April's Trophy
(April trófeája)
2/2
Ted
apjának köszönhetően, aki végül hivatalosan is megkérte a főnökeimet, hogy
engedélyezzék, hogy egyedül Tedet kelljen ápolnom – fogalmam sincs, mivel érte
el – állandó nappali műszakra osztottak be, így Tednek csak az éjszakákat kellett
nélkülem töltenie.
A
főnővér majdhogynem száműzött Ted szobájába, azt mondta, ne ténferegjek a
folyosón, mikor dolgom van. Láttam, hogy ő volt az egyetlen, aki nem örült
ennek az állapotnak, amit meg is értettem, én is szívesebben lettem volna más betegekkel
is, mint állandóan Ted mellett őrködjek.
Hiába
kedveltem, és hiába tudtam, hogy a hangulatingadozásai az állapotától függnek,
nehéz volt elviselnem, amikor kocsisokat megszégyenítő szitkokat szórt rám.
Főleg a kezelések során. Hiába volt mellette Cliff, Megan, vagy épp Sean, nem
zavartatta magát.
Az
egyik ilyen kirohanása után sírva szaladtam ki a folyosóra, most még Jones, a
terapeuta sem állított meg. Ted olyan mocskos szavakkal illetett, amitől még
egy örömlány is elpirult volna.
Megálltam
a folyosó végén, és igyekeztem összeszedni magam. Hallottam, hogy valaki utánam
jön, de befordultam a sarokba, nem hiányzott, hogy ilyen állapotban
meglássanak.
-
April! – Sean állt meg mögöttem, és finoman a vállamra tette a kezét. – Minden
rendben?
-
Igen, persze – szipogtam, és kifújtam az orrom. – Pár perc, és összeszedem
magam.
-
Ha akarod, visszamegyek, és leütöm.
Halkan
felnevettem, és megráztam a fejem.
-
Ne beszélj butaságokat!
-
De, komolyan. Azért, mert megjátssza itt a beteget, és kihasznál mindenkit, még
nem jogosítja fel, hogy így viselkedjen – mondta határozottan, és maga felé
fordított.
-
Miről beszélsz, Mac? – fel se tűnt, hogy a gimis becenevén hívom. – Ted
súlyosan megsérült, és komoly fájdalmai vannak. Azt se tudja, miket beszél.
-
Akkor viszont nem értem, miért borultál így ki rajta?
Félrebiccentette
a fejét, és behajlított térddel próbált az arcom szintjéig ereszkedni. Amikor
felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek, huncut fény villant benne.
-
Gyere ide, babuci! – átölelt, és a mellkasára húzta a fejem. – Tudom, hogy
nehéz elviselni. Nekünk se könnyű hallgatni. Nem fogadja el, hogy most ilyen
állapotban van. De most erősnek kell lennünk, és kitartani. Mielőtt bejöttél,
Cliffet, és engem osztott ki rendesen, azért van két füled, hogy az egyiken be,
a másikon ki. Ne vedd magadra, igazából önmagára dühös, hogy ennyire
tehetetlen.
Szipogva
bólogattam párszor, aztán felemeltem a fejem.
-
Igazad van! El kell viselnem ezeket, és ha ezen a pályán akarok maradni, akkor
tudnom kell kezelni.
Elmosolyodtam,
és visszaindultam a tornaterembe. Sean mellettem jött, és valamin nagyon
mosolygott.
-
Mi van? – néztem föl rá.
-
Kerestelek a gimis évkönyvben, de nem találtalak meg.
-
Mert nem egy évfolyamra jártunk.
-
Ja, tényleg, mondtad. Néha kihagy az agyam. Akárhogy erőltetem, sehogy se ugrik
be, hogy láttalak volna.
-
Közel kétezren jártunk a suliba, én csak az edzéseken láttalak, meg néha a
rajongóid körében.
-
Meccsen soha?
-
Akkoriban még nem érdekelt a foci.
-
Odajöhettél volna.
-
Minek? Nézz rám! Szerinted a pompon lány barátnőd, milyen szellemes mondattal
hajtott volna el a közeledből?
-
Nagyon alábecsülöd magad.
-
Csak realista vagyok. Gondold végig, milyen lányok vannak a közeletekben most
is? Ted körül még most is itt sürög a fél szurkolócsapat. A másik fele meg csak
azért nincs itt, mert vége a szezonnak, és hazautaztak. Egy ilyen lánynak, mint
én sosem volt, és sosem lesz esélye a ti fajtátoknál, és ne mondd, hogy nincs
igazam.
Nem
válaszolt, csak csendben jött mellettem, aztán az ajtó előtt megállt.
-
Tudod, nem minden a külső. Te egy kedves lány vagy, és Ted előbb utóbb észre
fogja venni, hogy a szurkolócsajoknak csak azért kell, mert jól fizető
szerződése van. De lássuk be, ezzel a sérüléssel, lehet, hogy úszik az egész,
és akkor nem fognak ott tolongani körülötte. Akkor eljön a te időd, babuci.
-
Miről beszélsz, Sean? Milyen időm?
-
Ted az egyetlen, aki a nagy önsajnálatban nem veszi észre, mennyire rajongsz
érte.
-
Ennyire látszik? – suttogtam kétségbeesve.
-
Emiatt ne érezd magad rosszul! Láttam, hogy viselkedsz vele, pont, ahogy
megérdemli. Nem babusgatod, és ez kell neki, csak még nem tudja. Ha valaki,
akkor te képes leszel kirángatni ebből a nyomorúságos lelkiállapotból. Csak
maradj ilyen vele!
-
Fura tőled ilyet hallani. A suliban mindig te voltál a nagy nőcsábász.
-
Azok az idők elmúltak – válaszolt, és szomorúság csillant a szemében. – Csak
nézz rám, én te vagyok férfiban. Az edző azt mondta, hogy erősítsek, különben
repülök. Akkora vagyok, mint egy támadó falember. Lehet, át kéne mennem arra a
posztra.
- Lehet ilyet? – kérdeztem.
- Volt már rá példa – mosolygott rám. – Na, gyere!
Menjünk vissza és rúgjuk szét a seggét ennek a szimuláns kurafinak!
΅΅΅΅΅΅΅΅
A hetek teltek, és Ted, ha lassan is, de
folyamatosan javult. Fürdetésnél már azzal szórakozott velem, hogy néha elhúzta
a lábát. Az érzékelése még messze nem volt rendben – a csípője még mindig holt
terület volt –, de napról napra többet érzett.
Ezen a napon ritka rosszkedvűen ébredt, már reggel
kiborította a takarítónőt, aki majdnem hiszti rohamot, amikor Ted egy laza
mozdulattal a frissen felmosott padlóra borította a teáját. Aztán üvöltözni
kezdett velem, mármint Ted, hogy igazán figyelhettem volna, hogy
hova teszem a poharat.
Mit mondjak, rendesen összevesztem vele, és végül
dühösen kirohantam a szobájából, amikor a húga, és Cliff megérkeztek. Egész
délelőtt felé sem néztem, inkább kikönyörögtem a főnővérnél, hogy hadd segítsek
a lányoknak a többi beteg ellátásában.
Csak akkor láttam újra Tedet, amikor a kezelés
kezdődött. Már a fizikai gyakorlatoknál tartottunk, ma éppen a korlátnál
kellett sétálnia. Cliff végig ott állt mellette, de nem hagytam, hogy segítsen
Tednek, ezért persze megint kiérdemeltem néhány keresetlen szót. Végül Cliff
elment a büfébe frissítőért, bár láttam, hogy inkább szünetre van szüksége,
mert ő sem bírta Ted elviselhetetlen hangulatát. Ez volt az a nap, amikor
megelégeltem.
- Meg tudod mondani, hogy mi a bajod? – sziszegtem
felé, amikor Jones a másik beteg közelében volt, és így nem hallhatta. Kaptam
volna a fejemre, hogy nem biztatom a rám bízott ápoltat. – Úgy nyavalyogsz,
mint egy hároméves, elkényeztetett kisfiú, akit haza akarnak rángatni a
játszótérről.
- Engem senki nem rángat már sehova – morogta
vissza, és ahogy a korlát végéhez ért, leroskadt a kerekesszékbe.
- Tessék? Mit akarsz mondani ezzel? – álltam elé,
és a kezem nyújtottam, hogy felhúzzam az újabb körre.
Ellökte a karomat, és villámló szemekkel nézett
rám.
- Mit játszod itt a nagy terapeutát? Nem látod,
hogy nem javulok? Fáj minden porcikám, még az ülés is nehéz. Hallottam, mikor
Jones azt mondta neked, hogy nem lát javulást.
- Miről beszélsz? – leguggoltam elé. – Mikor
hallottad ezt?
- Az óra elején, amikor Cliffel bemelegítettünk,
akkor beszélgetettek erről.
- Istenem, hogy te mekkora ökör vagy – sóhajtottam.
– Egyrészt, az a mondat így hangzott: "Nem látom, hogy bármi is változna
az ügyben." Másrészt, ez a munkakörülményekre vonatkozott. Harmadrészt,
milyen jogon hallgatod ki mások beszélgetését?
Lehajtotta a fejét, aztán boci szemekkel
felsandított rám:
- Nem rólam beszéltetek?
- Nem. Jobb, ha tudod, a páciensek állapotát nem a
kezelés közepén beszéljük át. Arra van külön egy óra, miután visszaviszlek a
szobádba.
- Akkor bocs.
- Nem gond. Na, gyere, folytassuk, ne pazarold az
értékes időt!
- Nem megy April, nagyon kimerültem. Komolyan,
lehetne, hogy ma hamarabb befejezzük?
Felálltam, és úgy meredtem rá lefelé, mint egy
szigorú tanár néni.
- Ted, csak akkor érsz el eredményt, ha nem adod
fel. Vagy egész életedben tolókocsis kripli akarsz maradni, aki csak nézi,
ahogy mások élik az életüket? Na, kapd össze magad, és csináld meg azt a
nyavalyás feladatot, hogy újra pályára léphess! Mi lesz velem, ki miatt nézzem
a következő szezont, ha te nem leszel ott?
Ted ledermedt, aztán nagyon lassan felemelte a
fejét:
- Miattam nézted a meccseket?
Leesett, mit is mondtam, éreztem, hogy elpirulok.
Próbáltam menteni a helyzetet:
- Miattad is, imádtam a futásaidat. Szeretném még
látni – a hangom közel sem volt olyan határozott, mint eddig. Ő is észrevette,
mert szélesen elvigyorodott.
- Isten mentsen, hogy megfosszam a csapatot a
legnagyobb Seahawks drukkertől.
Nehézkesen álló helyzetbe tolta magát, és
megkapaszkodott a korlátban. Cliff ekkor ért vissza, és segítségként
odanyújtotta a karját, de Ted megrázta a fejét.
- Menni fog egyedül – sziszegte, és végigküzdötte
magát a kétméteres távon.
Végig mellette haladtunk, és amikor a végén
izzadtan, könnyes szemmel felnézett, láttam a büszkeséget a szemében.
΅΅΅΅΅΅΅΅
A műszakom vége rohamosan közeledett, de Ted még
mindig aludt, az anyja, és a többiek már elmentek, nem akarták felkelteni.
Megígértem az anyjának, hogy mielőtt végzek, megfürdetem a fiát. Azt mondta,
Ted csak nekem engedi, hogy fürdessem, sem az anyja, sem az éjszakás nővérek
nem nyúlhatnak hozzá. Halványan elmosolyodtam ettől a hírtől, de nem hagytam,
hogy ez bármiféle reményt keltsen bennem.
Volt még fél órám, halkan beléptem a szobába, és az
ágyhoz mentem. Békésen aludt, de látszott, hogy a mai nap kimerítette. Annyira
kisfiús volt most az arca, szerettem volna megcirógatni, és puszit adni a
homlokára, de nem mertem, így csak megigazítottam a takaróját, és
végigsimítottam a karján. Amikor a kezéhez értem, hirtelen megfogta.
- Szia, nővérke! Ugye nem marad el a napi fürdetés?
– motyogta álmosan.
Mosolyogni kezdtem, és a szemébe néztem.
- Ezért vagyok itt.
- Akkor hajrá! – túrt a hajába, aztán megrázta a
fejét. – Le kéne vágni, túl hosszú.
- Azt nem vállalom – simítottam ki egy tincset a
homlokából, de hirtelen visszarántottam a kezem, amikor a pillantásunk
összefonódott. – Bocs – suttogtam.
- Ne butáskodj! – nevette el magát, de ő is zavarba
jött.
- Hozom a vizet – sietve a mosdóhoz léptem,
megtöltöttem a lavórt, fogtam a szappant, a törlőkendőt, és visszamentem.
Elhúztam a paravánt, hogy ne tárjam közszemlére Ted minden kincsét, majd remegő
kézzel nekiláttam a mosdatásnak.
Fentről haladtam lefelé, de most valahogy sokkal
inkább zavarban voltam, mint máskor. Nem tudtam az okát, csak éreztem, hogy ma
valami más. Talán, ahogy nézett. Sosem vette ki a kezemből a kendőt, mindig
hagyta, hogy végezzem a munkám, azt mondta, ez is része az ellátásnak. Most
viszont az arcát, és a nyakát ő maga mosta meg, aztán levette a pólót, Ahogy áthúzta
a fején, megfeszültek az izmai, és nekem nyelnem kellett, hogy ne nyögjek fel
az ámulattól. Az a pár hét kihagyás, amit az ágyhoz kötöttség okozott, már
egyáltalán nem látszott, sőt, mivel a kezével segítette magát az edzésen, a
felsőteste elképesztő sebességgel nyerte vissza eredeti fizikumát.
Zavart mosollyal töröltem le a hátát, és amikor
visszafeküdt a párnára, széttárt karral várta a folytatást. Erre végre
elnevettem magam, és kissé lenyugodva mosdattam tovább.
Aztán beszélni kezdett, mindenféléről, ami csak
eszébe jutott. A meccsekről, a srácokról az edzésen, Meganról, és Cliffről,
hogy szerinte szép pár lennének. Erről engem is megkérdezett, de mivel nem
ismertem őket túl jól, nem nyilatkoztam.
Kiöblítettem a kendőt, és most a lábához léptem, ahogy
mosdattam, hirtelen úgy éreztem, muszáj megtennem valamit, és megcsikiztem a
talpát. Felnevetett, és elrántotta. Egymásra néztünk, mosolyogva felvontam a
szemöldököm, és az ujjam hegyével cirógatni kezdtem a lábszárát, lassan haladva
fölfelé.
- Ezt érzed? – kérdeztem, amikor a térdéhez értem.
Mosolyogva bólintott, de amikor feljebb haladtam,
szétolvadt a mosoly, és szomorú tekintettel megrázta a fejét.
- Csak idő kérdése – biztattam. – Ne keseredj el!
Biccentett, de elfordult, és kinézett az ablakon.
Gyengéd mozdulatokkal mosdattam végig a lábait, aztán az ágyékához értem.
Felemeltem a férfiasságát, hogy jobban hozzáférjek, közben pedig az arcát
figyeltem.
- Semmi?
Megrázta a fejét, és a karjával eltakarta a szemét,
ahogy a kendővel megtörölgettem, döbbenten vettem észre, hogy a férfiassága
életre kel, és megkeményedik a kezemben. Felnéztem az arcára, de mozdulatlanul
feküdt, semmi jelét nem adta, hogy érezné, vagy reagálna a dologra. Finoman
végigsimítottam a selymesen, bársonyos, ugyanakkor kőkemény testrészen, és
megborzongtam. Csodálatos volt, ha lehet ilyet mondani, és én úgy éreztem,
akarom. Becézni akartam, rásimulni, elérni, hogy újra érezze, és újra harcra
kész férfiként csábítson vele. Magabiztosan, ahogy egy ilyen kaliberű
focistához illik.
Nem vettem észre, hogy mikor fordult vissza, de a
hangja furcsán érdes volt.
- Végzett, nővérke? Kicsit fázom.
Ijedten engedtem el, és gyorsan betakartam.
- I-igen. – hebegtem, és elindultam, hogy kiöntsem
a vizet.
- Hé, April!
Pipacs piros lehettem, ahogy visszafordultam felé,
mert elmosolyodott.
- Ne mondd, hogy nem láttál még ilyet?
- Hogyne láttam volna, minden nap.
- Tényleg? Ilyen mutatós szerszámot?
Ha lehet, még jobban elvörösödtem, és menekülni
szerettem volna, de megint megállított.
- April, kérhetek valamit?
- Mit szeretnél?
- Felmenni a tetőre.
- Az veszélyes, lezuhanhatsz – feleltem. – Az
orvosok nem engedik, hogy a súlyos sérültek odafent bóklásszanak.
- Attól félnek, hogy leugrunk?
- Gondolom, ez is benne van – vontam meg a vállam.
- Én nem akarok leugrani, csak szeretném látni a
csillagokat, és szívni egy kis friss levegőt. Ha veled megyek, nem szólhatnak. Különben
is, a "sportverdámmal" mennék. A műszakod mindjárt lejár, ha nem
sietsz, megkérhetlek erre a szívességre?
Nemet akartam mondani, azt, hogy fontos dolgom van,
de ahogy rám nézett, képtelen voltam hazudni neki.
- Tényleg csak ezért szeretnél felmenni?
- Igen, gondolom, jót tenne a depressziómnak, a
pszichodoki úgyis azt mondja, hogy nagyon meg vagyok zuhanva.
- Most az érzéseimre akarsz hatni? – kérdeztem, és
halványan elmosolyodtam.
- Ha muszáj, de jobban örülnék, ha nem kéne ilyen
eszközhöz folyamodnom.
- Nem kell. Átadlak az éjszakás nővérnek,
átöltözöm, és jövök.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem akarom az
éjszakást, hanem téged?
- Valószínűleg egy héten belül melletted feküdnék
végkimerültséggel.
- Azt élvezném, leszámítva a kimerültség részét.
Zavartan elnevettem magam, felé intettem, és
kimentem a szobából.
Ilyen gyorsan még sosem készültem el, megbeszéltem
Serenával a sétadolgot is, bár ő nem repdesett az ötlettől.
- Nehogy valami baj történjen! Tudod, mit mondanak
az orvosok az ilyen lelkiállapotban lévő betegekről.
- Ott leszek vele, és kerekesszékben lesz, nem
tolom ki a széléig, egyedül meg nem tud odamenni. Vigyázok rá, megígérem, de
viszem a vészjelzőt is, ha ne adj isten mégis történne valami.
- Rendben, de ne maradjatok túl sokáig, ma a
tábornok az éjszakás.
- Uhh, rendben, igyekszem rövidre fogni. Köszi.
Nem akartam a tető széléig menni, bár a közel
méteres védőkorlát úgysem engedte volna, hogy baj érje Tedet, hacsak nem próbál
erőből ütközni vele, de úgy tűnt, ehhez nem sok kedve van.
Ahogy felértünk, alaposan betakargattam, nehogy
megfázzon, ő pedig végig engem figyelt, az arcán titokzatos mosoly bujkált,
amitől zavarba jöttem, de igyekeztem elrejteni. Egy ideig nem beszéltünk csak
az eget kémleltük, de végül Ted nem bírta tovább.
- Mit szól a barátod, hogy itt lógsz velem?
- Semmit, nincs barátom – vontam meg a vállam, és
kicsit előredőltem a szék támláján.
- Hogyhogy? – ahogy hátranézett a szeme kíváncsian
csillogott.
- A suliban nem voltam túl népszerű, és amióta
dolgozom, nem jut időm ilyenekre.
- Ne! Sosem jártál még senkivel?
Egyértelműen kihallottam a döbbenetet a hangjából,
amitől elnevettem magam.
- Tetszett volna, ha ilyen nyuszi lennék, igaz?
Persze, hogy volt barátom, csak nem működött a dolog, és lecserélt. Az viszont
tény, hogy nem sok időm marad a pasikra a munka mellett.
- Pedig egy ilyen lány, mint te, nem maradhat
parlagon.
Felegyenesedtem, és arrébb léptem.
- Nem kell megjátszanod a jófiút, Ted.
- Milyen jófiút?
- Aki elhiteti velem, hogy jó nő vagyok. – a hangom
élesebb volt, mint szerettem volna.
- Oké, mi is pontosan a bajod? – kérdezte, és
türelmetlenül a kerékhez nyúlt, hogy utánam induljon.
- Nézz rám! – mutattam végig magamon. – Kövér
vagyok, nyúzott, és a sportostól nagyon messze állok. Meg sem közelítem az
ideális csajokat, akikre a jó pasik buknak.
- Akkor most figyelj rám, Miss Önutálat! – nem
emelte fel a hangját, de határozott volt, és ez meglepett. – Ha valakinek van
oka gyűlölni magát, az én vagyok. A kripli, akit délután lehordtál a sárga
földig. Mikor néztél tükörbe úgy igazán?
- Reggel? – vontam fel a szemöldököm, nem értettem,
mire akar kilyukadni?
- Akkor cseréld le, mert hamis képet mutat! Az
életben nem láttam még ilyen bársonyosan zöld szemeket, ilyen kedves, mindig
mosolygós arcot.
- Mintha azt mondtad volna, hogy komor vagyok.
- Hazudtam. Akkor is vidámnak tűnsz, amikor pedig
tudom, hogy legszívesebben sírnál, mert a doki, vagy a főnővér leszid. Örökké
sürögsz, és a legjobbat hozod ki mindenkiből. A betegek gyorsabban gyógyulnak,
ha csak a közelükben vagy. Ne mondd nekem, hogy ez nem számít, ez belülről jön,
amit a smink, meg a plasztikázott cickók meg sem közelítenek.
- De a pasik akkor is a sminkelt plasztikokra
buknak, nem az ilyen dagi…
- Fogd be! – most rám kiáltott.
Megszeppenve hallgattam el.
- Gyere ide! – felém nyújtotta a kezét, én pedig
félve odaléptem.
Amikor az ölébe vont, el akartam húzódni, de nem
engedte, hanem szorosan a derekam köré fonta a karját.
- April, a te szépséged belülről jön. Hidd el, én
sokkal jobban értékelném, mint Shaffront… ha az enyém lennél.
Elakadt a lélegzetem.
- De nem akarom, hogy azt hidd, csak azért mondom
ezt, mert beteg vagyok, te meg a nővér, aki ápol. Nem is azért, mert úgysem
tudok kezdeni veled semmit. Tényleg szeretném, ha megértenéd, hogy szép vagy.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? – kérdeztem, és
próbáltam lenyelni a gombócot a torkomból.
- Mert már többször láttam, milyen szomorúan nézed
a csajokat, amikor bejönnek hozzám. Nem kell alábecsülnöd magad. Nem szabad
alábecsülnöd magad, ugyanolyan értékes, ha nem értékesebb vagy, mint ők. Ígérd
meg, hogy nem emészted magad ilyen butaságon.
Aprót biccentettem, és mélyet sóhajtottam, mielőtt
a szemébe néztem. Jobb kézzel felnyúlt, és könnyedén a fülem mögé simította a
hajam. Olyan mozdulat volt, ami után azt vártam, hogy talán megcsókol, de
ehelyett, zavartan elfordult.
- Te is megígérsz nekem valamit? – kérdeztem
halkan. Visszanézett, és kérdőn figyelt. – Ne add fel! Szépen gyógyulsz, és
egyre jobban mennek a feladatok. Napról napra erősebb vagy, meg fogsz
gyógyulni.
Elmosolyodott, megfogta a kezem, és az arcához
húzta.
- Látod, erről beszélek, máris jobb a kedvem.
Másodpercekig csak bámultuk egymást, pislogni sem
mertem, annyira meglepett a köztünk kialakuló közelség.
- A francba! – suttogta, és elfordult.
- Mi a baj? – kérdeztem, és ujjaimmal megcirógattam
az arccsontját.
- Az, hogy egy kripli vagyok, aki semmit sem érez.
– hátrahajtotta a fejét, és lehunyt szemmel mélyet sóhajtott. – Visszaviszel?
Nem szeretném, ha bajba kerülnél miattam.
- Persze – motyogtam.
Nem mondhatnám, hogy szívesen, de visszatoltam
Tedet a szobájába. Amikor leemeltem róla a takarót, mindketten döbbenten
meredtünk az ölére. Aztán gyorsan elkaptam a fejem, és igyekeztem minél
gyorsabban besegíteni az ágyába, közben ügyeltem rá, hogy véletlenül se érjek
meredező férfiasságához. Már betakartam, amikor végre megszólalt:
- Az agyam nagyon akarja – a hangja alig volt több
suttogásnál.
- Ez jó jel, a testi funkcióid működnek. Lassan az
érzékeid is helyreállnak.
- Akkor biztos megkereslek – sóhajtott, és halvány
mosolyra húzódott a szája.
- Ne hitegess! Akkor Shaffront fogod megkeresni, és
ezzel te is tisztában vagy – feleltem, és választ nem várva magára hagytam a
szobában.
Egy
kis betekintés Ted fejébe:
Reggel korán ébredtem a sustorgásra. Kábán
pislogtam a srácokra, akik körbefogták az ágyamat.
- Hello, hétalvó! – vigyorgott Sean. – Hasadra süt
a nap.
- Hello – motyogtam. – Mit kerestek itt? Hogy
jutottatok be?
- Ügyesen – válaszolt Mark. – Serena nővér nagyon
segítőkész volt, miután adtam neki két jegyet az edzőtáborba. Mondtam, hogy
megleshet minket, erre ő rögtön beengedett. Gondoltuk, megnézünk, mielőtt
megyünk a dolgunkra.
- Aha. Miért Serena? April nincs bent?
- Ki az az April? – lepődött meg Mark.
- A nővér, akit az apja külön kért mellé –
válaszolt helyettem Sean.
- Hűha! És dögös a kicsike? Remélem, apád tudja,
mitől gyógyulsz gyorsan – vigyorgott Mark.
- Nem hiszem, hogy jelen állapotomban az
foglalkoztatna, hogy megdöngessem a nővért – mondtam epésen. – Amúgy pedig
kedves lány, nem az a fajta, aki után megfordulsz, de van benne valami.
- Ennyi, nagyon leadtál a macsóból.
- Most nem vagyok a legjobb formámban, ha nem
vetted volna észre.
- De a nővérke azért van, hogy ellásson, és
leápoljon. Megdolgozta már a fegyvert? – vigyorgott Mark, bennem pedig felment
a pumpa.
- Ember, azt se érzem, ha hugyoznom kell.
Szerinted?
- Oké-oké, vettem. De mesélj már a kicsikéről!
- Mit kéne mesélnem, ő az ápolóm, ennyi.
- Haver, teljesen kiakasztasz. Itt van Serena, ő
dögös, elvinném pár körre, te meg rá se nézel, és itt van ez a titokzatos
April-nővér, nem mondasz róla semmit, és előadod a szerzetest.
- Ő az ápolóm, mindennap megfürdet, oké? Elég
ennyi?
Sean kivételével mind röhögni kezdtek, aztán Mark a
vállamra csapott.
- Ez az ember, nem csalódtam benned.
Ekkor kinyílt a szoba ajtaja, nekem pedig leesett
az állam, ahogy a belépőnek is.
- Jó reggelt, uraim! – szólalt meg halkan April. –
Ted, Sean!
- Hello, szépségem! – feleltem, Sean is köszönt
neki, de a többiek döbbenten meredtek rá.
April már nővérköpenyben volt, de most másképp állt
rajta, mintha szorosabbra fogta volna a derekánál, a haja a szokásos konty
helyett szabadon omlott a hátára, és most láttam a lágy hullámokat, amiket
eddig szigorúan elrejtett, ahogy közelebb ért, észrevettem, hogy finoman
sminkelt is. Épp csak alig, de én láttam a különbséget.
Kecses mozdulattal, megkerülte a srácokat, ahogy
odalépett az ágyhoz, és elővette a lázmérőt.
- Muszáj? – kérdeztem, miközben bociszemeket
meresztettem rá.
- Reggeli rutin, nyelv alá. Öt perc, és jövök
vissza. Uraim, ha megkérhetem önöket, távozzanak, különben, ha a doktor úr itt
találja magukat, hatalmas botrány lesz. Délután Ted örömmel látja önöket. Sean,
ez rád is vonatkozik.
- Igenis, April – tisztelgett Sean, és még rá is
kacsintott, mielőtt a lány kilépett az ajtón.
- Ez a csaj az? Róla áradozol? – nyögte Mark. – Ez
egy tank. Láttad a zsírpárnáit?
- April egy kedves lány…
- Ne mondd nekem, hogy ha választhatsz, márpedig
választhatsz egy dögös szurkolócsajt, akkor ezt a Tonnadonnát választod
helyette.
- Ne beszélj így róla, nem is ismered – sziszegtem.
- Őt nem, és nem is szeretném megismerni. Téged
viszont ismerlek, neked nem ilyen nő kell. Hívd fel Shaffront, biztos kibékül
veled. Tudod, hogy csak megijedt ettől az egésztől.
- Ja, megijedt attól, hogy elveszti a csődört, akin
lovagolhat. Mark, megkérhetlek, hogy húzz el?
- Ja, de gondold át, amit mondtam!
A srácok felálltak, és elindultak, Sean, aki eddig
némán ült, most utánuk szólt.
- Csak hogy képben legyél, lehet, hogy April nem
épp egy modellalkat, de sokkal több van benne, mint Shaffronban.
- Vettem észre, – széles karmozdulattal jelezte,
mire gondol, ahogy "lerajzolta" maga előtt egy testes nő képét –
gyertek srácok! Menjünk, nem akarok elkésni. Sean, te nem jössz? Az edző már
így is kiakadt rád.
- De máris megyek – sóhajtott, és felállt. – Vigyázz
magadra, haver!
Kezet fogtunk, én pedig dühös arccal néztem a
többiek után.
- Én is ilyen voltam régebben? Ennyire
gusztustalanul bántam az ilyen lányokkal?
- Mit mondjak, hogy egy hős lovag voltál? –
kérdezte.
- A francba!
- Hé, Aprillel nem vagy ilyen, látom.
- Nem is tudnék ilyen lenni.
- Ted, azt ugye tudod, hogy ez a változás rajta,
kinek szól?
Csak bólintani tudtam.
- Ne játssz vele!
- Nem játszom – felnéztem Sean szemébe, aki
elmosolyodott, és mielőtt elment, vállon veregetett.
- Délután lehet, hogy benézek Cliffel.
- Oké – sóhajtottam, és a számba tettem a lázmérőt.
April
Butaság volt tudom, de megálltam a félig nyitott
ajtó előtt. Hallottam, hogy beszélnek rólam a csapattársai, vagyis csak az
egyik, de az is épp elég volt. Mit is vártam? Épp ezt nem akartam, elhinni,
hogy érdekelhetek egy ilyen pasit. Erre mit csinálok? Kirittyentem magam, mint
valami olcsó kis liba.
Letörten mentem vissza a nővérpulthoz.
- Serena, lenne még öt perced? Feltűzöm a hajam.
- Persze, nem gond. De miért akarod feltűzni,
sokkal jobban áll így.
- Zavar, belelóg mindenbe.
Serena vállat vont, és visszafordult a polchoz. Épp
a táskámban kotorásztam a csatokért, amikor hallottam magam mögött a lépteket.
Aztán valaki gúnyosan felhorkant. Megfordultam, és még pont elkaptam Mark
pillantását, ahogy végigmér.
- Hölgyem, nem kéne ennyire kidobni ezt a sok
mindent, anélkül is látszik, mennyi van belőle.
Dermedten álltam, képtelen voltam reagálni, ahogy a
többiekkel együtt röhögve elsétáltak a folyosón.
A könnyek marták a szemem, amikor Sean odaért, de
nem akartam, hogy észrevegye:
- Hé, Sean! Hogy vagy? – köszöntöttem, és
felvarázsoltam a szokásos műmosolyt.
A férfi szó nélkül mellém lépett, és átölelt.
Néhány másodperc elteltével aztán elhúzódott.
- Feldobtad Ted napját, azokkal meg – intett a
fejével a távozók után – ne foglalkozz, babuci! Csak nagy a pofájuk. Ma
kifejezetten gyönyörű vagy, és ezt ő is észrevette.
Zavartan biccentettem.
- Mennem kell – suttogtam. – Kezdődik a műszakom,
és mindjárt itt az orvos a vizitre.
- Rendben, de ne felejtsd el, amit mondtam. Ne
hagyd, hogy néhány sekélyes alak elvegye a kedved.
Megint mosolyogni kezdtem, és saját megdöbbenésemre
felnyújtóztam, és puszit nyomtam Sean arcára.
- Köszönöm.
Ted elkerekedő szemmel meredt rám, amikor beléptem
a szobába, kivette a lázmérőt a szájából:
- Hová tűntek a hullámok?
- Tedd vissza a lázmérőt! – mondtam közömbösen, de
megragadta a kezem.
- Bontsd ki a hajad!
- Zavar a munkában.
- Csak azért jöttél be úgy, hogy felizgass? Mert
sikerült.
- Reggel elaludtam, nem volt időm feltűzni –
hazudtam.
- April, mi a baj?
- Nincs baj – mosolyogtam rá.
- Látom, a sírás határán állsz.
Elrántottam a kezem, és dühösen néztem rá.
- Komolyan élvezitek ezt a játékot?
- Milyen játékot, April?
- Tegnap előadod, hogy beindultál rám, ma meg a
haveroddal a földbe döngöltetsz. Hányszor játszottátok már el ezt?
- Miről beszélsz?
- Hallottam, amit a haverod mondott rólam, miután
kimentem a szobából.
- Miért hallgatod ki mások beszélgetését? – dobta
vissza a saját szavaimat, úgy éreztem, arcul köp.
- Beszélek a főnővérrel, nem tudlak tovább ápolni –
mondtam ridegen, és kirobogtam a szobából.
Ted
Tényleg megtette, még anyámmal is beszélt, nem
tudom, mit mondott neki, de nem az igazi okot, különben anya kitekeri a nyakam,
az biztos. Annyira került, hogy még csak nem is láttam, csak a kezelésen, de
ott is távolról, mert megkérte azt a Jones nevű tagot, hogy a másik beteggel
foglalkozhasson.
- Mi történt köztetek? – kérdezte egyik nap Cliff,
egy héttel a vitánk után.
- Összekaptunk, és nem hajlandó meghallgatni –
vontam meg a vállam flegmán, és megkapaszkodtam a korlátba, hogy felhúzzam
magam.
- Gondolom, nem olyasmi, mint ami köztünk volt Megannel.
- Ember, ti együtt jártok, mi el se jutunk oda. Ez
a csaj egy két lábon járó önutálat. Próbáltam elmondani neki, hogy nem csúnya,
és hogy kedves, erre jött Mark, és belerondított. Ez a liba meg inkább neki
hisz.
- Több évnyi önbizalomhiányt nem fogsz pár szóval
eloszlatni, legyél türelmes vele. Meg fogja érteni, hogy tetszik neked.
- Csak nem tudom, ezt akarom-e, bárkit megkaphatok,
érted? Bárkit. Erre én egy ilyen lányt akarok befűzni.
Ahogy felé néztem, ő épp minket bámult, de elkapta
a fejét.
- Akkor hajrá, szerezz meg mindenki mást! – bökött
a vállamba Cliff.
A mozdulattól kibillentem az egyensúlyomból, és a
két korlát közt előrebuktam, Cliff nem tudott utánam kapni, mert a másik
oldalon állt, de April, épp akkor ment el mellettünk. Ösztönösen kapott utánam,
és megtartott, bár láttam, hogy megroggyan a súlyom alatt.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, ahogy lassan
leengedett a földre.
- Most már igen – feleltem halkan, mosolyogva.
- Mi ilyen vicces?
- Végre szóba állsz velem.
- Ez csak munka, nem akarom, hogy újra
megsérülj-ön, Mr. Hendry.
Hidegzuhanyként értek az utolsó szavai.
- April, beszéljük ezt meg, kérlek!
- Nincs mit megbeszélnünk. Ön a beteg, én pedig az
ápoló. Maradjunk meg ennél, akkor nem lesz gond. - Felállt, ránézett Cliffre –
Segítenél, egyedül nem tudom felemelni.
A barátom zavartan közénk lépett, és egy szó nélkül
felhúzott, mire körülnéztem, April már a terem másik végében volt.
΅΅΅΅΅΅΅΅
April
- April, Mr. Hendry megmakacsolta magát, azt
akarja, hogy te vidd be a szobájába – lépett mellém a kezelés végén Jones.
- Mintha olyan sokat tehetne, ha más tolja a
kocsiját. – sóhajtottam, de már elindultam felé.
- Befékezte, és nem hajlandó kiengedni.
- Kezd nagyon magára találni az úr – motyogtam,
mire Jones elnevette magát.
- Az biztos, a hét végén lehet, hogy hazaengedik,
úgy tűnik, már meggyógyult. A kezelésekre be tud járni, de már minden eredménye
negatív.
- Igen, hallottam. – közben odaértünk. – Nos, Mr.
Hendry, jól hallom, hogy rosszalkodik? Szabad így viselkedni az ápolójával?
- Nekem te vagy az ápolóm – nézett fel a szemembe,
de most nem hatott meg a kérlelő tekintet. Megkerültem a széket, és megfogtam a
karokat. – Mehetünk, uram?
- Uram? Ezt egy másik helyzetben szívesebben
hallanám a szádból. Kipróbálhatnánk egyszer, mit gondolsz?
- Engedje fel a féket Mr. Hendry! Így nem tudom
tolni.
Mélyet sóhajtott, kioldotta a zárat, és elindultunk.
Már félúton jártunk, amikor hirtelen rácsapott a fékre, én pedig nekicsapódtam
a szék támlájának.
- Aú! Ted, mit művelsz?
- Beszélj velem! – nyögte, és hátra ejtette a
fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Kérlek, ne nézz levegőnek!
- Nem nézlek levegőnek, te is egy beteg vagy, így
is bánok veled.
- Én nem csak egy beteg vagyok! – csattant fel elég
hangosan, hogy a folyosón elhaladó orvos felénk forduljon.
- Valami gond van, Mr. Hendry? – kérdezte.
- Nem, semmi nincs, a nővérke csak félreértette,
amit mondtam neki.
- Értem – biccentett az orvos, de közben szúrós
szemmel meredt rám.
- Ezért elő fognak venni – sziszegtem, miután
eltűnt a szemünk elől. – Ezt akartad elérni? Kösz!
- Majd beszélek vele, hogy minden rendben van –
vonta meg a vállát. – Hol is tartottunk? Ja, igen! Szóval én nem csak egy beteg
vagyok, hanem a te ápoltad, akkor is, ha kerülsz.
- Sokat képzelsz magadról – sóhajtottam, és betoltam
az ajtón, és megállítottam a széket az ágy lábánál.
Megkerültem, és eligazítottam a párnát, meg a
takarót, hogy átsegíthessem Tedet, de ő megelőzött, és az ágy végébe
kapaszkodva felállt. Ösztönösen mosolyogni kezdtem, amiért már ilyen jó
állapotban van. Odaléptem, és a karom nyújtottam, hogy segítsek neki, de ő
ahelyett, hogy elindult volna, magához rántott.
- Azt akarom, hogy segíts nekem otthon! – suttogta
elfúló hangon.
- Nem tudok másodállást vállalni a kórház mellett –
motyogtam halkan. – És nem tudom, akarnám-e egyáltalán.
- Miért állsz ellen? Engem hibáztatsz azért, amiket
Mark mondott? Próbáltalak megvédeni.
- De nem eléggé – sóhajtottam. – Tudom, hogy
igazából szégyellnéd, ha ilyen barátnőd lenne – a szájára tettem az ujjam, mert
szólni akart. – Hidd el, teljesen megértem, melléd egy karcsú, sportos lány
illik, nem egy ilyen, mint én. Jól estek a szavaid, de tudom, hogy nem voltak
igazak. Nem haragszom, csak kérlek, ne fokozd azzal, hogy tovább hitegetsz!
A csókja egyszerre volt gyengéd, és határozott, a
derekamnál fogva tartott, vagy kapaszkodott belém, nem is tudom, de nem is
érdekelt. Ami minden figyelmemet lekötötte, az az érzéki érintés volt, ahogy az
ajka az enyémnek feszült, a lágy erőszak, ahogy a nyelvével próbált utat törni,
és amikor engedtem, éreztem a hatalmas sóhajt felszakadni a mellkasából. Lassan
engedte el a számat, a homlokát az enyémhez támasztotta.
- Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem hitegetlek? Ne
menekülj már előlem, kérlek!
- Ennek semmi értelme, Ted. Csak azért vagy ilyen,
mert a szurkolócsajok elkerülnek, amint meggyógyulsz, megint körülötted fognak
legyeskedni, és én már nem foglak érdekelni.
- Mi az, hogy nem fogsz érdekelni? Szerinted ez a
csók is azért volt, mert annyira nem érdekelsz? Ha nem érdekelnél, akkor kaptál
volna egy puszit az orrodra, és kész. Vedd már észre, mit akarok tőled, te kis
buta! – felsóhajtott, és szorosan magához ölelt.
Remegni kezdtem az érintésétől, egyszerre volt
feszes, és lágy, védelmező, és birtokló. Teljesen összezavart, szerettem volna
hinni neki, de annyira nehéz volt. Elég volt csak ránéznem a kettőnk közti
különbözőségekre. Felemeltem az arcom, és a szemébe néztem.
- Te ezt nem érted – fakadtam ki. – Kinek kell egy
ilyen dagadt, lestrapált ápolónő? És ne mondd, hogy nem azért foglalkozol
velem, mert annyira számítok. Nincs más! Csak erről van szó. Túl kevés vagyok
neked – folytattam halkabban. – Ne akarj belerángatni olyasmibe, amit nem
gondolsz igazán komolyan! Nem neked fog fájni a végén, hanem nekem.
- Tudod, mi a te nagy bajod? Hogy nem szereted
magad. Tanuld meg elfogadni azt, aki vagy, és akkor mások közeledését is
értékelni tudod. Csak így tudod majd elhinni, hogy kellhetsz valakinek.
Óvatosan elhátráltam, és a karjánál fogva az ágyhoz
támogattam. Ő csak a fejét rázta, és szomorúan bámult rám. Amikor kiléptem a
szobából, hallottam, hogy valami csattan, lopva visszanéztem, és láttam, hogy a
pohara a földön gurul, a tea szétfröcsögött a padlón, Ted pedig a tenyerébe
temeti az arcát.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Eljött ez a nap is, a nővérek szomorkás mosollyal
kísérték ki Tedet az osztályról. Az utolsó héten még jobban igyekeztem
elkerülni őt, már így is sok fájdalmat okozott a közelsége, nem akartam
továbbfokozni. Pont akkor értem be, amikor az utolsó nővér is kapott tőle egy
puszit, nem a szájára, aztán még visszaintett a többiek felé, majd felnézett
Cliffre, aki a kerekesszéket tolta.
Odaléptem hozzájuk.
- Hát itt a vége – mosolyogtam le rá. –
Meggyógyultál.
- Olyasmi – motyogta, de nem nézett közvetlenül a
szemembe.
Zavartan álltam egy pillanatig, aztán
előrenyújtottam a kezem. Döbbenten emelte rám a pillantását, mire elnevettem
magam, lehajoltam, és adtam neki egy puszit.
Azonnal reagált, megragadta a tarkómat, és az
ajkához húzta a számat. Nem volt durva, sem szenvedélyes, inkább vágyakozó, és
gyors, talán más észre sem vette.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – suttogta, de
közben Cliff tolni kezdte. Felegyenesedtem, és arrébb akartam lépni, de Ted
keze bilincsként szorította a csuklómat, és húzott magával.
Kint, a kórház előtt aztán elvette az anyjától a
mankókat, és többé-kevésbe egyedül álló helyzetbe küzdötte magát. Egymásra
néztünk, és ekkor végre elmosolyodott:
- Köszönök mindent April! Nélküled sokkal nehezebb
lett volna. Amúgy még találkozunk, a kezeléseken.
- Így van – feleltem félénken.
- Remélem, megtalálod önmagad, hogy más is
megtalálhasson. Én rád találtam, de ellöktél – egészen a fülemhez hajolt, hogy
csak én halljam a szavait. – Már hetek óta éreztem mindent, amikor fürdettél,
imádtam a kezed. Csak azt akartam, hogy felfogd, mennyit jelentesz nekem.
Sajnos nem jött össze. Ezen gondolkozz el, Szépségem!
Kaptam egy puszit az orromra, aztán Cliff
segítségével beült a kocsiba.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Amikor Serena elhívott az edzésre, először nemet
akartam mondani, már így is elég feszélyezett volt a légkör a kezeléseken. Ted
mindig próbálkozott. Nem nyomulósan, de mindig volt egy apró gesztus, egy
kedves mosoly, egy lopott simogatás, szigorúan olyan testrészen, ami nem volt
kellemetlen. Próbáltam hinni neki, és közben döntöttem, amikor az beosztásom
engedte, eljártam edzeni. Nem volt könnyű, nagyon nem, de csak az első pár órát
szenvedtem át, utána egyre könnyebb lett, és amikor egy számmal kisebb
nővérköpenyt kellett kérnem, az kifejezetten feltornázta az eltökéltségemet.
Nem tudom, Ted észrevette-e, de nem is ez számított, én jobban éreztem magam.
Úgy éreztem, ha ő képes elfogadni ezt az énemet, akkor nekem, ha elfogadni nem
tudom, változtatnom kell, és ezt úgy, hogy az Ted számára csak jót jelentsen.
Nem bátorítottam, de nem is húzódtam el a közeledése elől, és úgy éreztem,
valami sokkal tartalmasabb kötelék szövődik köztünk egy könnyed viszonynál, bár
ezt még nem mertem elhinni.
Így hát most itt álltunk az edzőpálya lelátóján, és
figyeltük a játékosokat. Ted még nem kezdhette el a gyakorlást, de már kijárt a
fiúkhoz, hogy együtt legyen velük, és támogassa őket a jelenlétével. Ma viszont
még nem érkezett meg. Csendesen álltam a korlátnál, nem akartam feltűnni
senkinek, főleg Marknak nem, aki a támadófal tagjaként pont az orrunk előtt
edzett. Serena persze igyekezett felhívni magára a figyelmet, de úgy tűnt,
egyvalakire összpontosít. Az a valaki hirtelen felénk nézett, és mosolyogni
kezdett, a következő szünetben pedig odaszaladt hozzánk.
- Hello, lányok! Hát eljöttetek? Már azt hittem,
sosem váltjátok be azokat a jegyeket.
- Sean? – néztem rá meglepődve. – Hát pozíciót
váltottál?
- Jobb vagyok offensive guardnak[1],
mint védőnek, legalábbis az edző szerint.
- Mázlid van, hogy nem járt le a szerződésed –
lépett mellé Mark, aztán felénk nézett. – Serena nővér? Hát eljött! Nagyon
örülök. Hogy telnek a napjai a kórházban, most, hogy a szívtipró távozott?
- Nem különösebben izgatott a jelenléte… engem
legalábbis. – nevetett Serena, és fél szemmel rám pillantott.
Szerettem volna elsüllyedni, amikor Mark felismert.
- Elhozta Miss Röfit is? Minek, csak rontja az
összképet.
- Mark! – mordult rá Sean, de a másik nem
zavartatta magát.
- Hé, Shaffron! Gyere már ide! – intett a
szurkolócsapat felé.
Amikor a lány odaért, látványosan rám mutatott. – Ismered
a kórház királynőjét? Aki elcsábítja a gyanútlan focistákat? Tudtad, hogy rá
cserélt le Ted?
- Erre a dagi libára? – alaposan végigmért, aztán
felhorkant. – Mit érdekel engem, találtam Tednél sokkal jobbat.
- Ha jól emlékszem, te dobtad Tedet, amikor azt
hitted, nem gyógyul meg. Úgyhogy ne játszd itt a sértett drámakirálynőt –
mondtam csendesen, de meghallotta, és szikrázó szemekkel meredt rám.
- Te meg úgy gondoltad, hogy lecsapsz rá, amíg
sérülékeny? Remélem, hamar észhez tér és pattint. Hozzá nem egy ilyen töltött
galamb való.
- Azt majd én eldöntöm, ki való hozzám.
Ted
Egyszerre fordultak felém, de én csak Aprilt
láttam, ahogy könny csillan a szemében, mert észrevette, hogy többen kinevetik
a jelzők miatt, amiket Shaffron, és Mark aggattak rá. De igazából nem ez tűnt
fel, hanem ahogy kinézett. Feltűnt, hogy fogyott pár kilót, de az az otromba
nővérruha mindent eltakart, amit érdemes lett volna észrevenni, most viszont
egy szűk farmer, és egy lezser pulcsi volt rajta, nekem pedig azonnal szaporábbá
vált a pulzusom.
Kicsit elfordult, és észrevétlenül megtörölte a
szemét, hogy aztán újra rám emelje azokat a zöld kristályokat.
- Ted? Most komolyan? Egy ilyen nő kell neked? –
kérdezte Shaffron, és fintorogva végigmérte Aprilt.
- Milyen nő? – vágtam vissza. – Olyan, aki nem
pakoltat magába szilikont, hogy jobban nézzen ki? Olyan, aki természetesen
szép, és kedves, akit az sem érdekelt volna, ha béna maradok? – felnéztem a
lányra, aki félszegen állt a lelátón, és most fülig pirult. – Igen April, volt,
aki felvilágosított erről.
Láttam, hogy Sean felé fordul, aki most zavartan
lehajtotta a fejét.
- De hát ez a csaj egy víziló! – nyögte
kétségbeesve Shaffron.
Elszakadt a cérna, lassan odabicegtem, óvatosan
lavíroztam a mankóval, míg végül ott álltam előtte. A jobb kezemmel elengedtem
a támaszomat, és alaposan megmarkoltam a mellét.
- Mintha a focilabdát fogdosnám – aztán April felé
fordultam. – Nyugi szépségem, nem foglak mindenki előtt tapizni, de az biztos,
hogy sokkal inkább teszem veled, mint vele.
- Menj te a francba! – sziszegte Mark, és
meglökött. – Mit fogdosod a barátnőmet?
- Ne lökdöss! – mordultam hátra.
- Miért mi lesz? – nevetett fel kárörvendőn.
Nem gondolkoztam, nem érdekelt, hogy eltiltást
kaphatok, ez a jelen állapotomban nem izgatott egy cseppet sem. Alaposan
behúztam neki, amitől elterült a földön.
A közönség felhördült, és most végre felfogtam,
hogy kamerák kattognak, vakuk villannak, és mindenki felénk rohan.
Nem érdekelt.
Odaléptem a korláthoz, átnyúltam fölötte, és
átöleltem April derekát:
- Nem fogok átmászni, lejössz?
Bólintott, és kicsit esetlenül ugyan, de
átverekedte magát a kerítésen. Ahogy átért, azonnal szorosan magamhoz húztam.
- Nem tudok tovább várni rád. Azt hittem, ennyi idő
elég lesz, de nem kapsz többet. Majd én megtanítalak arra, hogy szeresd magad –
suttogtam a fülébe, majd forrón megcsókoltam.
Rémlett, hogy még több kattogást hallok, és még
több villanást érzékelek a lehunyt szemhéjam mögül, de nem foglalkoztam velük.
A nő, akiért bármit megtettem volna, most a karomban volt, és végre önfeledten
csókolt, félelmek nélkül gyönyörűen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése