanul Tokalah.

- Ha magának akarja, akkor ünnepséggel köszöni meg a Nagy Szellem nagylelkűségét, és csak éjfélkor veszi magához az ajándékát, addig van időnk.

- Először őt kell biztonságba helyeznünk. Ki kell szabadítanunk úgy, hogy ne vegyék észre, csak akkor, amikor támadunk. – Tokalah nehezen tudta leplezni a nyugtalanságát, vajon időben odaérnek, vagy Kangee-nak lesz lehetősége meggyalázni a lányt? A fiú legszívesebben azonnal indult volna.

- Értem. Ezt bízzátok rám – mondta Neka. – Oya majd elaltatja az őrök éberségét, mi pedig fedezünk titeket. Ez nem akadályozhat meg minket.

- Rendben.

Tukayoo még egyeztette a taktikai részleteket a hadnaggyal, aztán gyorsan tájékoztatták az embereket, befejezték a készülődést, és amikor minden készen állt, lóra szálltak.

Az asszonyok ekkor odasereglettek, és gyors búcsút vettek férjeiktől, fiaiktól, néhány mexikói asszony könnyek közt, imádkozva könyörgött a férjének, hogy nagyon vigyázzon magára. A három indiánfeleség büszke tartással, kemény tekintettel búcsúzott, a katonák egy része tisztelettel figyelte, mennyire visszafogják az érzelmeiket, hogy ezzel is segítsék, és erősítsék csatába induló szeretteiket. Nem próbálták visszatartani őket, hisz tudták, mi forog kockán. A katonák közül sokan ekkor fogták fel, mit jelent az indiánok számára a büszkeség, és a becsület. Látták a harcosok szemében, hogy soha nem árulnák el egymást, és tudták, hogy gondolkodás nélkül áldoznák fel magukat társaik védelmében. Némelyik katonában tisztelet ébredt, és magában megfogadta, hogy ha arra kerül a sor, ő ugyanígy fog tenni.

Végül elindultak. A hosszú menetoszlopot Tukayoo és a hadnagy vezette. Az indián mögött három régi harcosa haladt, őket követték a fiaik, és Tokalah mellett Jordan, majd Neka és Oya. A katonák a ranglétrának megfelelően követték parancsnokukat, és utánuk jöttek a munkások.

A hadnagy elégedetten nézett végig a csapaton, de meglepte, hogy Tukayoo figyelemre sem méltatja őket.

- Meg sem nézed, kik követnek a harcba? – kérdezte az indiánt.

- Tudom, kik követnek. Bízom az embereimben, és nem kell szemmel tartanom őket. Akik mögöttem állnak, néma fogadalmat tettek, hogy hűek hozzám.

- Furcsák vagytok.

- Nem furcsábbak, mint ti.

- Olyan civilizálatlannak tűntök, és aztán meglepitek az embert. Sokszor bölcsebbek, és megfontoltabbak vagytok nálunk.

- Ez csak azért tűnik így, mert máshogyan élünk. Bár mi az utóbbi tíz évben pont úgy éltünk, ahogy ti is – mosolygott Tukayoo.

- De a törzseitek állandóan csatáznak.

- Nem, ne hidd! Mi is békében szeretnénk élni, de van, amikor a békés megoldás nem elég.

- Hallottam, hogy sokszor elveszítek egymás földjeit.

- Igen, vannak törzsek, akik ezt teszik, főleg azóta, hogy ti idejöttetek, és alaposan megnyirbáltátok a vadászterületeinket. Amíg elég terület volt, az ilyen összecsapások is ritkábbak voltak. Most küzdenünk kell minden hektár földért, hogy megtartsuk.

- És most is erre készültök.

- Én csak visszaszerzem, ami a népemé. A kiowák tíz évvel ezelőtt elvették tőlünk, és minket száműztek. Most igazságot szolgáltatok. – elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Igazából ők olyanok, mint a te néped. Ti is idejöttetek, és elvettétek azt, ami a mienk. Jó szövetségesek lennétek.

- Ezzel szemben mi most veled szövetkezünk ellenük – mondta a hadnagy, figyelmen kívül hagyva az indián keserű megjegyzését.

- Igen, és ezért hálával tartozunk. Bár titeket más érdek vezérel, mint minket.

- Mire gondolsz?

- Ezzel a szövetséggel mindketten jól járunk, de más okból. Mi a segítségetekkel visszaszerezzük a földünket, és a becsületünket. Ti megkapjátok Casa de Solt, és a környező területeket, ha mi visszatérünk őseink földjére. Akkor az megint senkiföldje lesz, amit elfoglalhattok.

- Ha így nézzük, igazad van.

- Igazam van. Beszéltem erről a feleségemmel, az a föld az övé, de azt mondta, neki nem kell. Ő csak békét, és boldogságot szeretne.

- És képes lemondani a vagyonáról?

- Látod, erről beszélek, számunkra a pénznek nincs jelentősége. Mi megteremtjük magunknak, amire szükségünk van. Jordan is így gondolkodik, ő már indián. Nem számít, hogy a haja, és a szeme más színű.

- Igen, észrevettem, hogy az. Szerencsés vagy, hogy ilyen remek asszony a feleséged.

- A sors kegyes volt hozzám.

- Tukayoo! – lovagolt előre Neka. – Ott az erdőn túl van a falu. Talán meg kellene várnunk, míg sötét lesz. Akkor a fiad, Oya és én előremegyünk. Jordan az erdőben várhat Tokalah-ra. Ti pedig ott a sziklák közt várjatok! Mi előkészítjük a terepet, és figyelmeztetjük a többieket.

- Rendben, menjetek!

A három indián elindult, Jordan pedig nem sokkal később követte őket.

- Bölcs dolog feltétel nélkül megbízni benne? – kérdezte a hadnagy. – Most kockáztattad a fiad, és a feleséged életét.

- Neka és Oya az életével tartozik Jordannak. Igen, feltétel nélkül megbízom benne.

Nem mondott többet, de feszülten figyelte a távolodó lovasokat.

„A Nagy Szellem óvjon Titeket!” – gondolta aggódva.

18. fejezet

Erica a törzsfőnök háta mögött ült, a kezét bőrszíj tartotta fogva a férfi dereka körül. Igyekezett minden részletre figyelni, támpontokat keresett, hogy majd amikor megszökik, ne tévedjen el. De a sivatag könyörtelensége most is megmutatta magát, mindenütt síkság, sehol egy patak, vagy domb. Azon csodálkozott, hogy Casa de Sol közelében hogy lehetett. Az a kis domb most nagy segítség lett volna, de nem volt sehol. Végül feladta, és az indián hátába temette az arcát. Az izmos test együtt rezdült a lóval, a férfias illat eltelítette a lány orrát, de ő csak félelemmel vegyes undort érzett.

Nem érzékelte az időt, csak annyit, hogy amikor megálltak a nap forrón égette a hátát.

Az örömkiáltásokkal sem törődött, azzal sem, hogy a cölöphöz vonszolják, és kikötik.

A törzs tagjai azonnal köré gyűltek, de Kangee eléjük állt:

- Senki nem nyúlhat a foglyomhoz! – dörögte, mire mindenki megállt. – Ő az, aki elhozza számomra ősi ellenségemet, Tukayoo-t. érintetlennek kell maradnia! De addig is gyönyörködhettek benne.

Megfordult, és a tőrével lehasította a hálóing alját, majd függőlegesen is szétvágta, feltárva Erica kebleit a kíváncsiskodók előtt. Meglepve figyelte, ahogy a lány dacosan felemelte a fejét, de nem szólalt meg.

- Nem sikítasz? – kérdezte kedvesen. – Talán nem érzel szégyent?

Nem kapott választ, csak gúnyos mosolyt.

- Talán megnémultál? Az éjjel hallottam, hogy beszélsz Rosie-val. Szólalj meg! – sziszegte.

Erica örömmel látta, hogy a férfi kezd haragossá válni, mert nem üthette meg. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán Kangee erőltetett nyugalommal elfordult. Odaintett két harcosnak, hogy figyeljenek rá:

- Senki nem mehet a közelébe!

Amint beértek a fák közé, Neka intett, hogy szálljanak le a lovakról.

- Nem lesz feltűnő, ha így mentek vissza? – kérdezte Tokalah.

- Nyugodj meg! Ez senkinek nem fog feltűnni, de ha hangoskodsz, az igen.

Bevárták Jordant, aki most megállt mögöttük.

- Te itt várj! – nézett rá Neka. – A fiad idehozza majd a lányt, várj türelmesen. Itt nem fedezhetnek fel, még jó félórányi séta a falu.

- Rendben – suttogta feszülten a nő.

- Jordan! Soha nem felejtem el, hogy mit tettél értünk gyerekkorunkban, ahogy Oya sem – a harcos most az asszonyra nézett, és amióta találkoztak először elmosolyodott. – Ígérem, hogy vigyázunk a fiadra, és a választottjára. Nem fogunk elárulni benneteket.

- Köszönöm – mosolygott vissza Jordan. – De most menjetek, ne vesztegessük az időt.

A tábor mellé érve, Tokalah szíve összeszorult, amikor meglátta a lányt, kikötve, a szétszaggatott hálóingében, aléltan. Még ilyen távolból is látta, hogy ki van szomjazva.

- Rica! – suttogta fájdalmasan.

- Nyugalom, fiú! – súgta Neka. – Senki nem nyúlt hozzá.

- Honnan tudod?

- Akkor nem így nézne ki. A kiowák vadállatok.

- Uhh!

- Nyugalom! Mi most előremegyünk. Eltereljük a figyelmüket, Oya jelezni fog, ha jöhetsz, de addig nem mozdulj!

- Értem – bólintott.

- És még valami – nézett rá Oya. – Bármit is hallasz, ne kételkedj bennünk! Melletted állunk.

Mire Tokalah újra felnézett, a két harcos már kilépett a fák közül, és elindultak a tipik felé.

- Neka, Oya! Visszatértetek, végre! – kiáltott feléjük Kangee. Elégedetten közeledett feléjük, végignézett a zsákmányul ejtett őzeken, aztán azonnal eldicsekedett a tettével.

- Elraboltam a lányt, hogy idecsaljam az áruló Tukayoo-t – mondta büszkén.

- Tukayoo? – Neka értetlenül nézett rá. – De hiszen ő már rég meghalt.

- Tévedsz, hű harcosom. A régi vezéred, az áruló, él, és most el fog jönni az ivadékával együtt, hogy visszaszerezzék a fiú szajháját.

- Nagy Kangee! Kérlek, add nekem a tisztességet, hogy megölhetem az árulót. Sosem tudtam megbocsátani neki, hogy gyáván cserbenhagyta a népét.

- Nyugalom, Neka! Tukayoo az enyém, de végezhetsz a fiával.

- Köszönöm, dicső főnök! – most végre a lány felé nézett. – Hmmm, igazán finom falat. Jól sejtem, hogy magadnak akarod őt?

- Csak addig, amíg kiélem magam. Azt akarom, hogy Tokalah lássa, amikor elveszem tőle. Utána megkaphatjátok, azé lesz, aki többet ad érte.

Tokalah keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy a kiowák Ericán akarják kiélni a vágyaikat. Reszketett dühében, nehezére esett, hogy szót fogadjon Nekának, és ne rohanjon azonnal a lányhoz.

- Csodálom, hogy ilyen könnyen lemondasz róla – nézett rá Oya.

- Makacs asszony, és nem beszél. De szóra bírom, esküszöm.

Beszéd közben megint a lányhoz lépett.

- Hallod? Szóra bírlak.

A lány felemelte a fejét, és gúnyosan mosolygott, Tokalah lelkét büszkeség töltötte el, hogy ennyire bátran viseli a megaláztatást.

- Beszélj! Mondj valamit! – megragadta az arcát, és egészen közel húzta a sajátjához. – Szólalj meg!

- Tokalah meg fog ölni! – suttogta rekedten Erica, és tovább mosolygott.

Az indián dühösen ellökte az arcát, és elfordult.

- Talán jobb, ha nem szólalsz meg – sziszegte.

Tokalah lelkét melegség járta át, és egyre türelmetlenebbül várta a jelet.

Neka eltűnt a szeme elől, nem látta mit tesz, aztán feltűnt az egyik tipi előtt, és egy asszony sietve távozott mellőle.

Oya még mindig Erica körül sétálgatott, és igyekezett elvonni az őrök figyelmét. Aztán a sors a segítségükre sietett. Kangee intett az emberinek, és Oyát küldte a lány mellé. Amint tiszta volt a terep, Oya eltávolodott, és közben hátralesett.

Tokalah tudta, hogy elérkezett az idő. Hangtalanul a cölöp mögé került.

Erica rémülten feszült meg, ahogy a kemény tenyér a szájára tapadt. Lehet, hogy Kangee egyik harcosa magának akarja? Rettegve próbált szabadulni.

- Állj le! – sziszegte Tokalah, dühösen. Miért nem tud egy kicsit engedelmesebb lenni. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Megígéred, hogy csendben maradsz, ha elveszem a kezem?

Erica ellazult, bólintott, a férfi pedig lassan elhúzta a kezét.

- Tokalah? – suttogta alig hallhatóan.

Az indián bólintott, de nem szólt semmit. Villámgyorsan elvágta a szíjakat, és a lány tehetetlenül omlott a karjába. Teljesen elgémberedett az egész napos kitekert testhelyzet miatt. Tokalah felemelte, és párducmozgással elindult vele az erdő felé. Erica karjába lassan visszatért az élet, átölelte a férfi nyakát. Ismét átjárta a jóleső borzongás, amit még a félelem sem tudott elnyomni. Szorosan hozzásimult, és amikor már távolabb jutottak, megszólalt:

- Köszönöm.

Tokalah megdermedt a lány hangjától, a nyilvánvaló félelmen túl volt benne valami gyengéd vágyakozás. Belenézett a lány tengerkék szemeibe, és képtelen volt továbbmenni.

Újra fellángolt benne a vágyakozás. Megint érezni akarta a mézédes, lágy ajkak simogatását. Lehajolt, és megízlelte a lány száját. Erica hevesen viszonozta a csókot, még szorosabban fonta karját Tokalah nyaka köré.

- Mennünk kell – zihálta a harcos, amikor képes volt elszakítani a száját a lány forró ajkától – bármikor észrevehetik, hogy eltűntél.

- Tudom, de annyira boldog vagyok, hogy utánam jöttél – suttogta Erica hálásan. – Azt hittem, a történtek után eszedbe sem jut, hogy megments. És meg is érdemeltem volna. Ahogy viselkedtem veled, istenem Tokah! Pedig, ha tudnád! Én csak téged akarlak. Annyira féltem, rettegtem, hogy férjhez kell mennem, és elveszítelek. Bántott, hogy azt hitted, hazudtam neked, de én nem. Én nem akartam őt, próbáltam lebeszélni John bácsit, de nem engedett. Tokah nélküled képtelen lennék élni, nekem csak te kellesz. Te vagy számomra az egyetlen. Szeretlek.

Tokalah megtorpant, szívét melegség járta át, már nem akarta büntetni a lányt. Rég tudta, hogy képtelen lenne rá. És már azt is tudta, hogy a bosszú, amit az első megaláztatás után akart véghezvinni teljesen sikerült. Sőt jobban, mint akarta. A préda visszavágott.

- Mit mondtál? – kérdezte lágyan.

- Szeretlek… bátor, apacs harcosom. – szeme megtelt könnyel, félt, hogy a férfi visszautasítja. Remegő tenyerét az arcára simította, és félve nézett a szemébe. – Nem számít semmi, az se, ha nem kellek neked, én…

- Én is szeretlek, Rica! – válaszolta gyengéden. – Nem hagytam volna, hogy bárki más hozzád érjen, senki, sem Theodore, sem a kiowák. Te hozzám tartozol, örökre az enyém vagy, szerelmem. Ha azt láttam volna, hogy az ő karjában vagy… ha őt csókoltad volna úgy, ahogy engem…

Erica sírva fakadt:

- Istenem, az a csók… én nem akartam. Csak annyira meglepett, nem tudtam tiltakozni, meg tudod bocsátani?

- Nincs mit megbocsátanom. Tudom, hogy igazat mondasz. Sosem hazudtál nekem. Nyugodj meg, Egyetlenem!

Lefektette a lányt az avarra, megcsókolta, és a keze bebarangolta a rettegéstől remegő testet. Erica érezte a férfi vágyát, odaadóan simult hozzá, és minden mozdulatát viszonozta. Tokalah gyors mozdulattal megszabadította a lányt az alsóneműtől, és szinte észre sem vette, ahogy az ágyékkötője eltűnik. Csak Erica finom, lágy érintését érezte férfiasságán, ahogy lázasan simogatja.

- Édes, kicsi Rica! Annyira szeretlek – zihálta. – Soha… többé… nem… engedlek el. – minden szónál megcsókolta.

- Szeretlek, Tokah! – suttogta könnyek közt a lány. – Gyere, szerelmem!

Tokalah a combjai közé siklott, és hagyta, hogy Erica gyengéden magába vezesse. Vadul kezdett mozogni, nem tudta visszafogni magát. Feszültté tette a helyzet, hogy rájuk találhatnak, és ettől olyan heves érzelmek járták át, hogy képtelen volt megálljt parancsolni az ösztöneinek. Akarta a lányt, önmagáért a szerelméért. Már nem a bosszú hajtotta, hanem birtoklási vágy. Nem engedhette át másnak. Csak az övé lehet.

- Egyetlenem – suttogta a fülébe. – Az enyém vagy, örökre. Szeretlek.

Hevesen szeretkeztek, és bár siettek, mert hajtotta őket a félelem, de ez még inkább fokozta az élvezetet. Erica vonaglott Tokalah teste alatt, az öklét a szájába tömte, hogy sikolyát ne hallják meg. A férfi elhúzta a kezét, és csókkal némította el a lányt. Halkan, zihálva nyögtek a csókba, minden izmuk feszülve remegett, ahogy a beteljesülés közeledett. Erica az indián hajába markolt, elhúzta a fejét, és mosolyogva, nyögve suttogta a nevét. A vállába harapott, amikor az élvezet tüze elragadta, érezte, hogy Tokalah is megfeszül fölötte.

- Szeretlek – nyögte újra, és kimerülten roskadt a lány mellé.

Reszketve feküdtek egymás karjában, és várták, hogy csillapodjon a tűz.

- Mennünk kell – suttogta vonakodva néhány perccel később Erica, felöltözött, és felállt. De aztán visszaroskadt Tokalah mellé.

- Ölelj, kérlek! – simult hozzá.

A hangja annyira erőtlen volt, hogy a harcos megijedt:

- Rosszul vagy, szerelmem?

- Nem. De most úgy érzem, ha meg kellene halnom, boldogan elfogadnám.

- Én inkább a boldog, hosszú életet választom veled. De igazad van, mennünk kell, nem találhatnak ránk. Elérkezett az idő, de előtte szeretnélek biztonságban tudni.

- Milyen idő? – nézett rémülten Erica.

- Neka, és Oya, apám régi, hűséges emberei beszéltek a harcosokkal, sokan mellénk állnak. Így van esélyünk. Most kell megtámadnunk Kangee-t.

- Tokah, könyörgöm, ne! Nem viselném el, ha bajod esne!

Rémülten nézett a férfi szemébe, megfogta az arcát, és próbálta a pillantásával lebeszélni.

- Vissza kell szereznem a becsületünket. A harcosok mellénk álltak, számítanak ránk, rám.

- Azt mondtad az apád a törzsfőnök, akkor…

- Mellette kell lennem, ezt kívánja a becsület. A törzsemnek szüksége van rám.

- Nekem is szükségem van rád, Tokalah! Ha meghalsz, mi lesz velem?

- Nem fogok meghalni. Erica! Szerelmem! Visszatérek hozzád, és feleségül veszlek. Az asszonyom leszel a Nagy Szellem és a törzs előtt, a világ előtt.

- Tokalah, én fehér vagyok.

- És?

- Nem fogják engedni.

- Akkor vállalom a száműzetést.

- Ne! Nem adhatod fel a törzset, értem. Nem adhatod fel az életedet. Én beérem azzal, hogy melletted legyek.

- Nem mondok le rólad, senki és semmi kedvéért.

- Tokah, ennek nincs…

- Ezt ne most beszéljük meg. Mennünk kell! Gyere!

Kezét nyújtotta a lány felé, aki elfogadta. Újra megcsókolta, aztán felemelte a fejét, és kézen fogva elindultak. Erica összehúzta magán a hálóing maradványait. Tokalah magához húzta, és átölelte, nem akarta elengedni még kis időre sem, pedig tudta, hogy hamarosan el kell válniuk. Tíz perc gyors gyaloglás után a fiú megtorpant, és bagolyhuhogáshoz hasonló hangot hallatott.

- Itt vagyok – jött a fojtott válasz a fák mögül.

Jordan kilépett, maga mögött vezette a lovát.

- Soká maradtatok. Apád már biztosan aggódik.

- Nehezen tudtam kiszabadítani az őrök miatt. – motyogta Tokalah.

- Rendben, de most már siess! Erica, te velem jössz!

A lány rémülten nézett a férfira.

- Anyám biztonságban hazavisz. Nekem most itt kell maradnom. Meg kell vívnunk ezt a csatát, hogy békében élhessen a törzsünk.

- Tokah, kérlek! Kérlek, légy nagyon óvatos! Nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád!

A férfi hevesen megölelte. Jordan érezte a két fiatal közt dúló érzelmeket, és tudta, hogy a fia felnőtt, és megtalálta a saját útját.

- Gyere, kedvesem! – ölelte meg a lány vállát. – A férfiaknak most erőre van szükségük, ne hátráltassuk őket.

Elhúzta Ericát a fiától.

- Menj fiam! És gyertek haza sértetlenül!

- Úgy lesz anyám! Szeretlek – mondta Erica felé fordulva, aztán már el is tűnt arra, amerről jöttek.

Erica könnyes szemmel fordult az asszony felé, aki levett a nyereg mögül egy blúzt, és egy nadrágot.

- Vedd fel ezeket! – mondta kedvesen. A lány gyorsan felöltözött, majd felült Jordan mögé, és elindultak.

- Ugye nem lesz bajuk? – kérdezte rettegve.

- Remek harcosok – válaszolt szenvtelenül a nő.

- De veszélyben vannak, igaz?

- Igen – sóhajtott Jordan. – De ezzel nem foglalkozhatunk. Bíznunk kell abban, hogy a Nagy Szellem mellettük áll.

- Hogy vagy képes, ilyen nyugodt maradni?

- Ezt kell mutatnom. Ha Tokalah asszonya akarsz lenni, neked is meg kell tanulnod. Hamarosan ő lesz a törzsfőnök, és neked, mint a feleségének példát kell mutatnod a többi asszonynak.

- Annyira biztos vagy benne, hogy így lesz. Szeretnék én is ilyen erős lenni.

- Erős vagy. Tokalah-nak rád van szüksége, hogy teljes legyen. Bízz magadban!

- Köszönöm – suttogta Erica álmosan.

- Fáradt vagy, próbálj meg pihenni!

- Félek, hogy lecsúszom.

- Ha akarod, összekötöm a kezed, és akkor nem tudsz leesni. Zavarna?

- Nem – motyogta a lány.

Jordan egy kendővel összefogta a kezét, és gyengéden megsimogatta.

- Aludj nyugodtan!

- Féltem Tokalah-t – mormolta egyre elhalóbban.

- Én is, kicsim – suttogta az asszony, de tudta, hogy Erica már nem hallotta a szavait.

Nem raktak nagy tüzet, csak épp akkorát, hogy Tokalah megtalálhassa őket. Amikor csatlakozott a csapathoz, az apja magához hívta:

- Engedd meg fiam, hogy az első alkalommal én fessem rád a védelmező jeleket!

- Köszönöm, apám!

A többiek tisztelettel figyelték a szertartást, aztán mind a tűz köré gyűltek, és imádkozni kezdtek.

A katonák közben felsorakoztak, és várták, hogy az indiánok is készen álljanak.

Végül mind harca készek voltak, és csendesen megindultak az erdőn át. Hallották a faluból érkező zajokat, és már tudták, hogy felfedezték Erica szökését. Kangee hangja élesen elkülönült a többiekétől, ahogy őrjöngve osztotta parancsait. A táborban káosz uralkodott.

Ekkor csaptak le. A meglepett kiowák fejetlenül rohangáltak, fegyvereiket keresték.

Neka, amikor visszaértek, szólt az asszonyának, hogy jelezzen a többieknek. A nők elrejtőztek a gyerekekkel az erdőben, így nem kellett miattuk aggódni. Tukayoo egykori harcosai azonnal mellé álltak, amint kirontottak a fák közül.

Kangee döbbenten figyelte, ahogy hűségesnek hitt emberei ellene fordultak. A küzdelem kiegyenlített volt, és véres, mindkét oldalon voltak áldozatok.

Tukayoo egész idő alatt Kangee-t kereste, de sehol sem látta, a forgatagban a csata két távoli pontjára sodródtak. A kiowa főnök is kivette a részét az öldöklésből. Legjobb harcosaival a katonák ellen vonult. Tomahawkja veszedelmes pontossággal vágott rendet a kékkabátosok közt. Amerre haladt, fájdalomtól visító haldoklókat hagyott maga mögött.

Tokalah látta, hogy a katonák a puskáik ellenére is vesztésre állnak, ezért Lansával, és Muracoval odavágtatott. Hamarosan kiegyenlítették az erőviszonyokat, de a kiowa főnök eltűnt a szeme elől.

Ekkor megfordult, és a döbbenettől ledermedt: két vele egyidős harcos állt egymással szemben, jobbjukban tőr, de egyik sem mozdult.

- Hania – szólalt meg döbbenten a kiowa fiú – a barátom vagy, eldobnád ezt? Képes lennél harcolni velem olyasmiért, ami nem a te csatád?

- A törzsemért harcolok, a büszkeségünkért! Talán gyáva vagy, Chu’a?

A kiowa támadásba lendült.

Tokalah észhez tért, és közéjük ugrott. Nem foglalkozott azzal, hogy megsérülhet, jobbjával Hania felé nyúlt, és tőrével fékezte az ütést, közben lefogta a kiowa ütésre lendülő karját. A hátával kitámasztotta, és közben Hania szemébe nézett, a fiú azonnal felismerte őt, és visszakozott. Tokalah pedig Chu’a felé fordult. Kicsavarta ellenfele kezéből a fegyvert, hátrafeszítette a karját, és mögé került. A tőrt a fiatal harcos nyakához szorította, és Hania szemébe nézett, aki neheztelve nézett rá.

- Nem hagyom, hogy megöld a barátodat, Testvér! – mondta.

- Tokalah? Te vagy az? Mégis mit…

- Elég! – üvöltött rá a férfi.

Az agya pillanatok alatt végigpörgetett mindent. Egy személyes bosszú miatt nem mészárolhatnak le egy egész falut.

- ELÉG! – üvöltött még hangosabban.

A körülötte állók meghallották, és felfigyeltek rá. A kiowa harcosok leeresztették a fegyvereiket, és megadóan álltak meg.

- Elég! – kiáltott újra Tokalah, végigfutatta tekintetét az ádáz férfiakon. Az apját kereste.

Amikor megpillantotta, látta a szemében, hogy először értetlenül figyeli, de a néma üzenet végül elérte a célját. Tukayoo kemény mosollyal biccentett.

- A nevem Tukayoo! – szólt fennhangon. – Én vagyok ennek a törzsnek az igazi, választott főnöke. Kangee tíz éve idejött, és ármánykodással elvette tőlem. Most azért jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém. Kangee!!! Merre vagy? Félsz szemtől szemben kiállni ellenem? Az embereidet küldöd a halálba, míg te elbújsz? Gyáva vagy, hogy megmutasd, mire vagy képes?

A kiowa főnök kilépett az egyik harcos mögül:

- Itt vagyok! Te merészelsz gyávának nevezni, amikor magára hagytad az embereidet? És most is csak úgy mersz kihívni, hogy közben a fiad az én fiam torkának szegezi a tőrt?

Tokalah az apjára nézett, aki intett, és a harcos elengedte a másikat.

- Nincs szükség arra, hogy ártatlanok haljanak meg a mi személyes csatározásunk miatt – mondta Tukayoo. – Döntsük el, itt és most! Csak te és én! Aki győz, azé minden.

- Legyen! – mondta magabiztosan Kangee. - Küzdelem… halálig