Kedves olvasók!

Mielőtt belekezdünk a sztoriba, szeretnénk „megköszönni” az ihletadóknak, hogy a múzsáink voltak a történetíráskor, és ha valami véletlen folytán a kezükbe kerülne az irományunk, akkor bocsánatot kérünk tőlük, amiért másik csapatba száműztük őket:

- Clay Matthews, és David Bakhtiari – a Green Bay Packers örökké hűséges játékosai

- Casey Matthews – a Minnesota Vikings linebackere (védője)

- Peyton Hillis – a New York Giants zseniális running back-je (futójátékosa)

- Gabe Jackson – az Oakland Raiders guard-ja(támadója)

- Stephen Schilling – a Seattle Seahawk visszavonult centere

- Tom Brady – a New England Patriots irányítója

Ezer köszönet Nektek.

Levia Anne

Betty Forester

Még tíz perc volt hátra, Tedék csapata 28:16-ra vezetett, és most ők támadnak. Még nem voltak góllövő pozícióban, de ha sikerül megfutniuk a következő 4 yardot, akkor jó esélyük van egy mezőnygólra. És ennyivel a meccs vége előtt ez már igen bíztató jel a győzelemre. A másik csapat védői viszont láthatóan begőzöltek, és mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák ezt.

Ted running back poszton játszott, ami a futót jelenti, támadáskor általában neki kell elkapnia a labdát, és megfutni a megadott távot, bár lehet, hogy az irányító máshogyan dönt. Ted ma már épp eleget kapott.

A kispadjuk mögött vártam a támadást, és a kezemet tördeltem, a csapat hosszú évek óta most újra esélyes a Super Bowl[1] győzelemre. Az edző már most isteníti Tedet, és tudom, hogy rengeteg ajánlatot utasított vissza. Szerződést akar hosszabbítani a bátyámmal, ezen mindig mosolygok. Ted álma volt, hogy a Seattle Seahawks-ban játsszon, ebben az idényben végre teljesült, ő volt a liga legígéretesebb újonca. 180 cm magas 100 kilós izomkolosszus, és még nem ő a legnagyobb a csapatban. Mindig is vonzódtam a focistákhoz, mint minden csaj, legalábbis, amikor rajtuk volt a felszerelés. Anélkül már nem is voltak annyira nagy számok. Némelyik kifejezetten riasztott, Ted mindig nevetett azon, amikor viszolyogva elfordultam Antony-tól. Ő igazi hájtömeg volt, de Ted szerint az egyik legjobb védő. Most itt állt előttem, és figyelte a játékot, hallottam, ahogy odasúg Michael-nek.

- Ted elég fáradt, remélem, az a Marcus nem tarolja le, már eleget kapott tőle.

- Ja, az előbb épp azt mondta, hogy már szédül kicsit. Sokat kapott a fejére. – aztán a pálya felé fordult. – Ted haver, tarts ki, mindjárt vége!

Ted kipillantott, és vigyorogva felemelte a hüvelykujját, aztán feljebb nézett, egyenesen rám, és biccentett.

Antony hátrafordult, hogy megnézze, ki vonta el a játékostársa figyelmét, és rám nevetett.

- Helló, Megan! Nyugi, Ted remek formában van, megnyeri nekünk a meccset.

- Úgy legyen – mosolyogtam rá, és visszafordultam a pálya felé, ahol a center már készült a labdaindításhoz. Mivel Ted az irányító mögött állt, egyértelmű volt, hogy gólra akarnak futni, így a másik csapat védői, gondolom, őt fogják megtalálni. Mint ilyenkor mindig, most is görcsbe rándult a gyomrom, főleg, hogy a másik csapatban az OLB[2] (Outside Linebacker) ez a bizonyos Cliff Marcus volt, akinek Terminátor volt a beceneve, nem hinném, hogy ez magyarázatra szorul, de tudom, hogy Ted sokat tanulmányozta a pasi technikáját a videókon. Nem mintha félt volna tőle, de szerette volna minél jobban kiismerni, hogy elkerülhesse a komolyabb ütközéseket.

Figyeltem, ahogy pozícióba helyezkedik, és feszülten várja a passzt, az irányító jelzett… a labda elindult… Ted megkapta, és elindult a pálya széle felé, pont felénk. Minden gyorsan történt, de az agyam lelassította a dolgokat, ahogy minden támadásnál. Marcus egyenesen Ted felé rohant, nem is olyan volt, mint egy terminátor, inkább egy dühöngő bikának neveztem volna, szinte öklelt maga körül mindenkit, és végül elérte Tedet. Az ütközés félelmetes volt, mindketten a levegőben repültek, de a földet érés volt a legrosszabb.

 Ted hangos csattanással landolt, és átfordult a vállán, Marcus teljes testével ráesett, és együtt gördültek tovább, szinte hallottam a reccsenéseket, ahogy a védőfelszerelés óvta őket a becsapódásoktól. Kisodródtak a pályáról, és a kispad előtt álltak meg, Marcus vérben úszó szemekkel állt fel, és eljátszotta a „győzelmi táncát”, pont felém fordult, és ahogy rám nézett, a tekintete mintha kitisztult volna kissé. Rám mutatott, majd dobott felém egy csókot, aztán adrenalin-gőztől elborulva összefejelt az odaérkező csapattársával.

Elfutottak, hogy beálljanak a következő támadáshoz, de én már csak egy dologra tudtam figyelni, Ted fájdalmas üvöltésére, és arra, hogy képtelen felállni, a csapat orvosa azonnal ott volt mellette, és nézte, hogy mi lehet a baj. Hirtelen minden, és mindenki felbolydult, megkerültem a mellettem bámészkodó csajt, és szinte áttörtem magam az emberek közt. Már a korláton másztam, amikor valaki visszarántott. Az egyik biztonsági ember próbált visszahúzni, de Antony észrevette, odaugrott, mondott neki valamit, aztán segített átjutnom. Kétségbeesve kuporodtam Ted mellé, és sírva, tehetetlenül figyeltem, hogy mi történik. Orvosok ugráltak körülötte, és igyekeztek rátenni a hordágyra, amin ott volt a légágy. A nyakmerevítőt már feltették rá, és most azon ügyködtek, hogy minél kevésbé mozdítsák. Senki nem mondott semmit, én pedig reszketve figyeltem a mozdulataikat. Egyszer néztem félre, akkor megláttam, hogy Marcus is ott áll, és aggódva figyeli az eseményeket, összetalálkozott a tekintetünk, az övé rám villant, de én olyan gyilkosan néztem rá, hogy inkább elfordult.

Az ápolók felemelték a hordágyat, és elindultak vele kifelé, az öltözők felé. A közönség hangjai csak most jutottak el az agyamig, aggódó kiabálások, biztatások, és taps kisérték le Tedet, én pedig ott lépkedtem, mellette. Hirtelen a kezemért nyúlt, megragadtam, és ahogy fájdalmas tekintete rám villant, eleredtek a könnyeim.

- Megan, maradj velem! – nyögte. – Félek.

- Itt vagyok, minden rendben lesz.

A számhoz akartam húzni a kezét, de az orvos rám szólt, hogy ne mozdítsam.

- Mi történt vele? – kérdeztem reszketve.

- Valószínűleg a gerince. Nagyon úgy tűnik, hogy törés, jobb, ha mozdulatlan marad.

Szabad kezem a szám elé kaptam, hogy visszafojtsam a rémült kiáltást, ami kitörni készült. Szerencsére már az öltözőkhöz vezető folyosón jártunk, így nem voltak emberek a közelünkben, és nem hallották, különben megindultak volna Marcus ellen. Ted rövid idő alatt a szurkolók kedvencévé vált, akiért bármire képesek lettek volna.

- Nyugodjon meg, kisasszony! A kórházban mindent megtesznek érte.

Egészen a helikopterig kísértem Tedet, de ott nem engedtek beszállni, még egy ideig ügyködtek, hogy stabilizálják az állapotát, aztán megmondták, melyik kórházba viszik, és már indultak is. Csak miután felszálltak, jutott el a tudatomig, hogy a kocsi kulcsa, és a papírjai mind Tednél vannak. Mélyet sóhajtottam, és még mindig remegő lábakkal indultam vissza az öltözők felé. Szerencsére szabad bejárásom volt, így bárki is jött szembe, csak felmutattam a kártyámat, és nem kötekedtek.

A játékosok még nem értek vissza, ezért leültem az ajtó előtt a folyosón, a falnak támasztottam a hátam, és próbáltam összeszedni magam. Azon járt az agyam, hogy vajon mikor tudok meg valami biztosat, addig nem akartam felhívni a rokonokat. Kár lett volna felidegesíteni őket. Tudtam, hogy a meccset nem nézik, mindig rühellték a focit. Durva, vad sportnak tartották, és most kezdtem egyet érteni velük.

A Seahawks, és a vendégcsapat öltözője egymás közelében volt, így amikor megjelentek a csapatok, nem lepődtem meg, hogy keveredve jöttek. Amint véget ért a meccs, elfelejtették a feszültséget, és barátként, nevetgélve közeledtek, de amint megláttak, beléjük fagyott a jókedv. Antony odafutott hozzám, és átölelt.

- Mondtak valamit? Mi van vele? Hova vitték? És te miért vagy még itt?

- A gerince… – nyögtem feszülten – nem tudnak biztosat… A Virginia Mason-be… nem fértem be a helikopterbe… – szipogni kezdtem, pedig nem akartam a többi játékos előtt sírni – meg a kocsi is… bent vannak a papírjai… azok is kellenek majd…

- Jól van, babuci – ölelt át. – Várj meg, gyorsan átöltözöm, és beviszlek.

- De a megbeszélés…

- Gondolod, hogy az edző nem oda megy azonnal? Szerintem, már leadta a dolgait, és mindjárt itt lesz. Tíz perc, babuci, oké?

Bólintottam, és a fal mentén lecsúsztam, hogy megvárjam őt, vagy talán őket. Nem tudtam, hányan akarnak majd bejönni, de most nem is érdekelt.

Alig éreztem meg a hatalmas tenyeret a vállamon, de amikor felnéztem, a harag azonnal végigsöpört rajtam.

- Engedj el! – csattantam fel, és lesöpörtem Marcus kezét.

- Mi van Teddel? – kérdezte. Meglepett, hogy a hangja mennyire ellentétben áll a kinézetével. Igazi bugris farmernek néztem a pályán, ezzel szemben a hangja kellemes csengésű volt, és intelligenciáról árulkodott. Most, hogy a tekintete nem volt elborult az adrenalintól, még azt is mondhattam volna, hogy sugárzó a pillantása. De ez nem az a pillanat volt, amikor az ilyen dolgok meghatottak.

- Megsérült a gerince, remélem, boldog vagy.

Felálltam, hogy elmenjek, de gyengéd erőszakkal megragadta a karomat, és visszahúzott.

- Hé, sajnálom, oké? – mondta csendesen. – Nem állt szándékomban sérülést okozni neki.

- Ja, persze – sziszegtem.

- Hé, kislány, ez egy ilyen sport, sérülések mindig vannak.

- Ennyit akartál mondani? – kérdeztem, és rá akartam nézni. Megdöbbentem, hogy mennyire hátra kell hajtanom a fejem. Legalább tíz centivel magasabb volt Tednél, és súlyban is alaposan verte, nem csoda, hogy letarolta. – Elengednél?

- Figyelj, melyik kórházba vitték? Bemennék…

- Felesleges, menj csak vissza a sajtfejűekhez (Ez a Green Bay Packers játékosainak beceneve). A szagod megvan hozzá.

Sértetten elengedett, és hátrált egy lépést. Mondani akart valamit, de az egyik csapattársa, odalépett mellé, és az öltöző felé húzta.

- Gyere már, az edző készül a fejmosásra.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Az ágy mellett ültem, és hallgattam a gép csipogását, a jó hír a rossz mellett, hogy a légzőszervei rendben vannak, „csak” a gerince sérült, de azt még nem tudják, mennyire komolyan. Meg kell várni, hogy kissé lelohadjon a duzzanat, akkor derülhet ki, hogy lebénul, vagy sem.

Féltem, amióta Seattle-be jöttünk, csak ketten voltunk egymásnak, a kis tanyavilág, ahonnan jöttünk, egyikünknek sem nyújtotta azt, amire vágytunk. Ted már eleve ide jött egyetemre, aztán érettségi után én is követtem. A szüleink ugyan nem örültek, de megértették az indokainkat, és elfogadták. Idén én is végzek, és végre elkezdhetek dolgozni, így beszállhatok a fenntartási költségekbe, bár Ted erősen tiltakozik ellene. Azt mondja, ő keres annyit, amennyi kettőnknek kell, a többit költsem nyugodtan magamra.

De most lehet, hogy minden borul, ha többé nem focizhat… bele se merek gondolni. Ez jelentett Ted számára mindent, ha lebénul…

Antony megfogta a kezem, és nyugtatóan megsimogatta.

- Ne félj, Megan. Minden rendben lesz, érzem. Ted erős fiú, és akaratos – ezen akaratlanul felkuncogtam, mert nagyon is igaz volt. – Nem fogja hagyni, hogy egy sérülés kicsinálja.

Némán biccentettem, és megtöröltem a szemem.

Lassan felálltam, és a csaphoz léptem, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől, aztán már nyílt is, és egy óriás lépett be.

Először nem ismertem fel, egy fekete, erősen megkopott farmert, meg egy galambszürke, kinyúlt pulcsit viselt, szőke, hosszú haja szoros copfban volt összefogva a tarkóján. Az egész ember a termete ellenére kicsinek tűnt, mint aki össze van zuhanva.

Ha valakire, hát Cliff Marcus-ra nem számítottam Ted betegágyánál, és ezt nem túl finoman közöltem is vele:

- Te mi a fenét keresel itt?

- Hello! Csak azért jöttem, hogy megtudjam, mi van Teddel. Hogy van?

- Láthatod. Szarul – feleltem. – Lehet, hogy az életben nem tud többé lábra állni.

- Istenem! Annyira sajnálom – nyögte, és végigsimított a fején.

- Azzal nem segítesz rajta – sziszegtem, és megkerülve őt, visszaültem az ágy mellé.

Marcus, észrevette Antony-t, odament hozzá, és beszéltek pár szót, de inkább nem figyeltem rájuk, mert csak még jobban felhergeltem volna magam.

Szerencsére nem maradt sokáig, vetett még egy pillantást Tedre, aztán felém fordult.

- Tényleg nagyon sajnálom, nem akartam sérülést okozni neki. Ha, bármiben tudok segíteni, kérlek, keress meg, itt van a számom. – nyújtott felém egy cetlit.

Fintorogva ellöktem a kezét, és villogó szemmel meredtem rá.

- Már épp eleget segítettél, ha még valamit tennél, azzal megölnéd.

Megbántottan nyitotta ki a száját, hogy mondjon valamit, de megszólalt a mobilja.

- Jó lenne, ha kint intéznéd az ügyeidet – morogtam. – A mobil megzavarja a gépeket.

Rá se nézett a kijelzőre, csak kinyomta, és még egyszer felém nézett:

- Sajnálom, komolyan…

- Húzz már innen! – förmedtem rá.

Nem tudott válaszolni, csak összetörten távozott a kórteremből, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Kegyetlen voltál vele, Megan! – mondta halkan Antony. – Tényleg nagyon bántja a dolog.

- Még jó! Tönkre tette egy ember életét, kettétörte a karrierjét is.

- Tudod, hogy ez még nem biztos, reméljük a legjobbakat.

Megvontam a vállam, és megsimogattam Ted arcát.

- Félek – suttogtam.

- Tudom, babuci, de hidd el, minden rendben lesz.

Lenéztem a földre, és észrevettem a cetlit, dühösen felvettem, és a kisasztalra tettem, miközben megnéztem a számot. Ekkor eszembe jutott, hogy valamit még el kell intéznem.

- Meg kell ejtenem egy telefont – sóhajtottam. – Itt maradsz addig?

- Tudod, hogy végig itt maradok – mosolygott rám, én pedig kiléptem a folyosóra.

Lassan sétáltam a várószoba felé, közben a mobilom után kutattam, amikor meghallottam a hangját. Épp befejezett egy beszélgetést, és bontotta a vonalat.

- Te még itt vagy? – néztem rá ridegen.

- Tudni akarom, mi lesz Teddel – válaszolt Marcus.

Fanyar mosollyal elfordultam, és a kávéautomatához léptem.

- Akkor sokáig várhatsz. – elhallgattam, vettem egy mély lélegzetet, aztán kiszakadt belőlem. – Egyáltalán, mit érdekel téged? Csak a dolgodat tetted.

- Mi van?

- Ez a dolgod, nem? Őstulok módjára letarolni mindenkit, aki az utadba áll.

- Hé, kislány, elveted a sulykot. Milyen jogon beszélsz így velem? – éreztem a hangján, hogy felhúztam, de nem érdekelt.

- Milyen jogon? Ted odabent fekszik, lehet, hogy soha többé nem áll lábra! Milyen jogon? – nem akartam, de kiabálni kezdtem, és megindultam felé. Nem néztem, mekkora, csak az elkeseredés, és a düh hajtott. Ösztönösen ütöttem, ki akartam adni rajta minden fájdalmamat. Alig értem fel a mellkasát, és az öklömet talán meg sem érezte, de nekem muszáj volt, és jól esett. Egy ideig hagyta, hogy üssem, de aztán megelégelte. Két kézzel elkapta a derekamat, könnyedén felemelt, és a falhoz szorított, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön. A lábam a levegőben lógott, és hirtelen úgy éreztem, kiszalad belőlem a levegő, döbbenten néztem a szemébe. Bele kellett kapaszkodnom a vállába támaszért.

- Mit…? – művelsz, akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon.

- Mit tegyek, hogy felfogd végre? – sziszegte – Nagyon sajnálom, ha lehetne, visszacsinálnám. Soha senkinek nem akartam sérülést okozni. És ahogy ott láttam Tedet, azt hittem… én… a francba, ha miattam lebénul, én nem… nem is tudom…

Elnémulva hallgattam, néztem, ahogy megremeg a szája. Nem mert a szemembe nézni, de végre megértettem, hogy tényleg bántja a lelkiismeret.

- Letennél? – suttogtam.

Biccentett, és lassan leengedett, közben a testünk összesúrlódott, és megéreztem a kemény izomkötegeket. Még mindig fogtam a vállát – mintha egy sziklába kapaszkodtam volna. Hatalmas férfi volt, sokkal nagyobb Tednél, de most egészen törékenynek tűnt.

- Még semmi sem dőlt el – mondtam továbbra is halkan. – Egyelőre azt várják, hogy lehúzódjon a duzzanat, addig altatják. Utána fog kiderülni minden, addig csak várhatunk, és istenben bízunk.

Összefontam magam előtt a karomat, és kissé elfordultam tőle.

- Mikor? – kérdezte.

- Mit mikor?

- Mikor derül ki?

- Nem tudom, pár nap, gondolom – vontam meg a vállam.

- És ha… ha a legrosszabb… szóval, mi a legrosszabb lehetőség? – nézett rám félrebiccentett fejjel.

- Deréktól lefelé lebénul. – suttogtam.

- Istenem! – nyögte. – A francba!

Olyan erővel öklözött a falba, hogy összerezzentem, hallottam a reccsenést, de meg se rezzent az arca. Döbbenten néztem rá, aztán a falra, ott maradt az ökle nyoma. Csak utána néztem a szemébe.

- Sajnálom – suttogta sokadszorra.

- Jobb, ha mész – feleltem, és a kezére mutattam – Nézesd meg!

- Semmi baja – csattant fel.

- Oké! – emeltem fel a kezem, és otthagytam.

- Hé, tényleg hívj, hogy mi van, rendben? Muszáj tudnom.

- Miért? Úgyis meg fogod tudni, ha kicsináltad.

- Kérlek – mondta könyörgő hangon.

- Jó, majd hívlak – vontam meg a vállam.

- Várj, még a neved se tudom.

- Megan. Megan Hendry. – mosolyodtam el szárazon. Láttam, hogy elsápad. – Jól vagy?

- A felesége vagy?

- Tessék? – torpantam meg.

- Azt hittem, nőtlen. Ne haragudj – nyögte. – A te életedet is tönkretettem – dühöngve simított végig újra a fején.

- Hé, Őstulok, nézz utána jobban a dolgoknak! – fura, de mosolyognom kellett, ahogy kiléptem a folyosóra.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A következő napok összefolytak, vártunk, izgultunk, és amikor a szüleink megérkeztek, az egész csapat kint várt rájuk. A kórházban igen nagy felfordulást okoztunk, de mivel Ted kezelőorvosa, egyben nagy rajongója is volt, így nem szólt érte. Amikor végre felébresztették a mesterséges altatásból, anya, és apa már ott volt velem az ágy mellett. Egymás kezét fogva vártuk, hogy a bátyám magához térjen. Az orvos legalább annyira izgult, mint mi, és amikor Ted kinyitotta a szemét, és kábán körülnézett, láttam, hogy könnyes a szeme.

- Jó reggelt, Mr. Hendry! Tudja, hogy hol van? – kérdezte, és máris a reakcióit figyelte.

- Khm… kórházban – krákogta Ted, lassan körbenézett, és amikor meglátott minket elmosolyodott. - Anya… apa… Meg…

- Szia – motyogtuk a könnyeinkkel küzdve. – Hogy érzed magad?

- Nem tudom – felelt. – Az normális, hogy fáj mindenem?

- Máris kiderítem – szólt közbe az orvos, és felénk nézett.

Rögtön tudtuk, mi a dolgunk, anya lehajolt, és megpuszilta Ted homlokát.

- Kint leszünk, kicsim, amíg a doktor úr megvizsgál. Ne félj, nem megyünk sehova.

Idegőrlő fél óra várt ránk, közben apa folyamatosan arról beszélt, hogy mennyire igaza volt, hogy nem akarta ezt.

- Inkább a baseball-t választotta volna. De nem, neki fociznia kellett.

- Nyugodj meg, Theodore – simogatta meg anya a vállát. – Érzem, hogy minden rendben lesz. – láttam, hogy közben a könnyeit nyeli, ezért csendben maradtam. Sajnos még semmi biztosat nem tudtunk, én már túl voltam ezeken a gondolatokon, sőt a könnyeken is, de most megint úgy éreztem, sírni fogok.

Végre kinyílt a kórterem ajtaja, és kilépett az orvos. Azonnal köré gyűltünk, és vártuk az eredményt.

- Nos, megvizsgáltam Mr. Hendry-t, és az eredmények nem rosszak.

- Ez mit jelent? – horkant fel apa.

- Azt, Mr. Hendry, hogy a fia fel fog épülni.

Az egész folyosó visszhangzott a megkönnyebbült sóhajainktól, és anyám sírásától.

- Hála az égnek! – kiáltott fel apa, aztán újra az orvosra figyelt, aki még mondani akart valamit. – Igen?

- Viszont el kell mondanom, hogy hosszú folyamat lesz, és nagyon nehéz. Ted gerince eltört, szerencsére a gerincvelő csak részlegesen sérült, így a kezeléssel helyre tudjuk hozni, de hosszadalmas terápiára lesz szükség. Újra meg kell majd tanulnia járni, és sok egyéb testi funkcióját is újra kell tanulnia.

- Ezt hogy érti? – nézett rá anya.

- Jelenleg nem tudja befolyásolni az anyagcsere-folyamatait. Idő kell, hogy ezek megint rendben működjenek.

- Úgy érti, pelenkáznunk kell?

Az orvos bólintott.

- De ez csak ideiglenes. Tedet ismerve, mindent elkövet majd, hogy minél hamarabb meggyógyuljon.

- Istenem – suttogtam, és a szám elé kaptam a kezem. Ted ebbe bele fog őrülni. – Ő tudja?

- Igen, megbeszéltem vele mindent. Még jó ideig bent kell maradnia a kórházban, talán ezalatt ezt a problémát orvosolni tudjuk.

- És mi lesz a futballal? – kérdezte apa.

- Sajnálom, azt egyáltalán nem folytathatja, egy újabb sérülés már végzetes lehet. Úgy vettem észre, ez viseli meg a legjobban, kérem, álljanak mellette, most nagy szüksége van magukra.

- Ez természetes – mondta anya. – Már megbeszéltük a férjemmel, ideköltözöm a lányomhoz, hogy segíthessek.

- Rendben, most bemehetnek hozzá. Később majd újra megnézem.

Követtem a szüleinket a szobába, de csak csendesen ültem a sarokban. Hagytam, hogy most ők gondoskodjanak róla. Furcsán éreztem magam, nem idegennek, inkább gyereknek, Ted az idősebb, ha ő most ilyen állapotban van, akkor velem mi lehet? Jó persze nem akartam cumisüveget, meg ilyesmi, de ez az egész helyzet olyan szürreális volt. Ahogy Tedre néztem, találkozott a pillantásunk, és láttam, hogy ő is hasonlóan érzi magát. Nagyon össze voltunk hangolva érzelmileg, és ez ilyenkor csak még erősebben érezhető volt. Nem szólt, ahogy én sem, de tudtuk, hogy alapjaiban változik meg az életünk.

A mobilom rezegni kezdett, SMS-s kaptam:

„Szia! Hallottam a hírekben, hogy ma felkeltik. Mit mondanak? Rendben lesz? Kérlek, válaszolj. Az Őstulok”

 Döbbenten néztem a kijelzőt, hogy szerezte meg a számom? Aztán felfogtam, a szavakat. Féloldalas mosolyra húztam a számat, és válaszoltam.

„Szia, CLIFF! Rendbe jön, csak idő kérdése. Kösz, hogy érdeklődsz J”

„Bemehetek hozzá? Szeretnék személyesen is bocsánatot kérni.”

„Izgi lesz ideutaznod.”

„Kértem pár szabadnapot, nem mentem haza. Meg akartam várni, mi lesz a bátyáddal.”

„Kiderítetted? J”

„Antony rendesen körberöhögött, amikor rákérdeztem.”

„JJJ”

„Szóval így állunk?! Na, bemehetek hozzá?”

„Sehogy se állunk. Ha nem akarod, hogy apám meglincseljen, talán várhatnál.”

„Neki is jár egy bocsánatkérés.”

„Ahogy akarod.”

- Kivel SMS-ezel? – kérdezte Ted fáradtan.

- Cliff Marcus-al. Szeretne meglátogatni, és bocsánatot kérni.

- Az a tag, aki idejutatta? – csattant föl apa. – Még lenne képe idejönni?

- Apa, végig itt volt a kórházban – válaszoltam. – Nagyon megviselte a dolog, nem volt szándékos, és szeretne bocsánatot kérni. Felajánlotta, hogy mindenben segít, hogy Ted meggyógyuljon.

- Nem tudom – mondta apa kissé lehiggadva. – Nem hinném, hogy jó ötlet.

- Jöjjön nyugodtan – szólt közbe Ted. – Csak ne ma, fáradt vagyok. Írd meg neki, oké?

- Rendben – bólintottam, és megírtam a választ.

Cliff másnap kora reggel ott volt. Érdekes beszélgetést folytatott apáékkal, aztán egész délelőtt Teddel volt, beszélt az orvossal is, és mielőtt elment, meglepő bejelentéssel állt elő. Mivel az idény utolsó meccsén túl voltak, és már nem volt dolga a csapatoknak, Cliff úgy döntött, hogy kivesz egy lakást Seattle-ben, és itt marad. Azt mondta, segíteni akar Tednek minden lehetséges módon. Apát teljesen megvette ezzel, és úgy tűnt, anyánál is a belső körökbe került. Én csak mosolyogtam a dolgon, mert tudtam, hogy a csapat minden segítséget megad a bátyámnak, még a kezelés költségeibe is beszálltak, de a szívem mélyén tisztelet ébredt Cliff iránt.

3 hónappal később:

Kiléptem a kampusz kapuján, és csukott szemmel nagy levegőt vettem a kora nyári friss levegőből. Ahogy kinyitottam, és körülnéztem, rögtön feltűnt a nyüzsgés a parkolóban. A dögös dzsip körül hatalmas csoportosulás volt, persze tudtam az okát. Hiába mondtam Cliff-nek, hogy ne jöjjön elém, ő ott ácsorgott, és szorgalmasan osztogatta az autogramokat, meg fényképezkedett a rajongókkal. Persze sokan haragudtak rá Ted miatt, de amikor a média megszellőztette, hogy a szezonszünetet nem arra használja, hogy hazautazzon a családjához, hanem idejön, és segít a bátyámnak, rögtön megváltozott a véleményük.

Nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen, bár amikor Cliff észrevett, néhány könnyed mozdulattal ő is segített utat vágni, aztán elköszönt a rajongóktól, és máris indultunk a kórházba. A délután nagy részét a rehabon töltöttük, anya és én csak figyeltük, ahogy a két férfi keményen dolgozik. Ted rohamosan javult, nem hazudtolta meg magát, és nem tört meg, hanem úgy küzdött, mint egy gladiátor, Cliff pedig minden segítséget megadott neki. Többször hallottam, amikor azt mondta a bátyámnak – főleg, amikor lelombozódott –, hogy nem adhatja fel, mert játszani akar még ellene. Esélyt akar adni neki a visszavágóra, és ez általában hatott. Ilyenkor elnéztem Cliff-et, és csak csodálni tudtam.

Csodáltam a belőle áradó erőt, a kitartást, amit Tedre is átragasztott, és azt az odaadást, amivel támogatta a bátyámat. És amit először nem láttam meg, az intelligenciáját. Mondhatnák, hogy focisták közt mozgok, megtanulhattam volna már, hogy nem bugrisok, de Cliff-ből olyan ősi brutalitás áradt, hogy erről az elején hajlamos voltam elfeledkezni. Most ezt a brutalitást egy kedves medve gyengédsége vette át, és az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy nagyon is megkedveltem ezt az óriást. A mindennapi rutin után mindig hazavitt minket anyával, mi pedig sosem engedtük el vacsora nélkül, sőt előfordult, hogy nálunk aludt, ha elbeszélgettük az időt. Mostanra eljutottam oda, hogy sajnáltam, amikor hazament, és nem maradt velünk.

Ma délután, miután végeztünk Tednél, és visszakísértük a kórterembe, anya mondta, hogy ő még bent marad vele, mert látja rajta, hogy szüksége van egy kis anyai pátyolgatásra. Cliff és én egyenesen a kocsihoz mentünk, és azon tanakodtunk, hogy mit csináljunk este, amikor megszólalt a mobilja.

Ránézett, majd bosszúsan kinyomta.

- Baj van? – kérdeztem.

- Nem érdekes – morogta.

- Hé, Őstulok – bokszoltam a bicepszébe. – Tudod, hogy nekem elmondhatod.

- Az egyik exem – nézett rám. – Újra akarja kezdeni.

Azonnal visszafogtam magam, és távolabb léptem egy lépéssel.

- Hé, mi van? – nyúlt a kezem után, és összefűzte az ujjainkat.

- Semmi. Csak gondolom, most hazautazol.

- Azt nem mondtam, hogy én is ezt akarom, kislány.

- Ne hívj kislánynak, tudod, hogy utálom. – morgolódtam.

- Te meg ne hívj Őstuloknak – nevette el magát. – De amúgy te kislány vagy, mennyi is, huszonegy?

- Huszonkettő. – feleltem felszegett állal.

- Na, látod, kislány vagy.

- De felvágsz a huszonnyolc évedre, vénember.

Megállt, és visszahúzott. Már a parkolóban jártunk, és most az egyik oszlophoz szorított. Egészen eltörpültem mellette, képtelen voltam annyira hátrahajtani a fejem, hogy kényelmesen a szemébe nézzek. Észrevette, megragadta a derekamat, és felemelt, hogy egy magasságba kerüljön a szemünk. Nem tudom, mi ütött belém, talán csak biztonságot akartam, de a kezemmel a vállába kapaszkodtam, és a csípője köré fontam a lábaimat, hogy megtartsam magam.

- Nagyon rég nem volt nőm, oké? – suttogta, és a homlokát az enyémhez támasztotta. – És jelen pillanatban csak egyvalaki miatt adnám fel a függetlenségemet.

Ahogy a szemembe nézett, átjárt a bizonyosság, lassan kinyitottam a számat, felé hajoltam.

Ilyen gyengéd, édes csókban még sosem volt részem, szinte azonnal elolvadtam, ahogy a nyelve a számba hatolt, és ismerkedni kezdett az enyémmel. Nem volt durva, félénken próbálkozott, végül nekem kellett lépnem, és bátorítanom őt, hogy legyen merészebb. Mikor végre a keze is elindult, hogy felfedezze a testem, vadul magamhoz rántottam, szorosan a nyaka köré fontam a kezem, és élveztem, mennyi erő árad belőle, mennyi keménység a teste minden porcikájából, és mégis mennyire finoman, lágyan ér hozzám. Halkan nyögdécseltem, amikor az ajka vándorútra indult, és a nyakamat becézte.

- A francba, Megan! Az őrületbe kergetsz – lihegte.

- Menjünk haza – búgtam a fülébe.

Rémes volt az a fél óra, míg átvergődtünk a csúcsforgalmon. Cliff folyamatosan a combomat simogatta, ami nem könnyítette meg a dolgomat. A lakásban aztán egymásnak estünk, nekicsapott az előszoba falának, és vadul csókolni kezdett. Élveztem, hogy ilyen, nem érdekelt, hogy egy kicsit fáj. Az ujjaimmal a hajába túrtam, és erősen meghúztam, hogy kissé eltávolodjak az arcától.

- Úristen! – lihegtem. – Olyan vagy, mint valami vadember.

- Valld be, hogy tetszik – nyögte vissza.

- Imádom – beleharaptam a fülébe, és még erősebben húztam a haját. – Istenem! A szobámba! Most!

Az ölébe kapott, és már indult volna, amikor valaki bekopogott. Először csak hitetlenkedve egymásra néztünk, de amikor megismétlődött, és meghallottam a szomszéd kislány hangját, már zavarodottan próbáltam összeszedni magam.

- A fenébe – nyögte Cliff, és elindult a vendégszoba felé.

- Gyorsan elintézem – mondtam halkan.

- Ah… oké… – motyogta, és az ágyékát markolászta.

- Addig vegyél fel valami kényelmesebbet – mutattam a farmerra.

Marnie, a szomszédék 14 éves lánya volt az, aki megzavart minket. Pirulva, remegő ajkakkal nézett rám.

- Szia, Megan! Hogy van Ted?

- Szia! – próbáltam rámosolyogni. – Egyre jobban, szépen javul. Az orvosok bizakodók. – Tudtam, hogy igazi tiniszerelemmel szereti a bátyámat, ezért képtelen voltam haragudni rá. – Meg fog gyógyulni.

- És focizhat még? – kérdezte könnyes szemmel.

- Azt még nem tudjuk, de ismered, ha rajta múlik a következő alapszakaszban már pályán lesz.

- Inkább gyógyuljon meg rendesen – mormolta Marnie.

- Ebben egyet értünk, majd együtt rábeszéljük, oké?

Felcsillant a szeme a válaszomra, és bólintott.

- Figyelj, ezt odaadnád neki, ha bemész hozzá? – nyújtott felém egy dobozt Ted kedvenc bonbonjából.

- Persze, de bejöhetsz hozzá, majd összeegyeztetjük, rendben?

- Oké – vágta rá csillogó szemmel. – Most megyek, randim lesz. Szia!

- Hajrá, szia! – intettem utána, és becsuktam az ajtót.

- Azt hittem, meghívod vacsorára – hallottam meg magam mögött Cliff hangját tompán.

Megfordultam, és először ledöbbentem, aztán hangos kacagásban törtem ki. Felvette Ted mezét, és a sisakját sem hagyta ki.

- Röhejesen festesz – vihogtam.

- Miért? – nézett végig magán. – Nem lennék jó Seahawk?

- A bátyám mezében biztosan nem. Vedd le, mielőtt elszakítod, különben megöl.

- Arra gondoltam, talán segíthetnél, tényleg szűk néhány helyen.

Lenézett, követtem a tekintetét, és már nem akartam nevetni, egészen máson járt az eszem.

Lassan elindultam Cliff felé, és amikor odaértem, nem túl gyengéden hozzápréseltem magam, közben durván belemarkoltam a fenekébe. Amilyen feszes, és kemény volt az izmoktól, talán meg sem érezte, de elértem, amit akartam. A csípőm alá nyúlva az ölébe húzott, és elindultunk a szobámba. Némán néztem a szemét a sisak rácsán keresztül, a pillái megremegtek, és amikor halkan felsóhajtottam, láttam, hogy éhesen villan a szeme.

A szobámban aztán a lábamra állított, és hevesen simogatni kezdett, de igyekeztem ellökni, ami a méretbeli különbségeinket figyelembe véve komikus próbálkozás volt.

Észrevette, és gonoszul elmosolyodott.

- Harcolni akarsz?

Nem válaszoltam, csak rémült arcot vágtam, és hátrálni kezdtem. Sajnos az ágy az utamban volt, így a következő lépésnél látványosan hanyatt estem. Nevetni kezdtem, de hirtelen lefagyott az arcomról a mosoly, amikor Cliff arca eltorzult, és állatias üvöltéssel felvette a jól ismert vadállat-pózt, hogy azonnal rám vesse magát.

Ez volt az a pillanat, amikor megijedhettem volna, ha nem olyan végtelenül óvatos, és gyengéd, amilyen volt. Szinte nem is éreztem a súlyát magamon, és a sisak – igaz csak milliméterekkel – megállt az arcom előtt.

- Vedd le rólam – suttogta.

Rögtön engedelmeskedtem, és félredobtam a szükségtelenné vált sisakot, hogy aztán átengedjem magam a csókjának. Sosem hittem, hogy egy ekkora, erőtől duzzadó férfi képes ennyi gyöngédséget adni. A keze erős volt, ugyanakkor lágy, nem mondom, hogy nem éreztem, ahogy vágyakozva belém markol, és sejtettem, hogy nyoma is marad némely fogásának, de ennek ellenére, vagy tán épp ezért olyan elsöprő vágyakozás tört rám, hogy szinte letéptem róla a mezt. Érezni akartam a bőrét az enyémen. Hogy rólam mikor került le a ruha, azt nem tudom, csak azt éreztem, hogy forrón egymásnak feszülünk. Kábítóak voltak a csókjai, halkan nyögdécseltem a nevét, miközben próbáltam magam tudatos énem felszínére küzdeni.

Kissé megemelkedett, hogy végignézzen rajtam és az elismerő pillantás csak még jobban feltüzelt. Lepillantottam a nadrágjára, ami most látványosan domborította keménységét, hát igen ez a nadrág nem épp arról volt híres, hogy takart, főleg szuszpenzor nélkül.

Vágyakozva megérintettem, mire felnyögött, és lángoló tekintettel meredt rám.

- Akarod, hogy vigyázzunk rá, vagy letéped? – zihálta, és megnyalta az alsó ajkát.

Lassan elkezdtem kifűzni a sliccét, már az első mozdulatok után rájöttem, hogy nincs rajta alsónadrág, az árulkodó folt, amit az előfolyadék hagyott, majd a hirtelen előpattanó szerszáma nem hagyott kétséget.

Felnyögtem, amikor megláttam, istenem, ez hatalmas, gondoltam döbbenten.

Neki is ez járhatott a fejében, mert amikor fölém helyezkedett, a fülembe suttogta.

- Óvatos leszek, bébi.

És valóban az volt, addig ingerelt, míg már minden porcikám csak arra az egyre áhítozott, és amikor megkaptam, elégedett sóhajjal fogadtam magamba. Lassan mozgott, várta, hogy hozzászokjak a méretéhez, és csak akkor gyorsított, amikor kéjesen felnyögtem, és felé löktem a csípőmet.

- Gyorsabban, Cliff, nem vagyok porcelánbaba – ziháltam.

Az extázis olyan gyorsan, és vadul ragadott el, hogy először fel sem fogtam, hogy elélveztem, csak amikor éreztem, hogy ő még nem végzett, és nekem ebből csak jó lehet, kezdtem felfogni, hogy miben is van részem, bár félig ájult állapotomban nem ment igazán. Reszkető, hisztérikus sikolyok törtek föl belőlem, miközben kiéhezett nyögései a fülemben visszhangzottak, és végre eljutott a csúcsra, megfeszült, és vadállatként morgott, mielőtt belém engedte magát.

Fáradtan zuhant rám, de pár pillanattal később oldalra csúszott, és engem húzott felülre. Azt hittem, duplázni akar, de csak addig igazgatott, míg lovaglópózban fölé nem kerültem, akkor ránk húzta a takarót, és szinte azonnal álomba merült. Szorosan ölelt, még így is fullasztónak éreztem a fogását, de nem akartam mozdulni. Fáradt lehetett, az utóbbi napokban legalább olyan keményen edzett a bátyámmal, mintha a csapatával gyakorolt volna, napi több órán keresztül bent volt Teddel a fizikoterápiás szobában, és kintről láttam, hogy ő is végigcsinálja a gyakorlatokat vele, hogy támaszt nyújtson neki.

Felemeltem a fejem, és a mellkasára támaszkodva figyeltem az arcát, ahogy békésen aludt. Lágyan végigsimítottam az orrán, majd az ajkain. Az állát sem hagytam ki, alig értem hozzá, ahogy végighúztam az ujjam a kiserkenő szőke borostán. Eddig nem tartottam őt jóképűnek, sőt. Túlságosan erőteljes, markáns az álla, a szemöldökcsontja előreugró – pont, mint egy ősembernek – a szemei ennek köszönhetően mélyen ülnek, de ennek ellenére elképesztően kifejezőek. Ráadásul szőke, és kék szemű. Mindig utáltam a szőke, kékszemű pasikat, inkább a latin típusra buktam. Erre most itt feküdtem a karjában, ennek a… ennek a… skandináv kinézetű barbárnak, és arra vágytam, hogy soha ne engedjen el.

Hirtelen fordultam le róla, a rémület, ami átjárt, amikor végigsöpört rajtam a felismerés, teljesen letaglózott.

Felugrottam az ágyról, és a fürdőszobába szaladtam. Nem tudom, meddig fürödtem, de a víz már kihűlt, mire kiléptem a zuhany alól. Dideregve kerestem valamit, amit felvehettem volna, de természetesen elfelejtettem behozni magammal ruhát. Csendesen kimentem, és az első kezembe kerülő ruhadarabot húztam magamra. Ted mezét. Úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya, leért a térdemig, és a V-alakú kivágás majdnem teljesen szabadon hagyta a melleimet, de nem érdekelt, aki így megláthat, az most békésen szuszog az ágyamban. Időközben hasra fordult, és elterült, szinte teljesen elfoglalta a matracot.

Fanyar mosolyra húzódott a szám. Nem ábrándozhatok, Cliffel csak kihasználtuk egymást, mindketten vágytunk a szexre, és épp kéznél voltunk egymásnak. Amint Ted jobban lesz, gondolom, Cliff hazautazik, és akkor ez az egész csak emlék marad.

Amúgy se akartam magam mellé egy focistát, főleg egy szőkét. Valakit, aki 2000 mérföldre lakik.

Csendben elindultam a nappali felé, amikor meghallottam a tévé hangját. Ahogy kifordultam a folyosóról meglepve láttam, hogy anya a kanapén ül, és a sportcsatornát nézi.

- Szia! – mondtam halkan. – Mikor értél haza?

- Nemrég, épp fürödtél.

Leültem mellé a kanapéra, és ránéztem. Furcsa volt a tekintete.

- Baj van? – kérdeztem.

- Mióta tart ez köztetek? – intett a fejével a szobám felé, és végre leesett.

A szám elé kaptam a kezem.

- Láttad őt… úgy?

- Úgy érted, meztelenül? Igen, de hason feküdt, ha ez megnyugtat.

Éreztem, hogy elvörösödöm. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Lehajtottam a fejem, és próbáltam szabályosan venni a levegőt.

- Szóval? Mióta? – ismételte meg a kérdést anya.

- Most óta – sóhajtottam. Összeráncolt szemöldökkel nézett le rám. – Egyszerűen megtörtént, mind a ketten akartuk, és…

- Kímélj meg a részletektől. – simogatta meg a karomat. – Nem akarlak leszidni, vagy ilyesmi, csak meglepett. Sosem hittem, hogy egy focista mellett kötsz ki.

- Tudod, hogy mindig is bejöttek nekem. – emeltem fel a tekintetem.

- Tudom, ahogy azt is, hogy hányszor mondtad, hogy csak nézni szereted őket, de nem kezdenél velük, mert olyan vadak. És lássuk be, Cliff még köztük is kiemelkedik. Mutattak róla néhány videót. Ijesztő pasas.

- De csak a pályán, ott kiéli minden agresszióját. Anya, ha tudnád, olyan kedves volt, olyan gyengéd – feltérdeltem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, és a szisszenés önkéntelenül szakadt ki belőlem.

- Mi a baj? – feszült meg azonnal anya is.

- Semmi, csak – félrehúztam a számat, és a szobám felé néztem.

- Épp most mondtad, hogy nem bántott, hazudtál?

- Nem – vágtam rá. – Nem bántott, csak… olyan nagy.

Megvontam a vállam, és a pillantásommal próbáltam elmondani, amit szavakkal nem mertem.

- Vigyázz magadra kicsim. Nem szeretném, ha téged is összetörne.

- Anya…!

- Ne haragudj, de én nem tudok ilyen könnyen túllépni ezen.

- Nem volt szándékos, és nagyon bántja a dolog, ezért segít Tednek. Ne írd le, oké? A baleset óta már kiismertem valamennyire, és jó embernek tűnik.

- Annyira naiv kislány vagy még. Te is tudod, hogy Ted is falja a nőket, gondolod, hogy Cliff másmilyen? Nincs semmi kötelezettség, pár hét, és elmegy… Ó, istenem! – kiáltott fel hirtelen anya, és a szeme elé kapta a kezét.

- A franc! – hallottam, ahogy Cliff szitkozódva visszafordul.

Felpattantam, és bocsánatkérőn néztem anyára, mielőtt Cliff után szaladtam a szobába.

Mosolyognom kellett, ahogy teljesen elvörösödve próbálta magára rángatni a bátyám nadrágját. Még tőlem is elfordult, ahogy beléptem.

- Hé, csak nem szégyenlős valaki? – simogattam meg a hátát.

- Basszus, ne viccelj ezzel! – morgott. – Még sosem látott meg így egy anya sem.

- Egyszer el kell kezdeni…

- Megan! – nyögte.

- Hé, anya szerintem látott már ilyet – előrehajoltam, és alaposan megvizsgáltam a kérdéses testrészt. – Na, jó ilyet nem, de kisebbet, tudod, amikor Ted még gyerek volt, és persze ott van apa…

- Kérlek, Megan! Ez nekem annyira kellemetlen.

- Ne haragudj – a tenyerembe fogtam az arcát.

Szerettem volna lehúzni, hogy megcsókoljam, de megint éreztem a zavart félelmet, így inkább elengedtem.

Leállt, végre nem az öltözéssel foglalkozott. Átölelte a derekamat, lehajolt, és lágyan megcsókolt.

- Ha ezt akarod, nyugodtan tedd meg – suttogta. – Remélem, anyád nem jön be.

- Szerintem legalább annyira zavarba jött, mint te. Még mindig a fürdőszobában mossa az arcát.

A szobából nyíló ajtó felé nézett, és megrázkódott.

- Ted fürdőszobájában – egészítettem ki. – Cliff nyugi! Nem történt semmi helyrehozhatatlan.

Láttam, hogy a szeme kékje újra felveszi a békés víz árnyalatát, megnyugodtam, ez sokkal elviselhetőbb volt, mint az a pillantás, ahogy az előbb nézett. Olyan volt, mint a meccseken, elborult, zord, és félelmetes.

- Jobb, ha most lelépek – suttogta, de közben belemarkolt a fenekembe, és magához húzott. – Holnap mi legyen?

- Bejössz Tedhez? – kérdeztem.

- Persze, nem kérdés.

- Akkor találkozunk – mosolyogtam rá.

Elindultunk kifelé, és éreztem, hogy Cliff kissé megfeszül, még be kellett jutnia Ted szobájába a ruháiért.

- Eredetileg úgy terveztem, hogy eljövök értetek, de így… – megvonta a vállát, és maga mögött húzva befordult a nappaliba. – Mrs. Hendry! Nagyon sajnálom, én…

- Semmi baj, Cliff! Én sajnálom. Ha tudtam volna, hogy itt van, nem… – rémülten ráztam meg a fejem. –… nem sietek haza ennyire – fejezte be, én pedig hálásan biccentettem felé.

- Ne, komolyan! Én voltam…

- Cliff – vágott közbe anya. – Megan felnőtt, érett nő. Természetes, ha együtt van egy férfival. Csak egyikünk sincs hozzászokva ehhez a helyzethez, ennyi. Legközelebb tapintatosabb leszek.

Cliff összeráncolta a homlokát, és értetlenül rám nézett. A felismerés akkor csapott le rá, amikor elvörösödve elfordultam. Láttam, hogy magában szitkozódik, aztán nyel egyet. Szinte berohant Ted szobájába, és rekordidő alatt felöltözött.

- Jobb, ha én most megyek. – mondta, ahogy visszatért – Mrs. Hendry, jó… jó éjszakát! – hebegte.

- Kikísérlek. – motyogtam.

- Cliff! – szólt utánunk anya.

- Igen, Mrs. Hendry?

- Köszönöm, hogy ennyit törődik a fiammal, és hogy Megan mellett áll. – ha lehet, Cliff ettől csak még inkább zavarba jött. – És ne érezze zavarban magát! Semmi olyat nem tett, amiért kellene.

Cliff totálisan összeomolva biccentett, és már indult volna, de anya még mindig nem engedte el.

- Hallottam, hogy felajánlotta Megannak, hogy elviszi holnap a kórházba. Remélem, még áll az ajánlata, nekem ugyanis haza kell utaznom pár napra, a férjem teljesen tehetetlen nélkülem.

- Persze, nem gond – sóhajtott fel. – Akkor kilencre érted jövök, rendben? – nézett rám.

Láttam, hogy próbálja összeszedni magát, nem sok sikerrel, ezért inkább kitereltem, és az ajtóban még leheltem egy csókot az ajkára.

- Látod, nem evett meg. Nincs semmi baj.

- Mennyit látott? – sziszegte a fülembe.

- A formás hátsódat, ahogy az ágyon feküdtél. – nevettem el magam. – A lényeget te mutattad meg neki utána.

Megint elvörösödött, de inkább nem válaszolt.

- Holnap várlak. – súgtam közelebb hajolva.

- Itt leszek – mosolyodott el végre, aztán elindult a lift felé.

Elbambulva mosolyogtam, ahogy visszasétáltam a nappaliba. Amikor anyára néztem, ő elgondolkodva figyelt.

- Mi az? – kérdeztem, ahogy leültem mellé.

- Féltelek – sóhajtott.

- Mitől? Cliff és köztem ez csak szex volt. Neki is kellett, nekem is…

- Ne hazudj!

- Nem, én csak… – nekem is erőtlen volt a védekezésem.

- Ismerlek Megan. Ismertem a barátaidat is. Te csak úgy nem fekszel le senkivel. Gondolod, nem tudtam, melyikkel feküdtél le, és melyikkel nem? – döbbenten néztem rá. – Bizony kicsim. Cliff igenis fontos neked.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de felemelte a kezét.

- Féltelek. Ez a Cliff tényleg rendes embernek tűnik, de te is tudod, hogy milyen messze lakik, és milyen életet él.

- Anya, Ted is focizik, úgy beszélsz, mintha nem tudnám, mivel jár ez.

- De Ted a bátyád, Cliff pedig… nos, tudod.

- Kedvelem őt, és azt hiszem, ő is engem.

- Öreg hozzád.

- Most jönnek a mondvacsinált indokok? – kezdtem felhúzni magam, anya eddig sosem szólt bele a döntéseimbe, nem értettem, most miért kell elkezdenie.

- Megan, csak nem szeretném, ha csalódnál, és úgy érzem, Cliff mellett csalódni fogsz.

Hátradőltem a kanapén, és a kezemmel eltakartam a szemem. Fáradtnak éreztem magam egy ilyen beszélgetéshez, nem akartam vitázni anyával, de nem hagyhattam, hogy beleszóljon.

- Anya, kérlek! Engedd, hogy csalódjak, ha így kell lennie. De ezt nem fogom kihagyni. Nem fogom kihagyni azt, hogy vele lehetek.

Anya felsóhajtott, és felállt. Egyenesen a konyhába ment, feltett főni egy adag kávét, és elgondolkodva nézett.

Hirtelen idegen csengőhang szelte át a szobát. Értetlenül néztem körbe, mire megtaláltam a forrását. A mobil nem volt teljesen ismeretlen, Cliff kezében láttam délután. Felemeltem, és anyára néztem:

- Ez Cliff telefonja. Mit csináljak vele?

- Látod, ki hívja?

- Csak egy szám.

- Talán fontos, vedd föl, és mondd meg, hogy átadod az üzenetet.

Megvontam a vállam, és fogadtam a hívást.

- Hello! Ez Cliff Marcus telefonja, őt jelenleg nem tudom adni, átadhatok valami üzenetet?

Anya elnevette magát a hivatalosnak hangzó szövegemen, mire én is mosolyogni kezdtem, de nem sokáig.

- Te meg melyik ribanca vagy, szuka? – rikácsolt bele egy női hang.

- Tessék? – a döbbenettől, majdnem elejtettem a mobilt, de sikerült megfognom. – Kivel beszélek?

- Még te kérdezed? – rikácsolt továbbra is, és nekem el kellett tartanom a fülemtől a készüléket, ha nem akartam megsüketülni. – Te ki vagy?

- Egy ismerőse – mondtam kimérten. – Tudja, maga hívott, illene bemutatkoznia.

- Még te akarsz illemre oktatni, az eszem megáll! Add Cliff-et, nem fogok egy rüfkével társalogni.

- Nézze, nem tudom, ki maga, és mit akar Cliff-től, de most biztosan nem tudom adni, ugyanis nincs itt. Nálam maradt a telefonja, és csak holnap reggel jön vissza – kezdtem elveszíteni a higgadtságomat. – És ne merjen még egyszer ribancnak nevezni!

- A menyasszonya vagyok, és annak nevezlek, aminek jólesik. Keféltél vele?

- Nem hinném, hogy köze lenne ehhez, amúgy pedig a bátyám felépülésében segít – fogalmam sincs, miért mondtam el ezt a nőnek, talán mert dühített a stílusa. Szerettem volna valahogy visszavágni neki, de sosem voltam jó az ilyesmiben. Most is szánalmasan hangzottak a szavaim.

- Persze, majd elhiszem, ha akarom – köpte a vonal másik végén. – Na, add gyorsan Cliff-et!

- Ismét mondom, Cliff nincs itt. Hazahozott a kórházból, valaki hívta, beszélt vele, aztán valahogy itt felejtette a telefont, ennyi.

Le kellett ülnöm, ennyi hazugság sok volt nekem, és úgy éreztem a talaj lassan kicsúszik a lábam alól. Nem akartam elégtételt adni a nőnek azzal, hogy bevallom, lefeküdtem a vőlegényével, pedig szívem szerint odaüvöltöttem volna neki.

- Jól van, ribanc, úgyis kiderítem, ha hazudtál, és…

- És mi lesz, idejön, és ellátja a bajomat, vagy mi? Ne merészeljen még egyszer ribancnak nevezni – ismételtem magam.

A nő hisztérikusan felnevetett, én pedig kinyomtam a telefont. Párszor próbálkozott, de miután rájött, hogy nem fogom felvenni, abbahagyta.

Reszketve néztem anyára, aki végig szótlanul állt. Nem jött azzal, hogy „én megmondtam”, amiért hálás voltam neki. Pedig megmondta, igaza volt, mint oly sokszor a pasijaimmal kapcsolatban.

Most csak leült mellém, felém nyújtotta a kávét, de amikor látta, mennyire remeg a kezem, letette a dohányzóasztalra, és inkább átölelt.

Sokáig sírtam, legalább annyira kétségbeesve, mint Ted sérülése után. Anyának igaza volt, engem is összetört, csak épp ezt a sérülést nem hozhatták helyre az orvosok. Most döbbentem rá igazán, hogy érzések születtek bennem Cliff iránt, olyanok, amiket eddig nem ismertem föl, és most fájdalmasan csaptak arcul, pont, amikor már azt hittem, hogy valami elindulhat kettőnk közt.

Mély sóhajok, elkeseredett könnyek, a meg nem élt érzelmek elsiratása, erről szólt az éjszakám. Meg persze az álmatlanságról. Anya végig ott maradt velem, odanyújtotta a zsebkendőt, ha szükségem volt rá, átölelt, és simogatott, ringatott, ha a zokogás rázott. Képtelen voltam felfogni, hogy alig három hónap alatt, hogy zúghattam bele ennyire Cliff-be, de most csak a fájdalmat éreztem, amiért elárult.

Valamikor hajnalban mégis sikerült zavaros álomba sírnom magam, de reggel korán felébredtem, és feszülten várakoztam. Anya még nem indult el, így végig mellettem volt, és igyekezett erőt önteni belém.

Amikor Cliff becsöngetett, csak csendesen odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, de ahelyett, hogy beinvitáltam volna, felé nyújtottam a telefont.

- Szia! – mosolygott rám, és lépett volna be, de nem nyitottam ki jobban az ajtót, mint amennyire szükséges volt. – Itt hagytam? Hála istennek, már totál beparáztam, egy csomó minden van rajta. Mi a baj?

Nekitámaszkodott az ajtónak, és beljebb akarta tolni, de összeszedtem minden erőmet, és nem hagytam.

- Beszéltem a menyasszonyoddal, nem volt túl szívélyes.

- Kivel? – döbbent meg.

- Nem kell megjátszanod magad. Nem tartozol magyarázattal, oké? Csak hagyj békén, rendben? A kórházba sem kell bejönnöd, majd én segítek Ted-nek, menj csak vissza Green Bay-be. Van, aki vár ott rád.

Teljesen ledöbbent, nem ellenkezett, amikor az orrára csaptam az ajtót. Mély levegőt vettem, és megfordultam. Anya pár lépésre mögöttem állt, és együtt érzőn nézett rám. Kitárta a karját, és szorosan átölelt, amikor odaszaladtam hozzá.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Késő délutánra járt már, mikor befejeztük az aznapi feladatokat. Ted persze az első pillanatban levette, hogy gáz van. Addig nem is nyughatott, míg mindent el nem mondtam neki – na, jó, a mezéről mélyen hallgattam –, de furcsamód nem kezdte szidni Cliff-et, hanem elgondolkodva hallgatott.

- Mi van? – kérdeztem. – Talán neki adsz igazat?

- Hé, nem erről van szó, csak…

- Igaza van anyának, ugyanolyan nőfaló vagy, még szép, hogy a pártjára állsz.

- Dehogy állok a pártjára, ha képes lennék rá, szétrúgnám a seggét. De valami nem klappol nekem. Sosem beszélt arról, hogy lenne valakije.

- Mert pont ilyenekről beszéltetek – fintorogtam.

- Te miről szoktál beszélgetni a barátnőiddel, amikor elmentek kávézni, meg mindenfelé? – nézett rám, miközben a folyosón toltam a kerekesszékét – A pasikról. Mi meg a nőkről szoktunk, oké? De Cliff soha nem említett nekem menyasszonyt.

- Talán csak nem tart olyan jó barátjának, mint hiszed. Alig ismer, nem fogja megosztani veled a magánéletét. – előrehajoltam, és adtam egy puszit a homlokára. – Mindegy, hagyjuk, tanultam belőle. – felsóhajtottam, és halkan felkuncogtam. – Azért megérte.

- Megan, a húgom vagy – nyögött fel szörnyülködve Ted. – könyörgöm, hadd maradjon meg rólad a hintázó kislány képe a fejemben, nem pedig a… ááá, bele sem merek gondolni.

Végre sikerült elnevetnem magam, de a következő kanyar után lehervadt a mosolyom, és megtorpantam.

Cliff ott állt a kórterem előtt, és felénk nézett. Csurom vizes volt, mocskos, a haját szorosan összefogta a tarkóján, és elszánt tekintettel meredt rám. Egy szürke póló, és fekete jogging volt rajta, és nagyon úgy festett, mint aki hatalmasat esett. A ruhája sártól volt foltos, és az arcát is sárpöttyök tarkították. De a tekintete volt, ami igazán lebénított, úgy nézett rám, ahogy a meccseken méricskélte az ellenfeleit, mégis volt valami a tekintetében, ami miatt nem éreztem félelmet. Mivel én nem mozdultam, ő indult el felénk. Kicsit húzta a bal lábát, és most vettem észre az apró szakadást a nadrág térdénél, tehát igazam volt, elesett.

Pár lépéssel előttünk megállt, és néhány másodpercig csak nézett, talán a reakciómat akarta felmérni, vagy csak azt várta, hogy elzavarjam, nem tudom, de még mindig azzal a félig-meddig gyilkos tekintettel méregetett.

Felszegtem az állam, nem adtam meg neki az elégtételt.

Végre megszólalt:

- Ha legközelebb rám csapod az ajtót, be fogom törni.

Eltátottam a számat, és csak hápogni tudtam.

- Cliff… – szólalt meg a bátyám, de Cliff beléfojtotta a szót.

- Bocs, ezt tisztáznom kell. Megan, miért nem hagytad, hogy elmagyarázzam? – a hangja olyan gyengéd volt, mint amikor az ágyban becézett, de most nem akartam bedőlni neki.

- Nem kell magyarázkodnod – feleltem, és lassan elindultam a kórterem felé. – Beindultál rám, én is rád, megtettük, ennyi.

- Srácok – nézett fel Ted kétségbeesve. – Nem lehetne, hogy előbb visszakerüljek az ágyamba, aztán négyszemközt beszéljétek meg ezt?

Cliff mintha nem is hallotta volna, folytatta, amit elkezdett.

- Nincs menyasszonyom, Megan – megfogta a kezem, és segített beirányítani a széket az ajtón.

- Beszéltem vele, Cliff – nevettem fel feszülten. Hogy képes hazudni?

- Emlékszel arra hívásra, amit kinyomtam tegnap? – nézett a szemembe.

Csak bólintottam.

- Janet volt az, az exem. Ő akar mindenáron visszakapni. Megnéztem a híváslistát, valószínűleg vele beszéltél, a szám alapján legalábbis… bébi, eszedbe sem jutott, hogy ha a menyasszonyom lenne, akkor be lenne mentve a száma? – gyengéden megfogta a karomat, és maga felé fordított. Elővette a telefonját, és felém fordította. – Hívj fel!

- Minek?

- Kérlek, csak hívj fel!

Megtettem, és amikor a mobil csörögni kezdett – nem mellesleg a kedvenc számommal –, a kijelzőn megjelent a nevem, és az arcom.

- Ezt tegnap óta is betehetted – mondtam meggyőződés nélkül. Valahogy éreztem, hogy nem így volt.

Csak belenézett a szemembe, és tudtam, hogy nem hazudik.

- Megmondtam Megan, csak egyvalaki miatt adnám fel a függetlenségemet.

- És mi lesz Janet-el?

- Már beszéltem vele. Meggyőztem, hogy jobb lesz neki, ha leáll a zaklatásommal.

- Hogyan sikerült? – kérdeztem, és lassan mosolyra húzódott a szám.

- Azt mondtam, hogy a barátnőm szálanként tépi ki a haját, ha nem száll le rólam.

- A barátnőd ilyen vérmes lenne?

- Abból, amit eddig megtudtam róla, képes lenne rá.

- Jó kis csaj lehet – böktem a bordái közé, mire megrándult. – Mi a baj?

- Csak elmentem futni, hogy kiszellőztessem a fejem, és átgondoljam a dolgokat. Aztán sikerült elesnem. Szereztem pár horzsolást, nem komoly, csak hozzá vagyok szokva, hogy ki vagyok páncélozva.

Elnevettem magam, és megráztam a fejem. Hirtelen eszembe jutott Ted, akiről eddig teljesen megfeledkeztünk. Döbbenten láttam, hogy a kerekesszék az ágya mellett áll, ő pedig épp eligazgatta a lábát az ágyon.

- Ted? Hogy…?

- Nem volt idegem kivárni, hogy egymásnak estek, és kikaparjátok egymás szemét, vagy döngettek egyet a fejem fölött, inkább megoldottam a dolgot magam.

- Hé, haver, ez óriási! Tudod, hogy mit csináltál? – lépett mellé Cliff.

- Ja, asszem – vigyorgott a bátyám. – Megmondtam, hogy az alapszakaszban már pályán akarok lenni.

- Ezt azért ne siesd el, bátyó – csatlakoztam hozzájuk én is. – Ha kihagysz egy évet, még nem veszítesz semmit.

Mind a két férfi megrökönyödve nézett rám.

- Miről beszélsz? – kérdezte Ted – Ha egy évet kihagyok, leírhatom magam.

- Viszont, ha újra megsérülsz, annak sokkal súlyosabb következményei lehetnek, és hidd el, abba az egész család beleroppanna. Én csak annyit kérek, hogy hallgass az orvosokra, oké?

Megvonta a vállát, aztán végignézett rajtunk.

- Oké. De térjünk csak vissza rátok. Most akkor mi a helyzet?

- Nincs menyasszonyom, de talán egy barátnő… – mormolta Cliff, és félrebiccentett fejjel rám nézett.

- Most arra kérsz, hogy legyek a barátnőd? – viszonoztam a pillantását.

- Nagyon szeretném – suttogta.

- Nem is tudom, Green Bay nagyon messze van…

- Kitalálunk valamit – vágott közbe. – Kérlek.

- Rendben – sóhajtottam fel, és hagytam, hogy maghoz öleljen.

- Nem fogod megbánni, bébi.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Lassan a nyári szünet végére értünk, már én is megkaptam a diplomámat, és bősz álláskeresésben voltam, de Ted biztosított róla, hogy nem kell elsietnem. Fura volt, hogy ebben Cliff is a pártjára állt, és felajánlotta, hogy támogat anyagilag, amíg nem találok valamit, és nem tudok a saját lábamra állni. Természetesen nem fogadtam el tőle, az hogy együtt jártunk, nem jelentette azt, hogy a kitartottja leszek.

Ted szépen javult, bár ez így nem volt igaz, rohamosan javult, az orvos szerint kissé túl gyorsan, sokszor én is láttam, hogy túlerőlteti magát. Azt már szerencsére belátta, hogy nem kezdheti meg a szezont a csapattal, de a felkészítő edzéseiken már részt vett, és a lehetőségeihez képest, kivette a részét a munkából. Ő ugyan utálta, de járókerettel már lassan képes volt mozogni. Azt mondta, ez csak egy fokkal jobb, mint a kerekesszék, de amint képes volt lábra állni, abba többé nem volt hajlandó beleülni. Boldog voltam, hogy ilyen szerencsésen alakulnak a dolgai, és amikor az orvossal beszéltem az esélyeiről, olyan hírt mondott, amit még titokban kellett tartanom előtte, de nagyon nehezen ment. Bár szerintem sejtette, az akaratereje legyőzte a fizikai korlátokat, és a jóslatokat. Jó eséllyel a szezon vége felé, már elkezdheti majd a limitált edzéseket, és szép fokozatosan terhelheti magát, hogy a következő szezonban újra pályára léphessen.

Az egyetlen, ami kissé rontott a hangulatomon, hogy Cliff-nek pár napon belül el kell utaznia. A Green Bay is megkezdi a felkészülést, és nélküle igen nehéz lenne felállítani a védelmet.

Pár nappal ezelőtt megkért, hogy menjek vele, mert szeretne bemutatni a családjának.

- Úgy érted, menjek veled Green Bay-be? – kérdeztem meglepve. – És mi lesz Ted-del?

- Beszéltem anyátokkal, szívesen idejön addig, Ted nem marad magára. Szeretném, ha megismernéd a szüleimet.

- Cliff, ez nagyon kedves gesztus, de nem tudom. Állásinterjúim lesznek, és pár helyre még be is akartam adni az önéletrajzomat, és…

- Nem akarod megismerni őket? – kérdezte csalódottan.

- Dehogynem – simogattam meg az arcát. - Csak… félek – sóhajtottam. – Még mi is alig ismerjük egymást, nem tudom, nem korai ez még?

Ahogy a szemébe néztem, hirtelen megbántam minden ellenkezésemet, de a félelem bennem maradt. Az egy dolog, hogy mi zajlott kettőnk közt, és hogy én mit éreztem iránta. Nem tudtam, hogy mit vár ettől a kapcsolattól, főleg most, hogy heteken belül el kell válnunk egymástól, és ki tudja, mikor találkozhatunk újra.

- Megan, szeretném, ha megismernéd őket. Már rengeteget meséltem nekik rólad, anyám teljesen be van sózva, nagyon kíváncsi rád.

Átölelt, és gyengéden magához húzott. Még mindig nem szoktam meg a köztünk lévő magasságkülönbséget, ilyenkor alig értem fel a mellkasáig. Cliff nevetve a derekamra fonta a karját, és könnyedén az ölébe emelt.

- Szeretlek, Megan! – suttogta, és beleharapott a fülcimpámba.

Döbbenten húzódtam el tőle, és a szemébe néztem.

- Ezt most csak azért mondod, hogy elmenjek.

Féloldalas mosolyra húzta a száját, de a szemében szomorúság bujkált.

- Sosem voltam jó az időzítésben – mondta halkan.

- Azt hiszem, ezzel Ted, és a többtucatnyi ellenfeled vitába szállna.

Elnevette magát, én pedig örültem, hogy elvettem az otromba megjegyzésem élét. Hirtelen döntöttem:

- Én is szeretlek Cliff – súgtam a fülébe. – Rendben, elmegyek pár napra, de nem maradhatok sokáig, nem mulaszthatom el az interjúkat.

- Megegyeztünk – pördült körbe velem a szobámban. – Hazahozlak, amikorra menned kell. Bár…

Elhallgatott, és sejtelmesen nézett a szemembe. Értetlenül viszonoztam, de nem mondtam semmit, vártam, mit akar kihozni ebből.

-… nem gondoltál még rá, hogy esetleg Green Bay-ben is megpályázz pár állást?

Leengedtem a lábam, amit eddig a dereka köré fontam, és döbbenten meredtem rá. Ez most tényleg annak hangzott, aminek gondolom, hogy hangzott? Lassan leengedett, és hátrált egy lépést

- Cliff…

- Csak gondoltam, esetleg te meg én… mi ketten… együtt… továbbléphetnénk.

- Úgy érted, hogy költözzek hozzád?

- Csak ha szeretnéd.

Övön aluli volt a támadása, és nem is tudtam, mit válaszolhatnék erre, csak toporogtam előtte.

- Hé, ne érezd úgy, hogy kényszerítelek – simogatta meg az arcom. – Tudom, hogy hirtelen jött a kérésem, és igazából ebben a pillanatban jutott eszembe. Csak felvetettem, mint lehetőséget, gondolkodj el rajta, oké?

Biccentettem, mert válaszolni képtelen voltam.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Az utazás remekül sikerült Cliff szülei csodás emberek, és szinte azonnal befogadtak a családjukba, úgy bántak velem, mintha a lányuk lennék, így én is hamar otthonosan éreztem magam köztük, az egyetlen kényelmetlen helyzet akkor volt, amikor Cliff apja grillpartit rendezett, amire meghívtak pár barátot, hogy őket is megismerhessem, és egyszer csak megjelent Janet.

Azonnal megpróbált Cliff nyakába ugrani, aki megrökönyödve tolta el magától, de a lány nem hagyta magát.

- Végre itthon vagy – sápítozta.

Azt hittem, csak a telefonban olyan elviselhetetlen a hangja, de nem, a valóságban még rémesebb volt.

Mivel én épp Cliff anyjának segítettem a zöldségek kipakolásánál, nem tudtam odamenni, hogy kisegítsem, de Elizabeth – Cliff anyja – meg fogta a kezem.

- Hagyd, ideje lesz, ha végre lezárja vele.

Döbbenten néztem a nőre, de ő mosolyogva folytatta.

- Cliff és ő már több, mint egy éve szakítottak, de Janet képtelen felfogni, állandóan a nyakára jár, mindenbe beleüti az orrát, és egyszerűen nem lehet lerázni.

- Igen – enyhültem meg. – Volt hozzá szerencsém pár hónapja. Nemes egyszerűséggel leribancozott.

- Ó, az a repedtsarkú! – sziszegte, mire hangosan felkacagtam.

Többen odanéztek, köztük ők ketten is, és Cliff mosolyogva elindult felém. Ahogy számítottam rá, a csaj jött utána, nem vette észre, hogy épp most készül szörnyen kínos helyzetbe hozni magát.

Cary, Cliff öccse, már előre vigyorgott, és rám kacsintott. Mind a két srác követte a családi hagyományokat, az apjuk, illetve a nagyapjuk nyomdokait követve futballoztak, és védő posztot láttak el, Cary valamivel alacsonyabb, és kisebb darab volt a bátyjánál, de nem kevésbé félelmetes jelenség, ahogy az apjuk sem, pedig ő már jócskán túl volt az ötvenen. Az egész család egy izmoktól duzzadó bomba volt. A bátyám eltörpült volna köztük.

Cary nagyon jó fej volt, már rögtön első nap érdeklődött Ted hogyléte felől, és nagyon örült a jó híreknek. Az örömét rajtam vezette le, a karjába kapott, és alaposan megforgatott, amin az egész család jót derült. Elképesztő humora volt, feldobta az egész ott töltött időmet.

Most is a közelben ólálkodott, ahogy Cliff, és az ex közeledtek. Sejtettem, hogy nem szeretne kimaradni a buliból, ezért, amikor felénk nézett, intettem neki, hogy jöjjön oda. Janet, gondolom, azt hitte, az ő barátnője vagyok, mert kedvesen mosolygott rám, és még be is mutatkozott. Cary megállt mellettem, és könnyedén a vállamra ejtette a karját, aminek következtében meggörnyedtem, de továbbra is szélesen mosolyogtam. Már láttam, ahogy a két testvér cinkosan egymásra pillant, aztán Cary belekezdett.

- Hé, Janet, látom, megismerkedtél a sógornőmmel. Ugye, hogy igazi bombázó? Mondtam is Cliff-nek, hogy irigylem, amiért mindig neki jutnak az ilyen csajok.

Látványos volt a változás, ami végbement a csaj arcán, először elsápadt, és megnyúlt, aztán a düh pírja foltokban öntötte el, amikor Cliff-re nézett, aki kajánul vigyorgott, majd mellém lépett, kiszabadított az öccse satujából, a szokásos módon az ölébe húzott, és forrón megcsókolt.

- Minden rendben, bébi? Hiányoztam?

- Mint mindig – motyogtam a szájába, és elmosolyodtam. – Ő az a Janet, akiről beszéltél?

Kissé elhúzódtam, és mielőtt végigmértem volna a nőt, aki képes volt a grillpartira kiskosztümben jönni, még rákacsintottam Cliff-re.

- Aha – felelt, és szorosabban ölelt. – Vele beszéltél telefonon.

- Erős túlzás, de oké. – figyeltem a nőt, majd kimérten megszólaltam. – Ha nem szállsz le a pasimról, tényleg szálanként fogom kitépni a hajad.

Éreztem, hogy Cliff karja megfeszül a derekam körül, de hirtelen nagyon dühös lettem erre a csajra.

- Te voltál az? – kérdezte fitymálva Janet. – Ugyan már Cliff, komolyan erre a rüfkére cseréltél le?

Láttam, ahogy a barátom arca elborul, éreztem, hogy le akar tenni, hogy nekimenjen Janetnek, ezért szorosabban kapaszkodtam belé, és amikor engedett kissé, halkan a fülébe súgtam:

- Soha ne próbálj meg félretolni egy másik nő miatt, ha azt akarod, hogy veled maradjak. – a hangom kellően szigorú volt, én is meglepődtem saját magamon, de elkapott a birtoklási vágy. Senkinek nem fogom átengedni, ebben biztos voltam.

Cliff rám nézett, és ugyanazt a vágyat láttam a szemében, elmosolyodtam, és gyengéd puszit nyomtam a szájára. Janet már a robbanás határán járt, de nem voltam képes leállítani magam. Ki akartam túrni az életünkből ezt a kullancsot. Körülnéztem, és láttam, hogy Cary-n és Janeten kívül nincs más a közelünkben, felé fordultam, és megadtam a kegyelemdöfést.

- Amikor beszéltünk, nem mondtam, mert megleptél, de tudod, miért volt nálam a telefonja? – megrázta a fejét. – Feljött hozzám, és megfeledkezett mindenről, még a saját nevét sem tudta, olyan szédületeset keféltünk.

Cary prüszkölve köpte a ki a sörét, és döbbenten meredt rám. Cliff szeme tágra nyílt, és elvigyorodott.

- Jézusom, Megan – krákogta Cary. – Nem hittem, hogy így oda tudsz mondani valakinek.

Janet teljesen megsemmisülve elsomfordált, én pedig Cliff vállába temettem az arcom.

- Anyám, tényleg ezt mondtam?

- Lehengerlő voltál – suttogta a fülembe Cliff. – Totál beindultam.

Felemeltem a fejem, az arcom égett, de amikor a szemébe néztem, elmúlt a zavarom.

- Most? – kérdeztem, és a vendégek felé pislogtam.

- Nehéz lesz kivárni, de igazad van – engedett el Cliff. – Gyere, ne legyünk rossz házigazdák.

Az a pár nap, amit a családjával töltöttem, csodás emlékekkel ajándékozott meg, és amikor elindultam haza, nehéz szívvel búcsúztam. Mindenki visszavárt, és kérték, hogy töltsem velük a Hálaadást, ha előbb nem tudok eljönni látogatóba.

A repülőn is azon gondolkodtam, hogy vajon működhet-e kettőnk közt a távkapcsolat. Bár szerettem volna, ha Cliff visszajön velem, de tudtam, hogy nem teheti meg, ezért rövidre zártam a dolgot, mikor felajánlotta, hogy visszakísér, és egy későbbi géppel hazajön.

- Erre semmi szükség, te is tudod. Teljesen felesleges, és csak kifárasztod magad az utazással, pár nap múlva pedig már a topon kell lenned. Majd beszélünk.

Megcsókoltam, és elrejtettem a szomorúságomat. Tudtam, hogy egyikünknek sem lesz könnyű, de ez jó próbatétel volt a kapcsolatunk számára.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Otthon aztán belevetettem magam a kötelezettségeimbe, szerencsére sikerült megcsípnem egy gyakornoki állást, ami a többihez képest még egész jól fizetett – legalábbis a zsebpénzemet fedezte – így a napjaimat lefoglaltam. Jó focista-barátnőhöz, és húghoz méltón, végignéztem minden meccset, ami érintette a barátomat, és persze a Seahawks mérkőzéseit se hagytuk ki. Kicsit úgy éreztem, kettészakadok, nem tudtam, melyik csapatnak kellene szurkolnom, de amikor az előszezon harmadik meccse után Cliff kikerült a kezdőcsapatból – ráadásul meg sem indokolták – egyértelmű volt, hogy hű maradok Seattle-hez.

Cliff-el naponta beszéltünk, de hiába kérdeztem rá, ő sem mondott semmit, bár nem tűnt lehangoltnak.

Aztán egy este fény derült mindenre.

Ted épp a sporthíreket nézte, én a vacsorával foglalatoskodtam, amikor a bemondó hangja lelkesen felcsendült.

„És térjünk rá a futball-szezon csúcsigazolására. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a Green Bay hajlandó volt megválni sztárvédőjétől, Cliff Marcus-tól. Sokáig titkolták, és az igazi okokat természetesen nem hozták nyilvánosságra, de azt már most biztosra vehetjük, hogy a Seahawks, remek játékossal erősödött, és jelentősen megnőnek az esélyei a Super Bowl megőrzésére.”

Lassan megfordultam, és benéztem a nappaliba, ahol Ted vigyorogva figyelte a reakciómat.

- Te tudtad – mutattam rá szúrós tekintettel. – Tudtad, és egy szót sem szóltál róla.

- Cliff megkért, hogy hallgassak, amíg nem biztos a dolog – vonta meg a vállát.

- Akkor is mondhattál volna valamit, azt hittem, hogy valami baj van náluk, hogy nem engedik játszani.

- Baj volt – mosolyodott el. – Cliff már az első nap bejelentette, hogy tárgyal a vezetőségünkkel. Rendesen padlóra küldte a vezérkarukat. – leültem Ted mellé, aki átölelte a vállam, és magához húzott. – Azért örülök, hogy ezentúl nem ellene kell játszanom.

- Előbb gyógyulj meg teljesen – nevettem el magam, és a mellkasához bújtam. – Mikor jön?

- Cliff? - biccentettem, mire kissé elhúzódott. – Ha minden igaz, perceken belül, egy órája beszéltem vele, már leszállt a gépe.

Felpattantam, és szikrázó szemmel meredtem rá.

- Mi van? – toporogni kezdtem, hajat kell mosnom, és fürdenem, nem fogadhatom ilyen csapzottan.

Elindultam a szobám felé, de ekkor bekopogtak az ajtón. Rémülten néztem Ted-re, de ő a járókeretre mutatott. Láthatóan remekül szórakozott rajtam, és az sem zavarta, hogy legszívesebben megfojtanám. Megint kopogtak, úgyhogy az ajtó felé indultam:

- Jövök.

Kitártam az ajtót, és ott állt. Dögösen, és szerintem frissen, ami meglepett, miután közel négy órát repült. Szó nélkül eldobta a csomagját, magához rántott, és forrón megcsókolt. Percekkel később, amikor már a kanapén ültünk összebújva, és Ted arról kérdezte Cliff-et, hogy mik a tervei, eszembe jutott valami.

- Hol fogsz lakni? A lakást, amit nyáron béreltél, már biztos kiadták másnak.

Először rám nézett, majd Ted-re.

- Hé, nem volt időm mindenről tájékoztatni, épphogy bemondták a híreket, te már megérkeztél – elnevette magát, és rám nézett. – Tudod, a vendégszobánk üres. Ha téged nem zavar egy lakótárs, akkor én elleszek vele.

Csak pislogtam egyik férfiról a másikra.

- Mocsok dolog nélkülem dönteni arról, hogy összeköltözzünk. – volt bennem némi harag, de tudtam, hogy Cliff érvei hamar meggyőznek, és Ted bizony megint az ő pártjára állt. – De ragaszkodom a külön szobához, és ha anyáék látogatóba jönnek, Ted szobájában alszol.

Rendesen megnyúlt az arca, végül nem bírtam megállni nevetés nélkül, a vállába bokszoltam, és nyomtam egy puszit az orrára.

- Bolond! – felálltam, és elindultam a szobám felé. – Kiürítek neked pár polcot. Jössz segíteni, vagy ítéletnapig ülsz ott tátott szájjal?

Felpattant, és futva indult utánam.

- Várj, nem mondtam, hogy beköltözöm a szobádba – megfogta a kezem, és megállított. – Ha összeköltözünk, annak adjuk meg a módját. A családomban nem divat, csak úgy együtt élni valakivel.

- Mire célzol? – néztem rá gyanakodva.

- Csak a feleségemmel költözhetek össze, vagy legalábbis a menyasszonyommal.

- De hát egész nyáron együtt voltunk – ellenkeztem.

- Az nem volt igazi együttélés. Most viszont az lesz, szóval… – letérdelt, és előhúzott a zsebéből egy ékszeres dobozt. – Megan Hendry, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Nem mintha nem számítottam volna erre, az előbbi megjegyzése után, de annyira hirtelen történt minden, hogy képtelen voltam megszólalni. A szám elé kaptam a kezem, és csak néztem, a szemem sarkából láttam, hogy Ted is ott áll tőlünk pár lépésre, ezért a pillanatért feltápászkodott, és odatotyogott a járókerettel.

- Tudom, ez így nem túl romantikus – folytatta Cliff –, de ismersz, nem vagyok olyan alkat, ha Cary lenne itt, ő…

- Cary-nek nem mondanék igent – mondtam halkan, és mosolyogni kezdtem.

Pislogni kezdett, és láttam megcsillanni egy könnycseppet a szemében.

- Igent mondasz? – kérdezte elhalóan.

- Igen – bólintottam, és lehajoltam, hogy megcsókoljam.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Csendes esküvőnk volt, csak a család, és a barátok voltak jelen, Cary volt olyan kedves, és küldött egy képet Janetnek, aztán pár héttel később nyilvánosságra hoztuk – sajnos ezekben a körökben ez szinte kötelező volt, de nem bántam. Ahogy azt sem, hogy nem volt nászutunk, hisz a szezon javában zajlott, de Cliff megígérte, hogy amint véget ér, kárpótol érte, azt nem árulta el, hogy hova tervezi, meglepetésnek szánta. Egyre jobban szerettem a meglepetéseit.

Ted szépen gyógyult, és az utolsó mérkőzéseket már a kispadról nézte, a szurkolók legnagyobb örömére. A csapat dicsőségesen menetelt a kupa felé, megállíthatatlanok voltak, és ez nagyban volt köszönhető a csúcsszuper védőjüknek. Meglepő módon a rajongók hamar befogadták Cliff-et, aminek talán én örültem a legjobban.

Az életünk tökéletesen alakult, és végre Ted is rászánta magát az önálló életre, eddig nem vallotta be, de a baleset előtt is csak azért kellett vele laknom, mert képtelen volt egyedül meglenni. Most végre úgy tűnt, ezen a téren révbe ért, a kórházból az egyik nővér lángra gyújtotta a szívét, és bejelentette, hogy hozzáköltözik.

Cliff és én pedig végre elkezdhettük a közös életünket, anélkül, hogy attól kellett volna félnünk, hogy anyám, vagy épp a bátyám intim helyzetben talál minket. Mindketten boldogan álltunk az előszobában, amikor Ted az utolsó csomagját is levitte a kocsihoz.

Akkor Cliff felé fordultam, és felnyújtóztam. A derekamnál fogva felemelt, és a falhoz szorított.

- Nos, Mrs. Marcus, végre kettesben. – suttogta.

- Igen – leheltem, és várakozón néztem a száját.

- Ideje csomagolnunk, ha nem akarjuk lekésni a gépet.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Most jött el a nászút ideje – mosolyodott el. – Mit szólnál Bora Borához?

- Tökéletes, ahogy te is.

- Csak mondd ezt ötven év múlva is.

Felnevettem, és már tudtam, hogy mivel fogom köszönteni az ötvenedik házassági évfordulónkon.

---

[1] Super Bowl= az NFL (amerikai futball) szezon fináléja, nagydöntője (Forrás: Bowl.hu)

[2]OLB= A védősor külső játékosa, feladatai: a támadók feltartása, szerelése, valamint az ellenfél irányítójának megállítása lehetőleg a labda továbbítása előtt.