2/1

Utálom! Utálom! UTÁLOM! Miért kellett Janet-nek pont most lebetegednie? Ahelyett, hogy kint ülnék a Super Bowl-on – megjegyzem a lehető legjobb helyen, a Seahawks kispadja mögött –, itt rostokoltam a nővérpult mögött, és próbáltam feltűnésmentesen nézni az online közvetítést. Miközben magamban dühöngtem, hálás is voltam, hogy a ma este csendes. Serena volt a párom, és kedvesen felajánlotta, hogy ő folyamatosan figyeli a betegeket, amíg a játék tart, cserébe, ahogy vége ő lepihenhet, és én viszem végig a műszak végét. Fárasztó éjszakának néztem elébe, de megérte.

A Seahawks megnyugtató fölénnyel vezetett, és már csak tíz perc volt hátra. Épp a kispadot mutatták, ahogy Sean MacAlly egy lánynak magyarázott, és mosolyogtak közben. Talán a barátnője lehetett, bár nem hallottam, hogy most épp lenne valakije. Elmosolyodtam, annak idején egy gimibe jártunk, akkor még közel sem volt ekkora, sőt meglehetősen sovány srác volt védő létére, de az arca már akkor is nagy volt. Menő játékos, a csajok imádták őt, és utálták a szurkolócsajt, akivel akkortájt kavart. Én csak nevettem rajtuk, nem vonzódtam a focistákhoz. Akkor. Aztán az egyik csoporttársam az egyetemen, elrángatott egy meccsre, a Seahawks játszott itthon, és nyert. Teljesen bepörögtem, úgy elkapott a játék izgalma, hogy azóta sem szabadulok. És azóta már lett egy kedvencem, Ted Hendry, az ezerarcú szívtipró.

Igen, én, aki gimiben csak nevettem a sok üresfejű csinibabán, pont én, belezúgok egy ilyen kaliberű pasiba, ahelyett, hogy a saját kategóriámban keresgélnék. Na persze nem vagyok elégedetlen magammal, csak épp nem vagyok egy modellalkat. A nagypapám szerint a nagyira hasonlítok, ő volt ilyen „töltött galamb” – ő nevezte így. A lényeg, hogy van mit fogni rajtam, de ha koplalás az ára, akkor inkább maradjak duci, de nem fogok lemondani a finom családi ebédekről, és a sütikről, azok a gyengéim. Persze néha tornázom is, de nem vagyok sportlédi.

Nos, mindegy, ez van, álmodozni lehet, a valóság meg arcul csap néha, de azért van két lábam, hogy felkeljek, és továbbmenjek.

Nagyot sóhajtottam, készültem felállni, és tenni egy kört a kórtermekben, hogy azért ne csak Serena dolgozzon. Igaz, még hátra volt pár perc a játékból, de a Seahawks már bezsebelte a győzelmet, és most is közel voltak az újabb pontszerzéshez. Mivel Ted a pályán volt, úgy döntöttem, még megvárom a támadás végét.

A labda elindult, az irányító Tednek passzolta, aki máris megindult, amikor az a vadállat Cliff Marcus, egyszer csak megjelent a semmiből, és letarolta. Persze, ez a játék része, ezt nagyon jól tudtam, de nekem szinte mindig fájt, amikor azt láttam, hogy az én kis kedvencemet földbe döngölik. Most is hallottam, ahogy egymásnak csapódnak, hátborzongató volt.

De aztán, ami ezután következett, az számomra felért egy rémálommal. Ted nem kelt fel, ahogy szokott, nem rázta meg magát dühösen, és nem kezdett őrült módjára megindulni, hogy egy touchdownnal vágjon vissza.

Csak feküdt, mint egy darab fa, és üvöltött. Még sosem hallottam őt üvölteni, volt, hogy nagyot esett, és láttam, hogy eltorzul az arca, de sosem üvöltött a fájdalomtól. Bal kézzel a hátához nyúlt, úgy próbálta csillapítani a kínját.

Az egészségügyi tanulmányaim most beindították az agyamat, és az sikoltva egy szót ismételt: gerinc, gerinc, gerinc. Rémülten imádkoztam, hogy csak zúzódás legyen. De sajnos láttam már hasonlót, még az egyetemi futball-ligában, amikor én is a padot koptattam. A srác azóta is kerekesszékben ül.

A lábaim gyökeret vertek, képtelen voltam mozdulni, csak néztem a közvetítést, ahogy a stadion elnémul, és az a csaj ott kuporog Ted mellett. Láttam, ahogy a többi játékost a pálya másik felére terelik, és csak az orvos csapat marad a közelében. Serena közben odajött mellém, és most a vállamra helyezte a kezét.

- Nyugi, biztos nem komoly – súgta a fülembe. – Körbejárok, de lassan be kellene segítened. Doktor Wolf hamarosan jön az éjszakai extravizitjére.

- Aha – motyogtam, oda sem figyelve. Még mindig a képernyőt bámultam.

Dermedten figyeltem, ahogy stabilizálják, és a hordágyon kiviszik Tedet a pályáról. A csaj még mindig mellette volt, tehát nem Sean barátnője. Egy pillanatra bevillant, hogy talán az övé, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, most ez a legutolsó, amivel foglalkoznom kéne.

A következő percben már hallottam, ahogy valaki rohanva közeledik a folyosón, aztán már meg is láttam Wolf doktort, ahogy utasításokat oszt az orvos csapatnak, majd hozzánk fordult.

- April, Serena! Álljanak készen, a Super Bowl-on megsérült az egyik játékos, a mentőorvos szerint lehet, hogy gerinctörés, kérem, készítsék elő a trauma-szobát, én lent leszek a sürgősségin.

- Gondolja, hogy szükség lesz rá? – néztem fel, közben már kiléptem a pult mögül, és indultam a kórterem felé.

- Reméljük, nem. A műtőt már készítik, de lehet, hogy sokkot kap a srác, míg ideérnek. A mentős szerint, elég rossz bőrben van.

A szám elé kaptam a kezem, de igyekeztem szakszerű maradni. Bólintottam, és már futottam is Serena után.

Egy ideig sikerült kikapcsolnom az érzelemfaktort az agyamban, mire a helikopter megérkezett Teddel, és kiderült, hogy nincs szükség a trauma-szobára, már egész nyugodtnak éreztem magam. A sürgősségin ellátták a sérülését, de ott jöttek rá, hogy egyelőre nem tudják, mi legyen, mert a csigolyák közt felgyülemlett a folyadék, és meg kell várni, hogy lehúzódjon a duzzanat.

A kiakadás akkor jött, amikor jó három órával később felhozták, és elhelyezték őt a külön kórteremben. Azt hihetnék, hogy a csaj miatt borultam ki, de nem. Hamar kiderült, hogy Megan Ted húga, de a látvány sokkolt. Szegény lány alig állt a lábán, a szemei vörösek voltak a sok sírástól. Sean támogatta, mert közben a meccs véget ért, és ő is azonnal jött.

A folyosó végén ott álltak a csapattársak, és az edzők is, de nem jöttek közelebb. Csak csendesen vártak az intenzív-osztály bejáratánál az orvosra.

Halkan léptem be a kórterembe, Tedet mesterséges kómában tartották, a szokásos eljárásnak megfelelően, de a látvány még az én edzett szememnek is kétségbeejtő volt. Igaz, érzelmileg valamilyen szinten érintett voltam, de erről a világért sem tájékoztattam volna az orvost. Ted mellett akartam lenni, ápolni, amikor magához tér. Legalább ennyivel szerettem volna hozzájárulni a gyógyulásához.

Némán igazítottam meg a takaróját, és ellenőriztem a gépeket. Közben lopva Sean felé néztem, de tudtam, hogy ez nem az a pillanat, amikor szóba hozhatnám a régi ismeretségünket. Főleg, hogy ő talán nem is emlékszik rám.

Visszanéztem Tedre, az arca most békésnek tűnt, de tudtam, hogy csak a gyógyszerektől van. Amikor majd felébred, közel sem lesz ilyen. Sajnos, nagyon is jól tudtam.

A testvére, és Sean szinte észre sem vettek, de ezt már megszoktam, a hozzátartozók, miután beszéltek az orvossal, már csak a betegre figyeltek. Nem is az volt a dolgom, hogy villogjak előttük, csupán a betegre kellett figyelnem. Elvégeztem a feladatomat, és elindultam kifelé. Meglepve torpantam meg, amikor egy csendes, megtört hang utánam szólt:

- Köszönöm, April.

Ted testvére volt, fátyolos szemmel nézett rám, én pedig nem túl szakszerűen visszaléptem, és esetlenül átöleltem a vállát.

- Nincs mit. Ez a munkám, Miss Hendry.

- Kérlek, szólíts Megannak. És én azért nagyon köszönöm.

- Rendben – megsimogattam a karját, és megfordultam, hogy kimenjek.

- April?

- Igen?

- Meg tudod mondani, hogy hol van Wolf doktor?

- Az előbb láttam bemenni az orvosi szobába. Szóljak neki?

- Nem kösz, csak azért kérdezem, hogy merre keressem, ha szükség lenne rá.

- Elég, ha megnyomod a nővérhívót, mi azonnal szólunk neki is. De szerintem, ma este már nem lesz semmi baj. A testvéredet ellátták, és nyugodtan pihen. Reggelig nem lesz semmi. Próbálj kicsit pihenni, a folyosó végén van a váróterem, van pár kényelmes kanapé.

- Nem, kösz, inkább itt maradok.

- Ahogy gondolod, de szólj nyugodtan, ha bármire szükséged lenne.

- Oké.

Halványan mosolyogni kezdtem, aztán kiléptem a szobából.

Tíz perc telhetett el, amikor döngő lépteket hallottam meg a folyosón, felnéztem, és megláttam a szőke óriást, aki szinte csörtetve közeledett. A pult előtt megtorpant, és elképzelhetetlenül csendes hangon megszólalt.

- Jó estét! Meg tudná mondani, melyik kórteremben találom Ted Hendry-t?

- Jó estét! Ön a hozzátartozója a betegnek? – tettem fel a hivatalos kérdést, pedig nagyon is jól tudtam, ki áll velem szemben. Az a férfi, aki idejutatta Tedet.

- Nem. A nevem Cliff Marcus. Sajnálatos módon én okoztam ezt az egészet, és tudni szeretném, mennyire súlyos Ted állapota.

- Nézze, nem engedhetem be. A betegnek pihennie kell, és amúgy is altatják, csak a közeli hozzátartozók lehetnek bent.

- Kérem, tegyen kivételt, most az egyszer! Csak pár perc, hogy tudjam, mi van vele.

Olyan kisfiúsan könyörgött, hogy megesett rajta a szívem, megmondtam a szobaszámot, de azt is, hogy csak két percet adok neki, utána hívom a biztonságiakat. Nem akartam balhét, az állásomat kockáztatni pedig végképp nem szerettem volna.

Amilyen hangosan jött, olyan halk léptekkel indult meg a kórterem felé. Óvatosan bekopogott, majd csendesen belépett.

Tényleg nem maradt sokáig, alig néztem át a kórlapokat, már sétált is vissza. A telefonját nyomkodta, de amikor a pulthoz ért, lelassított.

- Köszönöm – mosolygott rám halványan.

- Nincs mit – viszonoztam, és közben a kezében lévő kütyüt néztem.

- Használhatom itt valahol? – emelte fel, miközben kérdőn nézett rám.

- Persze, a váróteremben, minden további nélkül.

- Kösz – motyogta, és már sietett is tovább.

Időközben Serena visszaért a szünetéről, én pedig felálltam, hogy körbejárjak az osztályon.

- Bejárok – mondtam halkan. – Itt van Cliff Marcus, az előbb beengedtem Tedhez, ha be szeretne menni, mondd neki nyugodtan, hogy egyelőre nem lehet. Bár nem hiszem, hogy nagyon ugrálna.

- Cliff? Istenem, ő egy nagyon jó pasi!

- Az, és egy vadállat. – morogtam. – Miatta van itt Ted.

- Igen, láttam a büfében a meccs összefoglalóját. Remélem, Ted rendbe jön.

- Én is. Na, megyek.

Az éjszaka további része nyugalomban telt, Serena elmondta, hogy míg a többi beteget ellenőriztem, volt egy aprócska kis szóváltás Marcus, és Ted húga közt a váróban, de mire odament volna, be is fejezték.

Mindenesetre úgy éreztem, jobb, ha megnézem, mi a helyzet az én kis kedvencem tájékán.

Halkan benyitottam, és körülnéztem. Ami azonnal feltűnt, hogy Megan igen kényelmetlen pózban ül a karosszékben, és nyugtalanul alszik. A másik dolog, hogy Sean is ott volt még, valami könyvet olvasott éppen. Amikor Ted ágyához léptem, felnézett.

- Minden rendben vele? – kérdezte suttogva.

Végignéztem a monitorokon, minden a normális határokon belül volt, így bólintottam. Megigazítottam a takarót, és már indultam volna kifelé, amikor Sean megállított.

- Nem ismerhetem önt valahonnan? Nagyon ismerős.

Elmosolyodtam, és a szemébe néztem.

- A Shorecrest gimibe jártam, egy évfolyammal alattad. Talán onnan vagyok ismerős.

Összeráncolta a homlokát, és láttam, hogy az emlékezetében kutat.

- Nem voltam túl népszerű, a focicsapatot is csak távolról ismertem. Akkoriban nem érdekelt a foci. Nem csoda, ha nem emlékszel rám.

Megnézte a névtáblámat, és még mindig gondolkodott.

- Bocs, tényleg, csak halványan rémlik valami – rázta meg végül a fejét.

- Te már akkoriban is a szurkolólányokkal lógtál.

Halkan felkuncogott.

- Mostanában nem jut rájuk annyi időm. – megvonta a vállát.

- Ja, gondolom – feleltem. – Amúgy gratulálok a győzelemhez. Kár, hogy Tednek volt ez a balesete.

- Hát igen – sóhajtott fel, majd rám nézett. – Ugye rendbe jön?

- Nem vagyok orvos, nem tudom. De én is ebben reménykedem. Tragikus lenne, ha ilyen fiatalon maradandó sérülése lenne – direkt nem mondtam ki, hogy megrokkanna. – Nagyon szép karrier előtt áll.

- Ezek szerint most már érdekel a foci? – mosolyodott el Sean.

- Mondhatjuk. Pár meccset megnéztem a szezon alatt.

- Hányat?

Számolgatni kezdtem a kezemen aztán kiböktem.

- Huszonnégyet, ahol a Seahawks játszott.

Ezen elnevette magát.

- Szóval az összes meccsünket az idényben… van kedvenc játékosod?

- Akad, de nem mondom meg, ki az. Csak annyit, hogy nem feltétlenül te.

Mosolyogva megrázta a fejét, majd Megan felé pillantott.

- Nem tudnál szerezni neki valami kényelmesebb alvóalkalmatosságot?

- Sajnos a kanapét nem tudom becipelni, se a heverőt. – néztem hátra én is.

- Van itt valami erős ember? Segíthetne. – felállt, és kérdőn nézett.

- Azt hiszem, Cliff Marcus még itt kavar.

Felállt, és kisietett, perceken belül ott volt az ágy, de amikor Sean fel akarta kelteni Megant, Cliff halkan megszólalt:

- Várj, előbb eltűnök. Nem hiszem, hogy örülne annak, ha itt talál.

- Összevesztél vele? – kérdezte Sean.

- Nem igazán, de jogosan dühös rám. Na, mindegy. Itt leszek a közelben, bármi van, szólj, oké?

- Persze, haver, ne aggódj!

A két férfi lekezelt, aztán Cliff távozott, én pedig óvatosan felkeltettem Megant, és átkísértem a heverőhöz. Hálásan mosolygott rám, de aztán már ki is dőlt.

- Szegénykém – sóhajtottam. – Remélem, összeszedi magát, a bátyjának nagy szüksége lesz rá, ha felébred.

- Amikor. – mondta Sean.

- Igaz, amikor felébred.

Körülnéztem, még egy pillantást vetettem a gépekre, aztán lassan kimentem a kórteremből.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Rossz volt nézni, ahogy a család aggódik, napokig csak lézengtek. A csapattársak is gyakran jöttek az első napokban, de kezdtek elmaradozni, amikor befutottak az első interjú-kérések, meg felkérések mindenféle rendezvényekre. Úgy vettem észre, a család nem is bánja nagyon, amit teljesen megértettem. Tednek most nyugalomra volt szüksége. A kórház vezetése megtett mindent a hírzárlat érdekében, ahogy a csapat vezetése is, és csak a legszükségesebb információt szivárogtatták ki.

Ha minden igaz, akkor holnap felébresztik. Wolf doki szerint jók az esélyei, a duzzanat lehúzódott, és a röntgen azt mutatja, hogy csak részleges a gerincvelő károsodás. Bíztam benne, hogy igaza van, és Ted meg fog gyógyulni. Ahogy a húgával beszélgettem az elmúlt napokban, bizonyosságot nyertem, hogy a bátyja van annyira makacs, hogy nem fogja elhagyni magát. Ennek magamban nagyon örültem, kifelé csak annyira mutattam, amennyire nővérként mutathattam, de láttam, hogy Megannak, és a szüleiknek ez is elég.

Amikor végre eljött a nagy nap, izgatottan álltam én is a kórteremben. Előírás volt, hogy egy nővér is jelen legyen az ébresztésnél, én pedig önként felajánlottam, hogy megyek.

Ted lassan nyitotta ki a szemét, a családja feszült aggodalommal figyelte őt, és szinte azonnal körülötte voltak, ahogy magához tért:

- …Anya… apa… Meg…

- Szia – köszöntötték, az anyja szeméből potyogtak a könnyek. – Hogy érzed magad?

- Nem tudom – válaszolta kásás hangon. – Az normális, hogy fáj mindenem?

- Máris kiderítem – szólt közbe Wolf doki, és egy pillantással jelezte, hogy megvizsgálná a beteget.

- Kint leszünk, kicsim, amíg a doktor úr megvizsgál. Ne félj, nem megyünk sehova. – puszilta meg az anyja, és elindultak kifelé. Még küldtem egy bátorító pillantást Megan felé, aki biccentett, és halványan elmosolyodott.

- April, idejönne?

- Itt vagyok doktor úr – feleltem, és az ágy mellé álltam.

Csendben figyeltem Ted reakcióit, míg az orvos elvégezte az összes reflex, és érzékelésvizsgálatot, amit ilyenkor kötelező. A végén összenéztem a dokival, és megnyugodtam. Igaz, hogy nem dolgoztunk még együtt túl régen, de ahhoz elég időt töltöttem mellette, hogy tudjam, bizakodó Ted gyógyulását illetően.

- April, ugye jól tudom, hogy fizikoterápiás trénernek tanul.

- Igen doktor úr – válaszoltam.

- Már beszéltem Jones-al, szeretne maga mellé valakit, aki segít neki, elég sok betege lett az utóbbi pár hétben. Magát ajánlottam, ha elfogadja, akkor Mr. Hendry lehetne az első páciense, persze szigorúan felügyelet mellett, ez jó lenne gyakorlati képzésnek is. Ha jól tudom, amúgy is most kellene ezen túlesnie.

- Igen – leheltem alig hallhatóan, az izgalom elvette a hangomat. – Vállalom.

Tudom, hogy túl gyorsan válaszoltam, az orvos is észrevette, mert felvonta a szemöldökét, de nem érdekelt.

- Rendben – mondta végül. – Lenne még pár dolog, amit meg kell beszélnem a beteggel, megtenné, hogy addig elmegy, és elintézi a részleteket Jones-al? Az iskolát majd felhívom, és megbeszélem velük. Holnapra hozza be az indexét!

- Igenis – feleltem, és elindultam kifelé, az ajtóból még visszanéztem, Ted fáradtan meredt maga elé, és láttam, ahogy próbál megbirkózni a fájdalommal.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A műszakjaim délutánjai mindig mozgalmasabbak voltak, már amennyire ezt az intenzív osztályon mozgalmasnak lehetett nevezni. Több volt a látogató, és így a nyüzsgés is, jobban kellett figyelnünk, nehogy valami gond legyen. Szerencsére ritkán adódott ilyesmi, és azt is mindig gyorsan elhárítottuk, a komolyabb betegekhez pedig nem engedtünk mást, csak közeli hozzátartozókat.

Ted esetében szerencsére már nem ez volt a helyzet. Ő már fogadhatott látogatókat. Két napja kezdte el a fizikoterápiát, és bár én még csak külső szemlélő voltam, de mindig ott voltam mellette. Jones, aki a kórház vezető terapeutája volt, még nem hagyta, hogy önállóan dolgozzam. Mondjuk ez teljesen érthető volt, de azt megengedte, hogy Ted mellett álljak, és ha szükséges volt, én nyújtottam támaszt neki. Erre sajnos még szinte folyamatosan szükség volt, mert Ted még nem érezte a lábait, de az idegpályái már kezdtek életre kelni. Egyelőre még csak gyógymasszázst kapott, de láthatóan ez is megviselte. Volt, hogy annyira szorította a kezem, hogy azt hittem, összeroppantja az ujjaimat. Ilyenkor hideg verejték gyöngyözött a homlokán, és én legszívesebben babusgattam volna, hogy könnyítsek a fájdalmain.

- Az istenit! – sziszegte összeszorított fogakkal, és közben oldalra pillantott az ablak túloldalára, ahonnan Cliff Marcus figyelte őt aggódva. – Ezért még kitekerem a nyakát.

- Nyugodj meg, Ted – mondta nyugodt, lágy hangon Jones, hogy lecsillapítsa. – A fájdalom jó, jelzi, hogy érzel.

- Inkább ne éreznék – nyögte.

- De akkor meg sem gyógyulhatnál – súgtam a fülébe, miközben lehajoltam hozzá, és letöröltem a homlokát.

Felnézett rám, a szemében sok minden volt, csak hála nem.

- Ne akard átélni ezt.

- Segíteni akarok neked, és fogok is – feleltem, és bátorítóan rámosolyogtam.

Ted felhorkant, majd megrázkódott egy újabb erős fájdalomtól.

Jones másfél órán át gyúrta Ted izmait, mire végre elengedte. Ahogy a kerekesszékben toltam vissza, a húga, és Cliff két oldalról közrefogták, úgy jöttek mellette. Próbáltak lelket önteni belé, de kevés sikerrel, ám amikor a kórterem folyosójára értünk Ted arca felragyogott kissé, mintha azt akarná mutatni, hogy mennyire erős, és meg se kottyan neki egy gerincsérülés. Én is felnéztem az ajtajához, és azonnal megértettem, mi okozta a változást, a csapat szurkolólányai várták jókívánság-lufikkal, virággal, és bonbonnal.

- Hé, lányok! – vigyorgott. – Jöttetek megnézni a nyomorékot?

- Jaj, Ted! – sikoltott fel az egyikük – egy darázsderekú, szilikon-mellű festett szőke szépség – és azonnal a kerekesszék elé guggolt. – Hogy vagy, drága? Az orvos azt mondta, hogy meggyógyulsz. Mi ez a nyavalya, amiben ülsz?

- Kórházi előírás – válaszoltam Ted helyett, és kissé meglöktem a széket, jelezve, hogy továbbhaladnék. – Ne haragudjon, de Mr. Hendry most végzett a kezeléssel, le kell pihennie. Ha megengedi, bevinném a szobájába, ott folytathatják a beszélgetést.

Miközben beszéltem, végig mosolyogtam, de éreztem magamon Megan pillantását, aztán egy kezet, ami nyugtatólag megszorította a karomat. Oldalra néztem, és biccentettem a lány felé.

- Bocsánat – állt fel a szőkeség, és arrébb állt, hogy haladni tudjunk. – Nővérke, ugye Ted meggyógyul? – kérdezte kedvesen.

Ránéztem, és elszállt belőlem a rossz érzés, amikor aggodalmat láttam a szemében.

- A sérülése alapján biztosan, csak akarnia kell – feleltem.

- Nyugi, Shaffron! – fordította hátra nehézkesen a fejét Ted. – Meggyógyulok.

Az a mosoly mindent elmondott nekem, ahogy a lányra nézett, abban benne volt minden.

Bementünk a kórterembe, Cliff segítségével áttettük Tedet az ágyába, közben a férfi különféle szitkokat szórt a másikra, aki szó nélkül, szinte békésen tűrte, de végül megszólalt.

- Remélem, egyszer nem csak a szád jár majd, hanem a pályán is visszavágsz nekem, addig nem is foglalkozom veled.

- Szét fogom rúgni a segged, ebben biztos lehetsz – nyögte Ted, és hátrahanyatlott a párnára.

- Alig várom, de most pihenj, rád fér. Én meg megyek, és csinálok egy kis érdemi edzést, nehogy összezuhanjak a visszavágóig.

Bonyolult kézfogást produkáltak, aztán nevetve elköszöntek, végül Cliff kilépett az ajtón.

- Egy perc, és itt vagyok – mondta Megan, és ő is kisietett.

Én még gyorsan ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, megigazítottam Ted takaróját, és elindultam a dolgomra. Próbáltam kirekeszteni az agyamból a szurkolólányok nyafogó hangját, ahogy körüldongták Tedet, aki láthatóan élvezte a helyzetet. Lelkesen gesztikulálva mesélte el a balesetét, és bezsebelte a lányok reakcióit.

Hát ennyi, mindig is tudtam, hogy Ted nem az én szintem, persze az álmodozáson kívül mást sosem reméltem, de most, hogy testközelbe kerültünk, volt pár pillanat, amikor azt hittem, közelebb kerülhetek az álmomhoz, de amint az most egyértelműen kiderült, nekem nem ezekben a körökben kell keresgélnem. Egy Ted típusú sztár soha nem áll szóba egy olyan hétköznapi lánnyal, mint én. Mély levegőt vettem, és a dolgom után indultam, hisz nem ő az egyetlen beteg az osztályon.

Hagytam, hogy a lányok kicsit kényeztessék, közben végeztem a dolgom, amikor Megan odajött hozzám:

- Nem lehetne valahogy elhajtani azt a siserehadat? A bátyámnak pihennie kéne, és ezek a csajok szerintem totál kikészítik.

- Máris intézkedem, már amúgy is mentem volna, lassan itt a vacsora, meg a fürdetés ideje. Szeretnéd te csinálni? – néztem rá.

Megan zavartan nézett rám, nem tudta, mit mondjon.

- Mi a baj? Szégyenlős vagy előtte? – kérdeztem.

- Nem erről van szó – nyögte ki végül. – Tudom, hogy nagyon gáz, nekem kéne ezt csinálnom, vagy anyának, de én félek, nehogy bajt okozzak. Anya eddig intézte, de most dolga van.

- Semmi baj, megcsinálom, ez a munkám – mosolyogtam rá, mire hálás pillantást kaptam válaszul.

- Köszönöm.

Megan nyomában beléptem a kórterembe, és megpróbáltam elővenni a lehető legudvariasabb hangomat:

- Jó estét! Elnézést, hogy megzavarom a jó hangulatot, de a betegnek most már pihennie kell, kifárasztotta a kezelés. Megkérném a hölgyeket, hogy távozzanak. Holnap Teddel együtt szívesen látjuk önöket.

- Ne már! – kezdett nyafogni a szőke szilikon-reklám, Shaffron. – Ted, ugye nem akarod, hogy elmenjünk.

Megsimogatta Ted karját, és bociszemekkel nézett rá a szempillái alól. Annyira tipikus volt, hogy rögtön elkapott a hányinger, de inkább nem kommentáltam a jelenetet.

- Hé, bébi, holnap is lesz nap, de igaza van a nővérnek, tényleg fáradt vagyok. Jobb, ha most léptek.

A csaj látványosan lehajolt, és szájon csókolta, aztán lassú léptekkel elindult, közben úgy riszálta a hátsóját, hogy azt hittem, leszakad a csípőjéről, pedig ha valakinek feszes segge volt, hát az Shaffron. Végig Ted szemébe nézve a válla fölött, finoman végighúzta a kezét Ted mellkasán, majd a hasán át az ágyékán, és a lábán, ami kirajzolódott a vékony takaró alatt. Ted szenvtelenül nézte, csak a végén rándult meg az arca, amikor Shaffron keze már a lábfejénél járt.

Az ösztöneim azonnal életre keltek, és figyelni kezdtem a férfi reakcióit, de az arcránduláson kívül semmi. A lába ugyanolyan élettelenül hevert az ágyon, mint eddig.

A lányok végül nagy nehezen elhagyták a szobát, én pedig odasétáltam Ted ágyához, és megnéztem a pulzusát. Meglepve figyelte, ahogy az ujjam a csuklójára simul, de aztán felnézett, és mosolyogva megszólalt:

- Köszi, nekem nem volt ötletem, hogy hajtsam el őket.

Visszamosolyogtam, de válasz nélkül hagytam, épp a lüktetéseket számoltam, majd elengedtem a kezét, és az ágy végéhez léptem, hogy felírjam az adatot a kórlapra.

- Ez így szakszerű? – kérdezte kötekedve.

- Nincs benne semmi szakszerűtlen – feleltem kimérten.

Nem tetszett, ahogy lekezelt.

- Oké, csak azt hittem vérnyomást mér, nővérke.

- Ted, ne legyél már ilyen – szólalt meg Megan. – April a munkáját végzi.

- Jó, csak kicsit összezavart, hogy az előbb ott volt a kezelésen, és az a pasi magyarázgatott neki, most meg itt van, és nővérkét játszik, és nem így szoktak vérnyomást mérni

Erre már felnéztem.

- A kórház alkalmazottja vagyok, nővér. De közben iskolába járok, és fizikoterapeutának tanulok. Amúgy csak a pulzusszámot ellenőriztem, hogy visszaállt-e a kezelés után – nem tudom, miért magyarázkodtam, de idegesített, hogy így viselkedik velem. Megan sietett a segítségemre.

- April nagyon jó nővér, ő ápol a kezdetektől.

- Egyedül? – nézett most a húgára Ted.

- Van egy váltótársa, majd vele is megismerkedhetsz. De nem kell ilyen undoknak lenned.

- Nem vagyok undok, csak nem értettem, hogy hogy lehet folyton velem.

- Mert apáék megbeszélték a főorvossal, hogy főként ő foglalkozzon veled.

- Gondolom, ezért apa busásan megfizeti – mondta szarkasztikusan Ted, és felém nézett.

Kezdtem kínosan érezni magam. Válaszolni akartam, de Megan megelőzött.

- Mikor lettél ilyen dög? Nem csak a gerinced sérült, hanem a fejed is? Nem ismerek rád. Ahelyett, hogy megköszönnéd, hogy April ennyit gondoskodik rólad, játszod itt a bunkó parasztot.

Ted lehajtotta a fejét, majd a pillái alól felnézett rám.

- Ne haragudj, April. Nem úgy gondoltam.

- Nincs harag – feleltem, és ha lehet még inkább zavarba jöttem. – Megyek, beszélek a főnővérrel, aztán jövök, és megfürdetlek.

- Te? – lepődött meg a férfi, és a húgára nézett.

- Én nem szeretném közelről látni a micsodádat – szabadkozott Megan.

- Eddig is te fürdettél? – nézett most felém.

- Édesanyád, de ma nem ért rá – makogtam alig hallhatóan, és már sprinteltem is az ajtó felé.

Mire visszaértem, Megan már elment, és Ted is csendesen feküdt az ágyban, lehunyt szemmel. Azt hittem, elaludt, de amikor beljebb léptem, kinyitotta a szemét.

- Akkor belevágunk? – kérdezte kissé álmos hangon.

- Máris – bólintottam, és odakészítettem a tálat a vízzel, a szappant, meg a törlőkendőt. – Le kell vennem rólad a hálóinget, hogy hozzád férjek. És fel kellene ülnöd, hogy a hátad is lemoshassam. – most örültem, hogy a törés mostanra rendbe jött.

- Hát ez érdekes lesz – vigyorgott, de én már elé nyújtottam a karom, hogy belekapaszkodhasson, és egy szakszerű mozdulattal felhúztam őt ülő helyzetbe. – Hé, mennyi erő szorult beléd? – nézett a szemembe.

Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem úgy tűnt, hogy ő észrevette volna.

- A nővér suliban megtanítják, hogy nyúljunk a betegekhez, hidd el, nem kell túl sok erő hozzá.

- Ha te mondod – halkan felszisszent, ahogy kihúztam alóla a hálóinget, és a csípőjéhez toltam. – Zavarni fog, ha meztelenül látsz? – kérdezte hirtelen.

- Nem, miért?

- Csak mert a csajok általában megcsodálják.

- Rendesen el vagy eresztve önbizalommal – mosolyodtam el.

- Na, végre nem olyan savanyú a képed.

- Kösz – morogtam ironikusan, miközben a kendővel végigtöröltem a hátát.

- De tényleg, állandóan mogorva vagy – fordította lassan felém a fejét.

Ahogy egymás szemébe néztünk, éreztem, hogy valami megmozdul a bensőmben. Olyasmi, amit kár lenne dédelgetni.

Megint mosolyogni kezdtem, és óvatosan visszafektettem az ágyra.

- Komolyan többet kéne mosolyognod, egészen megszépülsz tőle.

Ezen már halkan felnevettem, kiöblítettem a kendőt, és most a mellkasára fordítottam a figyelmem. Ahogy végigsimítottam a kidolgozott izmokon, a kezem alig észrevehetően megremegett, de Ted megérezte.

- Biztos, hogy nem leszel zavarban?

- Persze, csak arra gondolok, amit mondtál.

- A nevetésről? – kérdezte vigyorogva.

Bólintottam, és megint ránéztem.

- Sean mondta, hogy egy suliba jártatok – váltott hirtelen témát.

- Ööö… igen, de nem jártunk egy társaságba. – fordultam vissza.

- Miért? Azt mondta, hogy szereted a focit. Nem voltál benne a szurkolócsapatban?

- Oda csak botsáskákat vettek föl – hirtelen elhallgattam, és felnéztem. – Bocs, nem úgy értettem… a barátnőd persze nem botsáska, vagy ilyesmi.

- Ki? Shaffron? Á, ő nem a barátnőm, csak szeretne az lenni.

- Miért mondod ezt? Helyes lány, és nagyon csinos is.

Közben elértem a kínosabb testrészekhez, leemeltem a hálóinget Ted csípőjéről, és feltárult előttem a büszkesége. Nagyot nyeltem, nehogy észrevegye a zavaromat. Úgy tűnt, nem érezte meg, merre járok, mert csak felhorkant.

- Az a liba egy szilikonreklám. A seggében is implant van.

- Komolyan? – ledöbbenve állt meg a kezem a férfiasságán, hirtelen elfeledkeztem róla, milyen intim helyen érintem. – Ki a sebésze, beajánlhatna.

- Minek? Téged nem kell feltölteni sehol. – nézett rám Ted, majd kajánul elvigyorodott. – Jó lenne, ha éreznélek is, mert, ahogy elnézem, remekül mutat a kezedben.

Azonnal elhúztam a kezem, és Ted combját kezdtem megmosni, de nem szólaltam meg. Hirtelen túl sok volt, amit szóban kaptam, az egyik pillanatban megsértett, a következőben meg szinte ajánlatot tett. Ted hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetet bámulta, majd halkan megszólalt.

- Bocs, megint barom voltam, csak frusztrál, hogy nem érzek semmit.

A tenyerébe temette az arcát, és csak épp egy pillanatra láttam, ahogy megtörli a szemét.

- Minden rendben lesz – feleltem csendesen. – Már most is sokkal jobban vagy.

- Ugyan már. – sóhajtott.

- Amikor Shaffron megsimogatott, érezted, igaz? – fogtam meg a karját. Éreztem, hogy megfeszül és felém fordult.

- Talán, mintha a lábfejem bizsergett volna. – mormolta.

- Az előbb szóltam a főnővérnek, Wolf doktor épp operál, de szóltak neki, amint végez, jön és megvizsgál. – mosolyogtam bátorítóan. – Ez jó jel, higgy nekem.

Elfordult, és kétségbeesve felsóhajtott.

- Nem tudom. Egyszerűen azt érzem, hogy ez nem lesz jobb, és most valahogy nem is akarom, csak pihenni szeretnék. Shaffron is mutogatja itt magát, mikor tudja, úgysem tudok mit kezdeni vele. Úgy szerettem volna elküldeni, de te szerencsére megelőztél.

- Ne mondd ezt, Shaffron jót akar neked.

- Shaffron-nak csak a farkam kell. – csattant fel. – Figyeld csak meg, amint rájön, hogy használhatatlan, keres valaki mást.

Idegesen a hajába túrt, és láttam, hogy megint könnyek csillannak a szemében.

- Szerintem nagy hibát követne el – feleltem csendesen, nem is értettem, mi ütött belém, de finoman letörölgettem a szivaccsal az ágyékát. – Egy ilyen mutatós szerszám nem fog kárba veszni, ebben biztos vagyok.

Elkerekedett szemmel meredt rám, én pedig felfogtam, hogy mekkora hibát követtem el. Elvörösödve húztam a takarót a derekára, és valami bocsánatkérést hebegve kirohantam a szobából.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A másnapi szabadnapom azzal telt, hogy próbáltam megkeresni az elkóborolt méltóságomat. Vagy tucatszor megálltam a tükör előtt, és bocsánatkérések tömkelegét próbálgattam, de ahogy a nap haladt, egyre bizonytalanabb lettem. Az este hét óra egyre közeledett, én pedig rettegtem. Ha bemegyek, az éjszakát, és az azt követő napot vele kell töltenem. Jaj, hogy az apja miért akart engem külön ápolónak!

Épp csak sikerült beesnem műszakkezdésre, és alig vártam, hogy túl legyünk az esti viziten. Reméltem, Ted alaposan kimerült a mai kezeléstől, és végigalussza az éjszakát.

Csendesen, a háttérbe húzódva léptem be az orvos után a szobába, és rögtön a pillantásába ütköztem. Éreztem, hogy elpirulok, de Ted arca nem árult el érzelmet. Közömbösen hagyta, hogy doktor Wolf megvizsgálja, átnézze a kórlapját, aztán válaszolt a kérdésekre. Az első pillantást leszámítva egyszer sem nézett rám. Ahelyett, hogy ez megnyugtatott volna, inkább bántott. Talán annyira elástam magam nála, hogy ezentúl szóba sem áll velem? Lehet, hogy másik ápolónőt kér? Mi lesz a fizikoterápiával? Így nem fogom letenni a gyakorlatot. Lehet, hogy egyetlen félresikerült mondattal tönkretettem több évnyi tanulás eredményét?

Idegesen követtem doktor Wolfot a többi kórterembe, és még erősebben próbáltam kitalálni valami épkézláb magyarázatot a butaságomra, de minél jobban erőlködtem, annál kevésbé jutott eszembe bármi is.

Vizit után a nővérpultba menekültem, és a kórlapokat rendszereztem, amikor megszólalt a hívó. Elég volt egy pillantás a kijelzőre, és fintorogva vettem tudomásul, hogy Ted hív. Megkérhetném Serenát, hogy nézze meg, futott át az agyamon, már felé is néztem, de ő megrázta a fejét:

- Az apja direkt téged kért meg.

Nagyot sóhajtottam, és felálltam. Úgy indultam el, mint aki a vesztőhelyre megy, Serena halkan kacarászott mögöttem.

- Képzeld, ha nem is kedvelnéd őt.

- Fogd be! – néztem vissza, majd felszegtem a fejem, és továbbmentem.

Megijedtem, amikor megláttam az arcát, sápadt volt, és a szemei karikásak. Azonnal az ágyhoz siettem:

- Rosszul érzed magad?

Megrázta a fejét.

- Ted, minden rendben? – kérdeztem, és a homlokára tettem a tenyerem.

- Biztos, hogy képesített nővér vagy?

- Tessék? – elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem. Bágyadt volt, de egy apró huncut szikra felvillant, ahogy egymásra néztünk.

- Lázmérő nélkül? – intett a kezem felé.

- Máris hozom… – hebegtem.

- Nem kell, nincs lázam – sóhajtotta fáradtan.

- Mi a baj, Ted?

- Shaffron bent volt ma.

- Ez miért baj?

- Szakított velem.

- Nem azt mondtad, hogy nem is igazán jártok?

Rám nézett, és láttam a keserűségét.

- Ne haragudj! – mondtam csendesen. – Mi történt?

- Rájött, hogy sérült áru vagyok.

Összeráncoltam a homlokom.

- Sérült áru? Ugyan Ted, ez átmeneti. Ezt ő is tudhatná.

- Szerinted én… szóval… szerinted csak átmeneti? Ma hozzányúlt, és semmit sem éreztem.

Eltátottam a számat, ez túl intim volt nekem, hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék.

Rám nézett, és szomorkásan elmosolyodott.

- Tegnap még elég bátran nyilatkoztál róla, mi változott?

- Én… – nyögtem zavartan – szeretnék bocsánatot kérni a tegnap miatt.

- Miért? – lepődött meg. – Jólesett, amit mondtál. Már ha komolyan gondoltad. Gondolod, hogy rendbe jövök?

- Miért ne jönnél? Nem vagyok orvos, ne várj szakvéleményt tőlem, de a gerincsérülésed szerencsére nem okozott végleges károsodást.

- De nem érzem, tudod milyen érzés? Semmit sem érzek – nyögte.

- Ne mondd ezt, a lábfejed is érzed már.

- Ja, de följebb semmit, ez normális?

- Igen, az. Ez így működik. Nyugodj meg, Ted! Rendbe fogsz jönni, de neked is akarnod kell.

- Nem tudom, most nem ezt érzem. Most csak feküdnék, és tojnék mindenre. A majdnem-csajom elhagyott, nyomorék vagyok. Nem érek semmit.

- Ezt nagyon gyorsan fejezd be! – csattantam fel, mire felém kapta a fejét. – Te nem vagy nyomorék, legfeljebb itt – kocogtattam meg a fejét. – Meg fogsz gyógyulni, csak küzdened kell érte. El sem hiszem, hogy ilyeneket mondasz. Nem ilyennek ismerlek, hanem harcosnak.

- Nem is ismersz.

- Láttalak játszani, sosem adod fel, ne most kezdd el!

- Láttál játszani? – lepődött meg, jellemző, kiragadta a lényeget. – Szoktad nézni a meccseimet?

- Seahawks drukker vagyok, még jó, hogy nézem a meccseiteket.

- Akkor láttad a Super Bowlt?

- Láttam – feleltem halkan.

Megfogta a kezem, és közelebb húzott az ágyhoz.

- Milyen volt kívülről nézni? Nagyon durva?

Tudtam, hogy az ütközésre gondol. Még most is beleremegtem, ha csak eszembe jutott.

- Megfagyott bennem a vér. Nagyon megijedtem.

- Aggódtál értem? – kérdezte, és mosolyogni kezdett.

- Én… igen, persze. – hebegtem, és próbáltam elhúzódni, de erősen fogta a csuklómat.

Egyre szélesebben mosolygott, de amikor lenéztem a kezünkre, elengedett.

- Bocs – motyogta. – Nem kéne ezt csinálnom, igaz? Úgyse vagyok olyan állapotban, hogy értelme legyen.

- Ted, kérlek, szedd össze magad!

- Jó persze, holnapra jobb lesz, csak most kibuktam. Kösz, hogy meghallgattál.

- Nincs mit, azért vagyok, hogy segítsek.

Megsimogattam a karját.

- Holnap ott leszel a fizikón? Mindig jó, ha ott vagy, és beszélsz hozzám.

- Persze, de most aludj, gondolom, kimerültél.

- Aha.

- Jó éjt, Ted!

- Nyugis műszakot! – elmosolyodtam, és elindultam az ajtó felé. – April!

- Igen?

- Kösz mindent.

Visszabiccentettem, és kiléptem a folyosóra.