10. fejezet

Anita:

Reggel kimerülten ébredtem, de szerencsére ezt már megszoktam. A zuhany alatt azon gondolkoztam, hogy mi lesz ma. Reméltem, hogy apám fogadkozása, miszerint nem fog inni, igaz lesz. Ha már leszerveztem, hogy a lányokkal nála töltjük a napot, nem szerettem volna, ha kellemetlen helyzetbe kerülök miatta. Ráadásul Jake is nagyon várta már, ritkán volt a nagyapjával, és ilyenkor mindig láttam, mennyire hiányzik neki egy apa.

Gyorsan bekaptam a reggeli müzlimet, megittam a kávét, és már indultam is Karen-hez. Utána még a lányokat is össze kellett szednünk.

Úgy terveztük, hogy délelőtt megnézzük a hadsereg felvonulását, Jake ezt minden évben nagyon élvezte, - utána kimegyünk a parkba piknikezni, és ott végigszurkoljuk a serdülő bajnokság meccsét. A Tulsa-i csapat megnyerte az állami elődöntőket, és most a Los Angeles-i csapatot látta vendégül.

A baseball mindig is a kedvencem volt, Aaron-nal is egy meccsen ismerkedtünk meg. Még középiskolába jártunk, és a barátnőimmel kimentünk a suli csapatának a mérkőzésére, Aaron pedig a másik iskola dobójátékosa volt. Már a mérkőzés elején észrevettem őt, és szerencsére a csapatok öltözői közel voltak egymáshoz, így a meccs után egy kapun jöttek ki. Az persze csak akkor derült ki, hogy ő is észrevett magának, amikor a buszuk felé menet „véletlenül” nekem jött. A többi pedig már történelem, igazi tündérmese volt, ami rémálommá vált két évvel ezelőtt, amikor meghalt.

Már csak Jake maradt nekem, és a baseball iránti rajongása, amit az apjától örökölt, ő most a kölyökcsapatban játszott, és az edzője szerint őstehetség volt.

Jake már az utcán várt, és izgatottan toporgott, amíg Karen-nel bepakoltuk a piknik kosarat, meg a hozzávalókat az esti grillezéshez, aztán csacsogva várta, hogy felszedjük Doris-t, és Debbie-t.

Mire kiértünk a felvonulási útvonalhoz, már jókora tömeg gyűlt össze. Megálltunk az út belső szélénél, Jake felállt az egyik bolt elé kirakott padra, és így átlátott a bámészkodók feje fölött. Engem annyira már nem hozott lázba a látvány, de a másik három lány – főleg Karen – elragadtatva figyelte a felvonuló egyenruhásokat. A tengerészgyalogosok, akik amúgy is mindig nagy sikert arattak, most hangos tapsviharban, és éljenzésben vonultak végig. Karen szeme csillogott, és hangosan csatlakozott a többi éljenzőhöz. Igazából azt csodáltam, hogy nem szalad ki, hogy jobban lássa a fess fiatalembereket.

Végül, miután a veteránok is elvonultak, a tömeg oszlani kezdett, és mi is elindultunk a kölyökstadion felé. Itt kellett találkoznunk apámmal.

Szerencsére a kölyökpálya nem volt túl nagy, így könnyen megtaláltuk egymást. Jake azonnal a nagyapja nyakába ugrott:

- Szia, nagypapi! Menjünk, hogy jó helyünk legyen az alappontnál.

Már húzta is az öreget, rólunk teljesen megfeledkezett. Nevetve követtük őket, a fiam persze megtalálta a legjobb helyet, és izgatottan figyelte, ahogy a csapatok bemelegítenek. Hangosan ráköszönt az edzőjére, aki szintén kint volt, hisz ő volt a serdülőcsapat trénere is. A férfi mosolyogva köszönt vissza, és már ment is a dobójátékoshoz, hogy még ellássa néhány hasznos tanáccsal. Mi is leültünk a padra, és vártuk a kezdést.

Végre volt lehetőségem rendesen körülnézni a pályán. A város most tavasszal újította föl, megnyertek egy állami támogatást. Rég ráfért már a renoválás, a régi padok ki voltak már síkosodva a sok üléstől, és néha egy-két szálka is betévedt az óvatlan nézők hátsójába, a játéktér pedig siralmas volt.

Most minden pad vadonatúj volt, és a pályát frissen ültetett fű borította, a futóterületet pedig néhány hete salakozták.

Jake felém fordult, és érdeklődve nézett:

- Ugye szép lett? – kérdezte.

- Igen, nagyon. – feleltem. – Itt igazán jó lesz majd játszani. Remélem, minden meccset megnyertek.

- Az biztos – mondta határozottan. – És a büfét még nem is láttad.

Lenéztem rá, és a szeme csillogásából sejtettem, mit akar.

- Azt mondod, nézzem meg?

- Aha – vigyorgott. – És visszafelé hozhatnál nekem kólát.

- Meg gondolom, egy hatalmas hot dog is jólesne.

- Ez nem kérdés.

- Oké. Karen, elkísérsz? – álltam fel, a barátnőm pedig nevetve kacsintott Jake-re.

- Rendben, menjünk.

A büfé előtt hatalmas sor állt, de úgy tűnt gyorsan haladunk, mert legalább öt középiskolás kisegítő szolgált ki. Valóban nagyon szépen felújították ezt is. Minden felszerelés teljesen új volt, és a díszítés is magáért beszélt. A legapróbb konfetti is a csapat színeit tükrözte. A Los Angeles-i szurkolók halkan álltak sorba, míg a hazai csapat drukkerei hangosan éltették a játékosokat.

Ahogy alaposabban megnéztem, láttam, hogy két elkülönített sor volt, a vendégeknek külön kiszolgálás jutott, és így még gyorsabban haladtunk. Nézegettem az embereket, és szinte fel sem fogtam, csak amikor megláttam, hogy a hosszú, fekete hajú férfiakat vizslatom, hogy keresek valakit. Nem tudom, mire számítottam, hisz L.A. egy hatalmas metropolisz, miért jönne ő ide egy csapat labdát dobáló kölyök miatt. Esélyem sincs, hogy találkozzam itt vele, de valahol mégis erre vágytam.

Közben sorra kerültünk, kikértem a hot dogokat, és az üdítőt, fizettem, Karen-nel felnyaláboltuk az ételt, és mosolyogva indultunk vissza a lelátó felé.

- Szia, Nit! – a kellemesen búgó, rekedt hangtól megtorpantam, és majdnem eldobtam a kezemben lévő ételt.

- Matthew? – fordultam meg lassan.

A lábam gumivá vált, a gyomrom remegni kezdett, és úgy éreztem, a levegő hirtelen elillan a környezetemből. – Hogy kerülsz te ide?

- A keresztfiam a csapatban játszik, nem hagyhattam ki egy ilyen fontos mérkőzést – vigyorgott.

Sejtettem, hogy csak terel, de nem érdekelt. Hirtelen menekülni akartam. Egészen addig a pillanatig, amíg nem vált valóra az álmom, úgy éreztem, a nyakába borulnék, ha meglátnám, de most, hogy itt állt előttem, pánikba estem.

Csak azt éreztem, hogy Karen erősen a karomba markol, és Matthew felé taszigál:

- Ugye nem akarsz elszaladni? – súgta a fülembe.

- Mi van veled, Kedves? Hogy vagy mostanában? Megkaptam a tegnapi üzenetedet, és nagyon örültem neki – mosolygott Matthew kedvesen. Pont olyan volt, mint az álmaimban.

A haja lazán omlott le a hátán, a szűk póló tökéletesen kirajzolta az izmait, és a farmer feszesen simult rá. Szinte láttam alatta a lényeget.

A kezem remegett, alig tudtam megtartani, ami benne volt. Karen megkegyelmezett, és elvette tőlem, aztán mosolyogva hátrálni kezdett:

- Én visszamegyek a többiekhez.

- De ha lepakoltál, gyere vissza! – szóltam utána rémülten. – Még szeretnék körülnézni az öltözőknél, és félek, hogy egyedül eltévedek.

Úgy nézett rám, mint egy idiótára, de aztán kurtán biccentett. Láttam, hogy dühös, de nem reagáltam rá.

- Oké – mondta végül, és elfordult.

- Szóval? – nézett rám Matthew. – Hogy vagy mostanában?

- Remekül – feleltem, és igyekeztem közömbös hangnemet megütni. – Veled mi van? Hallottam a hírekben, hogy lezárult az ügy. Gratulálok!

- Kösz – mondta halkan. Láttam, hogy kissé csalódott.

- Szóval a keresztfiad játszik – mondtam, hogy eltereljem a figyelmét.

- Igen, és nem hagyhattam ki.

- És eszedbe se jutott, hogy Tulsa miatt, vagy miattam gyere, igaz? – a szívem zakatolt. Miért kérdezgetek ilyeneket tőle? Mit várok? A végén még én provokálom őt. Rettegve jöttem rá, hogy az énem egyik fele pontosan ezt akarja, összebújni vele, és újra érezni őt.

- Tudod Nit, a szívem mélyén reméltem, hogy összefutunk, de realista voltam. Nem sok esélyt láttam arra, hogy ebben a kis időben, egy ekkora városban te is itt leszel. De nagyon szerettem volna, és látod sikerült. Csak akarnom kellett.

- Butaságokat beszélsz – motyogtam. – Az akaratoddal nem irányíthatod a sorsot.

- Ez igaz – simogatta meg az arcomat, és gyengéd erőszakkal felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. – De én nagyon erősen akartam, és reméltem, hogy láthatlak.

- Miért? – kérdeztem elcsukló hangon.

- Tényleg nem érted? – kérdezte, és közelebb hajolt. – A sors akarata. Nekünk itt ma találkoznunk kellett.

Nagyot nyeltem, de nem feleltem.

- Nincs kedved eltűnni innen? – búgta a fülembe.

- Amint láttad, nem vagyok egyedül, nem hagyhatom itt a többieket. És mégis hova mennél? Szeretnél esetleg egy idegenvezetőt, hogy körülnézz a városban?

- Nem. Arra gondoltam, hogy megmutathatnád a lakásodat, és találhatnánk valami kellemes elfoglaltságot. – a hangja nem volt nagyképű, sőt inkább sóvárgást éreztem belőle. Legszívesebben a nyakába borultam volna, tudtam, hogy nem csak a kanos ösztönei hajtják, de erősnek kellett maradnom.

- Vannak álmok, amik nem teljesülhetnek – suttogtam rekedten.

- De hát te is akarod, látom rajtad, úgy remegsz utánam, hogy fáj látni.

- Ez nem a te gondod. – mondtam, kihúztam magam, és hátráltam egy lépést.

- De igen, ha miattam van.

- Kicsit sokra tartod magad.

- Én nem hiszem – nyögte.

Utánam nyúlt, megragadta a derekamat, és magához rántott. Olyan gyors volt, hogy képtelen voltam tiltakozni. Vadul megcsókolt, és én éreztem, hogy az ellenállásom elpárolog. Erőtlenül toltam el magamtól, és végül elengedett.

- Mit művelsz? – ziháltam.

- Talán szégyellsz? – az ő hangja sem volt nyugodtabb, ahogy megbántva nézett rám.

- Istenem, dehogy! De itt annyian vannak, ez nem illendő.

Halkan felnevetett, és átölelt. A fejemet a mellkasához húzta, és a hajamba csókolt.

- Miért ellenkezel? Miért nem hagyod, hogy veled legyek?

- Mert nem lehetsz velem – mondtam csendesen.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy te az ország másik végében élsz, teljesen más körökben mozogsz, és…

- Te félsz, Kicsim! – mondta kedvesen, és megint felemelte az államat.

- Dehogy félek – motyogtam, de saját magamnak se voltam elég meggyőző.

- Pedig félsz. Csak nem értem, mitől.

- Igen, igazad van – mondtam. – Félek, hogy megint összetörik a szívem.

- Én nem fogom összetörni, ígérem – suttogta lágyan.

- Ugyan már! Mégis meddig tarthat ez? Egy hónapig? Kettőig? Esetleg egy évig? Mindketten bele fogunk fáradni, és akkor csak fájni fog.

- Ezt nem tudhatod – simogatta az arcomat. - Nem gondolhatod komolyan, hogy ez közénk állhat. A távolság nem, meg tudjuk oldani.

- Nem, Matt! Nincs mit megoldani – elhúzódtam, és kimondtam életem egyik legnagyobb hazugságát. – Nem tudom, mit remélsz. Már mondtam neked, én nem akarok tőled semmit. Fogd fel, hogy barátságon kívül köztünk semmi sem lehet, ráadásul ebbe is csak azért mentem bele, mert annyira nyomultál.

Megfordultam, és a lelátó felé futottam, csak reméltem, hogy nem jön utánam. A könnyeimen át még láttam, hogy Karen döbbenten áll mögöttem, de nem álltam meg. A lelátó előtt elfordultam, és a mosdók irányába futottam. Nem akartam, hogy Jake, vagy apám így lássanak.

Matt:

Megrökönyödve álltam, és néztem, ahogy elfut. Ha felpofoz itt a nyilvánosság előtt, az sem lett volna megalázóbb, és nem fájt volna ennyire. Nyelnem kellett, hogy ne üvöltsek utána, de sikerült visszafognom magam. Inkább elindultam utána, nem hagyhattam, hogy így menjen el.

Néhány lépés után valaki elém állt.

- Szia, Matthew!

- Karen? Szia! – morogtam, és megpróbáltam kikerülni.

- Jobb, ha most hagyod őt! – mondta a lány.

- De…

- Matthew, én ismerem őt. Láttam, hogy nagyon felzaklatta magát, ha most próbálnál beszélni vele, akkor biztosan tönkretennél mindent.

- Tessék? – lenéztem, és furcsa megértést láttam a szemeiben.

- Anita kedvel téged, de még saját magának sem meri beismerni.

- Én csak egy esélyt szeretnék, hogy megismerjem – nyögtem keserűen. – Nem értem, miért taszít el magától folyton. Hogy miért fél ennyire?

- Mert egyszer már szeretett, és átélt egy nagyon nagy fájdalmat, én megértem, hogy fél újra kitárni a szívét.

- De én nem akarom bántani. Azért mert valaki piszkosul bánt vele…

- Senki sem bánt vele rosszul – mondta meglepve Karen. – Honnan vetted ezt a hülyeséget?

- Anita mondta még L.A-ben, hogy… Nem érdekes – mormoltam. – Én csak azt szeretném, hogy…

Elhallgattam, és tanácstalanul néztem magam elé, aztán Karen felé pillantottam.

- Mondd meg, mit tegyek, hogy megnyerjem őt?

- Tényleg komolyan ezt akarod? Ugye nem csak a büszkeséged hajt? Mert ha mégis így van, akkor megismerheted a bennem lakó zsebgyilkost.

Annyira elszánt volt a hangja, hogy minden keserűségem ellenére mosolyogni kezdtem.

- Hidd el, tényleg nem akarom bántani. Azt szeretném, ha nem kellene sírnia, és mosolyt látnék a szemében.

- Akkor segítek neked – nézett rám komolyan. – De ha összejöttök, és elmondod neki, letagadom.

- Komolyan megtennéd? – néztem rá hálásan.

- Látom, hogy tényleg akarod, és szeretném már boldognak látni Anitát. Úgyhogy nagyon vigyázz, hogy mit csinálsz!

- Ha rajtam múlik, akkor fürdeni fog a boldogságban – bátortalanul felé emeltem a karom, ő pedig kedvesen átölelt.

- Add meg a számodat! – mondta, és mosolyogva vette el a névjegykártyámat.

- Gondolod, hogy rossz ötlet lenne, ha utána mennék? – kérdeztem. – Talán mostanra megnyugodott.

- Nem hiszem – felelte. – Most inkább hagyd őt, és talán néhány napig a chatet is mellőzd. Hagyd, hogy lecsillapodjon!

- Értem – sóhajtottam szomorúan.

- Hé. Segítek, nyugodj meg! Rendben?

- Rendben.

- Most mennem kell, mielőtt gyanút fog – nézett rám a lány. – És hamarosan kezdődik a meccs is. Szia!

- Szia! – suttogtam.

Figyeltem, ahogy távolodik, és keserédes érzés járt át. Nem tudtam a játékra figyelni, egész idő alatt őt kerestem a szememmel, de a lelátó túl zsúfolt volt.

Dylan aggódva figyelt, de nem mondtam neki semmit. Sajnos a csapat vesztett, így a hazaút sem telt jó hangulatban, és most én sem voltam a helyzet magaslatán, pedig máskor ilyenkor mindig én ráztam helyre a srácokat. Ma azonban csendesen ültem, a gondolataim Tulsa-ban maradtak, és már tudtam, hogy valami mást is otthagytam.

Anita:

Nehezen vettem a levegőt, pedig össze kellett szednem magam, Jake nem vehet észre semmit.

Megmostam az arcomat, és belenéztem a tükörbe.

- Őrült vagy – mondtam magamnak csendesen. – El kell felejtened! Annyi jó pasi él itt helyben, miért vágysz egy ilyenre, aki úgysem lehet teljesen a tied?

Az utolsó mondatot csak magamban mondtam, mert kinyílt az ajtó, és bejött néhány csitri. Nem hiányzott, hogy bolondnak nézzenek.

Talán azért, mert ő lenne a tökéletes – haragudtam a belső hangra. Mindig pontosan tudta, mik a kétségeim, és mindig megkérdőjelezte. De sajnos igaza volt.

Megráztam a fejem, nagyot sóhajtottam, és kifordultam a mosdóból. Lassan visszasétáltam a lelátóhoz, és leültem Jake mellé.

Karen is akkor ért vissza, és furcsán nézett rám.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen – feleltem kurtán, és intettem, hogy majd később beszélünk.

Jake jóllakottan nyújtózott, és belém karolt:

- Szerintem mi fogunk nyerni – mondta izgatottan, és az eredményjelző felé mutatott.

- Még sok van hátra – néztem rá, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- De Steve minden ütőjátékosukat kiejti. Nézd, milyen jól dob!

Odafordultam, és még épp láttam, ahogy a fiú egy erőteljes csavart labdával kiejti a Los Angeles-iek ütőjét. Hangos üdvrivalgás tört fel a nézők közt, közben láttam, hogy a másik tábor egyre elkeseredettebben bíztatja a csapatát. Nem voltak sokan, így a mieink hangja szinte teljesen elnyomta őket.

Egy idő után kezdtem összeszedni magam, és engem is elragadott a mérkőzés lendülete, együtt szurkoltam a többiekkel, de időnként a vendégek szektora felé néztem. Az egyik ilyen alkalomkor megláttam őt, ahogy csendesen ül, a mellette lévő férfi – akit felismertem a tévéből – az egyik elkapó játékost bíztatja. Lehet, hogy ő volt Matthew keresztfia? Hisz az kiderült, hogy a férfi és ő jó barátságban vannak.

- Gyerünk, Caleb! Üss egy hazafutást! – kiabált mellettem Jake.

Ez felrázott, nem foglalkozhatok mással. Itt van a fiam, ő az első, és Matthew-t éppen most építettem le, tehát jobb, ha kitörlöm a gondolataimból.

- Hajrá, Caleb! – csatlakoztam a fiamhoz, és amikor a fiú megütötte a labdát, és az messze kiszállt a játéktérről, együtt ugrottam fel a többiekkel, hogy tapsolva bíztassam őt.

A meccset végül mi nyertük meg, és a hatalmas ünneplés közepette minden másról elfeledkeztem. Jake leszaladt a pályára, hogy gratuláljon a srácoknak, én pedig utánasiettem, nehogy elkeveredjünk egymástól. Végül húsz perc elteltével sikerült elcsalnom őt, és átsétáltunk apám házához – szerencsére a stadion közelében volt, így nem kellett autókáznunk. Karen ment el a kocsiért, és mire megérkeztünk, ő már javában pakolászta a grillsütő mellé a hozzávalókat.

Jake az apámmal félrevonulva dobálni kezdett, mi pedig négyesben nekiláttunk elkészíteni a vacsorát. Doris és Debbie vállalták, hogy felügyelik a grillt, és szépen sütögették a húsokat, Karen nekilátott a desszertnek, én pedig a felügyelete alatt a kínai sültrizst készítettem.

- Mondd csak! Honnan jött az ötlet? – kérdeztem.

- Milyen ötlet? – nézett rám.

- Hogy ilyen keleties kajákat csinálj. – sandán néztem rá, de állta.

- Csak megnéztem a szakácskönyvet, és ezek tetszettek meg. Már unom a hagyományos steaket.

- Remélem, apa is megeszi – vigyorogtam.

Ő is felkacagott.

- Szerinted a sertésbordát miért választottam? Annak csak a fűszerezése más.

- Jogos.

Belekóstoltam a rizsbe, és elégedetten csettintettem a nyelvemmel.

- Az biztos, hogy engem már ezzel megfőznél. Most már egy pasi is kéne neked, akit etethetsz.

- Bagoly mondja… – mormolt az orra alatt.

- Tessék? – néztem felé.

- Semmi – mondta gyorsan, és elfordult.

- Na, várjunk csak! Nem véletlen, hogy ilyen kajákat választottál. A doki, igaz?…

- Nem, illetve… tetszik, de nem azért választottam, és annyira nem is tetszik! – motyogta zavartan.

- Őt kerested, amikor megbetegedtél – mutattam rá a nyilvánvalóra.

- Igazából nem akartam az ügyeletet hívni, mert az ottani orvostól hidegrázást kapok, és csak az ő száma volt meg. Olyan aranyos volt, amikor kijött. Nem tudom, merre lakik, de perceken belül odaért, és olyan cuki volt, ahogy ápolgatott, meg aggódott értem. Amúgy lehet, hogy nem is érdeklem, azóta nem is hívott.

- Talán csak elfoglalt volt.

- Nem hiszem, hogy egy telefon olyan megerőltető lenne.

- Karen!

- Igen! Bejön nekem a doki. – bökte ki végül.

- Hát hívd fel te! – nógattam.

- Nem! Ha nem érdeklem őt annyira, hogy megkérdezze, mi van velem, akkor ennyi.

- De hiszen csak bevitt a kórházba – a szemébe néztem, a pillantása sok mindent elárult. – Jaaa, azt hiszem, értem.

Mosolyogva folytattuk a főzést, amikor Karen egyszer csak nekem szegezte a kérdést:

- Összevesztél Matthew-val?

- Tessék? – döbbenten néztem rá, a szemem hirtelen égni kezdett.

- Matthew. Tudod, az a dögös apacs, akivel L.A-ben úgy összemelegedtetek.

- Ja, nem. Csak megmondtam neki, hogy hagyjon békén, mert nem érdekel.

- Aha, és azért sírtad ki a szemed a mosdóban – mondta cinikusan.

- Karen, ne kezdjük el megint!

- De, és addig nem hagylak békén, amíg rá nem jössz, hogy ő az, aki kell neked.

- Kérlek – nyögtem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. – Erre igazán nincs szükségem.

- Gyere velem! – a kezemért nyúlt, a kert végéhez húzott, és leültünk a hatalmas tölgyfa alatti padra.

Ez már akkor is ott állt, amikor kislány voltam, apa még egy kunyhót is épített az ágai közé, és volt egy kötélhíd, amin át tudtam mászni a szobámból. Istenem, mennyit lógtam odafönt a barátnőimmel. De már nem emlékeztem rá jó szívvel. Az utolsó néhány itt eltöltött évemben apám elől menekültem oda, amikor részegen jött haza. Még jó, hogy tériszonya van, és sosem mert utánam mászni. Jó pár verést, és ki tudja még mit úsztam meg a kunyhóban.

Aztán, amikor a középiskola után összeköltöztünk Aaron-nal, apám lebontotta a kunyhót, most már csak néhány rozsdás szög emlékeztetett rá, ami bennmaradt a fa törzsében.

- Karen, kérlek! Ne!

- Nyugi! – átölelt, és csendesen ringatni kezdett. – Jaj, nővérke, miért vagy ennyire makacs? Még én is látom, hogy mennyire szenvedsz. Tényleg nem kellene így bezárkóznod. Matthew komolyan érdeklődik utánad, és…

- Karen… komolyan mondom, hogy ha nem hagyod abba, befogom a szád. Értsd meg, hogy ehhez most nincs idegrendszerem.

- Oké, abbahagyom, csak ígérj meg nekem valamit!

- Mit?

- Hogy átgondolod. Ne zárd be az érzéseidet! Nem lehetsz boldog, ha mindenki elől elmenekülsz.

- Tudom, de… annyira nehéz! – sóhajtottam. – Olyan jól megvagyunk Jake-el.

- De te is tudod, hogy ez nem elég.

- De mi lesz, ha nem jönnek ki egymással? Ha Jake utálni fogja? Vagy Matt nem bírja majd elviselni őt? Nem akarom, hogy emiatt kelljen szakítanom vele.

- Ezt nem tudhatod. De meg kellene próbálnod.

- Nem tudom. Majd meglátom.

- Gondolkodsz rajta? – kérdezte.

- Igen.

- Lányok, kész a hús, ehetünk – Doris vigyorogva jött hátra. – Mi a baj?

- Semmi, csak lelkiztünk kicsit – mondtam. – Néha szükségem van egy kis fejmosásra.

- Az már igaz – nevetett.

Visszamentünk, és jóízűen belakmároztunk, még apámnak is ízlett az étel, mindenből evett, és láthatóan jól esett neki, hogy nincs egyedül. Csak az zavart, hogy az este közeledtével alaposan a pohár, meg az üveg fenekére nézett.

- Itt maradtok a tűzijátékra? – kérdezte kissé akadozó nyelvvel.

- Nem tudom – feleltem. – Lányok?

Őket nem zavarta, hogy apám már kellően spicces, élvezték a vicceit, úgyhogy belementem, bár folyamatosan készenlétben álltam, mert tudtam, hogy mikor várható a pillanat, amikor átbillen, és erőszakossá válik. Ezt szerettem volna elkerülni.

- Jake, szívem, mi a baj? – ültem le a fiam mellé, aki most kótyagosan ült a kerti asztalnál.

- Hányingerem van, anya – suttogta.

Azonnal a homlokára simítottam a kezem.

- Istenem, te lázas vagy! Máris megyünk haza.

Mire kimondtam, Jake már öklendezni kezdett. Alig értünk el a mosdóba, szegénykém a teljes vacsorát kiadta, utána pedig szédelegve támaszkodott hozzám.

- Nagyon rosszul vagyok – motyogta alig hallhatóan.

Karen látta, mi történt, és mire szóltam volna, már a fülén volt a telefon.

- Doktor Chien mindjárt itt lesz – lépett hozzánk pár perc múlva.

Felkaptam Jake-t a karomba, és bevittem a házba. Apa azonnal a gyerekszobába vezetett minket, és aggódva figyelte, hogy mi történik.

- Tudok segíteni? – kérdezte.

Meglepve néztem rá, mintha az ijedtségtől kijózanodott volna.

- Nem nagyon, de talán behozhatnál egy vödröt, hogy Jake-nek ne kelljen rohangálnia.

- Máris.

A következő rosszullétnél azonban Karen-en és rajtam kívül mind kimentek a szobából.

Ketten próbáltunk lelket verni a fiamba, aki egyre rosszabbul nézett ki. Végül alig negyedórával később meghallottuk a dudát. Karen leszaladt, hogy felkísérje az orvost.

11. fejezet

Doktor Chien alaposan megvizsgálta Jake-t, majd húsz perc múlva felém fordult.

- Jake összeszedett egy alapos influenzát, csak az első roham ilyen intenzív – beszéd közben Karen felé pillantott – holnapra már jobban lesz. Írok fel antibiotikumot, és lázcsillapítót, holnap reggel sürgősen ki kellene váltani. Most beadtam az első adagot, de nincs nálam több.

- Rendben, és köszönöm – mondtam csendesen, mert Jake szeme lecsukódott, és úgy tűnt, elaludt.

- Valószínűleg ugyanaz a törzs, mint amit Karen is elkapott. Gyorsan túl lesz rajta, csak pihenjen sokat, és egy pár napig maradjon ágyban.

- Értem.

Kiléptünk a szobából.

- Mivel tartozom? – kérdeztem.

- Semmivel – döbbent meg a férfi.

- De hát iderángattuk a szabadnapján, ráadásul ünnep van.

- Nem volt fáradtság, komolyan, úgyhogy ne is beszéljünk róla.

- Jó – motyogtam zavartan. – Akkor legalább hadd kínáljam meg egy itallal, doktor úr.

- Kérem, szólítson Daniel-nek, nem szeretem a hivataloskodást. És köszönöm, de nem iszom.

- Akkor egy üdítőt? Kérem, szeretném valahogy megköszönni, hogy ilyen gyorsan itt volt, és segített a fiamon.

Közben már nyúltam a pohárért, és a limonádés kancsóért.

- Rendben – mosolygott. – Azt elfogadom.

Gyorsan megitta, és már indult volna, amikor észrevettem, hogy Karen vágyakozva néz utána.

- Dokt… Daniel!

- Igen? – nézett vissza rám.

- Nagyon siet?

- Nem, miért? – kérdezte értetlenül.

- Kérhetnék öntől egy nagy szívességet?

- Miről lenne szó?

- Az a helyzet, hogy a barátnőimet én hoztam kocsival, de mivel Jake úgy tűnik, ma már nem lesz utazóképes állapotban, nincs kivel hazamenniük. Megtenné, hogy elviszi őket?

Kellően pofátlan voltam, de látszólag ez nem zavarta a férfit, sőt, mintha felcsillant volna a szeme.

- Persze, semmi akadálya – mosolygott.

A lányok gyorsan felugrottak a kanapéról, elköszöntek, jobbulást kívántak Jake-nek, és csatlakoztak az orvoshoz. Karen vetett még rám egy hálás pillantást:

- Köszönöm – suttogta, hogy csak én halljam.

Aztán mire észbe kaptam, már el is tűntek. Megnéztem Jake-t, most aludt, de az arca nagyon sápadt volt, és ahogy a pocijára simítottam a tenyeremet, éreztem a görcsöt. Szegénykém, lehet, hogy még nem vagyunk túl a nehezén. Megsimogattam az arcát, betakartam, és kimentem rendet rakni.

Láttam, hogy apám a kertben ül, és meredten néz maga elé. Csak amikor kimentem összeszedni a mosatlan tányérokat, akkor vettem észre a kezében a whisky-t. Nagyot nyeltem, amikor megláttam a szemeit, már ismertem, és tudtam, hogy elérkezett az a pont, amitől féltem. Gyorsan bevittem az edényeket a konyhába, és mosogatni kezdtem. Reméltem, hogy végzek, mielőtt bejön, és beosonhatok Jake mellé a szobába. A zárt ajtó általában megállította.

Most nem volt szerencsém, hallottam, ahogy tétova léptekkel bejön, és megáll mellettem.

- Jake hogy van? – kérdezte kásás hangon.

- Elaludt, de nincs jól – mondtam halkan.

- Sokáig tart még? – bökött a mosogató felé.

- Néhány perc.

- Nyugodtan hagyd itt, majd megcsinálom.

- Nem fáradtság – nem akartam ránézni, de éreztem alkoholbűzös leheletét, és elkapott a hányinger.

- Gyere, üljünk ki, és nézzük meg a tűzijátékot.

- Nem vagyok kíváncsi rá. Már elégszer láttam.

- Ugyan, kicsi Nit! Ne legyél ünneprontó! Olyan régen voltunk már így. Beszélgethetnénk.

- Ha ezzel végeztem, inkább bemegyek Jake mellé, hátha rosszul lesz.

- Nit, kicsikém. Ő most alszik, hagyd, és gyere velem! – remegve végigsimított a hátamon, és engem kirázott a hideg.

Felé kaptam a tekintetemet, és láttam benne az éhes sóvárgást. Nyelnem kellett, újra bevillantak a tinikori rémálmok, és gyorsan elhúzódtam.

- Megyek, megnézem Jake-t – motyogtam.

Apám utánam nyúlt, és megfogta a karomat.

- Hagyd őt aludni, Nit! Csak rosszabb, ha felébred, gyere, szórakozzunk kicsit!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, apa! – mondtam most már rémülten.

Valahogy sikerült kiszabadulnom a szorításából, és felrohantam a szobámba. Ahogy becsuktam az ajtót, Jake felmordult:

- Anya?

- Itt vagyok, szívem. Felébredtél? – igyekeztem elrejteni a hangom remegését.

- Igen – motyogta, és óvatosan felült. – Menjünk haza!

- Elmúlt a hányingered?

- Igen, azt hiszem. Most nem érzem.

- Rendben, kicsim, akkor gyere!

Felsegítettem, és kibotorkáltunk a szobából.

- Képes voltál felkelteni? – dörrent rám apám.

- Ő ébredt fel – mordultam vissza. – Hazamegyünk, jobb, ha otthon vagyunk, ha esetleg rosszul lenne.

- Tudod Nit, most csalódtam benned. – mondta. – Azt hittem, szereted az apádat.

- Most jelenleg gyűlöllek, és ne várd, hogy részletezzem, mert annak nem lesz jó vége.

Kimentünk a házból, és miután a gyerekülést előrehoztam, Jake kábán beült, meg se vártam, hogy apám elköszönhessen, máris indítottam, és remegő tagokkal húztam el a ház elől.

Jake félig aludt a hazaúton, és én örültem, nem lett volna jó, ha a kocsiban jön rá a rosszullét, és így meg is tudtam nyugodni.

Miután némi ügyetlenkedés után sikerült lefektetnem, én is berogytam az ágyba, és utat engedtem az érzelmeimnek. Most jött ki rajtam minden, a félelem, gyűlölet, harag, undor, fájdalom, és a kétségbeesés. Az utolsó kettő kivételével mindet apám iránt éreztem. Tisztában voltam azzal, hogy most megint hónapokig nem fogok még a ház közelébe sem menni. Megadtam apámnak az esélyt, hogy rendezzük a viszonyunkat, de sajnos most sem csalódtam benne. Hányinger kerülgetett, ahogy felidéztem, amint a nevemet mondja: „Kicsi Nit!” Alig vettem észre a lecsorduló könnyeket, dühös voltam magamra, anya megmondta, hogy ez lesz a vége, de én nem akartam elhinni. Azt mondtam neki, ha többen leszünk, nem fog próbálkozni, és végül is igazam volt, csak azzal nem számoltam, hogy a végén kettesben maradunk, és ő megint annyit fog inni. Amíg a lányok ott voltak, tartotta magát, de aztán belehúzott. Istenem, felnőtt nő vagyok, de még mindig annyira naiv tudok lenni. Karen-nek igaza volt, egy nagy gyerek voltam, hiányzott mellőlem valaki, akire támaszkodhattam.

Érettségi után azért menekültem otthonról, mert apa már akkor is sokszor viselkedett így, anya pedig gyenge volt, hogy ellenszegüljön neki. Annyit tudott segíteni, hogy amikor befejeztem a sulit, és felmerült, hogy Aaron-nal összeköltözzünk, ő segített pakolni. Még mindig emlékeztem a beszélgetésünkre:

„- Anya, nem hagyhatlak itt! Ki fog készíteni.

- Nyugodj meg, szíven! Amint elindultatok, én is megyek.

- Mégis hova? Nincs senki, akihez mehetnél.

- Jöjjön velünk, Mrs. Hanson! – mondta Aaron határozottan. – Nálunk van elég hely.

- Kedves vagy, fiam, de soha ne ajánld fel az anyósodnak, hogy lakjon veled. Néhány napig elleszek Jahanna-nál, és keresek egy kis lakást. Van félretett pénzem, amiről apád nem tud.

- Jaj, anya! – suttogtam, és átöleltem. – Szeretlek.

- Én is kicsim. Minden rendben lesz.”

De a dolgok nem alakultak ennyire fényesen. Anya sokáig csak kínlódott, még jó, hogy a barátnője megtűrte őt a lakásában, amíg nem talált saját otthont, de apa hónapokig zaklatta még, mielőtt kimondták a válást. Végül aztán kénytelen volt belenyugodni. Évekig nem is beszéltem apámmal, csak amikor megjelent Aaron temetésén. Akkor azt mondta, megváltozott, és mivel Jake kedvelte, nem akartam elszakítani az egyetlen férfitól, aki az életében szerepet játszhatott. Most örültem, hogy a fiam nem volt a tanúja a kis afférunknak, de megfogadtam, hogy nem engedem többet apám közelébe.

Nem hagyom, hogy bántson titeket – Matthew hangja búgva, megnyugtatóan bizsergette az érzékeimet. – Ha engeded, hogy mellettetek legyek.

Nincs értelme – suttogtam, de közben felé fordultam. – Istenem, bár egyszerűbb lenne minden.

Csak rajtunk múlik, Kedves! – suttogta.

Bár igazad lenne…

Fáradtan nyitottam ki a szemem, de az agyam kattogott.

- Anya!

Kipattantam az ágyból, és a másik hálóba rohantam.

- Itt vagyok, édesem! Rosszul vagy?

- Hánynom kell – nyögte.

Felkaptam a lavórt, és segítettem neki. Aztán adtam neki egy lázcsillapító kúpot, és mellé bújtam.

- Maradj velem – motyogta félálomban.

- Persze, hogy itt maradok veled – simogattam az arcát, és aggódva figyeltem őt.

Jake állapota szerencsére néhány nap alatt sokat javult, anya átjött – mint mindig – hogy ne kelljen otthon maradnom. Én pedig folyamatosan Karen-t nyúztam. Mindent tudni akartam arról, hogy mi történt, miután elmentek apától, de egy ideig keményen tartotta magát. Szerencsére ez elvonta a figyelmét rólam, és nem nyúzott Matthew-val kapcsolatban. Végül pár nappal később megtört:

- Oké, igen, hálával tartozom neked – nevette el magát. – Daniel kirakta a lányokat, aztán elindultunk haza, de közben elkezdődött a tűzijáték, és megnéztük.

- Oh, igen? – mosolyogtam rá sejtelmesen, ahogy beleharaptam a szendvicsembe. A kávém már rég kihűlt, de nem érdekelt. – És? Mesélj tovább!

- Kifeküdtünk a motorháztetőre, olyan volt, mintha tizenöt éves lettem volna, nem huszonöt – felsóhajtott, és ábrándosan elnézett előre, a néhány korai vendég már javában a szorgos kezek gyűrűjében várta a szépülést.

- Találkoztok mostanában? – kérdeztem, de meg sem hallotta. – Karen?

- Csodásan csókol – suttogta.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Mi? – nézett rám.

- Azt mondtad, megcsókolt?

- Kimondtam? – pirult el.

- De ki ám! – csillant fel a szemem. – Nocsak, nocsak! Karen szerelmes?

- Nem, dehogy! – tiltakozott. – Csak annyira hirtelen történt, fel sem fogtam, de…

- Mit mondott? Felhív majd? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem… ő is zavarba jött, gyorsan hazavitt, aztán már ment is – motyogta, és élesen a hátam mögé nézett.

Doris és Debbie közeledtek kacarászva, és egy katalógust nézegettek.

- Mit néztek? – kérdeztük egyszerre.

- Itt az új katalógus, most válogatjuk össze az őszi színeket.

- De még csak nyár közepe van – mosolygott Karen.

- Időben be akarom szerezni a készletet, nehogy a többiek lecsapjanak rá. Így majd azt mondhatom, hogy ők utánoznak engem, nem én őket.

- Ügyes – csettintettem.

- Szemfülesnek áll a világ – vigyorgott Doris.

- Lányok, arra gondoltunk – mondta Debbie, és leült mellénk. –, hogy meg kéne köszönnünk a doktor bácsinak, hogy segített.

- Mire gondolsz? – kérdezte gyanakodva Karen, és láttam, hogy megremeg a keze.

- Mit szólnátok, ha a pénteki biliárdestére őt is meghívnánk, már, ha nem lesz ügyeletes?

- Jó ötlet – értettem egyet. – Még ma felhívom. Karen, ideadod a számát?

- Pe-persze – nyögte, és mogorván nézett felém.

- Akkor ezt megbeszéltük – nevetett a két lány, és már mentek is a helyükre.

- Ez mi volt? – csattant fel Karen, amint kettesben maradtunk.

- Valahogy fel kell hívnom, és csak te tudod a számát – feleltem ártatlanul.

- Tudod, mire értem! Direkt csinálod?

- Mi a baj? Ha én hívom el, akkor nem lesz gyanús a dolog, ott aztán találkoztok, és ki tudja… Csak segítek egy kicsit.

- Aha – morogta. – És magadon mikor óhajtasz segíteni?

- Ne kezdd újra!

- Jó, nem szóltam, egyelőre. De nem hagyom annyiban.

- Ez most fenyegetés? – néztem rá sandán.

- A legnagyobb mértékben – felelt, és rám kacsintott, ahogy elhelyezkedett a saját helyén. Figyeltem, ahogy az első vendége megérkezik, de aztán már hátramentem a kozmetikus pulthoz, és mosolyogva köszöntöttem az első kuncsaftot.

Az ebéddel gyorsan végeztem, és reméltem, hogy nem zavarom az orvost a telefonnal. A második csengés után felvette:

- Halló, tessék?

- Jó napot, Daniel! Anita Hanson vagyok.

- Oh, jó napot! Minden rendben van Jake-el?

- Persze – mosolyogtam. – A lehető legjobban, gyorsan gyógyul. Ezért is hívtam. Szeretném megköszönni a segítségét.

- Ugyan, nem vártam köszönetet, örülök, hogy segíthettem.

- Igen, de én azért szeretném, valahogyan meghálálni. A lányokkal arra gondoltunk, hogy ha van kedve, eljöhetne velünk biliárdozni. Havonta egyszer kirúgunk a hámból, most pénteken is. Velünk tart?

- Jól hangzik. Egy pillanat, megnézem a beosztásomat. Elvileg szabad vagyok, de már megbeszéltem néhány barátommal, hogy kiruccanunk.

- Nyugodtan hozza őket is, ha belemennek – mondtam gyorsan. Azonnal beindult az agyam, egy görbe este a lányoknak, biztosan örülnének neki.

- Megkérdezem őket. Visszahívhatom később?

- Persze, a mobilomon elér, vagy ha mégse, megadhatom Karen számát is.

- Azt már megkaptam, köszi. Akkor majd jelentkezem.

- Rendben, várjuk, és viszlát, pénteken.

- Igen, viszlát – nevetve bontotta a vonalat, én pedig diadalmasan néztem a három kíváncsian várakozó lányra. – Karen, a te számod már megvan neki?

A kérdésem annyira kötekedő volt, hogy Doris és Debbie kacagva fordultak el az asztaltól.

- Oké, le lehet szállni rólam, amikor beteg voltam, csak őt tudtam riasztani, biztosan elmentette, amikor hívtam – duzzogott a barátnőm pipacspirosan. – Ezért még számolunk – suttogta felém.

Megvontam a vállam, és mosolyogva folytattam az ebédet.

- És? – néztek rám.

- Milyen és? – kérdeztem ártatlanul.

- Jaj, ne csigázz már! – mordult fel Karen. – Eljön? Mit mondott?

- Ja, még nem adott választ. Meg kell beszélnie a barátaival, már terveztek valamit péntekre. Azt mondta, megbeszéli velük, és jelentkezik.

Láttam, ahogy Karen pillantása szomorúvá válik, feltűnés nélkül megfogtam a kezét, és megszorítottam.

Nem akartam megszólalni, mert a másik két lány a fülét hegyezve figyelt minden apró rezdülést. Nem akartuk kihagyni őket a dolgokból, csak ők ketten sokkal könnyedebben vették az életet, és a mi vergődésünktől a hátukon állt a szőr. Nem akartam, hogy egész délután Karen fülét rágják, épp elég volt látnom, hogy mennyire mélyen érinti a dolog a barátnőmet. Kezdtem gyanítani, hogy végre őt is megtalálta a szerelem. Voltak ugyan barátai, nem fogadott épp szüzességet, csak igazán senki sem ragadta úgy magával, hogy kikössön mellette. De most azt vettem észre, hogy a legapróbb dolgokat is komolyan veszi, ami kapcsolatos Daniel-el. A beszélgetésünk alatt úgy csüngött a szavaimon, mint egy kíváncsi kislány, amikor az anyukáját lesi, várta a férfi reakcióját, és ahogy megtudta, hogy nem adott választ, szinte láttam a könnyeket a szemében.

Arról már nem is beszélve, hogy milyen álmodozva nézett maga elé a reggelinél, amikor felidézte azt a bizonyos estét.

Igen, Karen érzelmei egyértelműen életre keltek, köszönhetően Daniel-nek, és csak remélni tudtam, hogy a férfi is hasonlóan érez iránta. Megfogadtam, hogy ha úgy alakul, beszélek vele. Nem engedem, hogy megbántsa a barátnőmet, ha nem komolyak a szándékai, akkor rövid úton leépítem Karen mellől, mielőtt a barátnőm összeroppan.

Amikor végeztünk, lassan álltam fel, hogy a lányok előre mehessenek, és visszahúztam Karen-t.

- Figyelj, nem mondott nemet, és a hangjából úgy tűnt, örült a hívásnak.

- Tényleg? – nézett rám. Annyira vágyakozó volt a pillantása, hogy mosolyognom kellett.

- Nem mondanám, ha nem így éreztem volna. Tudod, hogy nem szoktam kamuzni. Ebben meg főleg nem fogok.

- Jó, tudom – ölelt át. - Csak… ááá, hagyjuk!

- Nem, ne hagyjuk! Mi bánt?

- Semmi, csak Daniel annyira… felkavar. Amikor meglátom, alig kapok levegőt, és remeg mindenem. Butaság, olyan vagyok, mint egy csitri.

- Szerintem ez azt jelenti, hogy sokat jelent neked – mondtam határozottan.

- Nem is ismerem őt.

- Nem hallottál még a kémiáról?

- Miről?

- Arról a kémiai vonzódásról, ami két ember közt kialakulhat. Szerelem, azt hiszem, ez a neve. Amikor nem tudod kontrolálni magad, és minden porcikád a másikra vágyik, akkor is, ha világok állnak köztetek.

- Komolyan hiszel ebben? – nézett rám.

- Igen, mert megtapasztaltam.

- Te is így érzel Matthew iránt?

-  Én… nem… én… – hebegni kezdtem, de aztán gyorsan megtaláltam a hangom. – Most rólad, és Daniel-ről beszélek. Látom rajtad a jeleket. Totál úgy viselkedsz, mint, aki elveszíti a valóságot, amint meghallja a nevét.

- Lehet, hogy igazad van, tényleg ilyeneket érzek – sóhajtotta. – Remélem, igent mond.

- Szerintem biztosan.

Mintha a szavaimat akarná igazolni, megszólalt a mobilom.

- Hello, Daniel vagyok!

- Oh, hello Daniel!

- Beszéltem a barátaimmal, és benne vannak a dologban.

- Remek! – csillant fel a szemem, és Karen-re kacsintottam. – Akkor megbeszélhetnénk, hogy mikor, és hol találkozzunk.

- Igen, az a helyzet, hogy én hatig dolgozom, utána még szeretném rendbe szedni magam, de szerintem nyolc körül összefuthatnánk. Karen is jön?

- Persze – villant a szemem a barátnőm felé.

- Akkor mi lenne, ha ott összeszednénk magukat.

- Titeket, oké? És remekül hangzik, akkor pénteken nyolckor Karen-nél várunk titeket.

- Rendben, megbeszéltük.

Bontottuk a vonalat, Karen-re néztem, és válaszoltam a fel nem tett kérdésére:

- Megkérdezte, hogy te is jössz-e.

- Istenem! – suttogta csillogó szemmel.

- Még ne éld bele magad semmibe, de szerintem ez jó jel.

- Mikor lesz már péntek? – kérdezte, és remegő kézzel átölelt.