3. fejezet

Egész nap úton voltak. Késő délutánra mindenki elfáradt, Hope egy idő után visszaszállt a szekérre, de nagyon zavarta, hogy így utazzon. Wyatt folyamatosan beszélgetett vele, ő pedig udvariasan válaszolt, de legszívesebben csendben ült volna. Időnként lopva kinézett, és figyelte az indiánt. Egyre inkább elvarázsolta a belőle áradó határozottság, és vadság, a szemei csillogása. De látott benne valamit, ami megzavarta.

Weayaya érezte, hogy a lány figyeli őt, nem nézett vissza rá, de jó érzéssel töltötte el. Volt valami megmagyarázhatatlan vonzalom, ami Hope felé húzta, de nem engedhetett neki. A lány fehér, gyönyörű, csábító, kékeszöld szemei hipnotikusak, de akkor is fehér. Az apja tudná, mihez kezdjen vele, ha portya közben találkoznának vele. Weayaya beleremegett a gondolatba. Hope felé pillantott, és elképzelte, ahogy a törékeny test alatta vergődik, és kegyelemért sikít. Képtelen lenne megtenni.

Elfordította a fejét, nem gondolhat erre. Tudta, hogy ő más. Az apja is tudta, ezért nem volt rá büszke. Sosem ismerte el őt harcosként. Szerette őt, mert a fia, de haragudott, amiért az anyja elfojtotta benne a kegyetlenség szikráját. Amikor az anyja meghalt, próbált könyörtelen harcost nevelni belőle, ami sikerült is, de a kegyetlenségre nem tudta rávenni. Sokszor Chu’a-t hozta fel példának, az ő kegyetlensége páratlan volt. A törzs büszke volt rá, és az apja halála után senki nem vonta kétségbe a jogát. Ő lett az új főnök. Weayaya inkább meghúzódott a háttérben, nem akart összetűzésbe kerülni vele, de nem értett egyet a nagybátyja tetteivel.

Örült, amikor Chu’a őt és az apját kérte fel, hogy visszaszerezzék a szent amulettet. Legalább egy kis időre nem kellett a portyákra gondolnia. Az apja ugyan szóvá tette, hogy ketten kevesek lesznek, de Weayaya meggyőzte, hogy így kisebb feltűnést keltenek.

Már hetek óta kutattak a kő után, és most végre visszaszerezték. De a mexikói férfi nagyon okos, azonnal a nyomukra bukkant. Napokig rejtőzködtek, mire úgy vélték, biztonságban hazaindulhatnak. Ekkor találkoztak William Eastern-el, és bár Weayaya-nak voltak kétségei, valóban ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy feltűnés nélkül elhagyják a várost.

De folyamatosan rossz érzése volt, túl könnyen kijutottak. Tudta, hogy Chaves ennél sokkal okosabb. Állandóan figyelte az utat maguk mögött, ahogy az apja is, de eddig nem látta, hogy követnék őket.

Pillanatnyilag megnyugodott. Visszafordult, és az útra figyelt.

Kora este álltak meg, nem túl messze egy kis folyótól, egy árnyas faligetnél. A szekereket körbeállították, és köztük raktak tüzet.

Chada máris nekilátott a vacsorakészítésnek. Hope látta, hogy mennyi mindent kell előkészítenie, így nem gondolkodott, azonnal mellékuporodott, és segített neki.

- Hope? – nézett rá Kelvin. – Mit művelsz?

- Segítek vacsorát készíteni. Gondolom, mindenki éhes, így hamarabb ehetünk.

- Látszik, hogy…

- Hallgass, Kelvin! – förmedt rá az apja. – A húgodtól nagyon kedves, hogy segít. Nézd anyádat! Ő is segít nekik. Inkább te is kivehetnéd a részed a munkából, gyűjts fát a tűzhöz!

Hope felnézett, és az apjára mosolygott. Aztán az indiánok felé fordult.

- Hova mentek? – kérdezte meglepve.

- Kerítünk magunknak vacsorát – vetette oda Weayaya.

- De hát van elég…

- Miss Eastern, mi nem osztozunk magukkal.

Hope felállt, és odalépett a fiúhoz.

- De nektek is jut elég. – mondta kedvesen. – Ti is fáradtak lehettek az egész napos lovaglástól. Nem muszáj most még vadásznotok is.

- Az apja megegyezett az én apámmal. Nem osztozunk az élelmen.

- Weayaya, indulunk! – szólt Sahale, és végignézett a lányon.

- Köszönjük, de gondoskodunk magunkról. – nézett rá Weayaya, aztán egy lendületes ugrással a ló hátán termett. Meglepte a lány kedvessége, de nem tette szóvá.

Hope csendben nézett utánuk, a fiú hangja megzavarta. Volt benne valami rejtett érzelem, talán köszönetnyilvánítás, hogy gondolt rájuk, mindenesetre a lány úgy érezte, hogy Weayaya megenyhült kissé.

Visszament, és segített befejezni a főzést. Vacsora után Chada-val együtt elmosták az edényeket a folyónál. Hope megcsodálta a környéket. Itt a víznek köszönhetően zölden ragyogó facsoportok, és bokrok vettek körül mindent, a fű is élénk színben pompázott. Annyira megnyugtató volt, hogy Hope először nem is akart visszamenni.

- Kisasszony, az apja idegeskedni fog, ha sokáig elmaradunk – mondta Chada.

- Igazad van, menjünk!

Felálltak, és lassan visszasétáltak, már útközben megérezték a sülő hús illatát.

- Sikeres volt a vadászat, és gyors – mosolygott az indiánlány.

A két férfi mellett elhaladva, Hope látta a soványka nyulat, és arra gondolt, ez nagyon kevés lesz nekik. Már azon volt, hogy hoz nekik a megmaradt ételből, amikor meglátta, hogy Kelvin a tűzbe kotorja. Egy pillanatra megállt, a keze ökölbe szorult, de aztán nem tudta visszafogni magát:

- Hogy dobhatod ki az ételt? – förmedt Kelvinre.

- Már mind jóllaktunk – nézett fel a bátyja.

- Talán megkérdezhetted volna a vezetőinket, hogy kérnek-e belőle, ahelyett, hogy kidobod. Takarékoskodnunk kell az élelemmel, te pedig kidobod.

- Van mit enniük – dörmögte a férfi.

- Mi ez a perpatvar? – jött elő a szekér mögül William.

- Kelvin kidobta az ételt, papa. Meg sem kérdezte Sahale-t, hogy kérnek-e.

- Ők mondták, hogy gondoskodnak magukról – válaszolt az apja. – De igazad van, kicsim. Kelvin, nem dobunk ki ételt, ha megmarad, eltesszük. Ennyivel kevesebb jut reggelre.

Wyatt is kilépett a szekér takarásából, arcán elégedett mosoly ült, és Hope-ot méregette. A lány nem vett tudomást róla, lepakolta az edényeket.

- Papa, visszamegyek a folyópartra egy kicsit.

- Egyedül? – kérdezte a férfi.

- Persze, nincs, mitől féljek.

Már el is tűnt a fák irányába. Nem vette észre a kutató pillantást, ami végig elkísérte.

- Felejtsd el! Nem való hozzád.

Sahale hangja visszarángatta Weayaya-t a valóságba.

- Tudom. – visszafordult a tűzhöz, levette a nyulat a nyársról, kettéosztotta, és odanyújtotta az apjának. – Holnap tartalmasabb étel után kell néznünk.

- A Nagy Szellem megadja, ha úgy látja szükségét.

Csendben ettek, a fiú gondolatai azonban elkalandoztak a folyópart irányába. Nem számított ilyen heves kirohanásra a lánytól, hisz megmondták, hogy ők gondoskodnak a saját élelmükről, de mosolyt csalt az arcára, hogy Hope meg akarta osztani velük a vacsorát.

Felemelte a fejét, és látta, hogy Kelvin barátja elindul a lány után. Különös, szorítást érzett a gyomrában, úgy érezte egy falatot sem képes lenyelni. Nem volt szimpatikus neki Wyatt Harrington, volt benne valami visszataszító, talán a mesterkélt mosolya, ami láthatóan elvarázsolta a lányt.

Legszívesebben utánuk ment volna, de tudta, hogy ostobaság lenne. Valamiért mégis féltette a lányt a férfitól.

- Ne is gondolj rá! – szólt az apja.

- Mire?

- Hogy utánuk mész. Nem a te dolgod.

- De az a ficsúr…

- Miss Eastern jól tudja, mit akar.

- De mi van, ha bántani akarja?

- A lány erős, megvédi magát.

Vagy örömmel veszi a közeledést, gondolta Weayaya, és a szorítás erősebbé vált a gyomrában.

Hope a parton ült, figyelte, ahogy a kacsák nyugovóra térnek, hallgatta a fák neszeit. Kissé megriadt, amikor meghallotta a léptek zaját, megfordult, és megkönnyebbülten sóhajtott fel:

- Wyatt, megijesztettél.

- Ne haragudj! Csak nem akartam, hogy egyedül üldögélj itt. Veszélyes hely az erdő.

- Én nem félek – válaszolt a lány. – Minden olyan nyugodt. Nézd, az állatok is pihenni térnek!

- Igen, de vannak olyanok, amik éjjel ébrednek. És azoktól féltelek.

- Oh, én nem félek tőlük, nem árthatnak nekem.

- Miért vagy ebben annyira biztos.

- A papa nem mondta, hogy egy tündér vagyok? Azokat pedig senki sem bántja.

- Drága kicsi tündér, akkor óvj meg engem is!

Hope halkan, csilingelve felkacagott. Wyatt szíve meglódult, és ösztönösen leült a lány mellé.

Együtt figyelték a hullámok játékát egy ideig, aztán Wyatt olyat tett, ami meglepte a lányt. Előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.

Hope annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, de aztán gyorsan magához tért. Ellökte a férfit:

- Mégis, hogy képzeled! Csak akkor csókolhatsz meg, ha megengedem!

- Bocsáss meg! Én azt hittem, te is kedvelsz engem.

- Ez így is van, de…

- De? Hope, kedves, mi a baj? Én szeretnélek jobban megismerni, azt hittem, ez az utazás közelebb hoz minket egymáshoz, és ha megérkezünk…

- Közelebb? – emelte fel a hangját a lány. – Mégis mennyivel közelebb?

- Hope…

- Istenem! – felugrott, és elindult a táborhely felé. – Ugye nem arra gondolsz, hogy mi ketten… hogy?

- Drágám…

- Nem vagyok a „drágád”! – most már kiabált. – Az egyetlen, akitől félnem kell idekint, az te vagy!

Futva érkezett vissza, kapkodva vette a levegőt. Nem is figyelte, merre halad, így zaklatottan sikkantott fel, amikor Weayaya karjaiba szaladt.

- Eressz! – sziszegte, és futott tovább.

- Mi történt? – lépett oda Kelvin. – Molesztáltad a húgomat? Mocskos rézb…

- Hallgass, Kelvin! – zihálta Hope. – Nem tett semmit, csak valamitől megijedtem a parton. Ahogy futottam vissza, összeütköztünk.

- Valóban? – nézett a férfi egyikről a másikra.

- Sosem nyúlnék a húgához, uram – mondta kimérten az indián. – Csak hallottam, hogy valami történt, és azt hittem, a kisasszonynak segítségre van szüksége.

- Nincs szükségünk a te segítségedre! – sziszegte Kelvin, és húzni kezdte Hope-ot.

- Igazán? – nézett utánuk szúrós szemmel. – Beszélje ezt meg az apjával!

A férfi megtorpant, de aztán szó nélkül továbbindult.

- Ne rángass! – mondta megnyugodva Hope.

- Nem akarom, hogy a közelében legyél.

- Miért? Nem bántana.

- Te inkább azzal foglalkozz, hogy hódítod meg Wyatt-et!

- Azzal nem kell foglalkoznom – morogta keserűen. – Megoldja ő nélkülem is.

Nem vették észre, hogy Wyatt a fák árnyékából figyeli őket. Arra várt, mikor mondja el a lány, hogy udvariatlan volt vele, de legnagyobb meglepetésére egy szót sem szólt. Amikor azonban kilépett, erős karok ragadták meg:

- Ha a kisasszony még egyszer ilyen állapotban tér vissza, miután veled volt, megszabadítalak a skalpodtól – sziszegte haragosan a fülébe Weayaya.

A férfi annyira megdöbbent, hogy képtelen volt válaszolni, csak dühösen nézett. Az indián elengedte, és magára hagyta, nem foglalkozott apja szikrázó tekintetével.

Hope korán ébredt, a többiek még békésen aludtak a szekéren. Csendesen magához vett egy törölközőt, egy mosdókendőt, lemászott, és elindult a folyó felé. Útközben látta, hogy az apja felkelt már. Szólt neki, majd sietve továbbment.

 A parton letérdelt, fehérneműre vetkőzött, megfogta kendőt, benedvesítette, és mosni kezdte magát. Jól esett neki a friss víz, hagyta, hogy végigcsorogjon a testén, élvezte, ahogy átnedvesíti az ingét, ami ettől a testére tapadt. Felegyenesedett, és csukott szemmel a kelő nap felé fordult. Mosolyogni kezdett, amikor megérezte a melegséget. Lágyan cirógatta a bőrét, és Hope halkan felkuncogott.

Úgy érezte, valaki figyeli, zavartan kinyitotta a szemét, és döbbenten rántotta maga elé a karját. A folyó túlpartján ott állt az indián, ő is fürödni volt. Semmi sem takarta a testét, csak egy vékony bőrdarab az ágyékát. Hope sikítani akart, de a fiú csendre intette az ujjával, nem szólalt meg. Percekig csak némán nézték egymást, mindketten a másikban gyönyörködtek.

Hope szégyellte magát meztelensége miatt, de nem érzett szégyent, amiért nyíltan megbámulta a fiút. Minden tekintetben tökéletes volt. Erős, izmos, és büszke tartással állt, nedves bőrén táncot járt a napsugár. Még ilyen távolságból is látta, hogy feszes hasa meg-megremeg, nem értette az okát, de az izmok játéka elbűvölte. A tekintete lejjebb siklott, és halkan, meglepve nyögött föl, amikor meglátta, hogy a harcos lába közti bőrdarab most erőteljesen megfeszül, mintha valami kitörni készülne alóla. A karjával szorosabban fogta maga elé a törölközőt, és újra a fiú csillogó szemeibe nézett. Furcsa tüzet látott benne, amitől még inkább zavarba jött, elfordította a fejét, és babrálni kezdett a nyakában lévő lánccal.

Weayaya szólt az apjának, és lement a folyópartra, hogy megfürödjön, mielőtt a többiek felébrednek. Még este talált egy kis öblöt, ahol nyugalmasan levetkőzhetett, és elmerülhetett a hullámok közt. Úszott egy keveset, köszöntötte a napfelkeltét, aztán lemosta magáról az előző nap mocskát. Ekkor hallotta meg a csobogást. Felkapta a fejét, és hangtalanul a holmijához úszott, magához vette a tőrét, és kimászott másik a partra. A bokrok rejtekében elindult megnézni, mi okozza a zajt. Talán egy őz, amit elejthet, a tegnap esti nyúl nem volt éppen tartalmas, valamivel pótolniuk kellene.

Kilépett a bokor mögül, és megdermedt. A lány a másik parton térdelt, és mosakodott. Weayaya vére felforrt, amikor meglátta nedves fehérneműben, ami nem hogy nem takart, hanem csak fokozta a látványt. Ahogy az ing a testéhez tapadt, kiemelte csábító formáit, amiket már előző nap is megcsodált. A lány halkan kuncogott, ahogy a víz végigcsurgott a testén, aprókat rándult, amikor a hideg cseppek a bőréhez értek. Nagyot nyelve nézte, hogy a nap felé fordítja az arcát, annyira békés volt. Fekete haja nedvesen tapadt a melléhez, Weayaya oda akart lépni mellé, hogy elhúzza a tincseket.

Hope kinyitotta a szemét, és a pillantásuk találkozott, a fiú azonnal észrevette, hogy sikítani akar. Megnyugtatóan a szája elé emelte az ujját, szerencsére a lány megértette. Nem akart tőle semmit, csak még csodálni egy kicsit. Sosem látott még ennél szebbet. Szemeinek zöldes ragyogása elvarázsolta. Olyan volt a színe, mint a kék éggel keveredő tavaszi lombkoronáé. Weayaya teste, remegni kezdett, érezte a feltörő vágyat, érezte, hogy az ágyékkötője megfeszül, ahogy a lány pillantása végigsiklik a testén. Hirtelen tört rá a vágy, elsöprően, alig tudta visszafogni magát.

Ekkor a lány elfordította a fejét, és a nyakláncával kezdett játszadozni. Weayaya döbbenten nyögött fel.

Az a türkiz kő. Hogy kerül hozzá ősi ellenségük szent köve? Kicsoda ez a lány? Tudta, hogy Easternék örökbe fogadták, de senki nem tudta, honnan került az árvaházba. Lehetséges lenne, hogy… Nem, az lehetetlen. Egy indiánnak nem lehet ilyen szeme. Látott már világos szemű indiánt, de annak is mogyoróbarna színe volt. Ez a kékeszöld szem elárulta a lány fehér származását.

Belépett a vízbe, és átgázolt a lányhoz. A hideg víz, és a felismerés lehűtötte a vágyát. Helyét a düh váltotta fel. Figyelte, ahogy Hope rémülten hátrálni kezd, és utána szólt:

- Ne meneküljön, Miss Eastern! – mondta, de a hangja nem volt meggyőző.

- Ne gyere a közelembe! – sziszegte Hope remegve.

A fiú nem foglalkozott vele, a lányra vetette magát, hanyatt lökte, és durván megragadta a láncot:

- Ezt hol szerezte? – morogta.

- A… a szüleim… emlék… tőlük – dadogta, és már sikítani akart, de Weayaya befogta a száját.

- Hallgass! – sziszegte. – Ne sikíts, a kérdésemre válaszolj! Hol szerezték a szüleid?

- Nem tudom – suttogta könnyes szemmel. – Easternék azt mondták, hogy mindig a nyakamban volt, azóta, hogy hozzájuk kerültem. Én semmire sem emlékszem, azelőttről, csak a sötétségre.

- Tudod te, milyen kő ez? – hirtelen tegezni kezdte a lányt.

 Hope felnézett a fiúra, és a fejét rázta.

- Ez egy szent kő – mondta Weayaya. – Az apacsok szent köve. Az ellenségeinké. Tényleg nem tudod, hogy szerezték a szüleid?

- Nem. A szüleimre sem emlékszem.

Az indián lazított a szorításán, feltérdelt, és magával húzta a lányt.  Megint nyelnie kellett, a törölköző most lecsúszott, és szabadon hagyta a lány keblét, az ing teljesen rátapadt, és sejtelmesen áttetsző anyaga megmutatta a lány formáit. Megbabonázva nézte, ahogy a félelemtől még mindig reszket, és a keble szaporán emelkedik és süllyed. Weayaya megint érezte az ágyékában születő forróságot.

Hope remegve hagyta, hogy a fiú felhúzza, döbbenten nézett rá, nem mert lenézni a derekához. Érezte, hogy a harcos lába közt az a valami életre kel, és keményen a testéhez nyomódik. Arrébb húzódott, és maga elé fogta a törölközőt.

- A seminole-ok mióta ellenségei az apacsoknak? – kérdezte a lány.

Weayaya későn kapcsolt. Hirtelen nem tudott, mit válaszolni:

- Én… Jobb, ha visszamegy, Miss Eastern! Még meghűl vizes ruhában.

Hope döbbenten nézett fel. Maga köré tekerte a törölközőt, én csak nézte, ahogy a harcos elfordul.

- Az előbb már tegeztél. Nem maradhatnánk meg ennél? Engem zavar, hogy magázol, mint valami úri kisasszonyt.

- De hát az.

- Nem, nem vagyok, és azt sem szeretném, ha te ezt hinnéd. Inkább lennék a barátod. Chada mondta, hogy tegnap este összezörrentél miattam Wyatt-el.

- Nem tettem semmit, csak megkértem, hogy ne legyen tolakodó.

- Én úgy hallottam, hogy elég hatásosan figyelmeztetted. Köszönöm – nézett fel.

- Nincs mit, Miss… Hope – motyogta a fiú, amikor meglátta a rá szegeződő, igéző szemeket. – Most már tényleg jobb, ha visszamegy.

- Igen – mormolta a lány zavartan.

Megfordult, és futva indult a táborhely felé. Weayaya képtelen volt megmozdulni, figyelte, ahogy a lány eltűnik a szeme elől. Végül nagy nehezen rászánta magát, a parton elsétált a ruhájáért, felöltözött, és ő is visszament.

Az apja már elővette a szárított húst, és kezdte összerámolni a holmijukat. A fiú csatlakozott hozzá, de fél szemmel folyamatosan Hope-ot figyelte. A lány segített Chadának reggelit készíteni.

Az apja odalépett hozzájuk, beszéltek pár szót, és a lány mosolyogva bólintott. A férfiak befejezték a rámolást, az étel is elkészült.

Letelepedtek a tűz mellé, Hope pedig szétosztotta a reggelit. Wyatt kérlelő szemekkel figyelte minden mozdulatát, és amikor felé nyújtotta a tányért, megszólította:

- Hope, kedves? Beszélhetnénk?

- Persze – nézett rá a lány hidegen.

- Négyszemközt. – Hope összerezzent. – Csak itt a szekér mellett, ahol nem hallanak.

- Rendben – sóhajtott a lány, és elindult. – Mit akarsz? – kérdezte néhány méterrel arrébb.

- Szeretnék bocsánatot kérni a tegnap este miatt. Nem akartam, hogy azt hidd, erőszakoskodni akarok, egyszerűen elragadott a vágy. Annyira csodás vagy, és én…

- Rendben. Elfogadom a bocsánatkérést – szakította félbe a lány. – De ha megbocsátasz, nekem még dolgom van.

Otthagyta a férfit, és visszaindult a többiekhez.

Weayaya a szekér mögött állt, épp a takarókat kötötte a nyereg mögé, hallotta a beszélgetést, és furcsa melegség járta át. Sietve visszament az apjához, hogy megegyék a szárított húst, amikor árnyék vetült rá:

- Apámmal megbeszéltem, amíg a készleteinkből futja, addig nem kell külön vadásznotok. Kérlek, fogadjátok el! – nyújtotta feléjük a két tányért Hope mosolyogva.

A két indián meglepve nézett fel.

- Köszönjük – mondta halkan Weayaya, és apjára nézett.

A férfi bólintott, és a tányérokért nyúlt.

- Köszönjük, Miss Eastern.

4. fejezet

Chaves türelmesen várta, hogy az indián végezzen. Csendes Víz felállt a tábortűz romjai mellől:

- Két naposak a nyomok – mondta. – ha sietünk holnap, vagy holnapután beérhetjük őket.

- Nem kell sietni – felelt a férfi. – Azt akarom, hogy senki ne találjon rájuk, csak a keselyűk. Ráérünk még, majd ha mélyen beérnek a sivatagba. Addig csak messziről követjük őket. Nem szabad, hogy észrevegyenek.

Pancho Chaves mestere volt a szakmájának, még soha egyetlen prédája sem menekült el előle. Nem véletlenül menekült Mexikóból egészen St. Louisig. Odalent tetemes vérdíjat tűztek már ki a fejére, az összes mexikói fejvadász őt kereste. Messze elkerülte a határ környékét is. Most sem akart addig várni, amíg a célpontjai megközelítik Texast, de azt sem akarta, hogy túl közel maradjanak, nem akart nyomot hagyni. Már így is volt néhány hely, ahol kutattak utána.

Néhány évvel ezelőttig rabszolga-kereskedelemmel foglalkozott, de kezdett forróvá válni a talaj, ezért váltott. Igaz, hogy mindig kényesen ügyelt rá, hogy csak indián gyerekeket raboljon, de a törzsek harcosai egyre szorosabb hurkot fontak a rablók köré, kevésen múlt, hogy nem kapták el. Az egyik apacs törzsfőnök rá is talált, szerencsére addigra megszabadult a törzséből elrabolt kölyköktől, így az indián nem talált semmit, ami igazolta volna a gyanúját. Alig tudta kibeszélni magát, de végül Tokalah, talán így hívták, elhitte, hogy nincs köze a rabláshoz. Emlékezett még a lányára, pont olyan volt, mint az apja, vad, és öntörvényű. Nehezen bírtak vele, örült, amikor végre eladták, bár csak azért nem ölte meg, azután, amit tett vele, mert értékes volt. A madám, aki zsenge kora ellenére megvette a lányt, csak úgy áradozott a kislány szépségéről, és már azt számolgatta, hogy mennyi pénzt hoz majd neki az egyedülálló, kék szemű indián. Chaves végül örült, hogy érintetlenül adta el neki, az asszony sokszorosát fizette a különleges szűzlányért, mint a többiért együtt.

Most azonban a férfit már semmi sem tartotta vissza a bosszútól. Ezek szerint mégsem jutott szajhasorsra, akadt egy védelmező, aki a pártfogásába vette őt, és úri kisasszonyt nevelt belőle. Ha még nincs férjnél, ahogy Hunter mondta, akkor még mindig szűz, így még édesebb lesz a bosszú, vigyorgott Chaves kéjesen, mégiscsak az övé lesz a kis vadmacska. Körülnézett, beszívta a levegőt, szinte még érezte a lány illatát, és ettől felpezsdült a vére, elképzelte, milyen lesz megszerezni a lányt.

A lovához ment, elővette a whisky-t a nyeregtáskából, és meghúzta. A szeme sarkából látta, hogy az indiánok figyelik, de nem érdekelte. Mind az ötöt ellátta itallal rendesen, nem lehet okuk panaszra. Az ő gondjuk, ha nem tudják beosztani, Chaves az elején megmondta nekik, hogy a fizetség többi részét akkor kapják meg, miután elvégezték a feladatot.

Hunter jó munkát végzett; remek csapatot szervezett össze. Végül csak Csendes Víz néhány emberét hívta, így nem kellett osztozniuk a leendő zsákmányon. Chaves tudta, hogy számíthat Jack Hunterre, annak idején ő is a csapata tagja volt. Ő tartotta vissza, amikor meg akarta ölni a kis indián szukát, és később hálával tartozott neki ezért. Amikor Hunter azzal állt elő, hogy Csendes Víz néhány harcostársát kellene felfogadniuk, akik beérik a tüzes vízzel is, az csak megerősítette Chavest abban, hogy jó társat választott.

- Pancho? Letáborozunk, vagy továbbmegyünk? – kérdezte Hunter.

- Megállunk, éjszaka nincs értelme továbbmenni, még elveszítjük a nyomot.

Csendes Víz a háttérben felhorkant, Chaves tudta, hogy az indián éjszaka is remekül követ mindenkit, de tényleg nem akart még sietni.

- Holnap reggel korán indulunk.

Egy hét telt el az indulás óta, és Hope egyre jobban élvezte az utazást. A szekeret szinte állandóan kerülte, inkább lóháton volt, Firenze pompás ló, és Hope remek lovas.

Egyre többet lovagolt Weayaya mellett, és kezdtek egyre jobban összebarátkozni. Rengeteget beszélgettek, a kezdeti ellenszenv teljesen eltűnt mindkettejükből. Meséltek egymásnak a múltjukról, bár Hope-nak csak az elmúlt tíz évről voltak emlékei. A fiú csodálkozott rajta, de nem mondott semmit. Hallott már olyat, hogy egy nagyon intenzív negatív élmény elzárta az emlékezés útját, lehet, hogy a lány múltjában is történt ilyesmi. Erős késztetést érzett, hogy feloldja benne ezt a görcsöt, voltak indián módszerek, amik segíthettek, de nem tudta, hogy bele merjen-e vágni, hiszen ő nem is volt gyakorlott ebben, talán többet ártana, mint használna.

Ehelyett inkább mesélt neki a törzsükről, az életükről, szokásaikról.

- Érdekes lehet az életetek. Szívesen megismerném. – mosolygott Hope kedvesen.

- Nem biztos, hogy bírnád a sivatagot. A szomjúság és az éhezés nem egy ilyen finom kisasszonynak való – nevetett rá Weayaya. Semmi bántó nem volt a hangjában, inkább kedves kötekedés.

- Nem vagyok én olyan nebántsvirág, mint… Sivatag? – döbbent meg a lány. – Florida nem sivatagos, inkább egy mocsár.

Weayaya szeme megvillant, azonnal rájött az elszólásra, és magában átkozta magát.

- Nem seminole-ok vagytok, igaz?

A fiú összeszorított szájjal meredt előre.

- Weayaya, válaszolj!… Kérlek! – suttogta Hope kérlelve.

- Nem akarod tudni!

- Ne csináld ezt! Barátok vagyunk, én mindent elmondtam neked magamról őszintén. Megbíztam benned. Te ezek szerint nem bízol bennem. – a hangja csalódott volt, előre fordult, és önkéntelen mozdulattal megsimogatta Firenze nyakát.

- Ez nem a bizalomról szól – szólalt meg alig hallhatóan Weayaya. – Apám megöl, ha megtudja, hogy elmondtam valakinek.

- Tőlem nem fogja megtudni, más pedig nincs itt – nézett körül a lány, mintha megerősítést keresne.

- Nem beszélhetek erről. Ne kérj ilyet, Hope! Kérlek! Ha apád megtudja az igazat, megöl mindkettőnket, és nem csak azért, mert hazudtunk.

- Annyira nem lehet szörnyű. Gondolom nem egy vérszomjas kiowa vagy.

Az indián láthatóan megfeszült a nyeregben, és a lány akaratlanul is felnyögött.

- Csak haza akarunk jutni – mondta gyorsan a fiú, hangjában félelem bujkált. – Eszünkbe sem jutott, hogy bántsunk titeket. Hope, nem azért jöttünk, hogy…

- Tudom – mondta hirtelen a lány. Maga sem tudta miért, de átnyúlt, és megfogta a fiú kezét. – A titkotok biztonságban van. Senkinek sem beszélek róla. Nyugodj meg!

- Nem félsz? – nézett rá döbbenten Weayaya. – Nem ijeszt meg a gondolat, hogy egy barbár vadember vagyok?

- Miről beszélsz? Ha az lennél, már tudnám, és nem beszélgetnék itt veled.

A fiú zavartan lenézett a kezére. Hope is magához tért, és gyorsan elhúzta a sajátját, de közben folyamatosan a harcos arcát figyelte. Látta rajta a megkönnyebbülést. Nem tudhatta, de az előbbi gesztussal teljesen belopta magát Weayaya szívébe.

- Kicsit gyorsabban kéne mennünk – motyogta. – Nagyon lemaradtunk, idegeskedni fognak.

Hope előrenézett, és fintorogva bólintott. Ügetésre fogták a lovakat, és hamarosan beérték a többieket. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy lemaradtak, de mindketten idegesek voltak. A titok, ami mostantól összekötötte őket, feszültséget keltett bennük.

Este a tábortűznél minden az addig megszokott módon zajlott. Hope, miután szétosztotta a vacsorát, szó nélkül odavitte a két indiánnak az adagját. Mosolyogva adta át a tányérokat, közben lopva összenéztek a fiúval. Sahale észrevette, de nem szólt, csak amikor a lány már hallótávolságon kívül volt.

- Fiam, veszélyes dolgot művelsz. Ha Mr. Eastern rájön, hogy a lánya, és te…

- Nem teszünk semmi rosszat. – felelt, de közben tekintetével követte a távolodó lányt. – Barátok vagyunk, beszélgetünk.

- Miről?

- Mindenféléről. A népeinkről, arról, hogy mennyi mindenre nem emlékszik…

- Beszéltél neki a népünkről? – csattant fel az apja.

- Nem… csak nagyvonalakban meséltem neki az indiánokról. – hazudta.

- Értem. De tudnod kell, ez nem helyes. Nem barátkozhatsz vele! Ő egy másik világhoz tartozik. Nincs értelme annak, amit teszel.

- Apám, ezt hadd döntsem el én.

- Nézz oda! – mutatott a tűz felé. – A bátyja, és a vőlegénye már haragos. Nem nézik jó szemmel, hogy ennyi időt tölt veled.

Vonakodva nézett oda, tudta, milyen látvány fogadja; Wyatt Hope mellett ült, és a karját a lány derekára fonta. Weayaya arca megfeszült, nagyot nyelt, hogy a falat ne akadjon a torkán. De aztán a következő pillanatban ellágyult, mert Hope negédesen a férfira nézett, felállt, és faképnél hagyta.

- Ne gondolj rá! Nem való hozzád, hacsak… – mondta halkan az apja.

- Hacsak? – nézett vissza Weayaya. – Raboljam el? Erre gondolsz?

- Ha akarod őt, csak így kaphatod meg. De akkor várj, amíg Texasba érünk. Akkor egyenesen a faluba viheted, és senki nem talál rá.

- Nem. Sosem tennék ilyet.

- Gondoltam – mondta lemondóan az apja. – Te sosem tennél ilyet. Hamarabb vetsz véget a saját életednek, minthogy asszonyt bánts.

- Az talán baj? – vágott vissza.

- Más vagy.

- Tudom. Nem vagy büszke rám.

- Nem erről van szó, fiam, csak nem vagy olyan, mint egy igazi kiowa harcos. Anyád tehet róla.

- Ne okold őt ezért! – emelte fel a hangját Weayaya. – Ő szeretett.

- Az érzelem, gyenge, asszonyi tulajdonság. Hányszor mondjam, hogy ne hagyd, hogy az irányítson!

- Úgy beszélsz, mintha te sosem éreztél volna semmit anyám iránt. – vetette a szemére a fiú nyersen.

- Szerettem őt. Pont emiatt kellett elviselnem annyi megaláztatást.

- Miért? Anyám talán bűnt követett el?

- Ő volt a legodaadóbb asszony, akit csak ismertem.

- Akkor miért? – kérdezte Weayaya türelmetlenül.

- Az anyád apacs volt.

- Micsoda? – döbbent meg a fiú. – De hát, hogyan?

- Régen történt, még nagyapád idején. Elfoglaltunk egy apacs falut, akkor még nagyon ifjú voltam. A két törzs tagjai együtt éltek, és én beleszerettem egy apacs lányba.

- Anyámba – suttogta Weayaya.

- Így van. Apám rettenetesen haragudott rám, amikor feleségül vettem, száműzni akart, de anyám mellém állt, így végül maradhattunk. Aztán megszülettél, de se apám, se Chu’a nem fogadtak el. Fattyúként tekintettek rád. Kangee sosem bocsátotta meg, hogy a fia apacs asszonyt választott.

- Igen, emlékszem, a nagyapám és a nagybátyám sosem fogadott el.

- Nem viseli el, hogy te nem vagy olyan kegyetlen, mint ő. Ahogy én sem vagyok az.

- Én azt hittem, szégyelled, hogy ilyen fiad van.

- Sosem szégyelltelek. Büszke vagyok rád, mert kiállsz magadért. Azt szégyellem, hogy gyáva voltam, és nem mondtam el az igazságot neked.

- Büszke vagyok rád apám, nincs okod szégyenkezni. – egy pillanatra elgondolkodott. – Akkor ezért lett Chu’a a törzsfőnök?

- Igen.

- Pedig jog szerint neked kellene lenned, hisz te vagy az idősebb.

- A törzs nem fogadott volna el. – elhallgatott, és a tűz felé nézett. – Mit érzel iránta? – kérdezte.

- Nem tudom. A barátjának tart, én is őt.

- De zavar, hogy az a másik körülötte forgolódik.

- Neki csak azért kell, hogy dicsekedhessen vele. – sziszegte.

- És neked miért kell?

- Nem kell – nézett az apjára, aki bólintott, aztán felállt, és visszavitte az üres tányérokat. – Köszönjük a vacsorát, Miss Eastern.

- Nagyon szívesen – mosolygott a lány.

- Nem örülök, hogy ennyi időt töltesz a rézbőrűvel Hope – mondta szárazon a bátyja. – Még elbízza magát. Vagy talán szeretnéd kipróbálni?

- Kelvin! Hogy beszélsz a húgoddal? – dörrent rá az apja.

- Talán beszélhetnél a lányoddal, hogy ne bátorítsa! – félreérthetetlen volt a hangsúly.

Hope nem mert az apjára nézni, inkább összeszedte a többi tányért, és elindult, hogy elmossa őket. Érezte magán az apja kutató pillantását, és tudta, hogy számíthat egy alapos beszélgetésre. Dühös volt Kelvinre, amiért ilyen helyzetbe hozta. Mit számít az neki, hogy jól érzi magát az indiánnal? Hisz csak barátok, és Hope rengeteg dolgot tanult tőle ez alatt a pár nap alatt is. Szeretett tanulni, és megismerkedni új dolgokkal. Mi ebben a rossz? Ráadásul Weayaya ugyanúgy csak barátot lát benne. Semmi jelét nem adta, hogy másképp közeledne hozzá. Talán az egyetlen, ami furcsa volt a lánynak, hogy rengeteg olyan kérdést tett fel, ami az Easternék előtti időre utalt, mintha próbálná előhívni az emlékeit. De ez nem zavarta, ő is szeretett volna emlékezni, és bosszantotta, hogy nem tud.

Miután végzett a mosogatással felállt, ekkor vette észre, hogy Chada ott kuporog mellette.

- Te itt vagy? Nem is láttalak. – lepődött meg.

- Végig itt voltam, kisasszony, de nagyon elmerült a gondolataiban – mosolygott a lány.

- Papa nagyon haragszik? – nézett a szekerek felé.

- Hát… Nem hinném, hogy örül, amiért ennyi időt tölt az indiánnal, de a mamája mondta neki, hogy nem tesznek semmi rosszat, csak beszélgetnek.

- Kelvin és a papa azt szeretnék, ha Watt-el tölteném az időmet.

- Igen – mondta szomorúan Chada.

Hope felkapta a fejét a hangra, és kérdőn nézett a lányra.

- Ne nézzen így, Miss Hope, kérem! Én csak…

- Kedveled őt?

- Miért kell nekem pont egy ilyen férfira szemet vetnem – sóhajtott az indiánlány elkeseredetten. – Ez még annyira sem lehetséges, mint hogy maga és Weayaya… – a szája elé kapta a kezét, és rémülten elhallgatott. – Ne is figyeljen rám! Badarságokat beszélek, csupa butaságot. Kérem, ne áruljon el az apjának, mert elkerget, hogy ilyenekre gondolok.

Hope felnevetett:

- Papa sosem tenne ilyet, hát nem ismered? Kelvin persze más. A szívnek nem lehet parancsolni, de nem szólok a papának. – Magában mosolyogni kezdett, alig indultak el, de máris micsoda titkok őrzője lett, akaratán kívül. – Menjünk vissza, még idegeskedni fognak, hogy sokáig elmaradunk.

Gyorsan visszaértek, és Hope igyekezett minél hamarabb a szekér védelmébe húzódni. Látta, hogy Kelvin és Wyatt sustorogva beszélgetnek, és néha a két indián felé pislognak. A lány követte a pillantásukat, és örült, mert Weayaya szeme arról árulkodott, hogy is észrevette a két másikat. Kissé megnyugodva ült a fekhelyére. Sietve átöltözött, és készült lefeküdni, amikor az anyja belépett.

- Minden rendben, kicsim? – kérdezte.

- Persze, mi baj lenne? – nézett a nőre.

- Csak gondoltam, haragszol a bátyád kirohanása miatt.

- Ő már csak ilyen – mondta halkan Hope, és tudta, hogy most jön a beszélgetés.

- Csak félt téged, ahogy apád is.

- Ugyan mama, nincs rá oka! Weayaya és én csak beszélgetünk, hogy elüssük az időt. És sok érdekes dolgot tudtam meg tőle az életükről. Érdekel, miért baj ez?

- Ők úgy gondolják, hogy túlságosan bátorítod őt.

- Mégis mire, mama? Semmi olyat nem tesz, ami kihívó lenne. Szerintem csak Kelvint zavarja, hogy jól érzem magam.

- Wyatt komolyan érdeklődik irántad. Engedélyt kért apádtól, hogy udvarolhasson neked. De nincs rá lehetősége, mert te állandóan azzal a rézbőrűvel töltöd az idődet.

- Engem nem érdekel Wyatt. Nem akarom, hogy udvaroljon nekem – mondta dacosan Hope. – Holnap meg is mondom neki.

- Tégy, ahogy akarsz, de apád kérte, hogy mondjam meg, holnaptól nem lovagolhatsz. Neked is a szekéren kell utaznod, és főleg nem beszélhetsz az indiánnal.

- Weayaya a neve! És, ha úgy tartja kedvem, beszélgetek vele. Nem tilthatjátok meg! – lehajtotta a fejét, hogy Margaret ne lássa a dühtől kicsorduló könnyeket.

- Ne haragítsd magadra az apádat! Azt kell tenned, amit mond.

- Különben mi lesz? Megver?

- Hope, kérlek!

- Miért nem veszitek észre, hogy felnőttem? Miért nem lehet, hogy azt tegyem, amit szeretnék?

- Mert ő egy indián, te pedig egy fehér kisasszony vagy, akinek ráadásul egy gazdag család fia szeretne udvarolni – mondta emelt hangon a nő. – Az illendőség úgy diktálja, hogy jó gyermekként, kövesd az apád utasításait.

- De ő nem is az apám – suttogta a lány.

- Hope! – kiáltott rá Margaret. – Hogy mondhatsz ilyet?

- Bocsáss meg! – nézett fel, könnyes szemmel. – Nem akartalak megbántani. Csodálatos szüleim vagytok, csak… Miért kell rám erőltetni olyasmit, amit nem szeretnék.

- Apád azt szeretné, ha biztosítva lenne a jövőd. Nem akarja, hogy nélkülöznöd kelljen, és Wyatt remek parti.

- Kérlek, könyörgöm! Engedjétek, hogy én válasszak, ne ti keressetek nekem férjet!

- Beszélek apáddal, de ez nem változtat azon, hogy az indiánnal nem barátkozhatsz. És én arra kérlek, hogy próbálj közeledni Wyatt felé! Ismerd meg, lehet, hogy megváltozik a véleményed róla.

- Mama…

- Csak adj neki esélyt!

- Igen, mama – sóhajtott fel Hope, és eldőlt az ágyon.

Sátrak álltak mindenfelé, gyerekek játszadoztak, és Hope nevetve sétált köztük. Valaki a nevén szólította, mire megfordult, és Weayaya előtt találta magát. A fiú kedvesen mosolygott rá, a kezét nyújtotta, és amikor Hope elfogadta, magához húzta, és megcsókolta…

Zavartan nyitotta ki a szemét. A kora reggeli derengés beszűrődött a ponyva résén át. Sietve kimászott, hogy elmenjen megfürdeni. Chada kinyitotta a szemét:

- Kisasszony, hova megy? A mamája megmondta, hogy…

- Csak a patakhoz megyek mosdani, ha keresnek, ott vagyok.

- Rendben – mondta halkan a lány, és készülődni kezdett.

Hope lefutott a partra, keresett egy helyet, ahonnan már nem láthatták őt, és gyors mozdulatokkal lemosakodott.

Már készült felállni, amikor meglátta a néhány méterre álló alakot. Felnézett rá:

- Már megint leskelődsz utánam? – kérdezte megrovóan, de a szeme mosolygott. Maga elé húzta a törölközőt, miközben figyelte, ahogy Weayaya közelebb lép.

- Nem én tehetek róla, hogy mindig akkor jössz, amikor itt vagyok – vigyorgott a fiú pajkosan.

Leült Hope mellé, és az arcát figyelte, a lány szeme, még fátyolos volt az álmosságtól, de napfény már belecsempészett némi huncut csillogást. Csodálattal nézte, nem tudott betelni vele.

- Az apám nem nézi jó szemmel, hogy barátkozunk – motyogta Hope, és pislogva elfordult.

- Miért? – kérdezte Weayaya, bár tudta a választ.

- Mert te… te… indián vagy – suttogta alig hallhatóan. Lesütötte a szemét.

- És emiatt te szégyenkezel? Ne tedd! – mondta csendesen a harcos.

- De nem tudok nem szégyenkezni miattuk. Ráadásul a papa azt akarja, hogy hagyjam Wyatt-et udvarolni.

- Szóval erről szól. Gondolom, az egész mögött a bátyád áll. Félti a hugicáját, a rézbőrű kutyától – mondta keserűen.

- Ne mondd ezt! – nézett rá Hope. Látta a fiú szomorúságát, és fel akarta vidítani. – Lehet, hogy attól fél, hogy elszökök veled.

Weayaya felkapta a fejét:

- Nem foglak elrabolni.

- Pedig milyen fricska lenne az orra alá. – próbált mosolyogni. – Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá? Képzeld csak el az arcát! – felnevetett a gondolatra.

Weayaya hirtelen a lány szájára nyomta az ujját, hogy elhallgattassa:

- Bajba kerülsz, ha megtudják, hogy beszélünk – nézett a szemébe.

Mindketten megdermedtek, a tekintetük összeforrt, és Hope megérezte a fiú remegését.

Weayaya keze reszketni kezdett, ahogy hozzáért. Furcsa bizsergés járta át, még sosem érzett hasonlót. Képtelen volt megszólalni, vagy távolabb húzódni, a kékeszöld szemek rabul ejtették őt. Lassan közelebb hajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta a lány ajkát.

Amikor visszahúzódott, Hope csalódottan figyelte, őt is átjárta ugyanaz a bizsergés, és ahogy megérezte a fiú lágy, mégis kemény ajkát, többet akart.

Felemelte a kezét, és a tenyerét Weayaya arcára simította.