12. fejezet

A hét villámgyorsan repült el, még az esték is szinte elillantak. Jake még nem épült fel teljesen, de szerencsére minden rendben volt, esténként anya hazament, és miután lefektettem őt, leültem a géphez. Ideje volt elintézni a nyaralást, a lányokkal megbeszéltük, hogy követjük a „Ha már lúd, legyen kövér!” mottót, és luxus szállodát keresünk. A nyereményből bőven futotta rá, és mindnyájunkra ráfért a kényeztetés. Összegyűjtöttem jó néhányat, és megmutattam nekik. Végül kiválasztottuk a Sheraton Dreamland-et, ami ugyan nem Kairóban volt, hanem húsz kilométerrel messzebb, de csodálatosnak tűnt, és nyugalmasnak, ami fontos szempont volt a választásban. Ráadásul itt kínáltak egy olyan lehetőséget, hogy a szállodalánc kétnapos utazást biztosít Luxor-ba, és ott is hasonló ellátást kaphatunk. A lányok ujjongva fogadták a lehetőséget, így aztán csütörtök este elintéztem a formalitásokat. Lefoglaltam az utat, átutaltam a költségeket, és mosolyogva dőltem hátra a széken. A másik szobából kihallatszott Jake egyenletes szuszogása. Megnyugtató volt hallani, hogy már nem szörcsög a kis orra, és rendesen kap levegőt. Nem örültem volna, ha a betegség miatt le kellett volna mondanom az utat.

Utánaolvastam a dolgoknak, és láttam, hogy jó pár oltást kell beszereznünk. Majd megbeszélem Daniel-el, így legalább Karen a közelében lehet, és talán sikerül nekik valami. Felírtam, hogy mit kell beszereznünk, aztán ki akartam kapcsolni a gépet, de a kisördög belém bújt. Beléptem a társasági oldalra, és keresgélni kezdtem. Matthew látszólag nem volt fönt, de ezt nem is bántam. Nem akartam beszélni vele, de ugyanakkor furcsán rosszul éreztem magam.

Valahol mélyen éreztem, hogy a találkozásunkkor nagyon udvariatlan voltam vele, de akkor úgy éreztem, ha engedek neki, akkor megint elfeledkezek minden egyébről, és az ágyamban kötünk ki. Már a gondolattól is bizsergés járt át, és fájdalmasan szép emlékek ötlöttek föl bennem. Los Angeles úgy tűnik, sok mindent megváltoztatott. Lassan el kellett ismernem, hogy az életem egy szakasza véget ért. Elengedtem Aaront, és a szívem nyitva állt, készen egy új kapcsolatra. A baj csak az volt, hogy máris erőteljes támadásnak volt kitéve. És az édes ostromnak egyre nehezebben álltam ellen. Bármennyire tiltakozott az agyam, a testem, és legnagyobb rémületemre, a szívem akarta őt.

- Istenem, Matthew! Mit tettél velem? – sóhajtottam.

Kikapcsoltam a gépet, és aludni mentem.

Péntek este hét óra. A lányokkal már javában készülődtünk, izgatottan vártuk Danielt és a barátait. Pontosabban a lányok Karen-el az élen, én most úgy éreztem magam, mint egy fölös kerék. Nem hittem, hogy Daniel barátai közt lenne olyan, aki feldobhatná az én estémet, bár ezt őszintén szólva nem is szerettem volna. Senkire sem néztem úgy, hogy bármit is várjak tőle. Kissé lehangolt voltam, most nem vártam annyira az estét, mint máskor.

Végül pontban nyolckor kopogtak az ajtón, Karen felugrott, hogy kinyitja, de Doris visszafogta:

- Csak nyugi! – mondta csendesen. – Ha úgy ugrasz, mint egy éhes vad, akkor nyeregben érzi magát. Szépen lassan.

Karen megfontolt, kissé eltúlzott léptekkel az ajtóhoz ment, miközben mi halkan kuncogtunk a nyilvánvaló szarkazmuson, és szélesre tárta az érkezők előtt. Rögtön éreztem, hogy igazam van, Daniel és a két barátja mosolyogva léptek be.

- Hello – köszönt a férfi, ahogy megláttak minket. – Ők itt a barátaim, Hank és Rick.

- Sziasztok – köszöntünk rájuk, és Karen gyorsan bemutatott minket is.

Nem húztuk az időt, azonnal elindultunk Daniel a saját kocsijával követett minket. Gyorsan megérkeztünk, bár a forgalom erős volt, de ismertem a kerülőutakat.

Elfoglaltuk az asztalt, és kikértük az italokat. Doris már készült felpakolni a golyókat, amikor Rick kedves mosollyal mellé állt:

- Segíthetek?

Doris pajkos pillantással hagyta, hogy a férfi segítsen neki a golyókat megfelelő sorrendben elhelyezni a keretben, aztán közösen igazították el az asztalon.

Karen már készenlétben állt, hogy nyisson, és Daniel a közelében sündörgött. A barátnőm számomra észrevehetően ügyetlenül kezdett, alig tudtam visszafogni a nevetésemet, amikor megjátszott morgolódással toporgott a rossz nyitás miatt. Daniel kedves mosolya láttán azonnal megértettem, mi a célja. A férfi azonnal felajánlotta a segítségét. Aztán már csak Debbie-t figyeltem, ahogy ő is lecsap. Már csak én álltam ott árván, és most kezdtem azt érezni, hogy mennyire nem illek ide. Lassan odaléptem Karenhez:

- Csajszi, nagy gond lenne, ha lelépnék?

- Mi a baj? – nézett rám aggódva.

- Semmi, csak fáradt vagyok. – igyekeztem elrejteni a rossz hangulatomat, de láttam, hogy nem tudom átverni.

- Megyek veled – mondta azonnal.

- Dehogy jössz! Épp kezd alakulni neked a dolog Daniel-el. Nehogy elrontsd, mert fejbe csaplak! Most nincs kedvem semmihez, majd legközelebb.

- Komolyan ezt akarod? – fogta meg a karomat.

- Igen, és azt, hogy te meg használd ki az estét! Daniel lesi minden rezdülésedet, szerintem odáig van érted, ne legyél félénk!

- Jaj, Anita! – tudtam, mire gondol, sajnos a szavaim elárultak. – Annyira sajnálom.

- Ne sajnáld! Az én döntésem. Na, megyek, mielőtt a lányok itt fognak. Tényleg fáradtnak érzem magam. Jaj, hogy fogtok hazajutni? – most kapcsoltam, hogy az én autómmal jöttünk.

- Ne aggódj! Mond valamit neked az a szó, hogy taxi? – nevette el magát.

- Rendben – mosolyra húzódott a szám. – Akkor, szia! Elköszönnél a nevemben a többiektől is?

- Persze, menj csak!

Az előcsarnok tükrében láttam, ahogy aggódva pillant utánam, amikor Daniel odalép mellé, és megkínálja az itallal. Aztán már siettem a kocsihoz.

Egész hazaúton kavarogtak a gondolataim, én már öregnek éreztem magam az ilyesmihez. Nem volt nekem való a pasifaló szerep. A lányok természetesen élvezték, és én megértettem őket, fiatalok, függetlenek, még szép, hogy keresték a megfelelő partnert. De nekem már kötelezettségeim voltak, amiket nem söpörhettem félre, nem mintha szándékomban állt volna. De így sokkal nehezebb dolgom volt, mint nekik.

Reméltem, hogy mind a hárman jól érzik majd magukat. Ugyan Doris és Debbie még nem azzal a szándékkal ismerkedett, hogy férjhez menjen, de nekik is ugyanúgy drukkoltam. Egy kívülálló talán könnyűvérűnek hihette őket, de én már évek óta a barátjuk voltam, és ismertem mindkettejüket. Melegszívű, érző teremtések voltak, akik a megfelelő férfira vártak, és persze közben nem szalasztották el a lehetőségeiket. De egyikük sem közelítette meg azokat a lotyókat, akikkel a gimiben jártam egy évfolyamra. Soha nem láttam, hogy illetlenül, vagy kihívóan viselkedtek volna, és soha nem adtak okot, hogy bárki megkérdőjelezze a tisztességüket. Most talán sikerül nekik, és végre ők is tartalmas kapcsolatra találnak, de ha mégsem, akkor is legalább jól érzik magukat.

Karen, ha lehet, még visszafogottabb volt, nem véletlenül találtunk egymásra a korkülönbség dacára. Ő inkább olyan volt, mint én, azzal a különbséggel, hogy még nem találta meg az igazit. De amennyire ismertem, Daniel jó eséllyel indulhatott nála ezért a címért. Reméltem, hogy így lesz, annyira aranyosak voltak együtt.

Amikor megálltam a ház előtt, mélyet sóhajtottam, és bementem az üres lakásba. Nehezen lélegeztem, és éreztem a gombócot a torkomban. Nem féltem, de mégis rosszul éreztem magam egyedül. Ahogy végigmentem a szobákon, mindenhol lámpát gyújtottam, míg végül kikötöttem a hálószobámban. Bekapcsoltam a tévét, és halkan hallgattam a műsort, miközben ledobáltam a ruháimat.

Gépiesen mentem zuhanyozni, aztán visszafelé menet mindenhol lekapcsoltam a lámpákat, kivéve a szobámat. Az egyedüllét egyre jobban nyomasztott, már azon voltam, hogy felhívom anyát, és átmegyek hozzájuk, de amikor megláttam, mennyi az idő, letettem róla. Inkább bekapcsoltam a laptopomat, hogy megnézzem a mailjeimet. Nem volt sok, ahogy máskor sem, a kutyát sem érdeklem – sóhajtottam nehézkesen. De volt egy, ami megragadta a figyelmemet, a feladó neve furcsa volt, még sosem láttam. Hivatalosnak tűnt, mint egy céges levél, de valahogy mégis más volt, a tárgy rovatba pedig csak egy bűnbánó smiley volt beillesztve.

Megnyitottam:

 „Szia, Kedves!

Tudom, hogy nincs jogom ilyeneket írni, de szeretném, ha tudnád, mennyire bánt a múltkori dolog. Nem akartalak lerohanni, csak örültem, hogy látlak. Bocsáss meg, kérlek! Szeretnék beszélni veled. Tudnom kell, hogy nem haragszol, vagy, hogy már hallani sem akarsz rólam. Várom, hogy jelentkezz!

Tűztáncos”

Remegni kezdtem, csak néztem a monitort, és furcsa bizsergés járt át. Matthew, Tűztáncos. Vajon miért használta megint ezt a nevét? Nem! Nem szabad ezen töprengenem. Nem gondolhatok bele semmiféle hátsó dolgot. Elég idős voltam már, hogy tudjam, a pasik nem gondolnak semmi mögé, csak kimondják, ami foglalkoztatja őket. Talán azért használta ezt a nevet, mert ez a felhasználó neve, és emlékezett rá, hogy nekem tetszett. Igen, ennyi.

De akkor miért melegíti át a bensőmet?

Talán ideje lenne engednem. Karen-nek igaza van, már így sem tudom kiverni a fejemből, akkor nem mindegy?

Beléptem a chatre, és amikor láttam, hogy be van jelentkezve, megszólítottam:

„- Szia, Matthew! Ott vagy?

- Szia! De örülök, hogy jelentkeztél! Hogy vagy?

- Remekül – hazudtam. – Veled mi a helyzet?

- Tűrhetően vagyok.

- Olvastam a mailedet – írtam. Vártam, hogy kérdezzen, vagy írjon valamit, nem én akartam felhozni a témát.

- Igen, kösz. Pont ezért örülök, hogy jelentkeztél. Tudom, hogy nagyon nyomultam rád. Nem akartalak elijeszteni, csak… nagyon haragszol rám?

- Nem is tudom. Talán csak megleptél.

- Értem. Van rá esély, hogy helyrehozzuk?

- Igazából mit szeretnél helyrehozni? Nincs köztünk semmi.

- Pontosan ezen szeretnék változtatni, Kicsim. Szeretnélek megismerni.

- Matthew, te is tudod, hogy messze élünk egymástól, és…

- Ez nem akadály. Nit! Kicsim, csak egy kis szervezésen múlik.

Hirtelen elborzadtam, úgy éreztem, ez tart vissza, hogy lépjek. Ahogy megláttam a nevet, apám kéjelgő, részeg arca jelent meg, ahogy felém hajol. Remegni kezdtem, amint elképzeltem magam az apám alatt vergődve. Az agyamat elöntötte a köd, és szinte nem is tudtam, mit írok.

- Utálom, ha így hívnak! És azt is, ha valaki ennyire nyomul. Már kezdtem azt hinni, hogy te esetleg más vagy, de te is ugyanolyan vagy, mint a többiek, egy mocsok kéjenc! Hiányzik, hogy valaki eleget tegyen a vágyaidnak? Keress valakit, aki hajlandó rá! Én nem leszek a játékszered, ahogy másé sem.

- Tessék? Nit, mi a baj?

- FELEJTS EL!”

Kinyomtam a chatet, nem vettem észre, hogy zokogok, és kapkodva veszem a levegőt. Pánik tört rám, összevissza nyomkodtam mindent, mire végre megtaláltam, amit keresek.

„törli az ismerőst?”

Rányomtam az „igen”-re, de közben rázkódtam. Utána a letiltást is benyomtam, és csak percekkel később fogtam fel, hogy mit tettem. Néztem a képernyőt, és nem tudtam elállítani a könnyeimet. Vajon valóság, vagy csak képzelgés volt, ami megjelent előttem. Az ágyon fekszem, és hadakozom, apám pedig fölöttem fekszik, és kéjesen vigyorog.

Hangosan felkiáltottam, és a fürdőszobába rohantam, alig álltam a lábamon, meg kellett kapaszkodnom a mosdóban. Az nem lehet, egyedül Aaron-nal voltam együtt, senki mással, egészen mostanáig. Emlékszem az első együttlétünkre, még szűz voltam. Apám nem lehetett velem… vagy talán mégis? Nem, hiszen nem is találkoztunk évekig. De akkor honnan jön ez a kép. A WC fölé görnyedtem, és hagytam, hogy kijöjjön minden.

Hajnalban tértem magamhoz, mindenem ragacsos volt, és fájt az összes izmom. Ügyetlenül feltápászkodtam, és beálltam a zuhany alá. Kábán készülődtem, és mire kimentem, már a nap is felkelt. Zavarodottan álltam meg az ágy mellett.

A laptop a földön hevert, láttam, hogy lemerült, de most nem foglalkoztam vele, lassan felemeltem, és letettem az asztalra. Fásultan tettem rendbe az ágyat, és amikor a telefonom csipogni kezdett, értetlenül néztem a kijelzőre:

„Vásárlás Karen-elJ !”

A csudába! Erről majdnem megfeledkeztem. Elővettem egy csini topot, és a szűkszárú farmeremet. A hangulatom ugyan nem sokat javult, de igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, amikor becsöngettem Karen ajtaján. Elég soká nyitotta ki, és zilált külsejéből azonnal gyanítottam, hogy rosszkor zavarok.

- Te jó, ég, mi van veled? – kérdeztem döbbenten, a saját bajomról el is feledkeztem.

- Most keltem fel, és nem ártana, ha halkabban beszélnél, ugyanis…

- Karen, nem láttad véletlenül az ingemet? – hangzott ekkor a kiáltás a hálószoba felől. Láttam, hogy a barátnőm elpirul, és már sejtettem, hogy legalább az ő estéje jól alakult.

- Ki van nálad? – kérdeztem, de már felismertem a hangot, és nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. – Mit csináltál egyáltalán?

- Most nem alkalmas, Anita. Legyen elég annyi, hogy tegnap vesztettem pókeren.

Most már ő is velem vigyorgott, én pedig gyorsan elköszöntem azzal, hogy majd délután visszanézek. Elfordultam, de Karen megragadta a karomat:

- Mi a baj?

- Nem érdekes – nyeltem, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. – Majd később beszélünk. Érezd jól magad! Ez legyen a te napod!

Elhúzódtam, és szinte futva mentem a kocsihoz, beültem, és padlógázzal indítottam.

Póker?

Mit csináltak ezek tegnap este? Még hogy Karen vesztett pókeren? Nála jobb játékossal még nem találkoztam. Szomorú mosolyra húzódott a szám, hirtelen megértettem.

Arra gondoltam, talán elmegyek Jake-ért, de közben kaptam egy SMS-t:

       „Ne haragudj, hogy elküldtelek, máris megyek hozzád. Ne tűnj el!   Karen”

Fanyar mosolyra húzódott a szám. Eszembe jutott, hogy a tegnapi estém mennyire betett nekem. Ezek szerint Karen is észrevette, pontosan ezért imádtam. Olyan volt, mint egy precízen beállított hangulatradar, azonnal kiszúrt minden apró változást, és persze segített, ha kellett. Soha nem volt még ilyen jó barátnőm, akivel ennyire megoszthattam mindent. Ha lelki támaszra volt szükségem, ő mellettem állt, kisírhattam magam a vállán, és ez persze fordítva is igaz volt.

Közben hazaértem, leállítottam a kocsit, és bementem a házba. Nem sokat kellett várnom, Karen negyedórával később viharos sebességgel tört be a nappaliba.

- Na, mi a baj? – kérdezte, és lehuppant mellém.

- Igazából semmi, nem kellett volna miattam elküldened Danny-t.

- Hogy jöttél rá, hogy ő az?

Szomorkásan mosolyogtam rá:

- Ha jól emlékszem vele töltötted a tegnap estét, és hacsak nem változtál egy pasifaló démonná, miután otthagytalak, akkor csak ő lehetett nálad.

Megint elpirult.

- Amúgy felismertem a hangját – nevettem fel.

- Jaj, te!

Átölelt, egy ideig ültünk, aztán elhúzódott, és aggódva nézett a szemembe.

- És most elmeséled, hogy mi a baj! Már este is láttam, hogy nem a fáradtság hajtott haza. Mi történt?

- Nem is tudom pontosan – sóhajtottam. – Igazából csak egy érzés, de annyira kiborított. Megint elkapott a negatív hullám, csak a szokásos, majd túljutok rajta.

- Nekem nem úgy tűnik. Most sokkal letörtebb vagy, mint máskor. Matthew miatt?

- Nem, vagyis igen… Jaj, nem tudom! Apa is, meg Matthew, és minden! Hiányzik Aaron, és közben meg nem, vágyódom valaki után, de félek is. Karen, mi van velem? – néztem rá könnyes szemmel.

- Egyszerű a diagnózis: SZERELMES VAGY.

- Az nem lehet!

- Miért is?

- Nem is ismerem Matthew-t.

- Én nem mondtam nevet – nézett áthatóan a szemembe.

- Nem, és nem – ráztam a fejem. – Most tiltottam le Matt-et az ismerőseim közül.

- ANITA HANSON! MIT CSINÁLTÁL? – döbbent kiáltása egészen felvert.

- Én csak… olyan dühös lettem, hogy megint Nit-nek hívott, és…

- De hát tetszett, hogy így hív.

- Én ezt sosem mondtam – nyögtem, és behunytam a szemem. – És különben is, ezt már százszor átrágtuk…

Megéreztem a kezét a vállamon. Alaposan megrázott:

- Anita! Ebből elég! Most azonnal visszajelölöd, és bocsánatot kérsz tőle.

- Nem fog menni. Lemerült a laptop, és szerintem azok után, amit írtam ő fog elhajtani.

- Miért, mit írtál neki? – kérdezte aggódva.

- Hogy egy mocskos kéjenc, és keressen mást, aki eleget tesz a vágyainak.

- Te hülye vagy!

- Tudom – zokogtam. – De amikor megláttam azt a nyavalyás nevet, elborult az agyam.

- Nem értelek, eddig nem zavart, hogy így hív, és szerintem ez annyira kedves név.

- Apám hívott így mindig – csuklottam. – Akkor, ami… amikor…

Karen vállára borultam, és hagytam, hogy a rémes emlékek felszínre törjenek…

Tíz percig csak a hisztérikus sírásomat lehetett hallani, Karen csendesen ölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam. Végül, amikor már elapadtak a könnyeim, felemelte a fejemet:

- Jól van, nővérke. És most szépen kibeszéled magadból ezt az egészet! Itt az ideje, hogy megszabadulj a démonoktól, már épp elég sokáig mérgezték az életedet. Mit művelt veled az apád?

- Amikor kislány voltam, mindig Nit-nek hívott – szipogtam, ahogy lassan belekezdtem. – Akkor még minden jó volt. Imádtam őt, és ő is engem, senki másnak nem hagyta, hogy így hívjon, az csak az ő beceneve volt. Aztán egy idő után megváltoztak a dolgok, tudod, amikor inni kezdett. Azt nem tudom pontosan, miért. Talán amikor elbocsátották, az tette be nála a kaput. Hiába talált magának állást, anya azt mondta, hogy sokkal kevesebb lett a pénzünk, jobban be kell osztanunk. Szóval nehezebb volt minden, de nekem jó volt, és boldog voltam, mert együtt voltunk, velem nem éreztették, hogy gond van. De aztán apa egyre többet ivott, és egyre többször jött haza részegen. Ilyenkor volt, hogy megverte anyát. Látni nem láttam, csak hallottam, hogy anya sír, és észrevettem a foltokat. Egy párszor szóltam apának, de nem hallgatott meg, addigra sokat változott, és már velem is másképp viselkedett. Olyan nyolc éves lehettem, amikor egyszer részegen jött haza, és nem tetszett neki, ahogy válaszolok. Végül is csak a karom tört el. Utána szabadkozott, hogy többé nem fordul elő, de én féltem. Utána mindig felmenekültem a kunyhóba, ha úgy jött haza. Aztán, amikor nagyobb lettem, akkor megint másképp viselkedett. Sokszor kedveskedett velem, megsimogatott, és magához húzott – összerázkódtam az emléktől. – Ilyenkor megint Nit-nek hívott. Azt mondta: „Kicsi Nit! Édes tündérem, apa olyan nagyon szeret téged.” Tudod te, hány éjszakát fagyoskodtam át a kunyhóban, hogy apa ne találjon rám? – megint eleredtek a könnyeim.

- Istenem, Anita! Ez borzalmas! És sikerült neki…? Úgy értem… sikerült a közeledbe férkőznie, vagy…

- Arra gondolsz, hogy szexelt-e velem? – bátortalanul biccentett.

- Nem, soha. Szerencsére nem. Abba belepusztultam volna. Sokáig nem is akartam emlékezni rá, eltemettem magamban. De most valahogy előjött belőlem, talán azért mert most a Függetlenség Napján megint próbálkozott.

- Tessék? – döbbent meg Karen. – Mikor? Miért nem mondtad eddig?

- Azután, hogy ti elmentetek – sóhajtottam. – És azért nem beszéltem róla, mert nem könnyű. Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam. Kérlek, ez maradjon köztünk!

- Persze, ezt kérned sem kell.

- Érted már, miért borultam ki, amikor Matthew Nit-nek hívott?

- Igen, de talán, ha elmondanád neki…

- Semmi köze hozzá – mondtam gyorsan.

- De, ha szeretnél kibékülni vele, akkor nem ártana, ha tudná, hogy mi váltotta ki belőled ezt a viselkedést.

- Nem tudom, hogy ki akarok-e békülni vele.

- Én pedig tudom, hogy igen. Kell neked a pasi, ismerd már el.

Ránéztem, és kimondtam:

- Kell nekem Matthew!

13. fejezet

Matt:

Pocsék hétvégém volt, nem értettem, mivel bánthattam meg ennyire Anitát, oké rányomultam, ez tény, de ennyitől még egy barátnőm sem húzta be ilyen vadul a vészféket. Valami olyasmi történhetett, amiről nem tudok. Most már egyértelmű volt, hogy az ő részéről lezártnak tekinti a dolgot, de ettől rosszul éreztem magam.

Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen reakciót, még Mary-anne sem. Pedig ha valaki, akkor ő nagyon csúnyán bánt el velem.

Most jó szokásomhoz híven a diszkóban töltöttem az estét, ahogy szinte minden magányos hétvégémet. Nem mentem le a tánctérbe, nem voltam kíváncsi a csitrikre. A monitorok alapján elég unalmasnak tűnt az este. Nem úgy, mint azon a bizonyos estén.

Akkor mennyire áldottam Dylan-t, hogy kitalálta ezt a rendszert, mert így ellenőrizni tudtuk a vendégeket, és az esetek nagy többségében kiszúrtuk a zűrös alakokat. Így vettem észre őt is. Azonnal megakadt rajta a szemem, és miatta mentem le. Egész este figyeltem őt, ahogy a barátnőivel táncolt. Annyira elragadó volt a szűk farmerben, és a pántos felsőjében. Az UV fénynek köszönhetően, néha áttetszővé vált az anyag, és én alig tudtam visszafogni magam, hogy nem menjek oda hozzá azonnal. Aztán amikor Johnny befejezte a műsort, és jött a másik srác, a bárpulthoz mentem, hogy tovább nézhessem. Aztán észrevett, és én azonnal tudtam, hogy bejövök neki, látszott a szemében.

De akkor miért taszít most el magától? A tenyeremre támaszkodtam, és a háttérképet nézegettem.

- Miért Anita?

Még soha nem ismertem ennyire félre senkit, és nem hittem, hogy most ez történt.

Dylan két erőteljes kopogással jelzett, és már bent is volt az irodában:

- Megjött a válasz. A Hutchins Ltd. belemegy a bérlésbe. Holnap tízre bejelentkeztek egy konferenciabeszélgetésre.

- Rendben, kösz – néztem fel. – Remélem, összejön, nagyon tetszett, és tökéletes helyen van.

- Ja, nincs nagyon a központban, de jól megközelíthető – értett egyet. – És azon elgondolkodtál már, hogy hogyan fogod megoldani a vezetést?

- Van még időm ezzel foglalkozni, de vannak terveim.

- Értem – vigyorogni kezdett. – Akkor visszaigazolhatom nekik az időpontot, igaz?

- Persze, hogyne.

Már menni készült, amikor utána szóltam:

- Dylan!

- Igen?

- Szerinted hülye vagyok, hogy ennyire kaparok Anita után?

- Mi történt? – ült vissza. – Látom, hogy egész hétvégén olyan vagy, mint egy zombi. Miatta? Ő akasztott ki?

- Olyasmi – feleltem. – Igazából nem tudom, mi van. Ha chaten keresztül próbálom elérni, mindig igyekszik lerázni, és pénteken le is tiltott.

- Akkor? – nézett értetlenül. – Ez elég egyértelmű. És a múltkor is lerázott.

- De mást mond, mint amit érez. Tudom, úgy csókol, és úgy ölel, hogy szinte nekem fáj a vágyakozása.

- Nem tudom – mondta csendesen. – Rossz embert kérdezel, én már tizenöt éve boldog házasságban élek, nem tudom, milyenek a mai facér nők. Bár amit hallottam róluk, nem is szeretném közelről tudni.

- Anita más. Érzem. Csak olyan, mintha félne. Teremtőm, ha tudnád, milyen tüzes volt a parton akkor hétvégén! És nem akart rám akaszkodni, de közben úgy nézett rám, mintha én lennék számára az egyetlen.

Elhallgattam. Dylan vigyorogva figyelt.

-  Belezúgtál?

- Mi? Nem, miről beszélsz? A szerelemből egyszer elég volt.

- Mintha ezt te irányítanád – nevetett. – Nézz tükörbe! Ott van a szemedben.

- Nem tudom – nyögtem. – De mit érek vele? Letiltott, hiába is jelölném be újra.

- Ha akarod őt, akkor menj utána, és keresd meg! Már tudod a nevét, a munkahelyét, nem okozhat gondot. Talán, ha személyesen beszélsz vele, akkor tisztázhatjátok. Akárhogy is alakul, legalább bizonyosságot szerzel.

Mélyet sóhajtottam.

- Tedd meg, mert így csak őrlődsz, és az senkinek sem jó!

- Azt hiszem, igazad van. Kösz.

- Nincs mit – vállon veregetett, ránézett a monitorra. – Én a helyedben nem hagynám kisétálni az életemből – mondta, és mosolyogva kiment az irodából.

Hétfő délelőtt, a fejem már sajgott, gyűlöltem a telefonos konferenciabeszélgetéseket. Nem láthattam a partnerek arcát, és ez halálra idegesített. Szerencsére az évek során már megtanultam kihallani az emberek reakcióját a hangjukból, de ez akkor sem volt olyan, mint egy személyes megbeszélésen.

Már vagy fél órája a részleteket egyeztettük, és kezdtem elfáradni, a közművek, az egészségügyi engedélyek beszerzése mindig kikészített. Még szerencse, hogy voltak erre embereim, mert nem tudom, mi lett volna velem.

Dylan csendben besurrant, és egy cetlit tett le elém az asztalra:

    „Egy bizonyos Karen telefonált, hogy Anita-ról szeretne beszélni veled. Hívd vissza S.O.S.!”

Alatta egy szám.

Értetlenül néztem rá, de ő csak biccentett, és már ki is ment.

- Rendben, Mr. Hutchins, azt hiszem, mi már mindent elrendeztünk. A többit a jogászainkra bízhatjuk. Ők felveszik a kapcsolatot, és az engedélyek beszerzése után mindent véglegesítenek.

- Rendben. Akkor várjuk a jelentkezésüket. Viszonthallásra!

- Viszonthallásra!

Bontottam a vonalat, és azonnal kiszóltam az asszisztensemnek:

- Dylan! Mit mondott Karen?

- Nekem semmit, csak azt, hogy már vagy hússzor próbálkozott, de ki vagy kapcsolva, és sürgősen beszélnetek kell.

- Kösz – morogtam.

Megvártam, míg becsukja az ajtót, és hívtam a cetli alján lévő számot.

- Szia, Karen! Minden rendben? – kérdeztem.

- Hogy lehetsz ilyen barom! – vágott bele köszönés nélkül. – Mondtam neked, hogy hagyd békén Anitát egy ideig, amíg megpuhítom.

Megdöbbentett, ahogy lerohant. Hiszen Anita tiltott le, most akkor mi van?

- Karen…

- Majdnem mindent elrontottál. Anita végre kezdte belátni, hogy szüksége van rád, erre mindenféle hülyeséggel traktálod.

- KAREN! Én nem mondtam neki semmi olyat, amivel megbánthattam volna, egyszerűen bocsánatot akartam kérni a nyomulásom miatt. Erre ő elhordott mindenféle mocskos, kéjenc gazembernek.

- Jó, igaz, végül is ő is ezt mondta… igazából az van, hogy össze van zavarodva, és amit írtál, attól kiborult. Padlón van érzelmileg, és te rátettél egy nagy lapáttal. Már nagyon megbánta, csak…

- Azért tiltott le? – a hangom keserű volt. – Csak be kell jelölnie, vagy hívjon fel, és megbeszéljük.

- Ez nem ennyire egyszerű.

- Miért is? – kérdeztem.

- Más jellegű problémája van, de erről én nem beszélnék.

- Karen…

- Majd Anita elmeséli neked, ha akarja.

- Nem hiszem, hogy szóba akarna még állni velem.

- Én biztos vagyok benne, hogy igen. Már puhítom neked, mondtam, hogy segítek. Van egy ötletem, ami talán segíthet – mondta sejtelmesen.

- Mire gondolsz?

- Utasítsd el! Be fog jelölni, erről gondoskodom, de te utasítsd el!

- Mégis miért? – nem értettem, mit akar.

- Figyelj, hamarosan elutazunk Egyiptomba, majd mailben átküldöm, hogy mikor, és melyik szállodában leszünk.  Anita mondta, hogy te is szívesen elutaznál oda. Gyere most! Ott majd véletlenül találkozhattok, és mindent tisztázhattok, de addig ne keresd, és ne válaszolj neki! Én előkészítem neked a terepet. Akar téged, csak tele van félelmekkel.

- De akkor mi értelme van, hogy letiltsam? Ezt addig is megbeszélhetjük, és akkor már együtt is mehetünk, szeretném őt megvigasztalni…

- Ha elsieted, azzal nem segítesz a dolgon. Édes békülés. Mond ez neked valamit?

- Jaaa, azt hiszem értelek – mosolyogni kezdtem. – Furmányos kis boszi vagy te. Mondták már?

- Egyszer-kétszer – nevette el magát. – Na, mennem kell, majd küldöm az adatokat mailben. Szia!

- Karen, Mrs. Edwards már nagyon türelmetlen. – azonnal felismertem Anita hangját, és a gyomrom görcsbe rándult.

- Szia – nyögtem, és leraktam a telefont.

Anita:

Már mindent összekészítettünk, a ruhák szépen rendbe rakva várakoztak a kanapén, hogy becsomagoljuk a bőröndökbe – sosem szerettem az utolsó pillanatra hagyni a pakolást. Most is mindent leírtam egy listára, nehogy elfelejtsem, mit kell még összeszednem, és beszereznem. Az egyik legfontosabb az oltások megszerzése volt. Megkértem Karent, hogy segítsen, és beszéljen Daniel-el. Mostanra szerencsére szoros kapcsolat alakult ki köztük, és ez most jól jött.

Reggel bementünk a kórházba, és a doki villámgyorsan elintézett nekünk mindent. A szurihoz nem volt szükség felnőtt szakorvosra, így Daniel elvette tőlünk az oltási könyveket, kitöltette dr. Warner-el, és már hozta is az oltóanyagot. Mind az ötünknek beadta, és közben szomorkásan nézett maga elé.

- Daniel – szólítottam meg halkan, amikor rám került a sor. – Ha tudtam volna, hogy összejöttök Karen-nel, úgy foglalom le az utat, hogy te is jöhess. Ő is nagyon szomorú, hogy itt kell hagynia.

- Kedves vagy, jól esik, hogy gondolsz rám, de mi ezt már megbeszéltük Karen-nel. Csak két hét, ki fogjuk bírni – mosolygott.

- Azért sajnálom.

- Egyébként sem tudnék menni, mert az egyik kolléga már szabadságot kért erre az időre, és akkor kevesen maradnánk, úgyhogy emiatt ne emészd magad.

- Rendben – mosolyogtam vissza. – Majd hozunk neked valami emléket.

- Oké – nevette el magát. – Szeretnék egy eredeti Hórusz szobrot – mondta viccesen.

- Meglátom, mit tehetek.

- Na, ezzel meg is volnánk – mondta, és hátrébb lépett.

- Mivel? – néztem rá.

- Beadtam az oltást – vigyorgott.

- Máris? Nem éreztem semmit.

- Mondtam neked, hogy Danny remek orvos. – lépett mellém Karen. – Nincs kávészüneted? – fordult a férfi felé.

- Megnézem, várnak-e, ha nem, akkor mehetünk, Édes – mosolygott rá szerelmesen.

- Akkor mi lépünk – vigyorgott Doris, és már indult is kifelé. – Még egyszer köszönjük a segítséget, doki. Ha valaha manikűrre lesz szüksége, számíthat rám.

Felnevettünk, aztán mi is megköszöntük a segítséget, és otthagytuk a turbékoló párost.

- Anya, Danny-doki és Karen összeházasodnak? – kérdezte csillogó szemmel Jake.

- Nem tudom, kicsim. Csak most ismerkedtek meg, még korai lenne erre gondolni. Miért kérdezed?

- Mert szeretem Danny-t, és akkor lenne egy saját doktor bácsim, aki a keresztapum is lenne.

- Hát szurkolj nekik – simogattam meg a fejét, ahogy beültettem a kocsiba. – Lányok, jöttök velünk? – néztem hátra.

- Merre mentek? – kérdezte Debbie.

- Kell még pár dolog, elmegyünk vásárolni.

A lányok szeme felcsillant.

- Jake készen áll egy csajos vásárlásra? – nevetett Doris. – Ha én beszabadulok egy boltba, minimum három óra.

- Nyugi, megoldjuk, legfeljebb majd szétválunk – feleltem.

Végül Jake egész jól viselte a megpróbáltatást. Doris és Debbie pedig kiélte magát.

Amíg én gyorsan, és célirányosan megvettem a hiányzó darabokat, ők végigjártak mindent, alaposan átválogatták a készletet, és alaposan felpakolva indultak a próbafülke felé. Közben Doris a kezembe nyomott, néhány rucit.

- Ezeket próbáld fel!

Meglepve néztem rá, de nem szóltam, csak követtem őket.

- Kicsim, nem lesz gond, ha itt le kell ülnöd? – nyomtam le Jake-t az egyik zsámolyra a fülkék előtt.

- Dehogy! Majd mutasd meg, mit választott neked Doris!

- Persze!

Beléptem, és kissé félve felpróbáltam az elsőt. Ez egy piros pántos top volt, ami szűk szabású volt, de az alján enyhén harangformában bővült, semmi különleges, de úgy állt rajtam, hogy nyelnem kellett. Pont a megfelelő helyeket emelte ki, és takarta a kényesebb részeket. Mosolyogni kezdtem, Doris igazán mesterien válogatta ki nekem a kihívóbb darabokat. A lányok közül ő volt az, aki leginkább fel akart rázni, és az értésemre adni, hogy még mindig nő vagyok, és igenis szükségem van rá, hogy bátrabban öltözzem. Ezt néha túlzásba vitte, de a legtöbbször beletrafált a dolgokba.

Lassan kisétáltam, és megálltam Jake előtt. A fiam tátott szájjal, ámulva nézett rám:

- De gyönyörű vagy, anya! – suttogta.

Bár tudtam, hogy a kis gyermeki szeme másképp lát, de jól esett a dicséret, aztán meghallottam az elismerő csettintést a hátam mögül:

- Egy szót se! Ez jön veled! – Doris vigyorogva fordított maga felé. – Csak győzzük levakarni rólad az arabokat.

Nevetni kezdtem, és visszamentem, hogy a többi rucit is felpróbáljam. Doris tökéletesen válogatott, mindegyik felső olyan volt, amiről csak álmodtam. Ha nekem kellett volna válogatnom, ezeket biztosan otthagyom a fogason. Így viszont gyarapodott a ruhatáram, a pénztárcám tartalma pedig megcsappant.

Egész nap csavarogtunk, és nézelődtünk, végül Jake aztán kiborult, és nyafogni kezdett. Jobbnak láttam, ha hazamegyünk, és lepihen.

Korán elaludt, így én gyorsan bepakolhattam. Aztán leültem a géphez, hogy az utazás előtt még tegyek egy próbát. Szerettem volna bocsánatot kérni Matthew-tól, és beszélni vele. De sajnos most is úgy jártam, ahogy már hetek óta többször.

„Tűztáncos, elutasítja a megjelölést”

Könnyes szemmel néztem magam elé. Hát ennyi. Sikerült mindent elrontanom. Addig ellenkeztem, míg végül megelégelte. Már tudtam, hogy nagyon idióta voltam, és most egy darabig esélyem sem lesz helyrehozni a dolgot. De eltökéltem, hogy amint visszaérünk Egyiptomból, felülök egy gépre, és elmegyek Los Angeles-be. Csak remélhettem, hogy nem talál addig valaki mást, és meghallgat. Istenem, még az is megfordult egy pillanatra a fejemben, hogy könyörgök neki, de bíztam benne, hogy erre nem lesz szükség. Talán megalázkodnom azért nem kellene.

Már a kiborulásom másnapján gondoltam rá, hogy írok neki egy e-mailt, de sajnos ködös pillanataimban kitöröltem a címét.

Most legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de azzal sem értem volna el semmit. Megrezdült a mobilom:

- Szia, csajszi! – hallottam Karen vigyori hangját.

- Szia! – feleltem szomorkásan.

- Semmi? – kérdezte, már nem kellett magyarázkodnom.

- Elcsesztem. Folyamatosan elutasít. – szipogtam.

- Ne keseredj el! Ki tudja, mit hoz Egyiptom? Lehet, hogy rád talál a szerelem. – nevetett sejtelmesen.

- Ó, igen, egy arab sejk majd meglát, és magával visz a palotájába – morogtam.

- Nem tudhatod. A sors útjai kifürkészhetetlenek, de most nyomás aludni, mert reggel kirugdoslak az ágyból.

- Oké! – kezdtem mosolyogni önkéntelenül. – Reggel találkozunk.

Gyorsan ágyba bújtam, és igyekeztem szép dolgokra gondolni, de nehezen ment. Matthew szomorú, és kissé haragos arca jelent meg előttem. Könnyek közt aludtam el, és imádkoztam, hogy a férfi ne mondjon le rólam teljesen.

Matt:

Izgatottan nyomtam meg a gombot. Sajnáltam Anitát, de igaza volt Karen-nek. Ha meg akartam kapni, akkor először végig kellett játszanom ezt a kegyetlen játékot. Nem akartam megalázni, de csak így érhettem el, hogy rájöjjön, mit érez valójában.

Két hét alatt, amióta ezt tettem, legalább ötvenszer megjelölt, és én minden alkalommal elutasítottam, pedig a végén már legszívesebben engedtem volna neki.

Karen elküldött mindent, ahogy ígérte, és még volt időm lefoglalni az utat, igaz én egy héttel később mentem, de már nagyon vártam a találkozást. Kíváncsi voltam Nit arcára, amikor meglát. Karen leszervezett mindent, azt mondta, nekem csak meg kell jelennem, és a kellő pillanatban Anita elé állni. Sírva fog a karjaimba omlani.

Szerettem volna hinni neki, de addig nem mertem, amíg nem állunk szemtől szemben egymással, és nem tőle hallom mindezt.

Másnap reggel, az irodában ültem, és az órát figyeltem. Mélyet sóhajtottam, amikor a kijelzőn megjelentek a számok. Most szállnak fel.

Feszülten a hajamba túrtam, és remegő kézzel vettem elő a fiókból a jegyemet.

- Hamarosan, kicsim. Mindent megbeszélünk.