14. fejezet

Jake a szobában szuszogott, mi pedig a lányokkal a teraszon ültünk, és még mindig ittuk a látványt.

A katalógusban benne volt, hogy a szobákból kilátás nyílik a piramisokra, de egyikünk se számított rá, hogy ez fogad minket. Amikor először léptünk be a szobába, hangosan felkiáltottam, és mellettem Karen is megdöbbent. Olyan kép tárult elénk, amilyet álmunkban sem tudtunk elképzelni. A távolban ott magasodott a három kupola, és a fekvő oroszlántestű szobor. Mindenről elfeledkezve kirohantunk a teraszra, és hosszú percekig gyönyörködtünk.

A sivatag itt közel sem volt olyan sivár, mint amire számítottam. A szálloda, és a környező komplexumok a legmodernebb stílust képviselték. Ide is betört a civilizáció, és én nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Az ország számára biztosan jó volt, de a sok emlék, a hagyományok… ezek biztosan megsínylik ezt a változást.

Egy hete voltunk itt, és már egy csomó mindent megnéztünk, először persze a piramisokat, aztán a kairói múzeumot. Kissé csalódott voltam, mert amit láttunk, az csodaszép volt, de sajnos a lényeget nem nézhettük meg. A piramisok belsejébe nem mehettünk be úgy, ahogy szerettünk volna, és a múzeumban is „csak” másolatok voltak, az eredeti darabokat valahol elrejtve tárolták. Jó, persze megértem, hogy felbecsülhetetlen értékek, de valahogy elkeserítő volt tudni, hogy nem láthatjuk.

Azért összességében el voltam ragadtatva, leszámítva ezeket az apróságokat, élveztem az út minden pillanatát, a kirándulásokat, a fürdőzést a szálloda medencéiben, és az élményparkot, ahol a mai nap nagyrészét is töltöttük.

Jake annyira kifáradt, hogy alig jutott el az ágyig, és most úgy szuszogott, mint egy kis mackó, összegömbölyödve, édesen.

A lányok álmosan nézték a lemenő napot, de engem más foglalkoztatott. Ahogy minden este, most is eszembe jutott, mit csinálhat a férfi Los Angeles-ben. Még gondolatban sem mondtam ki a nevét, annyira fájt. Megráztam a fejem, nem foglalkozhatok most ezzel. Karen felé fordultam, hogy eltereljem a figyelmem, de akkor ő hirtelen felugrott, és a mosdó felé iramodott. A kezét a szája elé tartva csukta magára az ajtót.

Azonnal utána szaladtam, de bezárta, így csak az öklendezését hallhattam:

- Karen, nyisd ki! – követeltem fojtott hangon, de nem kaptam választ, aztán pár perc múlva kijött, a keze remegett, és könnyes szemmel nézett rám:

- Azt hiszem, napszúrást kaptam – motyogta. – Holnap nem valószínű, hogy el tudok menni veletek. Inkább itt maradok, és kikúrálom magam.

- Biztos? Ha gondolod, itt maradok veled – öleltem át, ahogy az ágyhoz vezettem.

- Nem szükséges. Miattam ne mondj le az álmodról! – suttogta, és már be is takarózott. – Nem hagyhatod ki a Karnaki templomot!

- Te fontosabb vagy – ellenkeztem.

- Nem, dehogy, holnapra jobb lesz – mormolta félálomban. – Csak nem lenne jó, ha kimennék a tűző napra. Menjetek csak a többiekkel, én addig összeszedem magam.

- Tényleg jó lesz így neked? – kérdeztem még mindig aggódva.

- Persze, majd felhívom Danny-t, hogy mit javasol napszúrás ellen. Minden rendben lesz.

- Nem is tudom…

- De tudod – suttogta Doris, aki közben bejött a teraszról. – Karen itt marad pihenni, mi pedig megyünk. Befizettük az utat, épp elég, ha az ő része kárba vész, a mienket ne pazaroljuk már el.

- Jó – sóhajtottam.

Ránéztem Karen-re, és hirtelen furcsa érzésem támadt. A szeme mintha pajkosan villant volna, de aztán azonnal bágyadttá vált megint. Biztosan csak képzeltem, vagy a gyér fény okozta. Debbie odahajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott, aztán a két lány elköszönt, és csendesen kimentek a szobából.

- Mit mondott Debbie? – néztem gyanakodva, ahogy vetkőzni kezdtem.

- Csak jobbulást kívánt – mormolta Karen ártatlanul. – Na, feküdj le gyorsan, mert nem fogsz tudni felkelni holnap!

- Rendben! De ha rosszul vagy szólj!

- Úgy lesz. Jó éjszakát!

- Jó éjt, hugi! És jobbulást!

Ábrándozva néztem a partot, a napszemüveg egészen meglágyította a nap szikrázóan erős fényét, és szerencsére most nem zavarta a szemem. A hajamat laza lófarokba fogtam, 

de még így is melegítette a nyakam. Még jó, hogy hallgattam Ahmed-re, az egyik szállodai alkalmazottra, és megvettem ezt a fehér ruhát. Igaz, hogy először azt hittem, be akar csapni, és azért ajánl egy ilyen hosszú ruhát, ami a földig ért, csak a V alakú mély dekoltázs törte meg az egyhangúságát, de rá kellett jönnöm, hogy igaza volt. Sokkal kevésbé volt melegem, mint néhány nappal ezelőtt a piramisoknál. Bár szerintem mégis átvert, mert ebben a ruhában az összes kiéhezett arab férfi sóvárgó pillantásokkal méregetett.

Kicsit zavart, hogy Jake nincs itt, ő amolyan villámhárítóként működött, de amikor reggel szívszaggatóan nézett rám, és könyörgött, hogy Karen-nel maradhasson, nem tudtam nemet mondani neki. Azt mondta, hogy ő vigyáz a barátnőmre, amíg mi elmegyünk, úgysem szeretne hajókázni.

Most kicsit unatkoztam, Debbie és Doris találtak maguknak két jóképű matrózt, akik épp végigvezették őket a hajón. Engem is hívtak, de nem akartam fölösleges kerék lenni, így inkább a fedélzeten maradtam. A partvonal itt unalmas volt, sehol semmi látnivaló, csak a homok, bár a városok elég sűrűn feküdtek a Nílus mentén, de köztük minden üres volt. Enyhe szellő fújta meg a hajamat, és enyhítette a meleget.

- Hoztam Önnek egy kis frissítőt – szólalt meg mögöttem valaki, és én hirtelen remegni kezdtem, annyira ismerős volt a hangja. – Nehogy kiszáradjon itt a napon.

Lassan fordultam meg, megrémültem attól, ami várt.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem döbbenten.

- Neked is szia, Nit! – mosolygott rám Matthew.

- Szia! – motyogtam.

Zavartan néztem rá, leszámítva a döbbenet okozta morc hangulatomat, lenyűgözött a látványa. Fehér ing, és könnyű, szintén fehér nadrág volt rajta. Kedvesen mosolygott, a szemét napszemüveg takarta, így nem láthattam, milyen a hangulata. Fura érzés járt át.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem újra.

- Itt nyaralok – felelt egyszerűen. – Tudod, Egyiptom szerepelt a listámon.

- Pont itt, ahol én, és pont most?

 Egyre szélesebben mosolygott:

- A sors keze – mondta. – Talán nem véletlen.

- Talán… – mormoltam. – Honnan tudtad, hogy itt leszek?

- Nem tudtam, tegnapelőtt érkeztem, és jelentkeztem erre a kirándulásra. Mondjuk az nem véletlen, hogy most jöttem. Az utazási irodában mondták, hogy így pont elcsípem az indulást.

- Aha. És melyik szállodában laksz? – igyekeztem félretenni azt az érzést, hogy valaki a hátam mögött szervezkedett.

- A Sheraton Dreamland-ben.

- Ugye most viccelsz? – néztem rá döbbenten.

- Nem, miért?

- Mert mi is ott lakunk. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk eddig?

- Nem tudom, de elég nagy szálloda, biztosan elkerültük egymást.

- És reggel, amikor indultunk? Miért nem láttalak a kikötőben?

Nem esett kétségbe a keresztkérdéseimtől.

- Elaludtam, és épp hogy elértem az indulást, már majdnem kifutottatok, amikor megérkeztem. Ne akard tudni, mennyi borravalót kellett adnom a taxisofőrnek. – mosolygott.

- Értem – mondtam halkan, és félrenéztem.

Előrebiccentette a fejét, és próbált a szemembe nézni:

- Mi bánt? – kérdezte.

- Azt hittem, látni sem akarsz azok után, ahogy elváltunk – suttogtam.

- Ez nem így volt, csak… haragudtam – mondta tétován, úgy tűnt, valamit nagyon próbál titkolni. – Az igazat megvallva, volt egy pillanat, amikor feladtam, és azt mondtam, hogy elég.

- Megértelek. Azt hiszem, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni – lehajtottam a fejem.

- Talán igazad van – felelte. – Akkor ennyi volt? Tűnjek el? Tudom, hogy nagyon tolakodó voltam, és elfogadom, ha a hátad közepére kívánsz…

„Mit művelsz?!” – Karen hangja a fejemben kiabált. – „Itt van ez a pasi, láthatóan érdekled őt. A sors úgy hozta, hogy kaptál egy újabb lehetőséget, te pedig eldobod. Gondolod, hogy sokáig fog kotorni utánad? Most még igen, de ha folyton így viselkedsz, lepattan.”

Megráztam magam, felemeltem a fejem, igaz, talán nem kéne ennyire elutasítóan viselkednem.

- Nem! – mondtam gyorsan. – Nem vagy tolakodó, csak nagyon megleptél. Nagyon! De igazán örülök, hogy itt vagy. Komolyan.

Tettem felé egy lépést, láttam, hogy ellazul az arca.

- Tényleg? – kérdezte.

- Tényleg. – mosolyogtam, elvettem az italt, és belekortyoltam. – Ez nagyon finom.

- Örülök, hogy ízlik – mondta, de még éreztem a bizonytalanságot a hangjában.

- Istenem! – tört ki belőlem. – Annyira féltem, hogy mindent elrontottam. Ugye nem? Kérlek, mondd, hogy nem!

- Semmit sem rontottál el, Anita! – simogatta meg gyengéden az arcomat

- Matthew! Nem szeretném, ha félreértenél. Egyszer már mondtam, hogy régen nem randiztam, és eredetileg veled sem állt szándékomban. De te most megjelentél, és én itt állok tanácstalanul. Nem tudom, mire számítsak, csak azt, hogy… boldog vagyok, hogy látlak. Tényleg van még remény?

- Szerinted miért kerestelek meg a neten? És miért borultam ki, amikor letiltottál? Szerinted miért örültem, amikor megláttalak? Alig hittem a szememnek, azonnal idejöttem hozzád. Nit, én szeretnélek jobban megismerni, találkozni veled…

- Sss! – közel léptem hozzá, és az ajkára tettem az ujjam. – Most ne beszéljünk erről. Itt vagy te, és itt vagyok én, két majdnem idegen. Egy meseszép helyen. Tetszünk egymásnak, legyen elég ennyi, élvezzük ki a pillanatot. A többivel ráérünk foglalkozni.

Megdöbbentem a szavaimtól, de most úgy éreztem, felszabadultam. Kötetlenül lehettem vele, és ez örömmel töltött el, nem akartam olyat érezni, ami később fájhat… Fájhat?

Ránéztem, és a gyomrom megrándult. Most kéne elküldenem, nemet mondani neki, és hátat fordítani, de tudtam, hogy nem vagyok rá képes, már nem.

- Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezte, mintha hallotta volna a gondolatomat. – Vagy csak azért mondod, mert idepofátlankodtam?

- Nem! Nem azért mondtam. Már mondtam, boldog vagyok, hogy itt vagy.

- Oké – sóhajtott megkönnyebbülten. – Gyere, menjünk le innen, nemsokára tálalják az ebédet, és ez a forróság sem tesz jót. A végén még napszúrást kapsz.

Felnevettem.

- Mi az? – kérdezte értetlenül.

- Karen azért nem jött, mert napszúrása van, a szállodában maradt… – beleharaptam a nyelvembe. Nem akartam beszélni neki Jake-ről, még nem. Pedig talán ideje lenne, de még annyira bizonytalan minden. Ha biztosabb leszek magamban, és abban, hogy mi lehet ebből, akkor elmondom Matthew-nak.

- Akkor még inkább gyere az árnyékba – nevetett fel. - nem szeretném, ha neked is csatlakoznod kéne hozzá.

Megfogta a kezem, és a lépcső felé húzott, lementünk a fedélközbe, ahol az étterem is volt. Valóban ebédidő volt, már megterítették az asztalokat, és több vendég már el is helyezkedett. Körülnéztünk, de már egy üres asztal sem volt, viszont az egyik ablak melletti helyről Doris és Debbie integetett hevesen.

- Odajössz? – néztem Matthew-ra.

- Nem fogok zavarni? – kérdezte.

- Dehogy, majd meglátod! A lányok aranyosak.

Magam után húztam, és közben figyelmeztető pillantásokat küldtem Debbie felé, aki már sokat sejtetően vigyorgott.

- Meg ne próbáld! – tátogtam felé.

- Gyertek, üljetek ide! – mosolygott Doris. – Matthew, micsoda meglepetés, hogy kerülsz ide?

- Hosszú történet.

- Csatlakozol hozzánk? Máshol már úgysincs hely.

- Köszönöm, ha tényleg nem zavarok…

- Persze, és Anita biztos nagyon örülne…

Bokán rúgtam, és közben majdnem sikerült elesnem, még szerencse, hogy meg tudtam kapaszkodni.

Matthew kihúzta a széket, és előzékenyen segített leülni, aztán elhelyezkedett mellettem.

A pincér azonnal megjelent, és átnyújtotta az étlapot.

Miután választottunk, és elment, zavart csendben ültünk, végül Debbie megszólalt:

- Szóval, hogy is kerülsz ide, Matthew?

- Itt nyaralok – mosolygott a férfi. – Kellett egy kis pihenés. És úgy tűnik, a Szellemek kegyesek voltak velem, mert Anita is itt van.

Rám nézett, és olyan melegség sugárzott a tekintetéből, hogy úgy éreztem, elolvadok.

Inkább belekortyoltam a limonádéba.

- A sors keze – mosolygott Doris. – A véletlenek összjátéka, meg hasonlók.

- Nem biztos, hogy véletlen – motyogta Debbie, de aztán rögtön elhallgatott.

- Mire gondolsz? – néztem rá gyanakodva.

- Szerintem Debbie nem hisz az égiekben – mondta gyorsan Doris. – De szerintem, ha ők úgy gondolják, akkor egyfelé vezetnek titeket.

- Jaj, ne már! – vigyorogtam. – Mióta vagy szentfazék?

Mind nevetni kezdtünk, de nekem nem kerülte el a figyelmemet, hogy Matthew feltűnően hallgat a témában.

- Ne szeppenj meg! – fogtam meg a kezét. – Mi már csak ilyenek vagyunk, főleg Doris és Debbie. Szeretik zavarba hozni az embert. Erről jut eszembe – fordultam feléjük. – Hol vannak a matrózaitok. Láttam, hogy nagyon jól elszórakoztatok velük.

- Szolgálatban vannak – húzta a száját Debbie. – De megígérték, hogy ha megérkezünk, akkor este elvisznek bennünket, és megmutatják Luxor látnivalóit.

- Ja, már annyira várom! – lelkendezett Doris. – Azt mondták, hogy tudják, melyik a legjobb kaszinó, és elvisznek oda. Mondtuk nekik, hogy te is itt vagy, azt mondták, őket nem zavarja, ha velünk jössz, de szerintem te jobb programot találtál magadnak.

Kaján mosolya nem hagyott kétséget afelől, mire gondol.

- Kérlek, már épp eléggé zavarba hoztatok, legyen már elég!

- Rendben – nevettek.

Végre meghozták az ebédet, és másra terelődött a szó, de Matthew az egész étkezés alatt csendes volt. Féltem, hogy a lányok nyíltsága elijesztette, de néhány biztató pillantás elég volt, hogy megnyugodjak.

Miután végeztünk, senkinek nem volt kedve kimenni a forrón tűző déli nap alá, ezért inkább lent maradtunk, és limonádét iszogattunk. A két lány újabb felfedező túrára indult, természetesen a lovagjaikkal beszéltek meg találkát, így kettesben maradtunk Matthew-val a társalgóban.

- Nagyon hiányoztál – mondta egyszerűen.

- Ezt hogy érted? Hisz csak pár napot töltöttünk együtt. Ami pedig utána történt…

- Pontosan ezért. Tudod te, mennyit kutattam utánad? És akkor te folyamatosan lepattintottál. Tényleg nem érezted, hogy akarlak?

Az arcomhoz nyúlt, és a fülem mögé simított egy rakoncátlan hajtincset. A mozdulat annyira bensőséges volt, annyira egyszerűen szeretettel teli, hogy megborzongtam. Ránéztem, és félénken mosolyogni kezdtem.

- Az igazat megvallva, én is sokat gondoltam rád – mondtam halkan. – főleg miután annyit kerestél.

- Akkor miért tiltottál le az ismerőseid közül?

- Mert nem akarok bonyodalmat magam körül.

- Én bonyodalom vagyok? – kérdezte csalódottan.

- Nem! Igen! Vagyis… Jaj, Matthew!

- Matt. Annyira tetszett, amikor így szólítottál.

- Matt – egyeztem bele. Felidéztem a pillanatot, amikor az első szeretkezésünk közben így neveztem, és az ágyékom árulkodóan bizseregni kezdett. – Te egy nagyon jó pasi vagy, és gondolom, ezt más is tudja. Benne vagy az éjszakai élet közepében. Én meg egy egyszerű kozmetikus vagyok Tulsából, nem hinném, hogy mi ketten azonos vágányon lennénk…

- Nem mondták még a lányok, hogy néha bosszantóan bezárkózol a saját kis világodba? Miért utasítod el a lehetőségeket? Csak hagynod kéne, hogy elragadjanak.

- Matt, nem hiszem, hogy mi ketten… a te lehetőségeid nem biztos, hogy megfelelnek nekem.

- Ha tényleg így gondolod, akkor jobb, ha én most lelépek – mondta kimérten, és felállt.

Rémülten kaptam el a karját:

- Várj! – nyögtem.

Ahogy ridegen visszanézett, már tudtam, hogy megint nagy bakit követtem el.

- Nézd, Nit! Én megkedveltelek, szívesen tölteném veled az időmet, de ha te nem így gondolod, én nem fogok rád akaszkodni.

Elhúzta a kezét, és elindult a folyosó felé. Kétségbeesve néztem utána. Most még az alattomosan támadó undor – ami a név hallatán támadt – sem tarthatott vissza.

- Matt! – szóltam halkan.

Azonnal megpördült, és mélyen a szemembe nézett.

- Döntsd el, mit szeretnél, Nit! – suttogta.

- Téged! – tátogtam, és nagyot nyeltem, amikor visszalépett mellém.

Felhúzott, és lágyan megcsókolt.

- Akkor miért félsz? – kérdezte, miután elengedett. – Én csak azt szeretném, ha jól éreznéd magad.

- Jaj, Matt! – Hozzábújtam, és éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. – Attól félek, hogy érezni fogok, és utána…

- Sss! Ne félj attól, hogy érezz!

Gyengéden simogatta a hátamat, és én lassan megnyugodtam, szorosan átöleltem a derekát, a mellkasához simultam, és belélegeztem férfias illatát.

- Nem akarok újra szeretni – suttogtam. – Nem lennék képes megint elveszíteni.

- Nem fogsz elveszíteni – mondta, és belecsókolt a hajamba.

Döbbenten néztem rá, meg szerettem volna kérdezni, hogy mire gondolt, de ekkor a hangosbemondó közölte, hogy megérkeztünk, és hamarosan kikötünk Luxorban.

Amikor megérkeztünk a Sheraton Luxor Resortba, elváltak az útjaink. Doris, Debbie és én a bungalók felé mentünk, Matt azonban a főépületben kapott szobát.

- Mindenki a kairói szálloda árfekvésének megfelelő szobát kapta – mondtam a lányoknak, amikor értetlenül néztek rám.

- És Matthew nem akar egy szobában lenni veled? – kérdezte Doris.

- Nem mondott semmi ilyesmit, miért?

- Mert akkor én megkaphatnám a te szobádat, és nem kellene ezzel az őrült spinével osztoznom.

Debbie sértett pillantást vetett rá, de aztán elnevette magát.

- Csak a szája jár, imád egy szobában aludni velem.

- Tudom, ismerem a kis álszentet – nevettem én is.

Elfoglaltuk a szobákat, ahogy beléptem, hirtelen egyedül éreztem magam. Az egyszerű, kétágyas szoba szolid volt, sima fehér falak, teljesen egyszerű ágyak, pont, mint a másik szállodában. Látszott, hogy egy szállodalánchoz tartoznak, bár a Dreamland sokkal elegánsabb volt. Ez a szálló közvetlenebb, családiasabb hangulatot árasztott. Most nagyon hiányzott Jake, Karen mellett persze jó kezekben van, ezt tudtam, de most rosszul esett, hogy nem akart eljönni. Leültem, és körülnéztem, amikor megszólalt a mobilom.

Gyorsan felvettem, mert láttam, hogy Jake az:

- Szívem, minden rendben? – kérdeztem.

- Igen, persze, csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól érezzük magunkat Karen-nel, bár ő az ágyat nyomja. Viszont találtam egy tévécsatornát, ami tele van mesékkel.

- Jaj, már megint! Látod, mondtam, hogy gyere velem, itt annyi látnivaló van, és nekem is jólesett volna, ha…

- De keresztanyus rosszul van, én vigyázok rá – mondta határozottan.

Mosolyognom kellett, sokszor úgy éreztem, hogy kettőnk közül ő a komolyabb.

- Nagyon szeretlek, mami, de így legalább tudsz nézelődni.

- Elég, nagyfiú! – nevettem. – Rendben, vigyázz magadra, holnap este megyünk.

- Szia, mami!

- Szia, szívem!

Nagyot sóhajtottam, lassan rá kell jönnöm, hogy a fiam kezd felnőni. Már próbálgatja a szárnyait, és egyre kevésbé igényli a társaságomat. Felálltam, hogy kivegyek néhány dolgot a táskámból, de Doris berontott a szobámba:

- Hadd aludjak veled! – könyörgött. – Debbie kikészít, elegem van belőle.

- Mi történt?

- Csak a szokásos, ismered.

- Nem felel meg neki a matróz? – nevettem.

- Jaj, dehogynem, de ez sosem akadályozta, hogy piszkálódjon.

- Oké, de csak, ha ezzel nem teszem tönkre a barátságot.

- Vele, biztosan nem. – vigyorgott.

- Jó, rendben.

Mosolyogva néztem, ahogy lerakja a táskáját a másik ágyra.

- Gyere! – nézett rám. – Mindjárt indulunk.

- Kész vagyok – álltam fel, és már siettünk is kifelé.

A kertben Debbie várt minket, és mellette ott állt Matt. Kedvesen figyelte, ahogy közeledünk, és teljesen természetesen nyújtotta a kezét, amikor odaértem. Debbie még váltott néhány szót az egyik szobaasszonnyal, aztán máris csatlakozott hozzánk, és vidáman siettünk a recepcióhoz, ahol már várt minket a szállodai busz. Ez vitt minket a Karnaki templom romjaihoz, aminek a megtekintése volt a délutáni program.

Izgatottan vártam, már annyira szerettem volna látni, a Piramisok után ez volt a másik dolog, ami nagyon érdekelt. Most még Matt közelsége sem volt rám különösebb hatással, pedig végig a kezemet fogta, és nézett.

- Inkább nézd a látnivalókat! – korholtam kedvesen. – Lemaradsz mindenről.

- A legfontosabb itt van előttem, a többi csak körítés – suttogta rekedt hangon.

- Matt! – ránéztem, és hirtelen már nem hallottam az idegenvezetőt.

Olyan áthatóan nézett, hogy azt hittem, levetkőztet a pillantása, egyértelműen látszott, mit akar.

- Igen? – kérdezte, de én elfelejtettem, mit is akartam mondani.

Lassan felém hajolt, és gyengéden megcsókolt. Épphogy a számhoz ért, és máris visszahúzódott. Remegve hajoltam utána, mire nevetni kezdett.

- Nem vagy kissé mohó, Kedves? – kérdezte halkan, és közben az ujjával végigsimított az ajkamon. – Oh, dehogynem! Duzzad a vágytól, ígérem, éjjel megkapod, amit akarsz.

Csak kapkodtam a levegő után, képtelen voltam megszólalni, nevető ajkát néztem, és tudtam, hogy végem van.

Hogy vágyakozhatok ennyire? Tényleg egy kiéhezett szuka lennék? Hirtelen nem érdekelt, szorosan hozzásimultam, és hagytam, hogy gyengéden simogasson. Most örültem, hogy hátrahúzott az utolsó üléshez, így senki nem látta, mi történik köztünk.

- Matt! – motyogtam, miközben próbáltam lefogni a kezét, ami még a hosszú ruhán keresztül is megtalálta az utat, finoman cirógatta a mellemet, amitől a bimbóm azonnal megkeményedett, és én még többet akartam. – Mit művelsz?

- Kényeztetlek – búgta rekedten a fülembe.

- Bárki… meg… láthat – ziháltam halkan.

Elengedett, megigazgatta a ruhámat, amitől csak még rosszabb volt, és arrébb húzódott, de a karját lazán a vállamon nyugtatta. Félénken ránéztem, és láttam az elégedett mosolyt. Megráztam magam, és felháborodva fordultam felé:

- Most örülsz? – kérdeztem. – Úgy viselkedsz, mint egy… mint egy…

- Mint kicsoda? – nézett a szemembe pajkosan.

- Mint egy túlfűtött kamasz – vetettem oda.

- Valld be, hogy tetszik! – mosolygott továbbra is.

Idegesítően jóképű, és pimasz volt, és ettől csak még jobban sóvárogtam.

- Úristen! Én ezt nem bírom – nyögtem.

- Mit, Kicsim?

- Hogy ilyen vagy! Nekem ez sok.

- Te hozod ki belőlem. Annyira kívánlak, hogy az már fáj – súgta a fülembe.

Felnyögtem, és még jobban remegtem. Újabb lágy csókkal ajándékozott meg, és én végül lehunytam a szemem, hozzábújtam, és próbáltam csillapítani a csípőmben éledő bizsergést.

Alig érzékeltem, hogy a busz lelassít, és megáll:

- Kedves utasaink! Megérkeztünk a templomhoz, kérem, kövessenek! Nagyon fontos, hogy ne maradjanak le a csoporttól, nehogy elkeveredjenek, mert a busz nem fog várni senkire.

Lassan felálltunk, és remegő léptekkel követtem őt, ahogy leszálltunk.

15. fejezet

Elvarázsolva lépkedtem Matt mellett, a férfi egy pillanatra sem engedte el a kezem, éreztem, ahogy az ujjával simogatja a kézfejemet, és ettől megint remegni kezdtem. A lányok óvatos pillantásokkal néztek hátra, és én legszívesebben elbújtam volna. Fintorogva néztem rájuk, amitől csak még jobban vigyorogtak, amikor Matt hirtelen megállt. Felnéztem rá, de nem engem figyelt, hanem az egyik oszlopot nézte.

- Baj van? – kérdeztem.

- Nem. – suttogta áhítattal. – Csak csodálom ezeket az oszlopokat. Gondoltad volna, hogy mekkora munka lehetett megcsinálni őket? Ilyenkor jelentéktelennek érzem magam.

- Pedig nekem elhiheted, nem vagy az.

Lenézett rám, és mosolyogni kezdett.

- Köszönöm – lehelte, és megcsókolt.

Lassan sétálunk tovább, és Matt egyre inkább lemaradt a csoporttól, aztán egyszer csak behúzott két oszlop közé, szenvedélyesen az egyikhez nyomott, és vadul csókolni kezdett. Az ajkaink durván keresték egymást, és mikor engedtem, és kinyitotta a számat, a nyelve szinte bekebelezte az enyémet, kiszívta a levegőt a tüdőmből, hogy aztán újra megtöltse élettel. A karja szorosan tartott, de alig éreztem, csak lebegtem a karjában, a vállába kapaszkodtam, és nem akartam magamhoz térni a kábulatból.

- Matt! – ziháltam, amikor kissé megemelte a fejét, hogy levegőhöz jussunk.

- Annyira tudnálak szeretni – nyögte. – Csak engedned kell.

- Szeress! – suttogtam.

Nem fogtam fel, mi történik, csak hirtelen megéreztem kutató kezét a mellkasomon, aztán a ruha csúszni kezdett a derekam felé.

Önkéntelenül odakaptam, és ettől magához tért, de csak annyira, hogy visszaigazítsa a vállamra.

- Megláthatnak – lihegtem.

- Nem érdekel – suttogta a fülembe. – Annyira kívánlak.

Kapkodva lenyúlt, és felfelé rángatta a ruhámat. Amikor már a derekamon volt becsúsztatta alá a kezét, és csak a reccsenést hallottam. Végre kapcsoltam, megragadtam a nadrágját, és remegő kézzel kibontottam az övét. Hangosan nyögdécselve engedtem a csókjának. Az ajka lassan a nyakamra vándorolt, és a nyelve éhesen ízlelgette bőröm minden zugát.

- Istenem, Matt! – suttogtam feszülten.

Férfiassága végre kiszabadult a nadrágból, ekkor megragadta a fenekemet, és felemelt…

A férfi harsány hangja úgy csapott közénk, mint egy ostor, ijedten rebbentünk szét, és rémült pillantással néztünk körül. Matt kapkodva húzta fel a nadrágját, de szerencsére az idegenvezető még csak pár oszloppal arrébb magyarázott, nem vett észre minket.

Éreztem, hogy az arcomba tódul a vér. Matt magához húzott, és én remegve bújtam a mellkasához. Úgy fordult, hogy amikor az idegen csoport odaért, csak a hátát látták, és ahogy az idegenvezető megkérdezte, mi a baj úgy válaszolt:

- Nincs probléma, csak a feleségem kificamította a bokáját. Máris csatlakozunk a saját csoportunkhoz. Kösz az aggódást.

 A férfi vetett még ránk egy pillantást, aztán már a saját csoportjával foglalkozott, de közben láttam, hogy beleszól a walkie-talkie-ba.

- Azt hiszem, most adja le a drótot – mondtam halkan.

- Igen – követte Matt a pillantásomat. – talán le kéne lépnünk, mielőtt ránk szabadítják a rendőröket, vagy a biztonságiakat.

Gyorsan elindultunk az oszlopok közt, de nekem mind egyforma volt.

- Istenem, hol vagyunk? – nyögtem.

- A templomban? – nem tudtam, hogy kérdezi, vagy kijelenti, de a hangjából éreztem, hogy mulat a helyzeten.

- Ennyit még én is tudok – morgolódtam, és szorosan hozzásimultam. – De merre jutunk ki?

Matt megállt, és körülnézett.

- Jó kérdés.

- Jaj, ne! – most már pánikba estem.

- Nyugi! – nevetett fel. – Nagyjából tudom, merről jöttünk, elindulunk, aztán csak kijutunk. Nem végtelen ez az oszloprengeteg.

- Rendben. Bízom benned. Merre? – néztem rá várakozva.

Körbefordult, először tanácstalanul nézett, de aztán felcsillant a szeme:

- Arra. – Megfogta a kezem, és húzni kezdett. – Mondtam, hogy nem vészes – nézett hátra, és megállt.

- Mi a baj?

Szeretlek.

- Semmi csak csodálom a lélekjelenlétedet – motyogtam. – Azt mondtad, hogy a feleséged vagyok?

- Azt nem mondhattam, hogy a szeretőm vagy – felelt.

- Szerető – suttogtam. – Miért van ennek negatív zöngéje?

- Mert az emberek lealacsonyították. – felemelte az államat, hogy egymás szemébe nézhessünk. – De te senki szeretője nem vagy.

- Akkor mi vagyok? – kérdeztem.

- Mi szeretnél lenni?

- Barátnő?

- Ezt akarod? Már nem zavarna a távolság?

- Istenem, miért hozod szóba?

- Ne haragudj! – suttogta, és lágy csókot lehelt a számra. – Akkor leszel a barátnőm?

Felkuncogtam.

- Mi ilyen vicces? – kérdezte.

- Ez annyira tinis.

Ő is nevetni kezdett, szorosan átölelt, és jólesően a hajamba sóhajtott.

- Akkor legyél az én Kicsi Nitem!

Összerázkódtam, és hirtelen kirántottam magam a karjából. Döbbenten nézett rám:

- Mi a baj? Rosszat mondtam?

- Ne.Hívj.Így.Többet!

- Rendben, de… eddig nem zavart. – a hangja szomorúvá vált.

- Most már zavar. Eszembe juttat bizonyos dolgokat, amiket eddig mélyen eltemettem magamban.

- Én hívtam elő őket? – kérdezte aggódva.

- Nem, dehogyis! – felnéztem, és újra hozzábújtam. – Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni, csak ezek nagyon fájó sebek, és nem akarom hozzád kötni.

- A volt párodnak…

- Sss – megráztam a fejem, és az ajkára nyomtam az ujjam. – Neki ehhez nincs köze, de ne kérdezz! Most ne. Majd egyszer, ha elég erőm lesz, elmondom.

- Oké. Én midig itt leszek neked, hogy megoszthasd velem a gondodat.

- Ne mondj nekem ilyeneket!

- Miért?

- Mert… mert… – Szeretlek.

- Oké – mosolygott. – Gyere, igyekezzünk! Nagyon eltűntek a többiek.

- Igazad van – néztem körül.

Szinte futva mentünk a kijárat felé, a kapunál már várt minket két biztonsági ember, azonnal bicegni kezdtem, és Matt gyorsan elmagyarázta nekik is, hogy miért maradtunk le a csoporttól.

Szerencsére nem akadékoskodtak, és elengedtek minket. Ám a parkolóban kellemetlen meglepetés várt minket, a szállodai busz nem várt meg.

- Remek – igyekeztem nem nyafogni, de emlékeztem, milyen hosszú volt az út, és ha belegondoltam, mekkora séta vár ránk, elsápadtam. – Kedves férjem, hogy jut vissza a szállodába a "bicegős" feleséged?

- Majd viszlek – nevette el magát, és a karjába kapott.

- Bolond vagy! – kacagtam én is.

Hatalmas léptekkel elindult, és mire felocsúdtam, már messze jártunk a fő úton.

- Tegyél le, Matt! Nem cipelhetsz a szállodáig! Ez őrültség!

- Miért? Olyan könnyű vagy, mint egy tollpihe.

- Mondod most. De mi lesz néhány kilométer múlva? Komolyan, tudok gyalogolni.

Lelassított, és amikor megállt, mélyen a szemembe nézett:

- Annyira szép vagy – suttogta, és megcsókolt.

A nyelve most gyengéd volt, és lágy, de csípője annál keményebb. A derekamnak feszült, és amikor felnyögtem, zihálva engedett el.

- Össze kell szednünk magunkat – mondtam halkan.

- Aha – mormolta zavarodottan, és letett.

Kissé távolabb húzódtam, így csak egymás kezét tudtuk megfogni, de most mindketten éreztük, hogy ezt kell tennünk. Nem siettünk, gyönyörködtük a környékben. A nyüzsgő város zsivaja elterelte a figyelmemet, és könnyebben kaptam levegőt, néha Matt felé néztem, és láttam a zavarodottságát, ilyenkor megszorítottam a kezét, ő pedig rám mosolygott.

Úgy egy órás séta után Matt egy fura, hangos hely felé irányított.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ha jól látom, egy bazár. Talán nézhetnénk valamit Karen-nek, ha már nem jöhetett veletek.

- Remek ötlet – értettem egyet.

- Persze, az enyém.

Felnevettem.

- Egoista pasi.

Besétáltunk a bódék közé, és nem győztem kapkodni a fejem. Szebbnél szebb ruhák, és kendők voltak mindenfelé, a színek kavalkádja elvarázsolt, és egyik ámulatból a másikba estem. Végül egy gyönyörű vállkendő mellett döntöttünk, ami színben remekül illett Karen-hez. Aztán Matt határozottan beljebb irányított a forgatagba. Meg sem állt, amíg el nem értük a bazár szívét, ahol egymásba nyíltak az ékszerboltok. Lassan lépkedett, de nem a boltokat nézte, hanem engem figyelt. Éreztem magamon perzselő tekintetét, és akkor megláttam. A zafírköves gyűrű szinte elveszett a rengeteg többi közt, de nekem azonnal feltűnt. Odaléptem, és ábrándosan nézegettem. Matt nem tétovázott, odaintett egy eladót, és kikért egy darabot a méretemben.

- Mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.

- Úgy láttam, tetszik. Szeretném megvenni neked.

- Nem! – mondtam ijedten. – Matt, ez egy jegygyűrű.

- Oh, tényleg? Én nem értek az ilyenekhez, de szerintem is csodaszép.

A szeme pajkosan csillogott, ahogy figyelte a zavaromat.

- Legalább próbáld fel, ha már fárasztom az eladót!

- Oké – sóhajtottam, és engedtem, hogy felhúzza az ujjamra, de amikor megfogta a bal kezemet, elrántottam, és jobbot nyújtottam felé.

Mosolyogva felhúzta, lágyan a tenyerébe simította a kezem, és a szemembe nézett:

- Ezt neked készítették – suttogta rekedten.

Képtelen voltam megszólalni, csak nagyot nyeltem, és gyorsan levettem.

- Nem fogadhatok el egy ilyen ajándékot – motyogtam, és visszaadtam az eladónak, aki értetlenül meredt rám.

Aztán hirtelen kifakadt, csak úgy ömlött belőle a szó, gondolom arab nyelven szitkozódott.

- Menj gyorsan – súgta a fülembe Matt. – Ezt én elintézem, de jobb, ha nem lát, amíg lecsillapítom.

Kiszaladtam, és a bejárat mellett várakoztam. Néhány perccel később Matt kijött, és vigyorogva átölelt.

- Gyere vissza!

- De miért? – kérdeztem rémülten, lehet, hogy meg kell vennem a gyűrűt, ha már felpróbáltam.

- Csak akkor enged el, ha veszünk valamit.

- És mivel tarthat itt?

- A kamera felvette, hogy megpróbálod a gyűrűt, azt mondta rendőrt hív, hogy lopni akartunk.

- Milyen kedves! – jegyeztem meg epésen, és körülnéztem. – Egyáltalán van itt kamera?

- Tényleg meg akarod tudni?

Fintorogva vállat vontam, de lassan visszaléptem.

A férfi ugyanolyan barátságosan mosolygott, mint eddig, nehezen hittem, hogy tényleg képes lenne ilyen gonoszságra, de nem kockáztattam.

- Azt mondta, hogy a gyűrű helyett vennem kell neked egy láncot, különben engem lefogat, téged pedig elvisz a házába. – suttogta Matt.

- Ezt nem teheti! – csattantam fel.

- Kipróbálod? Ketten vagyunk, neki meg itt az egész családja.

- Jól van – nyugodtam bele. – Hol vannak a láncok?

A férfi odairányított minket, és mi válogatni kezdtünk. Először félve nézegettem a csodás darabokat, de amikor észrevettem a cinkos pillantást a két férfi közt, azonnal megértettem az összeesküvést. Ha így játszol Matthew Starr, akkor legyen – gondoltam, és rámutattam az egyik legimpozánsabb arany nyakékre, ami szerintem még egy fáraónak is sok lett volna.

Matt mosolyogva felemelte, és a dekoltázsomhoz illesztette.

- Nem, Kicsim, ettől elsápad a szépséged! – rázta a fejét. – De mit szólnál ehhez?

Felemelt egy hasonló ékszert, de ez nem volt teljesen arany, hanem tömör V alakban királykék kövekkel díszítették. Tátott szájjal néztem, valóban csodálatos volt, de amikor megláttam magam a tükörben, megszeppentem.

- Ne! Ez annyira nem én vagyok.

- Pedig illik hozzád – mosolygott Matt.

- Ígen, asszonyom, férjének igaza lenni. Csodás nyaklánc, gyönyörű asszonyon. – vigyorgott az árus.

- Matt, kérlek! Ezt nem fogadom el. Ez túl sok nekem.

Ránéztem, és hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Olyan szomorúan nézett rám.

- Ha már ennyire szeretnél venni nekem valamit, akkor hadd válasszak én.

- Rendben – sóhajtott. Azonnal az egyszerűbb láncok felé akartam fordulni, de ő nem engedett. – Annyi kikötésem van, hogy ezek közül válassz! – mondta halkan.

Nagyot nyeltem, és végül egy tömör arany nyakékre mutattam, ami nem volt túl nagy, de kellően impozáns. A maga egyszerűségében gyönyörű volt.

- Nagyon jó választás! – mondta az eladó. – Ez a nyakék kifejezni a hölgyet. Teljesen lenni ő.

Matt a hátam mögé állt, és segített felvenni. Ahogy bekapcsolta, az ujja a tarkómhoz ért, és én megint borzongani kezdtem. Remegve néztem meg magam a tükörben, és ahogy végigsimítottam a láncon, láttam, hogy kedvesem arca átalakul, olyasmit fedeztem fel a szemében, amit eddig csak Aaron-éban láttam.

- Köszönöm – suttogtam, és megfogtam a kezét, amit még mindig a vállamon pihentetett. – Nagyon köszönöm.

- Én tartozom köszönettel, hogy adsz nekünk esélyt. – Előrehajolt, és a nyakamba csókolt. – Akkor ennyi, fizetnék – fordult az eladó felé. – Kicsim, amíg elrendezem, nem nézelődsz, hátha találsz még valami szépet? Az alkudozás még eltart egy ideig, csak elunnád.

- Rendben – motyogtam, még mindig nem tértem teljesen magamhoz a pillantásától.

Kimentem az üzlet elé, de nem mozdultam, csak vártam őt. Amikor megjelent, nem tudtam, mit teszek, szorosan hozzábújtam, és forrón megcsókoltam. Először meglepődött, de gyorsan kapcsolt, és viszonozta, szenvedélyesen vette birtokba a számat, és a nyelvével vadul izgatta az enyémet, de aztán hirtelen elengedett.

- Hagyjuk abba, mielőtt örültséget teszek – nyögte.

- Matt?

- Igen, Kicsim?

- Ebből nem lesz rendszer, oké? Mármint ne akarj elhalmozni engem mindennel. Nem ezért vagyok veled.

Lassan bólintott, és gyengédség költözött a szemébe. Szorosan fogtam a derekát, és kinyitottam a számat, hogy megvalljam, mit érzek, mert már nem akartam ellenállni neki, amikor megszólalt a mobilom. Morogva vettem föl:

- Mit akarsz, Doris?

- Hol a fenében vagytok? Itt őrjöngünk, mert a busz nem volt hajlandó várni rátok! Legalább hússzor kerestünk, mégis mit műveltetek? Már azt hittük, baj van.

Éreztem a hangján a haraggal keveredett aggodalmat.

- Nyugodj meg! Lekéstük a buszt, és gyalog megyünk vissza, de közben megálltunk egy bazárban…

- Nélkülünk? – sikította, és nekem nevetnem kellett.

- Beszéld rá a matrózodat, hogy hozzon el ide!

- Ezért még számolunk, és ne hidd, hogy Matt megússza! Mondd meg neki, hogy alapos fejmosásra számíthat, amiért elrabolt.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, és közben Matt-re néztem. – Nem rabolt el.

- Azért szólhatott volna, hogy kettesben akar maradni veled.

- Jaj, Doris! Ne reagáld túl!

- Fogjatok egy taxit, és irány haza!

- Ezt majd én eldöntöm, anyuci! – most már kezdtem dühös lenni. – Tudunk vigyázni magunkra, te inkább foglalkozz a matrózzal!

Kinyomtam a telefont, és visszatettem a táskába. Matt mosolyogva figyelt:

- Aggódnak a lányok?

- Inkább ellenőriznek – morogtam.

- Csak vigyáznak rád – ölelte át a vállam, és lassan elindultunk.

- Ez már kész házi őrizet. Azt hiszem, ideje meghúznom a határt. Sokat köszönhetek nekik, de azért nem kéne túlzásba esniük.

- Anita – fordított maga felé. – Én azt látom, hogy ők hárman azt szeretnék, ha te boldog lennél, úgy tekintenek rád, mint a testvérükre, és igenis természetes, hogy aggódnak, hisz te is aggódsz Karen-ért.

- Az más, Karen beteg, nekem semmi bajom, és te is itt vagy velem.

- Nem tudhatják, hogy nem vagyok-e szatír, vagy sorozatgyilkos.

- Az vagy? – kérdeztem mosolyogva.

- Nem, dehogy – nevette el magát.

- Akkor nem kell aggódniuk.

Közben kiértünk a bazárból, és a forgatagban Matt taxi után kutatott. Szerencsére gyorsan sikerült leintenie egyet, és elindultunk a szállodába. A mai nap sűrű eseményei hatására elkókadtam, és ahogy hozzábújtam az ülésen elaludtam. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a bejárat előtt keltegetett:

- Édesem! Kelj fel, megérkeztünk – a gyengéd cirógatás nagyon jólesett, mosolyogva nyitottam ki a szemem. – Felvigyelek? – kérdezte kisfiúsan.

- Nem kell, azt hiszem, tudok járni.

De azért szorosan a karjába kapaszkodtam. A lobbiban aztán el akartam köszönni, hogy a bungalónk felé menjek, de nem engedett el:

- Elkövettem ellened egy kis merényletet. Megkértem a szobalányt, és Dorist, hogy hozzák át az én szobámba a csomagodat. Ugye nem haragszol? Szeretném, ha velem töltenéd az éjszakát.

Meglepve néztem rá:

- Mindent előre kiterveltél? – gyanakvó hangom elárult.

- Csak a… a hajón jutott eszembe – motyogta zavartan.

Megsimogattam az arcát, és bódultan bólintottam.

- Matt – szólítottam meg a liftben. – Mit tettél volna, ha nemet mondok?

- Nem tudom, nem is akartam erre gondolni… Azt hiszem, megpróbáltalak volna meggyőzni.

Átöleltem a derekát, és melegen a szemébe néztem.

- Azért arról meggyőzhetnél, hogy jól döntöttem – suttogtam.

- Előttünk az egész éjszaka – mosolygott le rám.